Szerző: Bea

  • Angol klasszikusok könyvkihívás 2021

    Angol klasszikusok könyvkihívás 2021

    Annak örömére, hogy a tavalyi könyvkihívást nem teljesítettem, meg a tavalyi év úgyis megy a levesbe, most újba kezdek. Mivel az angol klasszikusokat nagyon szeretem, de közel sem elég jól ismerem, ez az év róluk (is) fog szólni. Havi egy kijelölt regénynél maradok, mert tudom, úgyis pillanatnyi szeszélyeimtől és egyéb hirtelen jött ötlettől (és ajánlástól) vezérelve fogom majd a többi olvasmányt választani, és szükségem van erre a szabadságra, hogy izgatottan olvashassak. Szóval a lista a következő:

    1. William Makepeace Thackeray: Hiúság ​vására
    2. Charles Dickens: Copperfield Dávid (újraolvasás)
    3. Oscar Wilde: Dorian ​Gray arcképe
    4. Jane Austen: Emma (újraolvasás)
    5. Charles Dickens: Szép remények
    6. Jane Austen: A mansfieldi kastély (újraolvasás)
    7. Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
    8. Wilkie Collins: A ​fehér ruhás nő
    9. Anne Brontë: Agnes ​Grey
    10. Anthony Trollope: Hitek ​és remények
    11. George Meredith: Az ​önző
    12. George Orwell: 1984

    Van benne több újraolvasás is, mert úgy gondolom, és tapasztaltam is, hogy ha egy regény olvasása óta több mint tíz év eltelt, akkor az nagyon sok újdonságot adhat. (Éljen Jane Austen, kamaszkorom egyik kedvence, akit felnőtt fejjel újra megszeretek, bár kicsit másként. Valamint húúúú… több mint tíz éve voltam kamasz. Ebbe most ne is menjünk bele.)

    Egyébként a tavalyi, külföldi és magyar kortárs irodalmat célzó kihívásom, bár nem teljesítettem, mégis célt ért. Azokat a könyveket, amik a listában voltak, nem mind olvastam el, de sok más kortárs regényt igen, főleg magyart és amerikait. Idén is fogok, sok kedvenc szerzőm is van az utóbbi évekből, akikhez vissza szeretnék térni: Szécsi Noémi, Esterházy Péter, Závada Pál, Tóth Krisztina, Toni Morrison, Anna Gavalda, Margaret Atwood, Murakami Haruki. Ha így folytatom, új szerzőkre nem is lesz idő. Miért nem kaptam én egy időnyerőt karácsonyra? 😛

    Te szereted a könyvkihívásokat? Csatlakozol?

    Létrehoztam a kihívást a molyon is, így minden résztvevőnek könnyebben követhető lesz, hogy áll vele – kattints ide a csatlakozáshoz! (moly.hu regisztráció szükséges hozzá)

  • Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

    Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

    Írtam már tavalyi TOP 10 listát könyvekből, ahogy az előző években is, magyarázat nélkül, csak egy-egy idézettel, legfeljebb könyvajánlós bejegyzést linkelve az adott könyvről, ha született. De ezúttal úgy döntöttem, mesélek egy kicsit többet is róluk, na, nem mind a tízről, hanem (igen, megkísérlem a lehetetlent) a kedvenc háromról.

    Nem könyvajánlók jönnek most, hanem a lehető legszubjektívebb szempontok, amik miatt nekem ezek a könyvek sokat adtak, és emiatt nem is feltétlen azokat választottam, amiket általában véve a legjobb háromnak gondolok közülük, hanem azokat, amik pont idén, pont nekem a legközelebb tudtak férkőzni a szívemhez. Ők:

    Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

    New York City, USA

    Angolul olvastam Elizabeth Gilbert regényét, és most ez is számít, mert hiányzik nekem az angol. Igaz, hogy olvasok, sőt, blogot is írok angolul (nem ezt, hanem ezt itt), de beszélni nincs kivel. Most, hogy a kisfiammal vagyok itthon, még annyira sem, mint eddig a munkahelyemen. Most, hogy nem utaztunk messzi-messzi vidékre idén, még az utazásaink során sem nagyon kellett az angol. Hiányzik.

    A másik, ami nagyon hiányzik, az Amerika. Mióta ott éltem egy évet, és aztán hazajöttünk a Kedvesel, azóta várjuk, mikor térünk vissza egy hosszabb utazásra. Most azt terveznénk, ha lehetne bármit tervezni… Valószínűleg emiatt került annyira közel a szívemhez a New York lányai, ami, amellett, hogy egy nagyszerű fejlődésregény, a régi New York hangulatával teljesen levett a lábamról. Nekem is van egy New Yorkom, ami csak az enyém, ami csak nekem volt pont olyan, amilyen, öt évvel ezelőtt. Remélem, lesz is még.

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    Szécsi Noémi azzal hódított meg, hogy van, és ír. Idén olvastam tőle regényt először, egyet, majd még egyet, és tetszett mindkettő, de a Finnugor vámpír lett az abszolút kedvencem. Utolérhetetlen szarkasztikus humora van, és egyik fő témája, az írás és a bölcsészlét hozzám is nagyon közel áll. Bár nem vagyok bölcsész, és hivatásos írónak sem merném nevezni magam, de azért annyit én is fel tudok mutatni, hogy a regényírásból akár éhen is halhatnék. 😛 A Finnugor vámpír hoz egy csomó, keserű kacajra fakasztó sztereotípiát arról, milyen Magyarországon bölcsésznek, írónak lenni, és zseniálisan tálalja őket. Mert keserű kacaj itt mindig van. A művésznek pedig kenyere a depresszió. (De mi az ok, és mi az okozat?)

    Alessandro Baricco: Tengeróceán

    Tomales Point, Point Reyes National Seashore

    Még egy író, akit idén ismertem meg, és aki úgy elbűvölt a stílusával, hogy három regényét is elolvastam, először a Tengeróceánt. Azért is szerettem meg nagyon, mert tenger és óceán, és mind a kettőt imádom, és igen, óceánt sem láthattam idén, bár tengert végül igen, és melengeti is most a szívem, ha rá gondolok.

    A Tengeróceán egyébként nem is annyira történet, mint inkább hangulat. Az élet végtelenségéről, gyönyörűségéről és kegyetlenségéről, különc emberek (és ki nem az?) sorsáról, melyet csak az óceán és egy kis fogadó kapcsol össze a szélfútta parton. Olyan volt ezt a regényt olvasni, mint mélázva sétálgatni a parti homokban, miközben a hullámok meg-megnyalják a lábam. Hát igen, ebből nekem sosem lenne elég. Pedig volt már olyan, hogy a szelíden nyalogató hullámok hirtelen a fejem búbjáig csaptak fel, és még hátrálnom sem volt hova, mert tömör, függőleges sziklafal tornyosult mögöttem egy jó darabon. Vizes lettem, nem kicsit, és az óceánt akkor is imádom.

    Neked melyik könyvek kerültek legközelebb a szívedhez idén?

  • Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Negyedik éve írom meg ezt az összegzést, és még mindig nagyon szeretem. Idén különösen sokat olvastam, aminek örülhetnék is, ha részben nem azért történt volna így, mert időnként meglehetősen elegem volt a valóságból, és a könyveken kívül máshova nem nagyon lehetett menekülni előle. De a regényekbe merülni jó választás amúgy, kutatások is bizonyítják, hogy hatékonyan csökkenti a stresszt. Ne a homokba dugd hát a fejed, hanem egy jó könyvbe!

    A molyon idén elkezdett, és gondosan vezetett olvasmányaim listájának köszönhetően most először azt is meg tudom mondani, szám szerint hány könyvet olvastam 2020-ban: 48-at. Célkitűzésem pedig ezennel az, hogy jövőre ezzel ne akarjak versenyezni, mert nem a szám a lényeg, hanem minden más, amit az olvasmányok adnak.

    Szóval jöjjön az a tíz, ami nekem idén a legtöbbet adta, egy-egy kedvenc idézettel kísérve. Némelyikről írtam már bővebben, azt belinkelem, némelyikről meg majd fogok. 🙂

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    „Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”

    Németh László: Gyász

    „A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; előbb megöregszem én, mint beletörődjek.”

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    „– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
    – Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

    Szerb Antal: A Pendragon legenda

    „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.”

    Günter Grass: A bádogdob

    „Fehérre lakkozott kórházi vaságyam tehát mérce. Számomra még ennél is több: ez az ágy a cél, amelyet végre elértem, ez a vigasztalásom, sőt hitem is lehetne, ha a kórház igazgatósága megengedné, hogy némi változtatást eszközöljek rajta: szeretném magasabbra emelni a rácsát, hogy többé senki se férkőzhessen túl közel hozzám.”

    Alessandro Baricco: Tengeróceán

    „Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz.”

    Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

    „Végül is olyan könnyű összezúzni egy történetet. Megtörni egy gondolatsort. Összerombolni egy álomtöredéket, melyet olyan óvatosan hordoznak körbe, akár egy darab porcelánt. Hagyni, vele tartani, ahogy Velutá tette, ez a legnehezebb dolog.”

    Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

    „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.”

    Michelle Obama: Becoming (Így lettem)

    „Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet: “Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.”

    Yaa Gyasi: Homegoing (Hazatérés)

    „– Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.”

    Meséljetek, nektek mik voltak az idei kedvenceitek!

    Ha érdekelnek az előző évi kedvencek is, itt megnézhetitek őket!

  • A siker titka

    A siker titka

    – Bárki lehet sikeres.
    – Persze. A gyakorlatban azonban csak keveseknek sikerül.
    – Na, az ő titkuk érdekel.
    – Ezt én is megmondhatom neked, mert egyszerű. A nagyon sikeres emberek mindig szembe mennek a többséggel.
    – Csak ennyi?
    – Nem, ez még kevés. Amit véghez visznek, azt előttük még nem tette soha senki, utánuk pedig sokan próbálkoznak majd vele, de nem fogják tudni megismételni a sikert. Mert az első volt az igazi, és az egyetlen.
    – Na, pont ezt kell eltanulni tőlük.
    – Csakhogy nem lehet. Ők épp azt kérdőjelezik meg, amit tanultak, ezért nem lehet megtanulni tőlük semmit.
    – Akkor egyszerűen csak kreatívnak kell lenni. Kell egy jó ötlet.
    – Aham. Mert kreatívnak lenni olyan egyszerű.
    – Rá lehet egy kicsit segíteni. Belazulni, lerázni a kötelékeket, amik lehúznak, szabadjára engedni a…
    – Mit is? Nem tudom, feltűnt-e neked, de történelmünk legkreatívabb zsenijei nem ám laza hippik voltak, sokkal inkább rutinvezérelt munkamániások.
    – Nos, akkor talán a siker definíciójával van baj.
    – Ja, hát akkor definiáld át a sikert a magad számára. Csak kreatívan. Lehet, hogy még sikerülni is fog.

  • 4 gyönyörű téli vers

    4 gyönyörű téli vers

    Szeretem a vastag hó alatt roskadó fenyőágakat, a szállingózó, nagy hópelyheket, a puha, fehér csendet. Túl rég volt már, két éve, mert tavaly a Picurral, aki épp fél éves lett a télen, nem kerestünk havasi hegyi kalandot, a városban meg feketedik, latyakosodik, csúnya (de leginkább nincs is). Idén lehetne, de eddig még csak az olvadt hó szomorú kis kupacait csíptük el a Mátrában. Jó lenne pedig megmutatni neki, milyen a hó, a szép fehér hó… De addig maradnak ezek a téli versek, és néhány régebbi fényképem, amiket magamnak és nektek hoztam, hogy egy kicsit mégis kapjunk a havas hangulatból, mert az már számtalan karácsony óta hiányzik.

    Kosztolányi Dezső: Szerenád

    A kormos égből lágy fehérség
    szitálja le üres porát.
    Dideregve járok ablakodnál
    a hófehér nagy úton át.
    S amint megyek itt éji órán,
    lépésem mégsem hallható,
    mert zsongva, súgva, és zenélve
    halkan szitál alá a hó.

    S körülvesz engem, zordon árnyat
    egy hófehér, szelíd világ:
    angyalpárnáknak tollpihéje,
    zengő, szelíd melódiák,
    habpárna selymén szunnyadó arc,
    mit angyalok fényszárnya ó,
    minek szelíded altatóul,
    halkan zenél a tiszta hó.

    Oly mély a csend, a város alszik,
    mind járjatok lábujjhegyen!
    Pihék, zenéljetek ti néki,
    hogy álma rózsásabb legyen.
    Egy hófehér hálószobává
    változz át csendes utca, ó!
    Fehér rózsákként hullj az éjben
    reá, te szálló, tiszta hó!

    High Tatras, Slovakia

    Tudj meg többet első regényemről:

    Alekszandr Szergejevics Puskin: Téli reggel

    Csodás idő: fagy – napsütésben,
    s te szenderegsz még, drága szépem?
    Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
    Még álom rezg szemed tavában,
    ébredj észak szép hajnalában,
    s kelj föl, mint Észak csillaga.

    Az este még, tudod, vihar dúlt,
    a szél felhőt kergetve zajdult…
    A hold, a sápadt és sovány,
    sárgán bujkált felhők nyomában…
    Te búsan ültél kis szobádban,
    de mindez elmúlt mára, lám.

    Ma kéklőn domborul a mennybolt,
    a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
    szűzen fehérlik rajt a fény;
    csak távol erdők barna fátyla,
    sötétlik a zöld fenyők sudárja,
    s a nap sétál a tó jegén.

    Borostyánszínű fényben fürdő
    szobánkban izzik már a kürtő,
    a kályhatűz vígan recseg,
    be jó is itt a langymelegben!
    De még jobb lesz a friss hidegben
    szánkázni, kedvesem, veled.

    Tüzes csikó röpíti szánunk,
    hajrá, vidáman messze szállunk,
    a tarlót is bejárjuk ott,
    hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
    a nemrég lombosan merengőt,
    s minden szívünkhöz nőtt zugot.

    High Tatras, Slovakia

    Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

    És hó esett a tiszta víztükörre,
    a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
    és vízzé vált a hó ott mindörökre.

    Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
    nem volt fehér a táj, csupán a parton,
    a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.

    Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek
    nem növelik, csak terhelik a lelked,
    és eltakarják szépségét szinednek.

    Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
    s örvényeid havamtól gazdagulnak,
    midőn ijesztő messzeségbe futnak.

    Az életem csak benned folytatódhat,
    ez sorsa rég – ha vízre hullt – a hónak,
    belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.

    Kergetőztek az örvények pörögve,
    rohant az ár a végtelen ködökbe
    és hó esett az örvénylő gyönyörre.

    High Tatras, Slovakia

    Csoóri Sándor: Hó-játék

    Borús vagyok, hát játszom:
    a hóból ki se látszom,
    a hóból, havazásból,
    e duhaj hóvilágból

    Körhinta forog velem
    zajtalan szél-tengelyen,
    fák, terek, villamosok-
    hó-láncba kapaszkodok.

    Hajamon hó a kucsma,
    csurog nyakamba lucska,
    hátamon végigpereg,
    belül is fehéredek.

    Havazok csontomban is,
    szakadó gondomban is-
    a hóból ki se látszom,
    borús vagyok, hát játszom.

    Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

  • Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Hogy én mit nem tudtam, az egy teljes regényt megtöltene, sőt, éppenséggel meg is töltött. Mielőtt kezembe került volna A Bárókert rabja, melyet egyik legkedvesebb olvasóm ajándékozott nekem, és ami egy Czóbel Minka életét feldolgozó novella-regény, azelőtt, bevallom, nem is hallottam a költőnőről. Te sem? Érdekes. Vagy mégsem?

    A 20. századi költészetnek ezt a művelt, de a társaságtól visszavonultan élő úttörőjét kortársai nem is igazán feledhették el, mivel nem ismerték soha. Báró Baloghfalvi Czóbel Wilhelmina ugyanis grófnőnek született. Gróf is, nő is, ráadásul olyan nő, aki még férjhez sem ment. Nem ilyen költőket várt és bálványozott az a kor. Czóbel Minkával nem tudtak mit kezdeni, így inkább nem is foglalkoztak vele, ő pedig anarcsi birtokának hatalmas kertjébe visszahúzódva élte életét.

    A Bárókert rabjai: közelebbi ismeretségben Minkával

    Martinák Jánosnénak A Bárókert rabja című könyve, melyet szerzője kétkezes novellaregénynek nevez, Czóbel Minka életét dolgozza fel, színesítve a történetet Minka verseivel.

    A grófkisasszony, aki egy szabolcsi faluban született és nevelkedett, több nyelven beszélt és a kor emberéhez képest olyan művelt volt, amitől még manapság is óva intik aggódó pszichológusok a nőket. Mert szegény férfiaknak még a végén kisebbségi komplexusa lesz mellettük, ezt meg senki sem akarhatja, ugyebár.

    A “bogaras vénkisasszony”, a Nyugat előfutára

    Húszas éveiben Minka a Sorbonne-on hallgatott előadásokat, ebben az időszakban ismerte meg Verlaine és Baudelaire líráját, aminek nagy hatása volt rá, és valószínűleg része is abban, hogy Minka lett az első magyar szimbolista költő, Ady Endrét jócskán megelőzve. Bizony, a Nyugat előfutára volt ő, az elsők közt írt szabadverseket Magyarországon, átvéve a franciák dekadens stílusát. Bár saját kora a “bogaras vénlány” jelzőt sütötte rá, Minka bátor újító volt. Írásai sosem hoztak ismertséget neki, mégsem hagyott fel velük.

    A Bárókert rabja erről az elfeledett, csak sokkal később kutatott életútból ad ízelítőt az egymás után fűzött novellákban, és a kapcsolódó versekben. Élete egy-egy mozzanatának kiemelése, a témához kapcsolódó versek idézése közelebb hozta és megszerettette velem Minkát. Egy kíváncsi, gondolkodó lány alakját bontakoztatta ki, akit sok minden foglalkoztat, aki képes kilépni a megszokottból, kérdéseket feltenni, új utakat keresni, miközben csendben küzd a meg nem értettséggel és a magánnyal.

    Martinák Jánosné: A Bárókert rabja

    A magányról szól az a verse is, ami a leginkább megérintett:

    Az üvegfal

    Magányos, árva minden lélek,
    Mint egy üvegharang alatt,
    Halandó kéz még át nem törte
    Ez átlátszó, kemény falat:

    Felolvadnál a természetbe? –
    Hiába nyúlsz a hold után!
    S a rét virága itt melletted,
    Azt hiszed, közelebb talán?

    Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
    S szól illatával a virág,
    Mégis oly mérhetetlen távol,
    Idegen az egész világ.

    Rokonlelket látsz, mely közelben
    Melletted vágyva elhalad,
    Kezed kinyújtod – s megérinted
    A jéghideg kemény falat.

    Isten felé vágyódna lelked?
    Kibontja szárnyát, felrepül.
    Meddig? – Az égboltot elzárja
    Az üveglap kegyetlenül.

    Nem lelhetsz semmit e világon,
    Önmagad sem keresheted,
    Hiszen előtted az üvegfal
    Elzárja – saját lelkedet!

    Vannak érzések, amiket képekben könnyebb megfogalmazni, mint szavakkal körülírni és elmagyarázni. Minka képei pedig gyönyörűek, még a fájdalmon is átszűrődik a szépség és a természet szeretete. Minka írt, mert író volt; írt anélkül, hogy népszerűséget vagy sikert várt vagy kapott volna érte. Még élete végén is csak igen visszafogott elismerés jutott neki, és ő nem is küzdött ilyesmiért. Csak írt, mert mást nem tehetett, mert az írásban találta meg a teljességet.

    Te ismersz olyan írónőket, költőnőket, akikről a világ mintha megfeledkezett volna? Mitől emlékezetesek neked?

  • 2020: az év, ami mehet a kukába?

    2020: az év, ami mehet a kukába?

    Nem egyszer nyilallt belém az idei év során a gondolat, hogy, “na, ez is mehet a kukába, az egész év úgy, ahogy van”. Sok tervet és álmot felborított, és még mindig itt kísért a bizonytalansággal, amit az év vége sem zár le. Sok nap és hét nagyon egyforma, és a legnehezebb, hogy hiányoznak azok az események, amiket örömmel és izgalommal lehetne várni.

    Amikor nehéz a hála…

    Nemcsak az utazásra gondolok (noha nekem az is nagyon hiányzik még akkor is, ha tudom, nem ez a legnagyobb probléma most a világban, és ráadásul nyáron, ősz elején bizonyos keretek közt utazhattunk is), hanem arra, hogy beüljek egy forró csokira valamelyik barátnőmmel egy este, elmenjek moziba a Kedvessel kettesben, vagy egyáltalán… lehessen mosolyogni maszk nélkül, és ne rezzenjek össze önkéntelenül riadtan, ha eltüsszentem magam a boltban a hűtőpult előtt (ahol mindig tüsszentenem kell a hirtelen hidegtől). Szeretek itthon lenni, de legalább ennyire szeretek hazaérkezni is – amihez viszont el kéne menni.

    Nem, ez nem az az év, amikor könnyű hálásnak lenni. Ha elképzelem azt a sok-sok párhuzamos univerzumot, amelyikben nincsen pandémia, ha elképzelem, mi lehetett volna akkor, úgy különösen nehéz a jót meglátni. A hálához az kell, hogy lássam a többi párhuzamos univerzumot is, amik sokkal rosszabb verziói a mostani valóságnak. Miért mindig azt képzeljük el, ami jobb lehetne? Talán, mert ez visz előre, ez sarkall cselekvésre. De hálára nem ez sarkall. 

    Az örömök, jé, mennyi!

    Pedig valójában dehogy is akarnám kukába vágni 2020-at. A pandémiát, azt ezer örömmel, de a többit nem. A Picurral itthon töltött időt, amikor nap mint nap láthatom, ahogy ügyesedik, gügyög, kacag (és igen, gyakran sír is, mivel olyasféle borzalmakat kell átélnie mellettem, minthogy felöltöztetem, vagy nem hagyom belenyúlni a szemeteskukába). Mégis örülök, hogy itthon lehetek vele élete első éveiben, és annak külön, hogy a Kedves itthon dolgozik, így sokkal többször látja az apját, mintha “reggel 8-kor megyek, este 6-ra jövök” munkája lenne – amilyen mindkettőnké volt nagyon sokáig, még a Picur születése előtt.

    Kamnik Saddle, Kamnik Alps, Slovenia

    Ott van még a természet. Mi eddig is legszívesebben ott töltöttük az időnket, de az idei évnek különösképp megmentője volt. Hóvirágokat kerestünk februárban, a Picur akkor még apja hátán utazva tekergette a nyakát. Túráztunk a virágzó Vértesben és Börzsönyben, megmártottuk a Picurt a Balatonban, körbejártuk vele Szlovéniát, felvittük az Alpok kétezres csúcsaihoz. Addigra már nyár vége volt, és ő nagy elszántsággal akart négykézláb belemászni minden utunkba kerülő jéghideg hegyi patakba.

    A tenger. Még ez sem hiányzott végül idén, pedig már lemondtunk róla. Aztán meg az őszi levelek. Majd az utazás-stop, belföldön is. De még így is annyi hegy és domb van a közelünkben, a Budai-hegyek, a Pilis, Vértes és Börzsöny. Bár most már kopár minden, és mire eljutottunk megnézni a frissen hullott első havat, addigra el is olvadt, azért nem adjuk fel.

    Első regényem, és a készülő második…

    És idén jelent meg az első regényem! Régi álmom teljesült ezzel, és köszönöm nektek, hogy megvettétek, elolvastátok az Útont, majd írtatok nekem utána, hogy elmondjátok, mit szerettetek benne. A magánkiadásnak sok nehézsége van, de a legnagyobb öröme az, hogy közvetlen kapcsolatra ad lehetőséget az olvasóimmal, és nagyon jól esett, hogy sokan éltetek ezzel, írtatok visszajelzést a regényemről, privátban vagy a molyon. Bátorítalak erre titeket továbbra is, mert nemcsak örömet okoz (és van, hogy nem okoz örömet), de el is gondolkodtat, és sokat tanulhatok belőle.

    Úton, 2020

    Sokat olvastam és írtam még idén, a természet mellett ez volt másik menedékem. Két új regényvázlatom született, sőt, az egyiknek már a javítását is elkezdtem. A másik a novemberi NaNoWriMo eredménye, és még el sem olvastam. De mindkettő szárnyalás volt, szabadságot jelentett épp akkor, amikor nagyon kevés szabadságunk volt az évben tenni és menni. Lesz-e második regényem? Örültem, hogy néhányan megkérdeztétek, és remélem, igen. De még sok munka van hátra odáig, úgyhogy a mikort nem tudom, sőt, a hogyanról is gondolkodom, és hamarosan mesélek erről nektek részletesebben.

    Búcsú a Cafeblogtól, de lesz folytatás

    El kellett búcsúzzak egy blogomtól, mert a Cafeblog jövő évtől már nem lesz blogszolgáltató, így az “Akarsz-e játszani?”, első magyar nyelven írt blogom, első botladozásaim, stílusgyakorlataim, szavakkal való játszadozásaim helyszíne bezárt. Elkezdtem viszont idén ezt a blogot, kiegészítésképp, de végül folytatás lesz. Itt él tovább az “Akarsz-e játszani?” blog egy része, és lesz itt a jövőben is mindenféle merengés és töprengés és inspirálás és ömlengés és jó könyvek. Jó könyvek mindenképp.

    Valamint rendületlenül folytatom a másik, utazós blogomat angolul – blogunkat, bár az írója én vagyok, de rólunk szól, a Kedvessel kettesben átélt utazós kalandjainkról, egy éve meg már hármunkról. Amerikai utazásaink után született ez a blog több mint öt éve, nekünk az emlékeink fontos őrzője, nektek pedig, remélem, sok hasznos ötletet és tanácsot ad az utazáshoz Magyarországon, Európában és azon túl. Igen, ezt most nem lehet… vagy nagyon nehezen.

    A hála: azt nézzük, ami van, nem azt, ami nincs

    Fall in Kőszeg, Hungary

    Nem könnyű nem arra gondolni most, hogy idén nem sétálhattunk karácsonyi vásárban forró kürtöskalácsot majszolva, és mi mindent mást sem tehettünk, sőt, talán még családi karácsony sem lesz, pedig a Picur már épp kezdi megszokni, megismerni a tágabb családot, de ez megint a párhuzamos univerzum, ahol minden jobb, és ami után nincs értelme sóvárogni.

    Azt hiszem, kihoztuk ebből az évből a legtöbbet, amit ki lehetett. Élmények és regények születtek, és most is épp itt ül mellettem a Picur, és komoly érdeklődéssel szemlél egy üres arckrémes tégelyt – olyan komollyal, amilyenre csak egészen kicsi gyerekek képesek. Elmélyült figyelemmel teljesen átadja magát az izgalmas felfedezésnek, hogyan lehet a tégely tetejét le- és felcsavarni. Ezt érdemes lenne eltanulni tőle, szebb és érdekesebb lenne az élet (természetesen nem a krémesdoboz tetejének le- és vissszacsavarásától…).

    Szép karácsonyt, sok apró örömöt és egy könnyebb, szabadabb új évet kívánok nektek!

    Ti hogyan tekintetek vissza erre az évre?

  • Piton karaktere az új kedvencem a Harry Potterből?

    Piton karaktere az új kedvencem a Harry Potterből?

    Nos, én korábban nem igazán kedveltem Pitont. Amikor kamaszként olvastam a Harry Pottert, Sirius és Lupin voltak a kedvenc szereplőim, a későbbi újraolvasáskor ehhez még hozzájött Luna és a Weasley ikrek. Oké, Harry is kedvenc volt mindig is. De Piton?

    Amióta viszont én is írok (és itt a hasonlóságnak vége is 😛 ), azóta élénken foglalkoztat a kérdés, mitől lesz jó egy karakter, hogyan lehet jó karaktereket írni, és, természetesen, az élő példák erre. Azóta szerettem meg igazán Pitont? Nem éppen. De azóta egyre inkább azt gondolom, hogy a Harry Potter-sorozat egyik legjobban megírt (ha nem A legjobban megírt) karaktere Piton.

    De miért?

    A hét részes könyvsorozat első olvasásakor az első résztől az utolsóig folyamatosan azon törtem a fejem, hogy Piton akkor most jó vagy rossz. Az első részben határozottan gonosznak tűnik, de a végére kiderül, nem az. Ezután egy ideig úgy hisszük, a jó oldalon áll, majd kiderül valami, ami alapján inkább azt gondoljuk, mégsem, csak úgy tesz. Majd egyértelműen bizonyítva látjuk, hogy gonosz, és Rowling még ezen is tud fordítani az utolsó részben.

    Na, szóval, ha egy karakter ilyen feszültséget tud fenntartani az olvasó fejében, és folyamatosan döbbenetes meglepetéseket okoz, akkor azért érdemes elgondolkodni rajta, mit tud.

    Jó vagy rossz?

    Piton pedig azt tudja, hogy nagyon komplex karakter. Jó-e, vagy rossz? Éppen ő maga a bizonyítéka annak, hogy nehéz ezt feketén-fehéren eldönteni valakiről. Piton az élete során tesz jót is, rosszat is, és biztosan csak azt állíthatjuk róla, hogy tehetséges és okos varázsló, valamint higgadt, józan és bátor ember.

    Bántalmazó apa mellett nőtt fel, amiről ugyan épp csak említést tesz a regény, de sejthető, ezzel a gyerekkorral maga mögött már elég korán védőpajzsot von maga köré, belső világát, érzéseit megtanulja elrejteni. Az iskolában szekálások céltáblájává válik, amelyeknek egyik vezetője James Potter, Harry apja. Ez csak még inkább elidegeníti kortársai nagy részétől, és még jobban megkeményíti őt. Piton felnőttként is kemény és szarkasztikus, érzelmei kifürkészhetetlenek, mert úgy gondolja, azok túlságosan sebezhetővé tennék. 

    Tanárként a gyerekek nagy részét sem szereti, sőt, szekálja, megszégyeníti őket – ahogyan annak idején diáktársai őt magát. De amikor a diákok némelyike komoly veszélybe kerül, akkor Piton minden tőle telhetőt megtesz, hogy megvédje.

    Lenézi a muglikat úgy általában (talán részeges, erőszakos apja miatt, aki történetesen szintén mugli), de a kis Lili Evanset megnyugtatja, hogy nem baj, hogy ő mugli, nem lesz ebből hátránya, valamint jóval később Phineas Nigellusra is rászól, hogy ne használja a “sárvérű” szót. Ugyanakkor évekkel azelőtt ő is sárvérűnek nevezi Lilit, ami miatt végleg megromlik a viszonyuk – és amit Piton valószínűleg egész további életében bán.

    Bármennyire is érzéketlen, hideg figurának tűnik, a Piton tettei mögötti fő mozgatórugó egész életében a Lili iránt érzett szerelme, emiatt hű Dumbledore-hoz is, és emiatt segít megóvni Harryt Lili halála után.

    Harry és Piton

    De miért gyűlöli akkor Harryt? Kamaszként ezt kevésbé értettem, de felnőtt fejjel már nem tűnik annyira ok nélkülinek Piton ellenségessége. Harry valóban nem tehet róla, de a léte folyamatosan emlékezteti Pitont mindarra, amit az apjában gyűlölt, és mindarra, amit az anyjában szeretett, és ezzel nem tud megküzdeni. Ettől csak még valóságosabb lesz számomra Piton karaktere, hiszen a való életben is gyakran előfordul, hogy amiatt idegesít vagy ellenszenves nekünk valaki, ami bennünk van, nem amiatt, ami benne.

    Harry pedig, amikor végül megérti Pitont, helyreteszi magában ezt az egészet. Nem hinném, hogy szereti, de tiszteli, és a tettei iránti tiszteletből nevezi el róla egyik fiát (és apjáról, Piton riválisáról, James Potterről a másikat). Valahogy így vagyok Pitonnal egyébként én is. Nem mondhatnám, hogy megszerettem a karakterét, de csodálattal adózok neki, annak, ahogy meg lett írva. Bár én tudnék ilyen karaktert írni… meg egy Harry Potter-jellegű sikerszériát.

    Te hogy vagy Pitonnal? Kik a kedvenc karaktereid a HP-ből?

  • Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Ahányszor eddig afrikai vagy ázsiai szerző könyvét vettem a kezembe, döbbenetes és szemfelnyitó élményt adott (és azonnali vágyat ébresztett, hogy felkeressem ezeket a kontinenseket, mert valószínűleg az is hasonlóval ajándékozna meg). A ghánai-amerikai írónő, Yaa Gyasi Hazatérés című regénye a legutóbbi ilyen, és még szerencse, hogy december legvégére hagytam az idei kedvenc olvasmányaim gyűjteményét, mert ennek helyet kell kapnia köztük.

    Miről szól a Hazatérés? Hét generáció útja, két kontinensen

    – Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.

    Hazatérés

    A történelmet a győztesek, a hatalmasok írják, ebben a regényben viszont megismerjük azt a bizonyos másik hangot is. Talán nincs még egy könyv, mely családregénybe ágyazva a feketék sorsát ennyire átfogóan, sokoldalúan, izgalmasan és érzékenyen mutatja be. Nagy szavak, nézzük őket sorban.

    A 18. század második feléből indulunk, hogy végül napjainkban lyukadjunk ki, és egy ghánai család két ágának sorsát kísérjük végig hét generáción keresztül. Egy testvérpárral kezdődik, akik valójában csak féltestvérek, és sohasem találkoznak egymással. Effia egy rabszolgakereskedő fehér angol felesége lesz az Aranyparton, Esit Amerikába hurcolják rabszolgaként, innen indul a két párhuzamos szál, az afrikai és az amerikai.

    Effia és Esi leszármazottai között pedig ennek megfelelően nagyon különböző emberekkel találkozhatunk – szökött rabszolgával, takarítónővel, fegyenccel, drogossal, törzsfőnökkel, földművessel, lányanyával, harcossal, tanárral. Az azonban közös bennük, hogy mindegyikük sorsa leginkább attól függ, mikor és hová született, a háború melyik oldalán állt.

    Az utolsó generáció tagjaként maga az írónő is megjelenik. Bár más néven, de ő az a lány, aki Ghánában születik, majd egyetemi tanár apja és ápolónő anyja Alabamába költöznek vele, ahol a lány a fehérek és a feketék közül is kilóg.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Yaa Gyasi: Hazatérés

    Sodró történet, tizennégy nézőpontból

    Sodor magával, arcul csap, majd ismét sodor tovább ez a regény. Minden fejezetet más nézőpontból látunk, a hét generáció 2×7 nézőpontot hoz, és bár csak mozzanatokat ismerünk meg egy-egy sorsból, mégis kiderül a lényeg, életre kel minden szereplő, és összeáll a történet egy nagy egésszé.

    A sorsok egyszerre egyediek, de tipikusak is, adott korban, adott helyen élő fekete nő vagy férfi sorsai. Rajtuk keresztül a regény szerintem legfontosabb üzenete jön át: a legtöbb ember nem tudja alakítani a történelmet, mert nem olyan lehetőségekkel születik, csak sodródik a hullámokkal, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Ez dühítő, fájdalmas, és az elnyomás, a megaláztatottság nemzedékeken átívelő, kitörölhetetlen nyomot hagy.

    Történelem, családregénybe csomagolva

    A sok szereplő különböző szemszöge számomra egyértelmű pozitívum, és ennek köszönhető, hogy a regény ennyire átfogó és alapos tud lenni, ahogy a feketék sorsát bemutatja a történelemben.

    Látjuk az Afrikában harcoló törzsek ellentéteit, amit a fehérek még tovább szítanak, szövetséget kötve az egyik törzzsel, hogy az a másik törzs embereit eladja nekik rabszolgának. A rabszolgakereskedelem elmúltával látjuk a gyarmatosítást, a szabadságért folyó küzdelmet, végül a független Ghána megszületését. A másik szál bemutatja az Amerikába hurcolt feketék elszakadását kultúrájuktól, nyelvüktől, a függetlenségi háborút, a szegregációt, a rasszizmust.

    Amellett, hogy történelmileg értékes ez a regény, a szereplői is remekül megírt, élethű figurák, akiket meg lehet érteni, és akikkel együtt lehet érezni.

    Mondjak rosszat is?

    Tudom, hogy most le kellene írnom azt is, mi nem tetszett, de nem megy. Kritikus szemlélő biztosan találhatna benne hibát, de engem a legtöbb regény, ami meghódít, kicsit vakká is tesz a hibákra, így van ez a Hazatéréssel is. Ezért nem hívom ezeket a szubjektív ajánlókat könyvkritikáknak, mert nem azok, és ha olyan könyvről írnék, ami nem tetszett – nos, arról nem írok. (Bár időnként elgondolkodom rajta, írjak-e, csak az egyensúly miatt. Hát az nem lehet, hogy minden könyv jó – és nem is. :P)

    De a Hazatérés nem volt kérdéses, és habár a végét irreálisnak találtam az előzményekhez képest, viszont megható, és olyan szépen keretbe foglalja a történetet, hogy végső soron az is tetszett.

    Kinek ajánlom a Hazatérést?

    Annak, akit érdekel Afrika és Amerika, a történelem az elnyomottak szemszögéből. De nemcsak a feketék sorsáról és a rabszolgaságról szól ez a regény, hanem sokkal többről is: a kilátástalanság és kiszolgáltatottság okozta sebekről, melyek nemzedékeken át öröklődnek.

    De ajánlom annak is, aki egy megrázó és izgalmas családregényt olvasna, és annak is, aki azokat a történelmi regényeket szereti, melyeknek a középpontjában a hétköznapi emberek, az átlagos sorsok állnak.

    Te olvastál már afrikai szerzőtől?