Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?

Created with Sketch.

A Brontë-nővérek összes műve közül én Emily Brontë egyetlen regényét, az Üvöltő szeleket olvastam legelőször, még tizenévesen. Egyszerűen levettem a könyvtárban a polcról, olyasmire számítva, hogy biztosan Jane Austen regényeihez hasonló lesz. Hát, elég nagyot csalódtam, és utólag úgy gondolom, tizenévesen ennél szerencsétlenebbül nem is választhattam volna Brontë regényt. Sötét, komor hangulat, kísértetek, erőszak, halál, egy baljós és elborzasztó szerelmi történet. Ennyi maradt meg belőle, és még valami más is, amit nem teljesen értettem, de ez vonzott évekkel később arra, hogy újraolvassam.

Üvöltő szelek újraolvasva…

A második olvasáskor, immár a késő húszas éveimben, néhány oldal után rájöttem, miért nem tudtam ezt a regényt elfelejteni, még ha nem is nagyon ismertem fel az értékeit elsőre: olyan szinten magával ragad érzelmileg, amire kevés más regény képes! Ereje van, vad sodrása és semmihez sem fogható hangulata. Olvasás közben szinte éreztem a kopár fennsíkon végigsüvítő, soha nem szűnő, hideg szelet, és teljesen bevonódtam a regény világába, pedig a szereplői közül egy sem volt igazán szerethető.

Ha már a szerethetőségnél tartunk, első olvasásra azért nem tetszett annyira az Üvöltő szelek, mert szerelmes regényt vártam, de amit kaptam, az sokkal bonyolultabb volt annál. Igen, ebben a történetben van szerelem, de legalább ennyire fontos szerepet kap a lelki és fizikai bántalmazás ördögi köre is, melyet egyik generáció örökít a másikra, és a regény nagyon élesen rajzolja ki elénk, hogyan tud az erőszak szörnyeteggé torzítani egy embert. (Nem, határozottan nem ezt a Brontë regényt adnám egy kamasz lány kezébe… 😀 )

Catherine és Heathcliff szerelme

Üvöltő szelek

Heathcliff, a férfi főhős ez a bizonyos szörnyeteg, de a történet kibontakozása közben megértjük azt is, miért vált azzá. Bántották, megalázták, szolgasorba taszították, végül pedig szerelme, Catherine is elfordult tőle. Na, igen, Catherine és Heathcliff szerelme. Heves, eltéphetetlen, beteljesületlen és kegyetlen szerelem az övék. Végzetesen tragikus szerelem. Valamiféle ősi szenvedély fűzi őket össze, melynek gyökerei a kicsi gyermekkorba nyúlnak vissza, de mintha Catherine és Heathcliff nem is annyira együtt akarnának lenni, sokkal inkább egymás lelkét akarnák birtokolni, ezáltal pedig valamiféle teljességet elérni.

…van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

– mondja a regényben Catherine, akinek a tragédiája épp ez: másban akarja megtalálni önmagát. De még ezt is feladja, a társadalomba való beilleszkedés érdekében feláldozza a Heathcliff iránti szerelmét, amivel aztán a férfi őrült szenvedélyét őrjöngő gyűlöletbe fordítja.

Bántalmazók és bántalmazottak

Emily Brontë-nak azonban még a női hősei sem csupán passzív szenvedők, az erőszak tehetetlen áldozatai. Catherine maga is tud kegyetlen lenni, vad és konok természetű, és nem adja meg magát. Még a nála gyengébbnek és törékenyebbnek ábrázolt női szereplők – például Isabella, Heathcliff későbbi felesége, valamint Cathy, Catherine lánya – sem viselik tétlenül szenvedéseiket.

Családon belüli erőszak, alkoholizmus és gyermekbántalmazás, elhanyagolás – ezek kísérik végig a történetet, mely sokféleképpen mutatja meg, hogy a bántalmazó embernek még a szeretete is mennyire fájdalmas, erőszakos, és milyen nehéz ebből az örökségből kitörni. A regény szereplőit és helyszíneit az írónő élénken rajzolja elénk, berántva minket a világába, melytől nem is tudunk szabadulni, míg a történet végére nem érünk. Még a táj is, a lápvilág és a szélfútta dombtetők, a szereplők érzéseit tükrözi – baljós, irtózatos, nyugodt vagy éppen reményteli. Igen, egy kis remény jut a végére, a legifjabb generáció két tagja talán meg tudja törni a bántalmazás ördögi körét.

Ha nem szerelmes regény, akkor mi?

Nem, az Üvöltő szelek nem egy szép szerelmes történet, több és más annál, és bár lebilincselő, letehetetlen olvasmány, lelkileg nem éppen könnyű. Viszont zseniálisan van megírva, különösen mély és ellentmondásos rejtekeit tárja fel az emberi érzéseknek, ösztönöknek, és nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit hidegen hagyjon, aki elolvassa. De megmarad a titok, hogy ki lehetett ez a visszahúzódó kis nevelőnő, aki mindezt megírta

//A kiemelt képet Írországban készítettem, aminek tájai többek között a Brontë lányok regényeit idézték fel bennem.

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

One Response

  1. […] Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük