Kategória: Személyes

  • Állatkertben – babaszemmel

    Állatkertben – babaszemmel

    Amikor reggeli után anya mondta, hogy készülünk, és indulunk, lelkesen rohantam a cipőmért. Persze, ő még szokása szerint szöszmötölt mindenfélével, vizet töltött, meg mindenféle csörgő zacskókat pakolt a hátizsákba, kereste a napellenzős sapkámat, de én azért kitartóan követtem mindenhová, kezemben a cipőmmel, hogy végre adja már rám, és menjünk akkor. Erre kitalálta, hogy még pelust is cseréljünk. Ezt aztán már igazán nem viselhettem el szó nélkül, de mikor láttam, hogy végre tényleg a cipőm következik, abbahagytam a sírást.

    Az ajtón kilépve nem találtam a szokott helyén a kis motoromat. Néha érthetetlen módon eltűnik, főleg olyankor, amikor autóval megyünk valahova. Ez történt aznap is. Az állatkertbe mentünk! Persze, akkor még nem tudtam, mi az, csak anya mondta, hogy nagyon jó móka lesz. Ez nem volt újdonság, mert lássuk be, az öltöztetést leszámítva van olyan dolog a világon, ami nem jó móka?

    Az állatkert is annak bizonyult. Tele volt gyerekekkel, meg rengeteg olyan dologgal, amire fel lehet mászni! Lépcsők, padok, fából faragott figurák. Lyukakon is lehetett kukucskálni, és voltak olyan lejtős részek, amilyeneken a házak előtt szokták letolni a babakocsit, csak ezek sokkal hosszabbak, még nagyobb élvezet volt végigszaladni rajtuk! Anya is szaladt utánam, és a végén felkapott, odavitt valami nagy üveghez, és mutatta, hogy fóka. Tetszett, ahogy elúszott előttem, ezért mondtam én is, hogy “kóka”, de utána követeltem, hogy tegyen le, mert megint futni akartam, most felfelé. Aztán megint lefelé.

    Más gyerekek is csinálták, és együtt sikongattunk közben. Anya pedig átadott apának, és mondta, hogy ő azért szeretné rendesen megnézni a fókát. Mind a ketten végig ezt csinálták, anya meg apa. Nézték az állatokat. Nekem is próbálták felhívni a figyelmem egy-egyre, és néha oda is néztem, csak hogy örüljenek, de aztán mentem tovább felfedezni az állatkertet.

    Rengeteg táblát találtam, és mindegyiket végig is tapogattam. Imádom a táblákat! Az egyik különösen tetszett, mert kupakok voltak rajta, anya legalábbis azt mondta, amikor piszkálni kezdtem. A nap folyamán ez sokszor eszembe jutott, ilyenkor boldogan mondtam, hogy “kupak”, hogy anyáéknak is eszébe juttassam, milyen érdekes dolgot találtam én az állatkertben.

    Budapest Zoo

    Később aztán elfáradtam, először apa a nyakába vett, aztán beültetett a hátiba. Valószínűleg szundíthattam egyet, mert amikor felébredtem, anya és apa olyan állatokat néztek, amilyeneket még nem láttam. Majmok, azt mondták, és ők is, meg a körülöttük álló sok ember is elérzékenyedve mutogatott egy kicsi majomra, aki a mamája hátára kapaszkodva aludt. Nem tudom, ez miért olyan különleges dolog, én is gyakran szoktam apa hátán aludni. De mivel addigra kipihentem magam, lekéredzkedtem, és rögtön észrevettem, hogy a közelben van egy lépcső, amire feltétlenül fel kell másznom.

    Még csak háromszor másztam meg le- és felfelé, amikor anya már unszolt, hogy menjünk, nézzük meg a kengurukat is. De beláthatta, hogy nem fogom otthagyni ezt a remek helyet holmi kengurukért, ezért megint apát kérte meg, hogy maradjon kicsit velem, míg elmegy megnézni őket. Ezután már hagyták, hogy rendesen kiélvezzem a sok látnivalót az állatkertben, nem zavartak meg folyton holmi kengurukra, vagy más, ketrecben fekvő szőrös izére hivatkozva, csak időnként egyikük elszaladgált valamerre, de aztán mindig visszajött hozzám.

    Hogy az örömöm teljes legyen, végül elkapott minket egy zápor is. Mindenfelé tele lett pocsolyával, és utolsó erőmet összeszedve végigszaladtam rajtuk. Igazán élvezetes nap volt, remélem, megyünk még máskor is állatkertbe.

  • Első blogszülinapra

    Első blogszülinapra

    Idén májusban egyéves lett a blog. Vagyis, ki tudja… Ha elődjének, az Akarsz-e játszani? címmel indított korábbi blogomnak a folytatásaként tekintek rá, akkor majdnem négyéves most. 

    De nem egészen folytatás. A régi cikkek egy részét áthoztam, átírtam, jó része viszont a régi bloggal eltűnt, és ez nem is baj. A témák is kicsit mások, bár nem mondhatnám, hogy most már nem csapongok. 😛

    De folytatás is. Mert az írás szeretete élteti ezt is, mint az elődjét, és éppúgy kísérletezek különféle témákkal és stílusokkal itt is. Ami mégis mérföldkő, az az első regényem megjelenése, ennek alkalmából született ugyanis az új felület (bár akkor még nem tudtam, hogy a réginek vége, mert a Cafeblogon idéntől többet nem lehet blogolni).

    Mellesleg, ez a regény egész hónapban akciós – a nyomtatott és az e-könyv változat is. Katt ide, ha érdekel!

    Hogyan is indult ez a blog?

    Úgy, hogy elsősorban könyves blog lesz, a könyvek közé a sajátomat is beszámítva, mert írok majd arról, hogyan született – az ötlet, aztán a regény -, hogyan adtam ki, milyen személyes élmények kötnek engem Ausztráliához (annak ellenére, hogy Lili, a főhősöm nem én vagyok).

    Na, jó, néha lesz személyesebb tartalom, hiszen azért személyes blog is. Ha már itt tartunk, az utazós cikkeimet muszáj áthoznom a régi helyről, mert azok az élménybeszámolók aztán igazán személyesek! Hm… meg néhány más témában írt véleményemet, gondolatébresztőmet is áthozom, elvégre mi személyes, ha nem a véleményem?

    Montaña Guajara Circuit Trail, Teide National Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    a másik nagy szenvedély az írás mellett: az utazás

    De ha már írós blog, akkor kirakom majd egy-két novellámat (nem írtam azóta se, egyet se, de próbálkoztam vele néhányszor, nem az igazi… még? vagy sosem? nem tudom), egy-két fiktív kis szösszenetemet (ilyeneket valóban írtam, itt megnézheted őket; és bár Örkény után nem merném egypercesnek nevezni, körülbelül annyi idő alatt elolvashatók).

    Szóval nem kizárólag könyves blog lett, és nem is bánom. Azért a fő téma továbbra is a könyvek és az írás lesz. Előbbinél főleg személyes hangvételű könyvajánlók várhatók továbbra is (ezek nem könyvkritikák, nem is törekszem rá, hogy azok legyenek!), az írós témákra pedig szeretnék nagyobb hangsúlyt helyezni az eddiginél, sok új cikken dolgozom magánkiadással, írással és blogírással, SEO-val kapcsolatban. A saját regényem kiadása során is sok tapasztalatot szereztem, és azóta is tanulok – marketinget, SEO-t, írástechnikát -, és az eddig megszerzett tudásomat fogom összegezni ezekben a témákban. Miért? Mert az az álmom, hogy kialakuljon itt egy közösség, ne csak könyvmolyokból, hanem független szerzőkből is, hogy kölcsönösen segíthessük egymást.

    Egy kis statisztika

    Egy olyan világban, ahol a pár napos babát is méricskélik, mennyit evett, és később is mindenféle táblázatoknak meg osztályzatoknak kell megfelelni, hogyan is tudnánk elszakadni a számoktól? Hozok a blog első évéből is néhányat, meg más érdekességet is.

    Nem meglepő módon az olvasóim 77%-a Magyarországról olvas, ezt követi az USA 9%-kal, de összesen 45 különböző országból érkeztek az oldalra látogatók.

    71%-uk mobilon nézi a blogot.

    Legtöbben a 25-34 éves korosztályból vannak (ami nem meglepő, mert én is ebbe tartozom), és olvasóim 80%-a nő, 20%-a férfi (azt meg úgyis tudjuk, mennyivel több nő olvas általában is, mint férfi, engem meg főleg).

    A blogra érkezők 65%-a valamilyen közösségi médiáról téved ide, leginkább a Facebook-ról (48%), a többi pedig a Pinterest, Instagram és LinkedIn közt oszlik el.

    A moly.hu a látogatók 1%-át hozza – ami meglepően kicsi arány, ha azt nézem, hogy ott csupa könyvmoly van, másrészt viszont ők is igyekeznek a saját felületükön tartani a látogatókat, és ehhez képest mégis voltak, akik rám találtak ott.

    Végül a kedvenc statisztikám – nem számokból, hanem szavakból, mégpedig a legnépszerűbb keresési kulcsszavakból, amiken keresztül a Google látogatókat küld nekem:

    1. mit olvassak (hát, igen, ezt sikernek könyvelem el, elvégre erre a kérdésre mindenképpen segít választ adni a blogom)
    2. építő kritika
    3. ahol a folyami rákok
    4. szomorú őszi versek
    5. amazon könyvkiadás
    6. csepel duna parti sétány (ez egy nagyon jó hely ám a budapesti Dunánál, és még mindig kevesen ismerik)
    7. klasszikus téli versek
    8. fülig jimmy idézetek
    9. könyvajánló nőknek (igen, ilyen is van, és lesz még több is!)
    10. idézetek az írásról

    Kicsit sajnálom, hogy egyik kulcsszó sem igazán vicces, vagy meglepő, másrészt viszont örülök neki, mert a kulcsszavak egészen jól lefedik a blog fő témáit, mégiscsak hasznos volt az a SEO-tanfolyam. 😀

    A legnépszerűbb bejegyzések

    1. 5 népszerű regény, amit nem szerettem
    2. Mit olvassak? 120+ ötlet: regények, novellák, mesék, versek, memoárok, blogok
    3. 7 könyv, ha nevetni szeretnél
    4. 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból
    5. 13 frappáns életbölcsesség Rejtő Jenőtől
    6. Hogy vallottam kudarcot a könyvemmel az Amazonon?
    7. Ahol a folyami rákok énekelnek
    8. Kapható az Úton! (és még mindig kapható… 🙂 )
    9. Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?
    10. Három gyönyörű szerelmes vers Szabó Lőrinctől

    Írások, amik nekem kedvesek

    Mert ez egy teljesen más lista, ami, persze, ugyanúgy szubjektív, mint a tiétek, és sorrend sincsen. Mindenesetre nekem ezek voltak a kedvenc írásaim – amiket megírni is nagyon szerettem, és olvasni is szeretek:

    Tervek, álmok

    Tengernyi. Hogy otthona legyen ez a blog egy másik regénynek is, és aztán még egynek… Novelláknak (még nem adtam fel). Olvasó és író közösségnek. Szórakoztató, elgondolkodtató témáknak, élményeknek, paródiáknak. Nektek. Nekem.

    Álomból nincs hiány sosem, de baj is lenne különben. Nagy örömömre pedig beteljesedettek is vannak.

    Yosemite National Park, California

    egy régi álom… Kalifornia

    Köszönöm, hogy olvastok!

  • Tenerife anyaszemmel

    Tenerife anyaszemmel

    Ha már volt babaszemmel, jöjjön a párja. Milyen Tenerife egy másfél éves kisgyerekkel? Erre nehéz kapásból válaszolni, mert egyrészt olyan, mint nélküle, másrészt meg nem. 😛

    Olyan, mint nélküle, mert egy totyogónak még minden érdekes. Ha strandra megyünk, játszik a homokban. Ha kavicsos a strand, akkor dobálja a kavicsokat a vízbe. Ha sziklás, akkor talál egy árapályban visszamaradt pocsolyát a sziklák közt, és abban kezd el pocskolni. Ha túrázni visszük, botot és köveket gyűjt, megvizsgál minden virágot, gyíkot, hangyát. Ugyanilyen érdekes neki egy reptér, egy buszpályaudvar vagy egy átlagos utca is, persze, csak a természetben könnyebb vele, szabadabban lehet engedni, és nem baj, ha mindent felszedeget. Tenerifén pedig bőven van lehetőség a természetben lenni, kellemes klímában és változatos tájakon, amiket mi értékeltünk igazán, nem a Picur.

    Ezért olyan vele utazni, mint nélküle, mert még bőven abban a korban van, amikor felesleges számára választani a programot vagy a helyszínt. Magadnak tervezed az utazást, nem neki. Élvezni fogja azt, amit te, feltéve, hogy hagyod nézelődni, nem sietteted (de, néha kell, mert órákig is elvan a porban három kaviccsal egyetlen négyzetméteren, de ebben próbálunk egyensúlyt találni), valamint felveszed, és viszed, ha nincs kedve menni, te viszont mennél (ez a Kedves érdeme, aki előtt rajtam kívül számos más túratárs is csodálattal adózott már).

    Másrészt, gyerekkel semmi sem olyan, mint gyerek nélkül. 🙂 A szemed sarkából mindig őt figyeled, valaki mindig a kezét fogja, vagy ott van a sarkában, figyeli, mit szed fel a földről, nem-e véletlen egy kaktusz letört darabját (amit aztán ösztönös ijedtséggel kikapsz a kezéből, és így mindkettőtök tenyere tele lesz az alattomos, apró, szinte nem is látható tüskékkel… nem, ez nem tenerifei történet, itt már mindenki tartotta a távolságot a kaktuszoktól).

    Teide National Park, Tenerife, Spain

    Ezen felül lazábban kell tervezni a napokat, hosszabb semmittevős időket beleszámítva. Lehet csinálni szinte bármit, de sietni nem lehet. Te a túrát akarod végigcsinálni, ő a kavicsokat akarja felszedni a porból, mind a hétszáznyolcvannégyet azon a tíz kilométeren. Hamarabb fog azért elfáradni, akkor mehet a hordozós hátizsákba, és lehet haladni. Néha vele is lehet, ügyesen gyalogol már, ha akar – de csak, ha akar, és arra, amerre akar. 😀

    Tenerifén jó volt a túrák és a strandok váltakozása. A túrákat imádtuk, de a strandon könnyebb volt a Picurral, főleg a homokos strandokon, ahol még csak meg sem tudta magát ütni, nem kellett annyira a sarkában lenni (csak felkapni, nehogy egy nagyobb hullám elmossa, ha túl közel merészkedett…). Általában az idő is elég meleg volt a vizeskedéshez, mert ha nem, akkor rádöbbenhettünk, milyen reménytelen harc egy strandon egy kisgyereket távol tartani a víztől. (Teljességgel reménytelen, olyan időben inkább nem szabad strandra menni.)

    Bárhova eljutottunk a szigeten legfeljebb másfél óra alatt, ami nagyjából az az idő, amennyit a Picur egyhuzamban elvisel az autósülésben. A túrák közül is rengeteg olyat találtunk, amit be tudtunk vállalni vele, és szinte mindegyiknek akadtak olyan szakaszai, ahol számára is alkalmas volt a terep a gyaloglásra (leginkább kézenfogva, néha anélkül is). Egyetlen túra volt csak, ahol majdnem végig vinni kellett, mert olyan keskeny és meredek volt az út – na, itt sokszor bizonygattam a Kedvesnek, hogy azért mégis megéri, mert csodaszép a kilátás végig. Nem cáfolt rám hangosan, és ennyivel meg is elégedtem.

    A környező országokban tett tavaly nyári utak és a mostani tavaszi út után az a véleményem, hogy totyogóval egyrészt nehezebb utazni, mint babával, mert a babát könnyebb a túrán cipelni (ez már a mi utazási stílusunkhoz köthető, persze, hogy nagyon sokat túrázunk), másrészt egy babának mindenhol jó, vagy nézelődik, vagy alszik, csak anya legyen mindig kéznél, és kapjon időben enni. Egy másfélt évest cipelni viszont már egyre nehezebb, és neki már akarata is van. Másrészt vele már vannak közös élmények is, igaz, ezekre egyelőre csak mi fogunk emlékezni, ő nem, de hát az miért ne számítana?

  • Tenerife babaszemmel

    Tenerife babaszemmel

    Amikor anya levette a cipőmet, zoknimat, és lerakott a homokra, először sírva fakadtam. Olyan puha és süppedős volt, nem hasonlított semmire, amit fel tudtam idézni magamban. Anya is hamar levette a saját cipőjét, és mondta, hogy menjünk együtt, nem kell félni. De addigra már én is rájöttem, hogy nem fogok elsüllyedni, sőt, ez a langyos puhaság nagyon jó. Meg is fogtam, markoltam belőle, és akkor rájöttem, hogy ezt én már ismerem, hiszen ez homok, csak azt nem tudtam, hogy mezítláb is lehet járni rajta. Naná, még szaladni is!

    Nagyon sok homok volt ott, sokkal több, mint egy homokozóban. Anya úgy hívta, strand, és hamar rájöttem, a strandok milyen jó helyek. Akármennyit lehet szaladgálni, kiabálni, ásni a homokban a lapátommal és a kezemmel, beletúrni a fejemet, sőt, még kavicsokat is találtam, amiket a vízbe lehetett dobálni.

    A víz! Már a homok is nagyszerű volt, de hogy még víz is legyen! Igazán nem gondoltam korábban, hogy ennyire jó helyek is léteznek a világon. Kicsit féltem tőle az elején, mert olyan nagy és hangos volt, anya úgy hívta, hullám. De később rájöttem, nem mindegyik olyan félelmetes, sőt, nagyon jó móka beleszaladni ezekbe a hullámokba anyával meg apával.

    Los Gigantes, Tenerife, Canary Islands, Spain

    A következő reggel, miután anya felöltöztetett és megetetett, vittem is oda neki a szandálomat, hogy adja rám, és menjünk már a strandra, a homokhoz és a vízhez. De anya leintett, hogy várjak, ő még pizsamában van, és éhes is. Így kénytelen voltam azzal elfoglalni magam, hogy kipakolom a lábasokat és a fedőket a konyhaszekrényből, míg anya meg apa végre összeszedték magukat, és indulhattunk.

    Csakhogy aznap nem strandra mentünk. Az autóban szundítottam egyet, és mire felébredtem, megint egy furcsa táj fogadott, amilyet még sose láttam. Nem voltak hullámok meg homok, fák sem, és bokorból is csak kevés, de hamar észrevettem, hogy kavicsból és nagyobb kőből rengeteg van! Volt ott egy nagy hegy is, anya azt mondta, vulkán, és valami érthetetlen okból apával iszonyatosan lelkesedtek érte. Engem nem nagyon érdekelt, mert túl messze volt ahhoz, hogy megfoghattam vagy a számba vehettem volna.

    Bezzeg a kavicsok! Csakhogy hamar rájöttem, ezek sem jobb ízűek, mint az otthoniak, hiába van olyan különleges fekete meg vörös színük. Viszont nemcsak dobálni lehetett őket, hanem mindenféle lyukakba be is dugdosni. A lábam alatt pedig valami homokhoz hasonló dolog volt, csak nem olyan mély és puha, de azért jól lehetett porolni vele, ha ügyesen léptem. (A szót meg onnan tanultam, hogy anya mondta, “Jó, jó, nem kell azért mindig így porolni.”)

    Sokat gyalogoltam aznap, fogtam anya vagy apa kezét, és nagyon élveztem, hogy nagy kövekre kellett felfelé lépkedni. Amikor elfáradtam, akkor leültem a porba, ebből tudta apa, hogy most már szeretném, ha vinne. Igaz, amikor a hátizsákba beültetett, és kezdte becsatolni a pántokat, akkor kapálózva sírtam, mert nem szeretem, ha nyúlkálnak körülöttem, nem értem, miért nem lehetne ezt kihagyni. Mert amikor már apa hátizsákjában ülök, az nagyon jó. Sok mindent látok, ha éhes vagyok, akkor eszegethetek is közben, vagy szundíthatok.

    Teide National Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    Élveztem ezeket a napokat. Kint voltunk mindig vagy a strandon, vagy valamilyen hegyen, ha éppen szaladgálni akartam, akkor szaladgáltam, ha nem, akkor apa vitt a nyakában vagy a hátizsákban. Sokat pancsikoltam a vízben is, és a kedvenceim azok a meleg pocsolyák voltak, amikben néha még pici halak is úsztak. Sajnos megfogni nem tudtam őket, mindig elmenekültek előlem. De úgy látszik, ezek az állatok már csak ilyenek, a macskák meg a gyíkok is rendszeresen ezt csinálják, pedig én barátkoznék velük.

    Azért jó hely volt nagyon ez a Tenerife. Kár, hogy mire megszoktam, haza kellett jönnünk. A repülőtér ugyan ismét nagyon tetszett, de itthon a szobámban sajnos nincsenek kavicsok, így kénytelen vagyok az építőkockákat, ruhacsipeszeket, plüssállatokat, labdákat, flakonokat, kisautókat dobálni – ami éppen akad. Anya nincs elragadtatva tőle, folyton azt mondogatja, hogy bár lennénk még mindig ott a strandon. Ezzel én is egyetértek, csak azt nem értem, hogy minek jöttünk akkor haza.

  • Első repülőutam (babaszemmel)

    Első repülőutam (babaszemmel)

    Azzal kezdődött, hogy anya elővette azt a nagy bőröndöt a sarokból, és mindenfélét pakolt bele. Én az utóbbi időben már igen ügyesen bánok a cipzárral, és egy alkalmas pillanatban a bőrönddel is tettem egy próbát. Siker koronázta, így egyik kedvenc tevékenységembe vethettem bele magam: pakolni kezdtem! Anya mégsem nagyon örült neki, mikor meglátta, mit csinálok, és azt mondta, hogy ide most befelé kell pakolni, nem ki. Szerintem ennek semmi értelme, mert kifelé pakolni ugyanolyan jó móka, mint befelé, anya mégis elvitte a bőröndöt máshová, ahol nem férhettem hozzá.

    Hamarosan azonban újra előkerült, és anya azt magyarázta, hogy egy időre most el fogunk repülni messzire. Nem tudtam, mi az, hogy repülni, de a nagy épület, ahova megérkeztünk, érdekesnek tűnt, mindenféle szalagok voltak benne kihúzva, meg sok ember állt sorba különböző helyeken. Mivel hordozókendőben voltam apa hátán, nem tudtam olyan tüzetesen felfedezni a terepet, ahogy szerettem volna, meg kellett elégednem néhány olvadó mosollyal, amit a közelünkben várakozó néniktől és bácsiktól kaptam.

    De később, egy másik sorban állva, ahol egy mozgó asztalra kellett tenni a hátizsákokat, az egyik bácsi mondta apának, hogy a cipőjét és engem is le kell vennie. Végre! Apa gyorsan át akart menni valami kapun, de az csippant egyet, és egy bácsi ment oda hozzá, aki elterelte a figyelmét, így nekem szabad volt az út. Túl sokáig mégsem tudtam szaladni, mert anya utolért.

    Nem kellett soká várnom, hogy kiderüljön, mi az a repülő. Szuper jó dolog, mondhatom! Sok ülés van, és ugyanolyan sok ember meg ablak. A miénkből látszott a repülőgép nagy szárnya, amire minden adandó alkalommal fel is hívtam anya figyelmét, mert nekem nagyon tetszett, főleg sötétben, amikor egy pici lámpa villogott rajta folyamatosan. A felhőket is szerettem, aminek lelkes sikollyal adtam hangot, ezt páran megmosolyogták.

    De nemcsak kint lehetett érdekes dolgokat látni, hanem bent is. Előttem egy kislány ült, aki többször hátrafordult hozzám, ilyenkor integettem neki. A szép hosszú haját is sikerült volna meghúznom, ha anya nem akadékoskodik folyton. De az ülésem előtti kis asztalkát legalább zavartalanul hajthattam le és fel, ahányszor csak akartam, és még arra is rájöttem, milyen érdekesen csattan, ha ezt elég nagy erővel csinálom. Az alatta levő hálós tokból pedig mindenféle érdekes dolgot pakoltam ki, amiket aztán az ülés alá dobáltam.

    Később apával sétálni indultunk a széksorok között, ez volt a legjobb rész! Integettem mindenkinek, közben mondtam, hogy “pápá”, mert ezt nemrég tanultam, büszke is vagyok rá, és több kollégával találkoztam útközben, akikkel aztán rendszeresen bandáztunk. Anya idővel bepróbálkozott, hogy elaltasson, de még mit nem, mikor ilyen élmények vannak?!

    Ébred is maradtam végig, és leszálláskor integettem a repülőknek, autóknak, székeknek, néniknek, bácsiknak. De amikor ezután egy idegen helyre érkeztünk, akkor nekem már elég volt a mókából aznapra, hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, és aludni akartam. Bömbölve le is dobtam magam a földre, hogy ezt anyáéknak is haladéktalanul a tudomására hozzam. Hatott. Nem teketóriáztak sokat, és hamarosan anyához bújva kortyolhattam a langyos tejecskét, és csak reggel döbbentem rá, hogy nem is a megszokott helyemen…

    Teide National Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    …hanem Tenerifén.

    (A történet hamarosan folytatódik.)

  • Március 15. – Hol vagy, szabadság?

    Március 15. – Hol vagy, szabadság?

    Emlékszem az iskolai ünnepségekre, amikor feszengve álltunk a tornateremben, osztályonként felsorakozva, blúzban, szoknyában, és nem mondhatnám, hogy áhítatos figyelemmel csüggtünk a szavakon, amiket valaki a mikrofonba mondott a tornaterem közepén. Évekkel később én mondtam őket, a hangom remegett az izgalomtól, annyira lámpalázas voltam, de hát, engem szemeltek ki a feladatra, és akkoriban még végképp nem tudtam nemet mondani.

    Most nincsenek tömött tornatermek, és nincsen szabadság sem. Nem, nem abban az értelemben nincs, mint azon az egykori március 15-én, hanem egy olyan új értelemben, amire sohasem gondoltunk volna korábban.

    Tudom, hiszen ezerszer elmondták, hiszen mindenki tudja, ez a közös érdekünk most, senki se tud jobbat, de ettől még a szabadság hiánya nem fáj kevésbé. Nem úgy képzeltem a kisfiammal itthon töltött első éveket, hogy szó szerint itthon töltöm őket. Fel se merem sorolni, mi mindennek a hiánya fáj, mert azok is csak azt bizonyítják, milyen szerencsés voltam korábban. 

    De ez a március 15. nekem most nem ünnep. Összeszorított foggal igyekeztem kitartani tavaly, aztán még idén télen is, de mostanra az erőim végére értem – főképp a lelki erőimnek, és tudom, még ebben is szerencsésnek kellene éreznem magam. Csakhogy amikor érzésekről van szó, nem létezik semmiféle kellene. Nem látom a végét, a vakcina ellenére sem, ami se olyan gyors, se olyan véglegesen lezárt megoldást nem hoz, mint amennyire csodát várt tőle az egész világ.

    Szeretnék már kiruccani Bécsbe egy hétvégére, beülni a barátnőimmel egy forró csokira, enni egy fagyit az utcán, maszk nélkül lélegezni és mosolyogni – egyáltalán, mosolyogni. Ezeket korábban nem is tekintettem kiváltságnak, egyszerűen csak a mindennapi életem részei voltak, most pedig éppúgy nem tudom, mikor kapom vissza őket, ahogy tavaly tavasszal sem tudtam, amikor azt hallottuk és gondoltuk, hogy csak egy kicsit kell kitartani ebben, és majd minden rendben lesz. Még sincs rendben, és összeszorul a szívem, hogy a kisfiam épp ebbe született bele, és ki tudja, milyen lesz az a világ, amit ő ismerni fog.

    Sok mindenre rádöbbentett ez az időszak, többek között arra is, hogy attól, mert van egy otthonom, ahol jól érzem magam, még nagyon is elvágyódom belőle. Attól, mert szeretek könyvekbe temetkezni, egy idő után fáj, hogy a könyvek adta kalandok csak illúziók, a képzeletem talán szabadon kalandozik, de annál nagyobb az ellentét a valósággal. Az otthon csak akkor édes, ha haza lehet bele térni. A képzeletbeli világ csak akkor érték, ha nem a valóságos helyett van.

    Nyilván betartok minden szabályt. Nyilván kitartok. Mi mást tehetnék? Nem sok lehetőség van, ami igen, annak minden cseppjét igyekszem kifacsarni, de épp ez fáj ma nagyon, hogy hiányzik a szabadság, és nem tudom, mikor, hogyan és milyen mértékben kapjuk vissza. Sőt, most nem az a hős, aki a szabadságért harcol, hanem aki…?

    //A kiemelt képet én készítettem évekkel ezelőtt Kaliforniában, és rajta az van, ami számomra a szabadság jelképe: az óceán.

  • 5 népszerű regény, amit nem szerettem

    5 népszerű regény, amit nem szerettem

    Tényleg jó ötlet olyan regényekről írni, amik nem tetszettek? Mégis miféle könyvajánló ez? Régen elkezdtem ezt a bejegyzést, sokáig nem fejeztem be, gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e megírni, és közzétenni. Könyvről rosszat írni? Akár klasszikusokról? Hogy képzelem?! Döntésem eredménye ezennel következik itt alább, mert igenis helye van a blogon ilyesminek is.

    Egyrészt, túlságosan egyoldalúnak érzem csak azokról a könyvekről írni, amik tetszettek, még ha ki is emelek néhány dolgot belőlük, ami annyira nem. Ha a jó élményekről írok, a rosszakról miért nem? Másrészt, nem is mindenestől rossz olvasmányélmények ezek, mert volt bennük, ami tetszett, hiszen különben végig sem olvastam volna őket. Csak éppen volt bennük olyan is, ami számomra megbocsáthatatlan, és ami miatt alig vártam már, hogy végre befejezzem őket. De talán éppen ez lesz az, ami a te kíváncsiságodat felkelti.

    A lista ugyanis, mondanom sem kéne, teljesen szubjektív, és ahogy a pozitív könyajánlóknál kiemelem, ami nem tetszett, itt is ki fogom azt, ami igen.

    Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai

    Szóval ez egy híres regény. (Többek között Rory Gilmore egyik kedvenc könyve, ami igen erős érv mellette.) Mark Twain pedig híres író, és olvastam már tőle olyat, amit imádtam. Huck Finn története is lehetett volna ilyen, egy ideig úgy tűnt, lesz is.

    Egyszerre vicces és komoly. Huck Finn egy elhanyagolt, bántalmazott gyerek, aki magára maradt a világban, szabadon nő, mint a dudva. A regény a címhez hűen kalandos, és van egy sajátos hangulata, szinte látom magam körül a Mississippi vidékét, ahol a történet könnyedén nyargal előre. Mégsem könnyed kalandregényről van szó, az árva Huck Finn sorsa, és társának, Jimnek az alakján keresztül felmerülő, rasszizmus körüli kérdések nehéz súllyal terhelik az amúgy szórakoztató történetet. Nem tudtam szívből nevetni egyszer sem, ami jól is van így.

    Mark Twain

    Egészen meg is szerettem a könyvet, mire a végéhez közeledve felbukkant benne Tom Sawyer, akinek a kalandjairól szóló regényt kizárt, hogy valaha elolvassam. Tom ugyanis roppant idegesítő figura, de ami ennél nagyobb baj, hogy felbukkanása olyan rémisztő blődséggé változtatja a történetet, hogy afölött nem lehet elsiklani. Akkor sem értettem, azóta sem, minek kellett őt belekeverni, minek kellett úgy befejezni a regényt, ahogy, számomra ez rányomta a bélyegét az egészre.

    Markus Zusak: A könyvtolvaj

    Ezúttal kortárs szerző könyve, igen népszerű kortárs szerzőjé. Az alapötlet ígéretesnek tűnt: a náci németországban élő kislány, Liesel története, aki nem zsidó, tehát lehetőség nyílik ennek az időszaknak a leggyakoribbtól eltérő feldolgozására, ráadásul a regény elbeszélője a halál. A lelkesedésem azonban nem sokáig tartott, azon kaptam magam, hogy én ezt a regényt bizony unom. Pedig ez nem gyakran fordul elő velem, ráadásul A könyvtolvaj igazán nem nehezen olvasható, sőt, olyan rövidek a mondatok, és olyan mértékben túlzottan tagolt a szöveg, hogy az már számomra idegesítő. Mintha minden második mondat valami kinyilatkoztatás lenne.

    Azért is végig akartam olvasni, de csak arra jöttem rá, hogy azért unom, mert túl van írva, és azért idegesít, mert végig az az érzésem, ez a könyv hatásvadász módon elérzékenyülést akar kicsikarni belőlem. Mikor pedig az összecsapott befejezéshez értem, már csak egy „Ja, most akkor vége?”-szemöldökráncolásra futotta, de annyira nem is sajnáltam.

    Mégis nehezen hittem el, hogy ennyire ne találjak jót benne, ezért elolvastam Zusaknak egy másik könyvét is, Az üzenetet. Ekkor már biztos voltam benne, az a legnagyobb bajom, hogy egyáltalán nem jön be nekem Zusak írói stílusa. Kicsit olyan ez, mint hogy vannak emberek, akiknek minden szava és arckifejezése ideges rángást vált ki az egész bensőmben, mindenféle megmagyarázható ok nélkül. Ők nem tudnak, és talán nem is tehetnek róla, hogy minden megnyilvánulásuk, az egész kisugárzásuk idegesít, de én se tehetek erről, ez csak egy érzés bennem, nem tudatos döntés. Na, valahogy így vagyok Zusakkal is.

    Alessandro Baricco: Háromszor ​hajnalban

    Alessandro Baricco

    Alessandro Baricco a tavalyi évem felfedezettje, három regényét is elolvastam, és teljesen beléjük szerettem. Hát, jelentem, a rózsaszín köd eloszlott, sikerült nagyot csalódnom ezúttal. Pedig a Háromszor hajnalban alapötlete nagyon tetszett: adott három különböző történet, melyekben ugyanaz a férfi és nő szerepel, csak éppen más a helyzetük és az életkoruk, viszont közös elem a szálloda és a hajnal – és adott a szerző maga, aki gyönyörűen ír. 

    Alig egy nap alatt elolvastam a három kis történetet, és ha nem nyüzsögne körülöttem egy fáradhatatlan kis egy éves, akkor talán néhány óra alatt elolvastam volna, mert rövid. A tömörség, persze, nem baj, sőt, épp emiatt nagyon ütős is lehet, de ez nem lett az. Üres, nem nagyon kaptam tőle semmit, talán néhány kósza gondolatfoszlányt, azok is csak lógnak a levegőben. A stílusa sem tetszett, nem találtam benne azt a szépséget, amivel a Tengeróceán, a Selyem és a Novecento elbűvölt, a tőlük megszokott mélységnek meg végképp nyoma sem volt. Még írni sem tudok róla ennél többet, annyira nincsen benne semmi. Nem hiszem, hogy soha többet ne olvasnék Bariccót, de nem esik nehezemre pihentetni kicsit.

    Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

    A Doris Lessingtől olvasott első regény (A fű dalol) is annyira tetszett, hogy alig vártam a következőt. Amivel aztán nagyon-nagyon hosszú idő alatt végeztem, félre is tettem néhányszor, és nem elsősorban azért, mert hosszú – pedig hosszú, de önmagában ezzel nekem sosem volt bajom. Az arany jegyzetfüzet is inkább azért nem tetszett, mert hosszúnak érződött, mivel nem kötött le.

    Doris Lessing

    Elismerem, nagyon sok érdekes témát felvet, és ez ígéretesnek tűnik az elején. Főszereplője, Anna egy feminista, elvált, gyermekét egyedül nevelő írónő az 50-es évekbeli Londonban. Rajta keresztül szó van női identitásról, szerelemről, írói válságról, családi traumákról, normális és nem normális közti határról. Lényeges szerep jut barátnőjével, egy idősebb, szintén elvált, szintén feminista nővel való kapcsolatának. Valamint ott van Anna négy jegyzetfüzete: egy a múltjába visz vissza, egy a politikai nézeteiről szól, egy az érzelmi életéről, egy pedig a mindennapjairól. Majd lesz egy ötödik is, arany színű. A jegyzetfüzetek további témákat hoznak be. Valamint van még regény a regényben is.

    Miközben rágtam át magam mindezen, egyre inkább visszaütött a sok téma. Úgy éreztem, annyi mindenről akar szólni a könyv, hogy végül igazán semmiről nem szól. Valahol a felénél szét is esett számomra teljesen. A szálak közül volt egy-kettő, ami már éppen magával ragadott volna, de azután megszakadtak, jött valami új, majd megint másvalami, és túl sok idő telt el, mire visszatért a regény egy adott szálhoz. Végig az volt az érzésem, hogy mikor épp belemerülnék valamibe, hirtelen kizökkent, más lesz a téma, az idő, a helyszín. Ráadásul némelyik szál nagyon száraz volt, és untatott, például a politikai eszmefuttatások.

    Érdekes gondolatok és kérdések bukkanak fel ugyan időnként a káoszból, de ez kevés volt ahhoz, hogy összességében megszeressem a regényt. Noha egyáltalán nincsen bajom azokkal a művekkel, melyeket lassan kell emészteni, közben filózni rajtuk, itt az volt a baj, hogy emellett hiányzott az, amitől regénynek, teljesnek érezzem, ne csak mindenféle elszórt jegyzetfüzet lapok egymás után rendezgetésének.

    Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet

    Hadd szögezzem le, én úgy szoktam regényt olvasni, hogy minél inkább függetleníteni próbálom az írótól, személyének aktuális megítélésétől, és ez jól is megy. Tudom, Wass Albert ellentmondásos személyiség, és nem is rég volt róla újabb vita, hogy miért pont az ő regénye legyen kötelező. Ezekkel most nem szeretnék foglalkozni, csak magával a regénnyel, ami egyébként az első könyv, amit olvastam tőle.

    Wass Albert

    Majdnem meg tudtam szeretni. Bár a történet fájdalmas, de sodró is, és nem hagy nyugodni. A második világháború utáni, Magyarországtól elszakított Erdélybe visz, és főhősén, egy egyszerű községi erdész fiának történetén, küzdelmein és tragédiáján keresztül személyes közelségbe hozza azokat az igazságtalanságokat, melyeket a történelemkönyvekből mindenki ismerhet. Azt hiszem, maga a téma is hiánypótló: a határon túlra került magyar kisebbség hányattatott sorsa Trianon és a kommunizmus kettős súlya alatt.

    Mégis, az elejétől kezdve zavart valami. Hiába a megdöbbentő történet, az Erdély tájai, szépsége iránti szeretet, hiába, hogy olyan pontosan villantotta fel a kommunizmus igazi arcát, melyben olyan nehéz megtalálni, ki a valódi bűnös, mivel a rendszer mindenkit megront, cinkossá tesz, mégis, mégis, valami mindig megzavarta a katarzist. Nem is tartott soká rájönni, mi az, már az első királyi Magyarország szentséges törvényeire való hivatkozás rádöbbentett: a pátosz, a múlt érzelmes és hamis eszményítése. Mellé pedig betársult egy olyasfajta magyarságtudat, amit rendkívül rombolónak tartok.

    „Velünk, magyarokkal, csupa igazságtalanság esett a történelem folyamán, mindig, mindenki velünk szúrt ki, és most már végre igazságot kell nekünk szolgáltatni.” Ilyesféle gondolatok kísérik végig a regényt, és ezzel a sérelemre épülő magyarságtudattal engem ki lehet kergetni a világból. Nem azért, mert a sérelem jogosságát vonom kétségbe (bár azt, hogy csak a magyarokkal szúrt volna ki a világ, és velük a legjobban, azt azért a világtörténelem teljesebb ismeretének fényében igenis kétségbe vonom). Hanem azért, mert azt nem tudom elfogadni, hogy a hazaszeretet elsősorban a sérelmekhez való ragaszkodást és az igazságtétel követelését jelentse, aminek a rögzülése még generációkkal később is rombol.

    Mert hibást keresni könnyebb, mint megoldást, mert duzzogva verni az asztalt, hogy valaki itt tegyen igazságot (miközben az élet általában nem igazságos, sem nemzeti, sem személyes, sem semmilyen szinten), könnyebb, mint tenni valamit, ami előre visz. Azt pedig, hogy Wass Albert regénye olyan egyértelműen ezt a magyarságtudatot sulykolja mint egyetlen igazit, azt nem tudom neki megbocsátani.

    Te olvastál mostanában olyan könyvet, amit sokat ajánlottak és szerettek, neked mégsem tetszett?

  • Januári hóvadászat

    Januári hóvadászat

    Az utóbbi időben igencsak könyves blog lett ebből az én személyes blogomból, aminek fő oka, hogy az elmúlt hónapokban nagyjából az történik csak velem, amit olvasok. (Meg a kisfiam, akiről megfogadtam, hogy nem rakom tele vele és apró-cseprő ügyeivel a világhálót. Majd egyszer ő is megteszi, ha lesz blogja…) A természet, ami a tavalyi évben annyi örömet okozott, télen kevésbé dob fel. Ha kimegyek, arra panaszkodom, mennyire utálom a hideget, és ezt a szürke, kopár, csúnya tájat, ha itthon maradok, akkor arra, hogy sosem megyünk sehova… Ezt megelégelve igenis lelkesedni akartam végre valamiért, és nem is sokat kellett várnom januárban az okra: leesett a hó!

    Na, jó, pontosítok: volt olyan reggel, amikor az ablakon kinézve fehérség fogadott, ami aztán már délelőttre szinte teljesen el is tűnt a pesti utcákról. De hát a hegyek! Hiszen a közelünkben annyi hegy van, mire várunk?! Nem kétséges, hogy mások is hozzám hasonlóan alig várták, legyen végre valami jó a télben, amiért érdemes kimozdulni, aminek eredményeképpen fél Magyarország a Mátra, Börzsöny és Pilis magasabb részein tolongott azon a nevezetes hétvégén.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Amikor megérkeztünk a Börzsönybe, a királyréti parkolóba, eléggé lelombozódtam. A vártnál sokkal több embert, és sokkal nagyobb sarat találtunk, hónak viszont nyomát sem. Hogy feljebb van, abban nem kételkedtem, mivel aznap reggel néztem végig minden egyes webkamera felvételét a közelünkben lévő hegyek csúcsairól, csak azt nem tudtam, mennyit kell a hóig mennünk. De azt igen, hogy menni fogunk, ha már odáig elautóztunk.

    Így aztán beálltunk a hegyre tartó menetbe, számtalan más családdal együtt, és nem egy kisgyerekkel találkoztunk útközben, aki a Picurnál hevesebben és hangosabban hisztizett, ha épp nem engedték szeszélyei (meg a meredek részek) felé menni. Tudom, nem kéne, de titkos megkönnyebbülést érzek, amikor épp nem az én gyerekem sírása veri fel az erdőt. Sőt, a Picur ilyenkor ártatlanul és kíváncsi arccal igyekszik minél közelebb kerülni a másik gyerekhez, hogy csendes csodálkozással megnézhesse magának. „Hogy egyesek mit meg nem engednek” – mondaná, ha tudna már beszélni. De sajnos hamar feledi a másik kisgyerekkel kapcsolatos döbbenetét, és igen rossz névem veszi tőlem és apjától, ha megpróbálunk beleszólni abba, merre menjen és mit (ne) vegyen a szájába.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Azért sírva-kacagva, nyakban, háti hordozóban és totyogva csak megpillantottuk az első hókupacokat, és a Nagy-Hideg-hegyhez közeledve egyre fehéredett a táj. A legfelső szakaszon olyan havas csodaország fogadott, hogy már nem is emlékeztem a sár miatti bosszúságomra. A fák ágain vastagon állt a hó, a szél és a fagy együtt csodásan rögzítette fehér ruháikat.

    Lelkesen mutogattam a Picurnak, aki még sosem látott előtte havat. Sőt, annak is örültem, hogy végre valamit megengedhetek neki: a szűz hóból a kezébe, sőt, akár a szájába is tehet egy picit, ha kíváncsi rá, milyen. De nem volt kíváncsi. Érdeklődését nagyrészt a mellettünk kutyástól elhaladók köttötték le, minden kutyának lelkesen utánaszaladt. Bátor lelkesedése odáig tartott, míg a gazdi meg nem állt, és fel nem ajánlotta neki, hogy simogassa meg a kutyust, akkor félénken hátrált vissza hozzánk. Mindenesetre, családilag jól elvoltunk, minket a szép havas fák, a Picurt a sok ember és kutya nyűgözte le. A pelusba érkező csomagot is épp jókor időzítette, közel volt a turistaház, a mosdói nyitva.

    Bár pelenkázásra kifejezetten alkalmas helyet nem találunk – én, mondjuk, nem is láttam semmit, mert maszk nélkül is bepárásodik a szemüvegem, ha télen bárhová bemegyek, hát még így -, de azért professzionális csapatmunkával megoldottuk a dolgot a folyosón is, a mosdóba igyekvő emberek pedig elnézően átléptek rajtunk. Remélem, elnézően, de nem volt energiám és merszem ezt ellenőrizni.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Szóval a kiruccanás jól sikerült, a havat megtaláltuk. Megkíséreltük a következő hétvégén is megismételni, és nem a hó hiányán buktuk el, más problémánk akadt. Mióta ugyanis a Picur megszületett, akárhová megyünk, törvényszerűen elfelejtünk valamit vinni – kesztyűt vagy sapkát nekem, uzsonnát a Kedvesnek, extra pulóvert, esőkabátot, pokrócot, pelenkázó alátétet, popsitörlőt. Olyan nincs, hogy minden ott legyen, ami kell, csak az a kérdés, mekkora kellemetlenséget okoz majd, ami épp hiányzik.

    Egy kis leleményességgel sok mindent lehet pótolni, mi meg végül is egy fél napot kibírunk éhen, ezúttal azonban sikerült a Picur téli overallját otthon hagyni, amire természetesen csak a helyszínen, egy órás kocsikázás után derült fény… Nem tartott sokáig a túra.

    Mikor végre képes voltam kicsit humorosan látni aznapi baklövésünket, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nem inkább a Kedves szendvicseit felejtettem el berakni, elég szemrehányó tekintetet kaptam válaszul. Azóta nem voltunk hóvadászaton.

  • Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

    Az a három könyv, ami a legtöbbet adta nekem 2020-ban

    Írtam már tavalyi TOP 10 listát könyvekből, ahogy az előző években is, magyarázat nélkül, csak egy-egy idézettel, legfeljebb könyvajánlós bejegyzést linkelve az adott könyvről, ha született. De ezúttal úgy döntöttem, mesélek egy kicsit többet is róluk, na, nem mind a tízről, hanem (igen, megkísérlem a lehetetlent) a kedvenc háromról.

    Nem könyvajánlók jönnek most, hanem a lehető legszubjektívebb szempontok, amik miatt nekem ezek a könyvek sokat adtak, és emiatt nem is feltétlen azokat választottam, amiket általában véve a legjobb háromnak gondolok közülük, hanem azokat, amik pont idén, pont nekem a legközelebb tudtak férkőzni a szívemhez. Ők:

    Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

    New York City, USA

    Angolul olvastam Elizabeth Gilbert regényét, és most ez is számít, mert hiányzik nekem az angol. Igaz, hogy olvasok, sőt, blogot is írok angolul (nem ezt, hanem ezt itt), de beszélni nincs kivel. Most, hogy a kisfiammal vagyok itthon, még annyira sem, mint eddig a munkahelyemen. Most, hogy nem utaztunk messzi-messzi vidékre idén, még az utazásaink során sem nagyon kellett az angol. Hiányzik.

    A másik, ami nagyon hiányzik, az Amerika. Mióta ott éltem egy évet, és aztán hazajöttünk a Kedvesel, azóta várjuk, mikor térünk vissza egy hosszabb utazásra. Most azt terveznénk, ha lehetne bármit tervezni… Valószínűleg emiatt került annyira közel a szívemhez a New York lányai, ami, amellett, hogy egy nagyszerű fejlődésregény, a régi New York hangulatával teljesen levett a lábamról. Nekem is van egy New Yorkom, ami csak az enyém, ami csak nekem volt pont olyan, amilyen, öt évvel ezelőtt. Remélem, lesz is még.

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    Szécsi Noémi azzal hódított meg, hogy van, és ír. Idén olvastam tőle regényt először, egyet, majd még egyet, és tetszett mindkettő, de a Finnugor vámpír lett az abszolút kedvencem. Utolérhetetlen szarkasztikus humora van, és egyik fő témája, az írás és a bölcsészlét hozzám is nagyon közel áll. Bár nem vagyok bölcsész, és hivatásos írónak sem merném nevezni magam, de azért annyit én is fel tudok mutatni, hogy a regényírásból akár éhen is halhatnék. 😛 A Finnugor vámpír hoz egy csomó, keserű kacajra fakasztó sztereotípiát arról, milyen Magyarországon bölcsésznek, írónak lenni, és zseniálisan tálalja őket. Mert keserű kacaj itt mindig van. A művésznek pedig kenyere a depresszió. (De mi az ok, és mi az okozat?)

    Alessandro Baricco: Tengeróceán

    Tomales Point, Point Reyes National Seashore

    Még egy író, akit idén ismertem meg, és aki úgy elbűvölt a stílusával, hogy három regényét is elolvastam, először a Tengeróceánt. Azért is szerettem meg nagyon, mert tenger és óceán, és mind a kettőt imádom, és igen, óceánt sem láthattam idén, bár tengert végül igen, és melengeti is most a szívem, ha rá gondolok.

    A Tengeróceán egyébként nem is annyira történet, mint inkább hangulat. Az élet végtelenségéről, gyönyörűségéről és kegyetlenségéről, különc emberek (és ki nem az?) sorsáról, melyet csak az óceán és egy kis fogadó kapcsol össze a szélfútta parton. Olyan volt ezt a regényt olvasni, mint mélázva sétálgatni a parti homokban, miközben a hullámok meg-megnyalják a lábam. Hát igen, ebből nekem sosem lenne elég. Pedig volt már olyan, hogy a szelíden nyalogató hullámok hirtelen a fejem búbjáig csaptak fel, és még hátrálnom sem volt hova, mert tömör, függőleges sziklafal tornyosult mögöttem egy jó darabon. Vizes lettem, nem kicsit, és az óceánt akkor is imádom.

    Neked melyik könyvek kerültek legközelebb a szívedhez idén?