Kategória: Személyes

Négy évszak Vancouverben

Melyikkel kezdjem? Jó, ez nem kérdés, a nyár a szívem csücske, alapból is, itt is.
Mintha nem is ugyanaz a hely lenne, mint az év többi részében. Végre nem szakad az eső, nincs jeges szél az óceán partján, és rövidnadrág-papucs a napi viselet. A sok napfénytől aztán extázisban van mindenki, tele vannak a parkok, utcák, strandok, a zöld füvön sok színes pokróc, az uzsonnázó padokon hordozható grillezők, körülöttük több nagy hűtőtáska, a felnőttek sütögetnek, a gyerekek rohangálnak. Nem, ez nem egy erdei kirándulóhely képe, csak egy átlagos városi parké. De valójában nyáron töltöttük a legkevesebb időt a városban.
Whytecliff Park standja nevezetes, mert itt úsztunk is a vízben
Mert ott vannak a közeli tavak, némelyik egészen langyos, mások hűsek a nyári hőségben is, de fürdésre a legtöbb alkalmas. Ezt ki is használtuk, és nemcsak mi. Még az óceánban is úsztam néhány rövidet. Igaz, az legfeljebb 17-18°C-ra melegszik fel, de tudott olyan meleg lenni kinn, hogy még így is jól essen, ezt nem hittem volna korábban.
Iceberg Lake, 2022. augusztus
A nyár fénypontjai számomra mégis a magashegyi túrák lettek. Június végére olvad csal el annyira a hó 1500 méter környékén és felette, hogy neki lehessen vágni ezeknek, de akkor egy végtelen, csodákkal teli világ tárul ki. Már annak, aki megküzd érte.
Mert küzdeni azért kell, meredek erdei ösvényeken, hatalmas gyökereken, később laza, sziklás talajon kell felmászni oda, ahol aztán kinyílik a panoráma, bármerre nézek, havas hegycsúcsokat látok, meg se tudom őket számolni. Alpesi tavak kéklenek, gleccserek terpeszkednek a mély völgyekben, vízfolyások csorognak, csobognak, vízesések zúgnak, a “tavaszi hóolvadás” itt még augusztusban is tart. Nem hiszem el, hogy valóság, amit látok – csak amikor a jeges szél belecsíp az arcomba.
De gyorsan, mindig olyan gyorsan múlik a nyár, és jönnek az őszi esők. A falevelek sárgába és narancsba váltanak, a juharlevelek sötét vörösbe, de az esőerdők és a végtelen fenyvesek a hegyek oldalán örökké zöldellnek. Ősszel van a lazacvándorlás, ezresével úsznak felfelé ilyenkor a vad hegyi folyókon, hogy lerakják az ikráikat, aztán elpusztuljanak.
Az eső sokféle. Időnként bővizű, gyors zuhé, máskor napokig ömlik ugyanolyan bőszen, megint máskor csak szitál, de azt sem hagyja abba napokig. Időnként kisüt a nap, olyankor csoda száll a tájra megint, virulnak az esőerdők, csillognak a tavak, az óceán hullámai. Kéklik-zöldellik minden, és ez így marad végig az év során.
Igaz, hogy kevesebbet süt a nap, mégis több naplementét látunk. Nyáron az este 10 után lebukó napot soha nem volt időnk kivárni, olyankor már a Picur mellett feküdtem, és a századik utolsó kérdésére válaszoltam. “De hol kapcsolják be a csipogót, amikor nyílik a busz ajtaja?” “Miért mély az óceán?” “Miért nem tud gyorsan lefékezni a vonat?”
az esőerdők örökzöldje változatlan
Szinte alig venni észre, ahogy az ősz télbe vált, legalábbis a parton. Először csak a hegyek legcsúcsa fehéredik meg, aztán egyre porcukrosabb lesz a táj. Vancouverben és a part mentén szinte soha nem esik hó, de elég pár száz métert emelkedni a hegyek felé, belépünk máris a tél birodalmába, hófedte fenyők közé. A városra ömlő eső a hegyekben hó, így ha azt nem is dönthetjük el, hogy essen-e vagy ne, azt gyakran igen, hogy mi essen, ha a szabadban töltjük az időt.
tél a Mount Seymour hegyén
Nem színtelen a tél, de csípős, gyakran borús, szeles, és ritka az a nap, hogy valamilyen csapadék valamilyen intenzitással ne esne épp. A parton süvítő szél jócskán csökkent a hőérzeten, így hiába ritkák a mínuszok a városban, mégis kell a téli kabát. Várom a tavaszt.
A tavasz jó része is igencsak esős. Viszont hóvirágok és krókuszok nyílnak az esőerdő alján, rószaszínben pompáznak a cseresznyefák áprilisban a városi parkokban. Hívogatnak a hegyek, de még nem lehet menni, vastag hóréteg alatt pihennek a tavak, itt még júniusig a tél az úr. De a patakokat és vízeséseket az eső mellett már az olvadó hó is táplálni kezdi.
Körbeértünk, nyár van újra. Így akarok emlékezni rá, napsütésben, ahogy a mélykék fjordra lenéztünk a hegycsúcs tetejéről, ahogy tarkállottak a vadvirágos alpesi mezők, ahogy a Picur kacagott, amikor kézen fogva szaladtunk együtt a hullámokba, ahogy a sátrunkat felállítottuk a csillagos ég alatt.
Persze, valójában most tél van, de nekünk már nem lesz több telünk ott. Vár az ausztrál nyár. Írok egyszer, talán hamarosan, erről is.

2022.12.21.
Elfogadóbb leszel, ha külföldön élsz?

Vannak, akik nem értik, minek költöztünk mi egyáltalán Vancouverbe. “Abba a szörnyű, hideg esőbe!” Vannak, akik ugyanígy nem értik, miért nem maradunk. “Ez a legjobb hely Kanadában, egész évben gyönyörű az idő, ki lehet menni a szabadba!” Mindkét meglátás igaz.
Emlékszem, milyen ajánlásokat hallottam és olvastam a kisfiunk születésekor a csecsemők hidegben való levegőztetéséről, és hogy ahhoz képest nagyon meredek az, hogy kanadai anyukák mínusz húszban túráznak a pár hetes csecsemővel. Mármint, számomra meredek. Azok számára, akik valódi kanadai télben élnek, az a fura, hogy ezen miért kell fennakadni. Vagy épp azon, hogy ebben a kellemes klímában, Vancouverben, ahol mi élünk, alig pár fokban, csípős szélben mezítláb szaladgálnak a kisgyerekek a strandon, játszótéren – miközben rajtam vastag zokni és bakancs. És ők valóban jobban viselik a hideget nálam, aki mínusz húszban egymagam se mennék sehova, nemhogy gyerekkel. Na, vajon miért?
Máskor az tölt el döbbenettel, hogy mennyire túlzóan sokat és semmiségekért dicsérik a gyerekeket a szüleik a játszótéren. Aztán elgondolkozom. Tényleg túlzó? Vagy inkább az én érzékemmel van a baj, aki megszoktam, hogy amíg jól csinálok mindent, addig nem kapok visszajelzést, amikor rontok, akkor jön a kritika, szidás. Magam igyekszem nem ilyen lenni, és úgy érzem, sokat dicsérem a kisfiam, de a kanadai szülőkhöz viszonyítva ez korántsem igaz. De hozzájuk kell viszonyítani? Mihez kell viszonyítani?
Takakkaw Falls – hogy mennyire számít nagynak, az attól függ, mihez viszonyítunk
Az amerikai kultúrában tapasztalható folyamatos egósimogatásnak egyértelműen rossz hatásai is vannak sok gyerekre és fiatalra, de rám az az egy év alatt, amit ott töltöttem, kifejezetten gyógyítóan hatott. Most akkor jó, vagy nem jó?
“Nem túl hideg szerinted ez a folyó?” – kérdezi az idősebb hal a kicsit. “Mi az a folyó?” – kérdez vissza a kishal.
Így szól az a keleti közmondás, amit talán nem szó szerint írtam le, de a lényege mélyen bennem ragadt, mert olyan találóan fogalmazta meg azt, ahogyan és amilyen felnőtté válunk abban a családban, társadalomban, országban, ahol felnövünk. Sokáig nem vesszük észre, milyen is az a folyó, amiben élünk, mert annyira magától értetődően az a természetes közegünk. Ahogy bánnak velünk, amit jónak vagy rossznak tartanak abban a közegben, amiben felnövünk, az épül belénk is, mint mérce.
Eszünkbe se jut, hogy más folyók is vannak – hidegebbek, melegebbek, nyugodtabbak vagy vadabbak. A felnőtté válás része, hogy megismerjük, nem minden család olyan, mint a miénk, és hogy a miénktől eltérő vélemények vagy szokások nem feltétlenül rosszabbak, csak szokatlanok számunkra.
hideg kanadai hegyi folyó, Glacier Nemzeti Park
Hogy jön mindez Kanadához? A külföldre költözéssel hazánk szokásaitól is távolabb kerülünk, ezért jobban rájuk látunk, mert kívülről (is) tudjuk nézni. A kultúrsokk nagyon erős élmény már az elején, de valójában az első sokk után is folyamatosan találkozni fogunk olyan dolgokkal, amik gyökeresen eltérnek attól, amit mi normálisnak érzékelünk.
Az elején úgy érezzük, mintha elvették volna tőlünk a megszokott életünket, ahol biztonságban éreztük magunkat, mert tudtuk, mire számítsunk. (Más kérdés, hogy valójában nem tudtuk, és ez a biztonság csak illúzió.) De az új dolgok lehetőséget is adnak arra, hogy felülvizsgáljuk a saját meggyőződésünket és normáinkat, és a külföldön megélt furcsaságok gazdagítsanak minket. Nem azért, mert mindent rosszul tudtunk eddig, és az új dolgok mind jók, hanem azért, mert új nézőpontot hoznak be. (Például azt is, hogy észrevesszük az addig természetesnek tartott jó dolgokat a saját hazánkban.)
A külföldön töltött idő rugalmasabb, sokoldalúbb személyiséggé tehet minket – ha nyitottak vagyunk rá. Mert az is egy lehetőség, hogy bezárkózunk, eltökélve, hogy minden, ami más, mint amit megszoktunk, rosszabb is egyben. Így lehet külföldön is éppoly keserűen élni, mint előtte otthon, és erre is van példa bőven. Bárhová is megyünk, önmagunkat nem tudjuk otthon hagyni, ahogy azt mondani szokás.
Általában véve igaz-e, hogy azok az emberek, akik más országokban is eltöltöttek hosszabb időt, elfogadóbbak? A más országokban eltöltött idő pont arra is megtanít, hogy ne ennyire élesen, fekete-fehéren kategorizáljuk a dolgokat. Ez az összefüggés talán csak a fordítottjáról igaz valamennyire, hogy a nyitottabb, kíváncsibb, elfogadóbb emberek azok, akik szeretnek utazni, más országokat, tájakat, embereket, kultúrákat, ételeket megismerni, és ezáltal valószínűleg még elfogadóbbá válnak. De nemcsak ezáltal válhat valaki elfogadóvá. Éppúgy, egy külföldi tapasztalat sem tesz törvény szerint nyitottabbá mindenkit.
“Azt mondjuk az embereknek, hogy ne féljenek az álmaikat követni, de álmodni csak olyasmiről tudunk, amit el tudunk képzelni. A képzeletünk pedig, attól függően, honnan jövünk, nagyon is korlátos.” – mondja a Dél-Afrikában született humorista, Trevor Noah az önéletrajzi visszaemlékezésében. Nos, a külföldi élet ezeket a korlátokat tudja tágítani, ha hagyjuk.
Mi most egy melegebb folyót választottunk.

2022.11.25.
Külföldön tényleg könnyebb?

Elkezdtem annak idején írni a kanadai naplómat, aztán jól abba is maradt, pedig épp az volt a célom vele, hogy megörökítsem, hogyan is néz ki egy újrakezdés külföldön, milyen az íve gyakorlatilag és érzelmileg. A címben feltett kérdésre is csak ez lehetne hiteles és személyes válasz. Általános válasz ugyanis nincs.
Ha azt kérdezed, külföldön könnyebb-e, akkor visszakérdezek. Melyik országban? (Mert olyan nincs, hogy “a külföld”.) Milyen végzettséggel? Milyen tartalékokkal? Milyen céllal mennél ki? Egyedül, párban vagy gyerekkel?
Éltem egy évet Kaliforniában, gyakornoki ösztöndíjjal, frissdiplomásként. Most, évekkel később pedig egy éve élek Kanadában, ahová a férjem kapott munkaengedélyt és állást, a család pedig nagy örömmel jött vele. Vagyis én örömmel, az akkor kétéves Picur meg a legnagyobb természetességgel oda jön, ahol mi vagyunk.
Jurassic Ridge Trail – egy Vancouver környéki túra
De ez pont két olyan ország, ahol nem egyszerű legálisan letelepedni, és ahol – ellentétben az EU-s országokkal – ideiglenes lakosként nagyon nem jár neked egyforma bánásmód azokkal, akik itt állampolgárok, esetleg állandó lakosok. Például nem válthatsz szabadon munkát, nem jár alanyi jogon az egészségügyi ellátás, vagy a gyerekednek az oktatás. Ez érthető is, csak nem szabad elfelejteni. Az “amerikai álom” még az amerikaiak közül is egyre kevesebbeknek elérhető, és ezt úgy mondom, hogy engem is Kalifornia tanított meg igazán álmodni. De nem éltem azóta az Egyesült Államokban, és valószínűleg a jövőben sem fogok.
Sem az USA-ba, sem Kanadába nem olyan egyszerű kijönni szerencsét próbálni, legalábbis nagyon kemény árat fizettek érte azok, akik ezt korábban megtették. Akik turistavízummal “ragadtak itt”, majd évekig illegálisan végeztek olyan munkát, ami adódott, olyan körülmények között, ami adódott, és sokan 5, vagy akár 10 évig haza sem mehettek, mert ennyi időbe telt, mire olyan legális státuszba kerültek, hogy utána vissza is tudjanak jönni.
Ide leginkább hiányszakmával, konkrét állásra lehet kijönni, ha nem számítjuk a tanulmányi ösztöndíjasokat és az ide házasodókat. Ezért tartott nekünk is évekig, mire sikerült. Mert kijutni sem könnyű, és utána letelepedni sem. Nem gondoltuk, hogy az lesz, és azt sem, hogy jobban fogunk itt élni, legalábbis nem az elején. Nem is élünk jobban, anyagi értelemben semmiképp sem, az “eleje” pedig éveket jelent.
De nekünk az volt az álmunk, hogy itt éljünk, a nyugati parton, amibe a kaliforniai évünk alatt menthetetlenül beleszerettünk, és most ismét. Amikor a strandon ülve bámulom a kéklő vizet, hallgatom a morajló hullámokat, miközben a Picur ott homokozik mellettem, vagy egy másfél méteres moszatot húzkod fel és le a parton, és még a nap is süt, akkor eltölt a bizonyosság, hogy pont most, pont itt jó helyen vagyok.
Nem “külföldre” akartam jönni, hanem ide, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt az évet Vancouver és környékének a felfedezésével töltöttük, a hosszabb utazásaink alatt pedig Brit Kolumbia és Alberta más gyönyörű részei is sorra kerültek. Olyanok, amiket hosszú évek óta szerettem volna felkeresni, és olyanok is, amiknek a létezéséről a költözésünk előtt nem is tudtam.
Hadd tegyem hozzá, hogy ahogy élni sem olcsó itt, úgy utazni sem. Mi sátoroztunk, a saját autónkkal, aminek a csomagtartójából “éltünk” hetekig, felerészt olyan kempingekben, ahol a pottyantós wc és az ivóvíz voltak a kényelmi szolgáltatások. Viszont a világ leggyönyörűbb tájain borult fölénk a csillagos ég (vagy szakadt ránk az eső), bár zuhany nem volt, de kristálytiszta hegyi tóban úsztam (azért meg kell válogatni, én csak a melegebbekben), és gondolkodás nélkül újra nekiindulnék, mert életem legszebb élményei közé tartoznak ezek a kempingezős hetek.
Mégis, könnyűnek éppen nem mondanám ezt az első évünket. Vancouver az egyik legdrágább város Észak-Amerikában, és sosem gondoltam, hogy havonta ekkora összeget lehetséges lakhatásért fizetni, amennyit most fizetünk, pedig nem is Vancouverben lakunk, hanem a vonzáskörzetében. Az első hetek, hónapok ügyintézése még úgy is nehéz volt, hogy biztos munka várt (mármint, a férjemet), mivel nincsen itteni hiteltörténetünk (ami itt mindenhez is kell), nem ismerik el a magyar jogosítványunkat, így vizsgáznunk kellett elméletből és gyakorlatból is, hogy vezethessünk itt, hogy csak néhány küzdelmes részt említsek. Majd a városra szakadt egy olyan több hetes eső, hogy földcsuszamlásokkal minden szárazföldi útvonaltól el lettünk vágva. Megoldották, persze, idővel. Mi is megoldottuk az ügyeinket, mert mindent meg kell oldani valahogy, könnyen vagy nehezebben.
North Vancouver, kikötő, 2022 szeptembere
Nézek ki az ablakon, már hósipkásak a hegyek. Sétálok a parkban, mókusok rebbennek szét előttem. Megállok a kikötőnél, a sima öböl visszatükrözi a hajókat, gémek állnak mozdulatlanul a sekélyben, vacsorájukat lesve, miközben a hegyek tetejét bearanyozza a lemenő nap fénye. Kalandvágy és szerelem, ezek hoztak Kanadába, és ezek visznek tovább is.
Hogy könnyebb-e itt élni? Talán nem is jó a kérdés. Nemcsak az a lényeg, hogy könnyű-e, hanem hogy van-e értelme. Számodra.

2022.10.28.
12 dolog, ami meglepett Kanadában

Majdnem egy éve, hogy kijöttünk, és ez bizonyos szempontból nem sok idő, más szempontból meg igen. Az első év egy új országban annyi élményt, új ingert és váratlan helyzetet ad, mint előtte öt-hat év sem. Ez lehengerlő, pozitív és negatív értelemben is, mikor épp melyik. Nagyon sok mindent nem gondoltam volna korábban.
Itt egy csokor belőlük, és már előre fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek némelyike általános, mások viszont az én személyes tapasztalásaim, amiket más talán teljesen másképp élne meg. Szintén fontos kiegészítés, hogy Vancouver, ahol mi lakunk, Kanada legélhetőbb kis csücske. Tessék, máris igazságtalanul szubjektív vagyok, az is maradok, és meg sem próbálok teljes képet adni az itteni életről, mert úgysem lehet, és ez is attól függ, hogy ki, milyen helyzetben kerül ide, mennyi időre jön és milyen célokkal.
1. Azt hittem, tudom, mire számítsak, amikor azt olvasom és hallom, hogy Vancouver klímája esős. Nos, nem. Képtelen voltam ekkora mennyiségű és ilyen intenzitású esőket elképzelni. Mint a trópusi esős évszak, csak ez az eső hideg, és ez az esős évszak nagyjából nyolc hónapig tart. A párhuzam pedig már csak azért sem túlzás, mert vannak itt esőerdők. Azon ritka helyek egyike ez a földön, ahol mérsékelt övi esőerdők találhatók. A kanadaiak szerint egyébként Vancouver és környéke a legjobb hely az országban, mert “szép az idő, egész évben sokat lehet a szabadban lenni”. Annyiban egyetértek, hogy a többi hely tényleg rosszabb. 😛
Rolley Lake, fenyvesek a ködben, Vancouver vonzáskörzete
2. Nem számítottam arra, hogy olyan varázslatos tél vár itt rám, amit kisgyerekkorom óta nem éltem át. Nem szeretem a telet, kezdjük azzal. De a hó nélküli, hideg, kopár, szürke telet különösen nem. A kanadaiak ugyan azt mondják, hogy Vancouverben enyhe a tél, valójában ez az egy, amit mi megtapasztaltunk, eléggé hasonló volt a magyar télhez. (Oké, ez átlagos kanadai szemmel tényleg enyhe, de nekem magyar szemem van). Viszont itt zöldek az esőerdők, zubognak a vízesések, kéklik az óceán és szikrázik a hegyekben a hó. Mindehhez pedig még a várost sem kell elhagyni.
Mount Seymour, Vancouver egyik hegye
3. Ha már évszakok és időjárás, akkor ezen a vonalon folytatom. Nem vártam, hogy Vancouverben a cseresznyevirágzás ilyen látványos és szép legyen. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kéthetes csodás cseresznyevirágzás alatt alig volt néhány nap, amikor nem ömlött az eső reggeltől estig.
4. Az első tíz hónapunk (szeptembertől júniusig) tapasztalatai alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan időszaka az évnek, amikor esőkabát/széldzseki nélkül fogok sétálni az óceán partján, fürdök az óceánban vagy a tavakban. A július és az augusztus egy teljesen más világ, és bár az óceánban csak néhányszor úsztam, ahhoz a két kezem is kevés, hogy megszámoljam, hány tóban fürödtünk Vancouver környékén és Brit Kolumbia más részein.
Dundarave Beach, West Vancouver
5. Régóta nem volt ennyire igazi nyaram. Ez nemcsak Kanadán múlt, részben a mostanra már hároméves Picurnak is köszönhető, annak, hogy vele töltöttem, nagyrészt kinn, a szabadban, nem pedig egy légkondival agyonhűtött irodában, ahol a kánikulában is fagyoskodok. Éreztem a nyarat. Vancouver ehhez azt adta, hogy rengeteg vizes programlehetőség van. Az óceán partján a strandok, melyek közt vannak homokosak és aprókavicsosak is, és az apálykor visszamaradt, könnyen felmelegedő kis pocsolyák a kisgyerekek kedvenc “mini medencéi”. Számtalan tó is van a környéken, és azok, amik kisebbek, valamint nem túl magasan vannak, meglepően kellemes hőmérsékletűre felmelegedtek a nyáron. Nemcsak kanadaiaknak kellemes, hanem egy hároméves kisgyereknek is pancsoláshoz. 🙂 Ezen kívül vannak vízi játszóterek és sekély gyerekmedencék, amiket máshol a világban eddig nem láttam ilyen formában, hogy pont úgy hozzáférhetők bárki számára, mint akármelyik játszótér, a különbség csak annyi, hogy kizárólag nyáron működnek. Tulajdonképpen víz közelében töltöttük az egész nyarat, egy energikus kisgyerekkel, aki imádja a vizet.
6. Azt se hittem volna, hogy Kanadában fogok életemben először sátorral kempingezni (leszámítva egy sikertelen, pár napos kísérletet még húszévesen), harminc felett, kisgyerekkel, és hogy meg is fogom szeretni ezt a fajta utazást. De sajnos ez is a rövid nyár élvezetei közé tartozik, és a hegyekben a magasabban fekvő kempingekben még így is négy réteg ruhában (és a vastag hálózsákban), téli sapkában aludtunk.
7. Ha azzal a tudással kezdenénk itt az életet, amit mostanra felszedtünk, terepjárót vennénk. Brit Kolumbia nem egy sűrűn lakott tartomány (mondjuk, a többi se). A területe nagyobb, mint Németország és Franciaország együtt, lakosainak száma viszont alig több, mint 5 millió, még a hozzá képest picuri Magyarországénál is jóval kevesebb. Ebből az következik, hogy a tartomány jó része vadon – érintetlen, gyönyörű és nehezen megközelíthető vadon. Vannak főutak, és sok gyönyörű helyre el lehet jutni jó minőségű betonúton, de még Vancouver környékén is számtalanszor fordultam vissza kátyús földúton, vagy zötykölődtünk végig rajta nagyon óvatosan, merthogy csak pár kilométer. A fakitermeléshez használatos erdei úthálózatot elvileg bárki használhatja, de leginkább terepjáróval érdemes nekivágni. Persze, ezek az utak nem településekhez vezetnek, hanem szép kis tavakhoz, vízesésekhez, hőforrásokhoz, túrák kezdetéhez. A forgalmasabb, népszerű helyekhez van betonút, de aki szeret kevésbé ismert helyeket is felfedezni, az biztosan hamar eljut majd a földutakra, és ez így történt velünk is.
8. Nagyon közel van a természet, bárhová megyünk. Ez is olyan, amit tudtam, mégsem tudtam ilyen mértékben elképzelni. Európában ezt szerintem legfeljebb Izlandon lehet megtapasztalni, viszont a két ország mérete nem összehasonlítható.
9. Vancouver és Brit Kolumbia távolabbi, nehezebben megközelíthető részei között hatalmas különbségek vannak. Vancouver egy nagy olvasztótégely, sok és sokféle emberrel, és szubjektív benyomásunk szerint alig él itt kanadai. Persze, bárki lehet kanadai, hiszen itt alapból bevándorló mindenki, az őslakosokat leszámítva, de olyan értelemben írom ezt, hogy a legtöbb embernek, akivel kapcsolatba kerülünk, nem anyanyelve az angol (sem a francia). Talán itt születtek, talán tíz éve vagy két éve élnek itt, de van egy anyanyelvük és egy nemzeti identitásuk, és ez azé az országé, ahonnan jöttek, vagy ahonnan származnak. Ez ránk is igaz, persze, de éppen ez a furcsa, hogy sok szempontból nem nagyon érezzük, hova kellene beilleszkedni. Másrészt ott vannak a messzebbi régiók. Települések, amiket három komppal lehet megközelíteni, vagy 20+ óra vezetéssel Vancouverből, és ahol olyan emberek élnek, akik közül sokan nemhogy Kanadát, de Brit Kolumbiát, sőt, azt a várost vagy azt a szigetet sem hagyták el soha életükben.
esőerdő North Vancouverben
10. Először használtam a “megesznek a szúnyogok” kifejezést teljes átérzéssel ezen a nyáron. Noha, mint oly sok mindenről, a szúnyogokról is azt hittem, hogy tudom milyen, ha rengetegen vannak és össze-vissza csípnek, erről is kiderült, hogy nem így van. Ezt nem Vancouverben tapasztaltuk ugyan, mert itt nincsenek, hanem más részein a tartománynak, és ott sem mindenhol. Ahol viszont igen, ott nem tudtunk mit kezdeni vele. A szúnyogriasztó nem sokat használt, a ruhán átharaptak, több rétegen is, és ha egy pillanatra megálltunk, húsz támadott egyszerre, mindegyikünket. Azt mondják, a hóolvadás utáni egy-két hónapban szaporodnak el ennyire, utána jobb lesz a helyzet (valamint hamarosan leesik újra a hó a hegyekben, mivel a hóolvadás júniusban van, amiből idén inkább július lett).
11. Nem találkoztunk még medvével. Autóból már láttunk néhányszor, de parkban, túrázás vagy kempingezés közben soha, amit nem annyira bánok, csak meglepőnek tartom, mert rengeteg medve van, és a városi parkokban is sokat szoktak látni, mi pedig elég sok időt töltünk a szabadban. A mókusokat és a fókákat viszont már nem is számoljuk.
12. A hivatalos ügyek intézésének itt is vannak labirintusai, és nem mindig könnyű a kijáratot megtalálni. Erről nem is írnék hosszabban, mert bekebelezné az egész eredeti bejegyzést.
Nem írtam az iskolákról, sem az egészségügyről, mivel ezekben nem nagyon volt meglepetés. Öt éves kor alatt csak magántulajdonban levő gyerekvigyázó intézmények vannak, elég sokféle, de az közös bennünk, hogy elég drágák is. Öt éves kortól van ingyenes iskola. Ezeket előre tudtuk, ahogy azt is, hogy fogorvoshoz menni közel megfizethetetlen, és ez így is van. Azon némileg meglepődtünk, hogy átlagosan 7-8 hónapot kell várni arra, hogy háziorvosunk legyen – és még mindig várunk. Addig ott van a walk-in clinic, erről viszont (szerencsére) nincs tapasztalatunk. Komoly vizsgálatokra, beavatkozásokra itt is sokat, akár hónapokat kell várni, de (ismét szerencsére) ezt sem saját tapasztalat alapján írom. Orvos- és nővérhiány van itt is, ráadásul Kanadában nem nagyon ismerik el a más országban szerzett orvosi diplomát.
óceáni naplemente Vancouverben (nem nyári kép, már régen fektetési idő, amikor a nyári nap lemegy, júliusban akár este 10 után)
Nincsen konklúzió. Tökéletes ország sincsen, és a kihívásával együtt is csodálatos évet töltöttünk itt – és töltünk még mindig. Imádom, hogy bármikor kimehetünk az óceán partjára, a hegyekbe, hogy minden annyira zöld, és a reggeli futás közben a parkban átnyargalnak előttem a mókusok. Kötődöm ide, mert már vannak emlékeim, megszokott, kedvenc helyeim. Néhány barátunk is, de ez nem összevethető a távol lévő családdal és barátokkal. Már előre borzadok a hamarosan érkező őszi esőktől – de még nyár van, és arra biztosan megtanított ez az itt töltött év, hogy még jobban örüljek a napsütésnek, szép időnek, annak, hogy mezítláb lépkedhetek a strandon a homokban.

2022.08.30.
Ausztrál éjszaka

Sötét volt. Nem így terveztük megérkezni, de lerobbant az autónk, emiatt hosszú órákat elvesztettünk. Tudtuk, hogy a part mellett fut az út, de alig láttunk valamit, az autó fényszórójának sugarait mintha elnyelte volna körülöttünk a sűrű sötét. A sötét, melyből percenként újabb és újabb mozgó alakok váltak ki. Rájuk koncentráltam minden erőmmel, hogy még időben észrevegyem a mozgást, nehogy elüssem őket.
Ausztrália állatai éjszaka aktívak. Kenguruk, wallaby-k, vombatok ugráltak elénk, érdekelte őket az egyetlen fényforrás az éjszakában. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne álljak meg és szálljak ki ott az út közepén, mert nem láttunk még ennyit! Végül megérkeztünk a szintén teljesen sötét kempingbe. Leállítottam a kocsit, elővettük a fejlámpákat, hogy elkezdjünk megágyazni. A kocsi volt az ágyunk. Nem éppen lakóautó, mert annak kicsi, de a hátsó része át volt alakítva úgy, hogy lehessen aludni benne.
Ekkor megéreztem, hogy néznek. Megpördültem, és megláttam a nagy, rám szegezett szempárt a fán. Már majdnem felsikoltottam, de a fejlámpám kis fénykörében közben kivettem a körvonalait. Pici volt, és megszeppenten, mozdulatlanul csücsült a faágon. Egy posszum, egy mókus méretű kis erszényes. Elmosolyodtam, óvatosan közelebb mentem, de csak pár lépést, nehogy elijesszem. Nem ő volt az egyetlen, többen is leskelődtek a környező fákról.
Megint eszembe jutott, hogyan reagált majdnem mindenki, akinek a közelgő ausztrál utunkról meséltünk. Hogy juj, a mérges kígyók, mérges pókok, a világ összes mérgező, veszélyes állata ott fog ránk leselkedni. Miközben akárhányszor meglepett minket egy állat a vadonban, az annyira eszméletlenül cuki volt, hogy gondolatban rá kellett szólnom magamra, hogy nem, nem vihetem magammal a kocsiba plüssállatnak éjszakára.
Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.
Könnyek szöktek a szemembe, csupán azért, mert annyira fáradt voltam már, és annyira boldog. Azon a reggelen még dühömben sírtam, amiért lerobbant az autónk, és ki tudja, hogyan oldjuk ezt meg. Most pedig ott voltunk a sűrű sötétben, Jervis Bay part menti kempingjében, posszumok vigyázó tekintete mellett. Belezuhantam az álomba.
Hajnalban ébredtem, a fényre. Bájos zöld erdő vett minket körül, mögötte kékség sejlett, az óceán. Elindultam arra, amerre emlékeim szerint a mosdót megtaláltuk előző éjjel. Majdnem átestem egy kengurun. Na, erre felébredtem. Rohantam vissza, feltéptem a kocsi ajtaját, és nem túl gyengéden, majdnem ordítva ébresztettem a Kedvest is, mert jönnie kell, most! Jött. Együtt néztük a füvön legelésző kengurukat, akik nem sokat törődtek velünk. A fényképezőgépet is elővettem. Egy félóra elteltével eszembe jutott, tulajdonképpen mosdóba indultam.
A reggeli készülődés része volt az is, hogy a két nagy bőröndünket kitettük a fűre, hogy ott túrjuk át őket. Ezek voltak most a szekrényeink és fiókjaink egyben, és ami épp kellett, az biztosan legalul volt. Szóval túrtunk, fáradhatatlanul, hetekig. De azon a reggelen egy kíváncsi wallaby is végignézte, mit művelünk. Nem jött túl közel, néhány méterről figyelt minket kitartóan. Már az se bosszantott, hogy megint nem találom a naptejet. Majd veszünk egyet valahol. (A hazaérkezésünk után három flakon naptej került elő a bőröndök leglehetetlenebb zugaiból.)
Cipőt nem is kerestem, mert nem kellett. Mezítláb sétáltunk ki a strand vakítóan fehér, puha homokjára, hogy elfogyasszuk a hideg reggelinket, egy farönkön ülve, de egy olyan gyönyörű helyen, amit elképzelni sem tudtunk. Minden nem lehet tökéletes, de az az éjszaka, és az a reggel még most, évekkel később is álomszerű (és egyre álomszerűbb) tökéletességben lebeg előttem.

2022.05.05.
A meleg kanadai tél

Az árvizek és földcsuszamlások kíséretében távozó november után beköszöntött a kanadai tél. (Igen, hamarosan már el is köszön, de a meséléssel kicsit lemaradtam.) Amúgy meg nem is tudom, mennyiben tekinthető ez igazi kanadai télnek. Mondjuk, hó éppen van, feltéve, hogy jó helyen keressük.
Vancouver és vonzáskörzete Kanada legmelegebb csücske. Nem véletlen jöttünk ám ide. Mínusz harmincakat, köszönöm, én nem kérek, még szép havas fenyőkkel kísérve sem. Főleg, ha megkaphatom azokat a fenyőket mínusz harmincak nélkül is. Vancouverben nagyjából hasonló a téli klíma ahhoz, amit otthon megszoktunk az elmúlt harminc évben, kicsit még enyhébb is. Merthogy óceánpart. Esősebb is. Merthogy óceánpart.
hófedte esőerdő, North Vancouver
Az óceanpart és hegyek találkozásának pedig az a luxusa, hogy bár a parton nincs hó, nagyjából húsz percet kell vezetni valamelyik hegy irányába, és ott lesz. Egyetlen hét volt, éppen karácsony és szilveszter között, amikor (sokéves átlagot megdöntve – ez is, mint az esőzések) mindent beborított a hó, még a zöldellő esőerdőket, az aranyhomokos strandokat is. Akkor jöttünk rá arra is, hogy a mi utcánkban nem takarítják a havat. Gondolom, nem szokták, és hát, minek ezen változtatni, úgyis gyorsan elolvad… Elolvadt egyébként, a városban legalábbis.
-5°C körüli nappali hőmérséklet a Mount Seymour, Vancouver egyik emblematikus hegyének csúcsán, friss hóesés után
Igazából eléggé bejön nekem ez a fajta tél. Ha akarom, van hó, ha akarom, nincs. Egyik nap hótúrázni megyek, a másikon zöldellő erdőben sétálok. Na, persze, számos napon inkább nem mozdulok ki, mert szakad az eső. Mert itt sokat esik, még mindig. De, ellentétben a kontinentális éghajlatra jellemző késő tavaszi, kora nyári esőkkel, itt a nyár a legszárazabb évszak. Már alig várom, mit jelent ez. (Bent a prérin erdőtüzeket. Ebből a szempontból is jó csücsökben vagyunk éppen.) Egy-két védett öblöt, kisebb tavacskát ki is néztem már, hogy majd oda megyünk pancsikolni az addigra már majdnem hároméves kis örökmozgó vízimádóval.
Fürdeni, itt, Kanadában?! Fura, hogy már nem olyan fura a gondolat, mint fél éve, mikor idejöttünk. Adaptálódom? Kaliforniában annak idején nem fürödtem az óceánban, csak néhányszor, percekben mérhető ideig. Itt mégis több esélyt látok rá. Sokkal védettebb és sekélyebb ez az öböl, amiből ki se látunk a nyílt óceánra. Az alacsonyabb fekvésű tavak sem alpesi tavak. De azért én megvárom, míg kiolvadnak és felmelegszenek, nem vágok léket a jégbe, mint egyesek. 😀
ködös február
Összességében viszont, bár azzal a gondolattal költöztünk ki szeptemberben, hogy “az év rosszabbik felével kezdünk, aztán tavaszra majd meglátjuk, milyen a jobbik”, rég szerettem már telet ennyire. Nem túl hideg, és egyáltalán nem színtelen. Nemcsak barna meg szürke, hanem fehér, meg kék, meg zöld. Meg rózsaszín!
Porteau Cove naplemente után
Nem vártam, hogy ilyen szép legyen a tél. Még kevésbé vártam, hogy szeressem. Tudom, ehhez nem kellett volna egészen Kanadáig eljönni, mégis Kanada adta nekem ezt most ajándékként.

2022.02.19.
Kanadai napló 2.

Esik. Egyre többet.
Tudtam, el fog jönni az a pont, amikor haza akarok majd menni. Az elbukott vezetés vizsgám után jött. Mivel a magyar jogosítványt itt nem ismerik el, az elméleti és gyakorlati vizsgát is újra le kell tenni, és elsőre a gyakorlatin megbuktattak. Nemcsak azért esett ez rosszul, mert majdnem tíz éve vezetek balesetmentesen, hanem azért is, mert ez azt jelentette, hogy feladtam a magyar jogosítványomat, de nem szereztem helyette ittenit, ami a kertvárosban élve egy kisgyerekkel szinte a teljes szobafogsággal egyenlő.
A vizsgaidőpontok a következő fél évre teljesen tele voltak, azt az egyet is véletlen csíptem el, sikerülnie kellett volna… Tudom, ezért nem sikerült. Remegett a kezem a kormányon, annyira görcsöltem (és, ahogy az már lenni szokott, hiába mondogattam magamnak magamban egyre idegesebben, hogy “Ne izgulj már!”).
Két héttel később mégis sikerült elcsípnem egy szabad vizsgaidőpontot, amit valaki lemondott. Naponta ötször néztem az online naptárat a környező hat másik városra is a miénk mellett. (Honnan is ismerős ez? Ja, egyetemi kurzusfelvételek…) A szomszéd városba mentem, ezúttal sikerült. Nagy volt a forgalom, és míg a dugóban álltam, a jógázás során elsajátított légzésgyakorlattal nyugtattam le magam. Már a szülésnél is bejött.
A boltokban még mindig három kört megyek, és rejtélyes módon a legegyszerűbb dolgokat nem találom meg. Főzőtejszínt, habtejszínt például. Rozmaringot. Búzadarát végül igen, legalábbis olyasmit, amire azt mondták, olyan. (Nem olyan.) “Menjünk hazaaaa!” – kapom már ilyenkor a bevásárlókocsiban trónoló Picurtól. Véges a türelme, de sajnos kicsúszunk még mindig belőle. Így sem találtunk élvezhető kenyeret, sem sajtot, de már készítettem juharszirupos lazacot ebédre. A brownie hozzávalóit pedig bármelyik boltban megtalálom.
De az eső sokat esik, mondtam már? Ha csak csöpörög, indulunk kirándulni, hiszen használható idő van. Mások is ezt teszik, sőt, ha már úgyis vizesek lesznek, úsznak egyet az óceánban. Olyan hihetetlen ez nekem, mint a hollandok meg a dánok, akik annyian bicikliznek abban a hideg szélben. Az emberek itt szeretnek kint lenni, a kirándulóhelyeken még így az utószezonban is van forgalom, nagyrészt helyiek. Mint mi, emlékeztetem magam.
Aztán kisüt a nap, vagy csak félig. Megcsillan a vízen, a hósipkás csúcsokon, és mintha varázslat szállna az egész vidékre. Minden zöld, élő, csobogó, zubogó, szikrázó.
November van. Az a hónap, amit a legjobban utálok. Egyre rövidebbek a nappalok, ködös-nyálkás, borús, hideg napok jönnek, és még a természet sem tud felvidítani, a fák már kopaszok, a táj színtelen. Na, várjunk, itt nem is színtelen! A hegyek lábánál friss zöldben virítanak az esőerdők, a tetejükön pedig szikrázik a hó. Az óceán kékje változatlan.
Ahány naplemente volt az elmúlt hetekben, azt mind megnéztük. Olyan sok nem volt, ritkán látjuk a napot, néha még aközben is szakad az eső. Ennek viszont két gyönyörű szivárványt köszönhetünk, amelyekhez foghatót én sem sokat láttam, a Picurról nem is beszélve, aki azóta is szivárványt követel.
Ha olyan az idő – nem feltétlenül szép, csak nem nagyon csúnya -, akkor megyünk a zöldbe, még mindig, és mehetünk egész évben, mert az esőerdők örökzöldek, vagy a fehérbe, végre már, mert ami lenn a városban eső, az fenn a hegyen hó, és még sok lesz! Mert sokat esik.
Nem, nemcsak szerintem túl sok ez. A megáradt folyók elárasztják a szántóföldeket, több városból ki kell telepíteni a lakókat, elmossa az eső az utakat, földcsuszamlásokkal elvágja az egész régiót Kanada többi részétől. Vészhelyzetet rendelnek el egész Brit Kolumbiában. Mintha nem vészhelyzetben élnénk amúgy is már lassan két éve az egész világon. És az eső azért csak esik tovább, hol jobban, hol kevésbé.

2021.11.23.
Vancouver, a váratlan szerelem

Az az igazság, hogy Vancouver nem nagyon hozott lázba, amikor Kanadába költöztünk, ráadásul éppen mellé, sőt, vele egybenőve. Képzeletemet és álmaimat az óceán, a hegyek és a vízesések kötötték le, melyek valóban uralják ezt a vidéket – és valóban meg is érdemlik az álmodozást. Magunkat ismerve nem meglepő módon a város környékét hamarabb kezdtük felfedezni, mint magát a várost, Vancouvert, így már majdnem egy hónapja itt éltünk, amikor először sétáltam a belvárosban.
Majd másodszor is. Majd rájöttem, hogy legszívesebben minden héten egy teljes napot a városban töltenék. (Napos napot, khm.) Pedig nincs is itt semmi. Na, jó, pontosítsunk. Az én európai szememmel egy város fő látványosságai a régi belvárosa, macskaköves utcái, katedrálisai, erődjei és várai. Ezekből itt semmi sincs. Van viszont valami, ami már korábban is meghódított. Akkor, amikor San Franciscóban és Sydneyben jártam. Ezek azóta is a kedvenc városaim közé tartoznak a világon, és most Vancouver is belépett a sorba.
De hogy mi ez pontosan, ami rabul ejt bennük? Képek és hangulatok. Miközben semmi különöset nem csinálok, csak sétálok egyet a városban. Csillogó üvegóriások, ahogy az öböl sima vizében tükröződnek – mondjuk, egy rózsaszín naplementében. Nyüzsgő kikötők, karcsú hidak. Hullámok, ahogy végignyalják az aranyhomokos strandokat. Parkok, és a föléjük tornyosuló felhőkarcolók. Fókák, ahogy kidugják a fejüket a vízből néhány pillanatra. Varázslatos éjszakai fények.
A természet. Igen, hiába városok, de sem San Francisco, sem Sydney, sem Vancouver nem választhatók el az őket körbeölelő természettől, melybe beleolvadnak – parkostól, felhőkarcolóstól, hidastól. Az óceánhoz tartoznak, Vancouver pedig a hegyekhez is. A vízesések, rohanó hegyi folyók, kanyonok és esőerdők a városba is elérnek, és én, aki habozás nélkül a természetet választom a városokkal szemben, itt nem tudok választani. Összetartoznak.
Mégis megtaláltam az ideális várost végül? Nem, nem. Abban a városban én egész évben papucsban, rövidnadrágban járnék, és sütne rám a nap. De azért amikor Vancouver fölött kisüt, akkor egy picit elfeledkezem arról, hogy nem nagyon kell ide papucs, inkább gumicsizma, és akkor olyan, mintha…

2021.11.04.
Kanadai napló 1.

Sokan kérdezték tőlem, az Úton hősnője én vagyok-e. Bár a válaszom határozottan nem, az utazás és világjárás nekem is szenvedélyem, és most egy kicsit világgá mentem megint, mégpedig családostól. Kanadába. Egy évre. Vagy kettőre. Vagy, nem tudom.
Miért ide, miért most? Erre nehezen találok választ, pedig a válasz mélyen bennem van, csak nem szavakkal. Szavakkal csak annyit tudok mondani, hogy amióta ösztöndíjasként éltem egy évet Kaliforniában a Kedvessel, visszavágyunk a nyugati partra. Hogy szeretnénk bejárni ezt a régiót, és ehhez itt kell élni néhány évet. Pedig ez többről is szól ennél. Arról az érzésről, ami bennem volt, mikor Kaliforniában éltünk, és bennem van a mai napig, amikor erre gondolok. És hogy miért pont most? Nem pont most, évek óta ezt szeretnénk, de most adódott rá lehetőség.
Felszállt a gép, meg le is, kétszer is. De ekkora utat nem lehet reálisan érzékelni, ekkora változást nem lehet néhány óra alatt felfogni. Az előző reggelen még a budapesti lakásunkban pakoltunk. Úgy terveztem, nosztalgiázva elmélázok majd minden szobában búcsúzóul, hiszen vagy négy évig itt éltünk, ami a közös történetünk leghosszabb egy lakásban töltött ideje a Kedvessel. Mégsem búcsúztam, kapkodás lett az utolsó reggel, rohantunk le a csomagokkal, “jaj, gyorsan még egy peluscsere”, “nem, azt kérlek, ne pakold ki onnan”, cipőt fel, “ugye, semmit nem hagyunk itt?” (de, nagyon sok mindent). Lenn már várt a taxi, csak a Picur állt meg az ajtóban, “pápá, lakás”, de a repülőtér utána őt is jobban izgatta.
Csak egy lista volt a fejemben egész nap, hogy mikor, hol kell lennünk, kinek mit kell bemutatni, kérdezni vagy kapni tőle, és ezek hol vannak, illetve hová tegyük őket. Hány csomagunk van, melyik kinél, na, meg a Picurra melyikünk figyel éppen. Mire a fejemben levő lista minden pontja elé kitettem a pipát, addigra már egy ismeretlen ágyban feküdtem a Picur mellett. Altattam, és elaludtam én is. Egy Surrey nevű településen, Brit Kolumbiában.
Pedig zökkenőmentes utazás volt. Nem késtük le a csatlakozást, csak majdnem. Nem hagytunk el egyetlen csomagot sem, pedig a két kezünknél jóval több volt belőlük. Minden papírunk megvolt, rendben volt, amit igényelnünk kellett, azt a határon megkaptuk. De, azt hiszem, egy két éves gyerekkel a világ túlfelére költözni még zökkenőmentesen is nagyon fárasztó.
Pillanatokra azért eltöltött a boldog megnyugvás, amikor a repülőgép a napsütötte fenyvesek és fjordok felett ereszkedett, majd végül az óceán partján landolt. Pedig nem várt itt minket senki. Hogy semmi sem, azt már nem mondhatom, mert egy rakás intéznivaló nagyon is ránk várt. Meg az óceán.
Nálunk otthon, az “elmaradott Kelet-Európában” fél perc alatt átmegy egy utalás, itt miért kell hozzá három nap? És ezek itt nem ismerik a polcokat? Meg a fiókokat? A három lakásban, amit eddig megnéztünk (és amelyik mind kevésbé tetszett, mint a sajátunk, amelyikben Budapesten laktunk), egyáltalán nincs polc, se fiók a gardróbokban. Egy darab sem. Itt az emberek mindent vállfára akasztanak, még a zoknikat is?
Na, meg a melegvíz a kádban és a zuhanyzóban. A tekerővel erősséget nem lehet állítani, csak hőmérsékletet, és mielőtt a megfelelő pozícióba kerülne, jól lespriccel jéghideg vízzel. Először azt hittem, csak ezen a szálláson ilyen, amit lefoglaltunk az első két hétre, de nem, az összes többiben is így volt, amiket megnéztünk.
És nincs sajt. Van, de nem úgy, mint otthon. “Kérnék egy kiló trappistát.” Viccelsz? Itt olyan nincs, csak ízetlen gumik. Ami kicsit is hasonló, abból 100 grammos kiszerelést lehet venni legfeljebb, azt is méregdrágán. Pedig amúgy minden nagy kiszerelésben van, egy csomag vécépapír félig megtölti a kocsi csomagtartóját – és nem azért, mert az autó kicsi. (Közepes méretű autót kértünk, amikor otthonról béreltünk az első napokra. Aham. Amit kaptunk, az egy tank. Csak azért tudok parkolni vele, mert a parkolókat is ilyenekhez méretezik.)
A kukoricapehely meg émelyítően édes, én azt az otthoni sparos márkát szerettem. Nem, itt nincs Spar. Sem Lidl, meg Tesco. Ha némelyik bolt neve ismerős, azt a kaliforniai előtörténetemnek köszönhetem. (Walmart, persze, van.) A kenyér meg mintha gumiból lenne. Itt nem tudnak kenyeret sütni? Meg semmilyen egyéb péksüteményt sem, ami ehető?
Az eső is esik. Holnap is esni fog. Tudom, otthon is szokott, de biztos nem ennyit. Ha pedig most azt kérdezed, miért vagyunk akkor itt, a világ túlfelén, amikor ott, ahonnan eljöttünk, minden jobb, csak annyit mondhatok, ezt kérdezem magamtól én is.
U.I.: Nemcsak olvastam róla, hanem évekkel ezelőtt egyszer már meg is tapasztaltam ezt a jelenséget, amit kultúrsokknak hívnak, és jól tudom, a “sokk” nagyon találó ebben a szóösszetételben. De attól, mert értem, még ugyanúgy átélem. Megint. Ráadásul egy olyan országba jöttem, aminek a kultúrája messziről nem is tűnik annyira másnak, mint a hazámé. Hát, igen, messziről. Közelről viszont feltűnik, hogy nincsen trappista sajt. A túróról meg ne is beszéljünk.
A természet itt tényleg a küszöbünkön van. Esőerdő a város határain belül! Igen, esőerdő. Nem, ez nem a trópusok, mérsékelt övi esőerdő, van ilyen. Ahol sokat esik az eső, például itt. És nemcsak esőerdő, hanem jár hozzá vízesés, kanyon, sőt, még medvére is figyelmeztetnek a táblák – még mindig a város határain belül. Persze, kívül is. Zárható, tömör fém szemeteskukák vannak mindenhol, nem elég felemelni, be is kell nyomni egy gombot rajta, hogy nyíljon. A medvék miatt, hogy ne szokjanak oda a kirándulóhelyekre. (Nem láttunk még egyet sem.)
Lynn Canyon Park, North Vancouver, Brit Kolumbia, Kanada
Az esőerdőkben a hatalmas fákon vastagon áll a moha, az erdő alját páfrányok borítják, a talaj mindig nedves. Vidáman csörgedeznek a patakok, és ezek a vízesések sosem száradnak ki. Még alig két hete vagyunk csak itt, és a két kezem már nem elég, hogy összeszámoljam, hány vízesést láttunk.
Ha arra gondolok, mit szeretek Vancouverben (aminek a belvárosában viszont érkezésünk óta egyszer sem jártunk még), akkor az esőerdők, a hegyek, a tavak, az óceán jutnak eszembe. Ez egy olyan város, aminek a legnagyobb vonzereje a természet. A városban, és a város körül is. A szárazföldön nem is tudunk olyan irányba autózni, hogy ne hegyeknél kössünk ki másfél-két órán belül. És amikor hegyet mondok, akkor valóban hegyre gondolok, fenyvesekkel és kopár sziklacsúcsokkal, októberben érkező havazással, smaragdzöld és türkizkék tavakkal, mint a képeslapokon. Legszívesebben egyszerre járnám be az összeset!
Bár a gondolataim és álmaim szárnyalásával a valóság sosem tud lépést tartani, így is eljutottunk már néhány mesés helyre. “Lesz még patak” – mondja a Picur lelkesen, mikor már vagy a harmincadik, a túraúton keresztül csörgedező bővizű erecskén gyalogol át (egyedül!) a gumicsizmájában. Igen, tényleg lesz még, sőt, sebes vizű hegyi folyón átívelő kis fahíd is, meg robajló vízesés. Én is alig várom őket!
Esik. Bámulok ki az új otthonunk ablakán, és azon gondolkodom, miért nem érzem magam otthon. Persze, csak néhány napja költöztünk be ebbe a kétszintes kis sorházba, aminek egy része még mindig kong az ürességtől, a másik meg tele van a szétdobált cuccainkkal, félig kipakolt bőröndjeinkkel. Bútorozatlanul vettük ki, itt nem is lehet máshogy. De már első este matracon aludtunk, sőt, lett étkezőasztalunk, székeink, konyhafelszerelésünk, néhány kisebb szekrényünk. Megkönyebbülés és hála tölt el, ha erre gondolok – főleg, mivel használtan és nagyon olcsón, jó részét pedig teljesen ingyen szereztük be ezeknek a dolgoknak.
Mégis, hiányzik az otthonunk. De hát ez az! Nem, nem ez, a másik, a régi, a budapesti. A miénk. Ez még nem a miénk. Még csak összehordtunk néhány berendezést és használati tárgyat, amiknek egy része még nem is a végleges helyén áll. És ez a hálószoba nem a mi hálónk. Ez nem a mi ágyunk. (Nem is, ágy még nincs, csak matrac.) Akárhová utazunk, sosem szokott zavarni a szálláshelyeink idegensége, sőt, már az első nap úgy mondom “késő van, induljunk haza”. Mert akkor az a haza. De most nem. Ez most nem ideiglenes, nem egy utazás. Ez az otthonunk lesz – az lesz?
És mi az, hogy sehol nem árulnak paplanhuzatot? Olyat, amibe be is lehet húzni a takarót?! Én itt nem tudok élni, még be se tudok takarózni kényelmesen… (1537. kultúrsokk 😛 )

2021.10.06.

Kategória: Személyes

Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.