Címke: kortárs

A Freskó az egyik legderűlátóbb Szabó Magda-regény, és egy lebilincselő lélektani regény is, mely azt kutatja, milyen hatással vannak a körülmények, a környezet az emberekre, és az emberek egymásra. „Egyszer, az üldözöttség legmélyebb bugyrában majdnem számonkérő indulattal faggattam Istent, ha arra teremtett, amit élnem kell, ugyan miért tette. Ma már tudom, Isten a Freskó-val válaszolt” – mondta róla maga az írónő. Ez a megnyilatkozás jól megragadja a Freskó lényegét, ugyanis ez a regény a reményről, az újrakezdésről szól, arról, hogy le lehet tenni a múlt terheit.

Pedig könnyednek azért nem mondanám, és az újrakezdés is csak egy valakinek adatik meg, a lázadó főhősnek, Annuskának, és még ő is messze van attól, hogy révbe érjen. Igaz, hogy festőművész lesz, de a képeit nem állítják ki, a kommunizmusban nem tud, nem akar kibontakozni, dísztárgyakat készít, eladja őket, és abból él. Mégis remény érződik a sorsában, ahogy rádöbben, hogy le tudja vetkőzni nehéz múltját, ott tudja hagyni végleg a szülővárosát, Tarbát, mert már nincs hatalma felette a múltnak, és már senki, aki egykor bántotta, nem tudja bántani többé. Annuska előre néz, ezért pozitív a regény vége.

A regény formája is egészen lenyűgöző, ugyanis egyetlen nap alatt játszódik, az édesanya temetésének napján, és számos családtag, közeli rokon és távoli ismerős belső monológjaiból rakjuk össze lassan a múltat, Annuska életét ebben a szeretetlen, rideg, dogmatikus kálvinista papcsaládban, valamint az egész család történetét, négy generációt felöleve. A belső monológok pedig zseniálisak, pőrén állnak előttünk az egyes szereplők, akikbe belelátunk, míg ők egymásba nem, csak azt hiszik, és nem látják, mekkorát tévednek, ahogy mi sem látjuk soha az életben, csak így, olvasóként, ha a mindentudó író vezet minket.

Ahogy egyik szereplő gondolataiból a másikéba kerülünk, az ad egyfajta iróniát és játékosságot a regénynek, annak ellenére, hogy közben fájó családi titkokra derül fény, elfojtott szenvedélyek feszülnek egymásnak, képmutatás, harag és gyűlölet csap össze. De ott van a megbocsátás is, az elengedés és a hála.

A férfi szereplők sokkal negatívabbak, mint a nők. A nőkben, amikor a lelkükbe nézünk, megpillantjuk az elesettséget és az érzékenységet, ami a férfiakból hiányzik. Décsyné, a nagymama különösen jó példa erre. Az elején nagyon ellenszenvesnek láttam, de ahogy kibontakozott a története, kezdtem felengedni iránta, és bár megbocsátani nem lehet neki, szánni már lehet a végén, és az írónő sem tagadja meg tőle azt a vigaszt, hogy Annuskában, a sosem látott unokában végre felfedezze imádott egykori férje vonásait.

„Istenben kellene hinnie, de az Apa istene olyan, mint Apa, és ő Apától fél, a László istene meg olyan, mint László, és ő Lászlótól is retteg. […] Lehet, hogy Szuszu az „út és az igazság”? Mert ő csak Szuszutól nem fél, és Szuszuban hisz egyedül” – olvassuk Jankáról, Annuska nővéréről, aki szintén nagyon megszerethető a regény végére, és az ő karakterében is van remény, amint látjuk, hogy ez az egész életében elnyomott, mindenkitől rettegő nő a kislánya iránti szeretetből mégiscsak elkezd kiállni magáért, magukért. Szuszut, a kislányt pedig legszívesebben megölelné az ember, ahogy kétségbeesetten próbálja megérteni a felnőttek világát, viszonyait, amiből sokkal többet felfog, mint azok sejtenék.

 „Ládd, faragtam neked angyalt, hadd zenéljen a füledbe, míg odalenn leszel. Bolond voltál, lelkem, de ki nem bolond ezen a földön. Itt a lányod is, felneveltem, aztán nem haragszik rád, pedig be rossz anyja voltál szegénynek. Csak velem tettél jót, mert hogy mégis volt nékem gyermekem, látod. Hát ezért faragtam neked az angyalokat, meg ezért vittem árpacukrot is mindig” – látjuk Anzsut a sírnál, és ő azon kevés szereplők egyike, aki szeretettel gondol a megboldogultra. Sőt, ő a két pozitív férfi szereplő egyike is (ha ugyan Ádám, aki csak említve van, szereplőnek számít).

Anzsuról számomra nem is volt rögtön egyértelmű, hogy férfi, és meglepő volt, amikor kiderült, pont azért, mert a többi férfival és a rideg férfi világgal szemben Anzsu melegszívűsége, gondoskodása nagyon éles ellentétben áll. Ő az igazi édesapa ebben a történetben, és ezt Annuska ki is mondja végül. Emellett egy konok, kemény, büszke, káromkodó vénember is, akit élesen magam előtt láttam, még a hangszínét is el tudtam képzelni a regény olvasása közben.

A vér szerinti apa ellenben az egyik legellenszenvesebb szereplő. „Szodoma és Gomora elpusztult, ez a város is égjen el, kénköves lángon égjen, ha nem akad a lakosok között kívüle igaz ember!” – olvassuk a gondolatait, és olyan mértékben hiányzik belőle a jóérzés, ellenben olyan határozottan tudja mindenkiről, hogy miért való a pokolra, olyan erővel nyomja el családjában az életet, hogy nem is csodálkozunk, hogy ebbe csak beleőrülni (Edit) vagy belebetegedni (Janka) lehet, vagy megszökni előle (Annuska).

Ott van még Árpádka, a fogadott fiú, aki talán egyedüliként képes Apácskával versenybe szállni a legvisszataszítóbb szereplő címéért, valamint László, Janka férje, Kati, az öreg cseléd, és rövid gondolatok erejéig mások is a kisvárosból. A temetés napján játszódó események pedig nagyon jól érzékeltetik azt, hogy az életben is sokszor az ünnepek, a különleges napok hozzák elő a feszültségeket, amikor a családtagok mind együtt vannak, és mindenki kiszakad a hétköznapok megszokottságából.

Elkészül a freskó, és igazán aprólékos, szép, feledhetetlen munka.

„Arra is kíváncsi vagyok, milyen visszhangja lesz a regény mondanivalójának, hogy a felnőtt életének alakulását, jelleme formálódását döntően befolyásolja a gyermekkor derűje vagy iszonyata, és jaj annak a felnőttnek, aki mellett ifjú éveiben nem állt sem család, sem társadalom” – írja Szabó Magda. És ez egy nagyon szabatos, tárgyilagos megfogalmazása annak, honnan jött és milyenné vált Encsy Eszter, a regény főhőse. Maga a történet pedig egy belső monológ, ami beránt, fogva tart, összezúz.

Egy szerelmi háromszög és egy élethosszig tartó, engesztelhetetlen bosszú története. De egy olyan lány története is, akinek lelkéből az élet már nagyon korán kipusztított hitet, bizalmat, örülni tudást, akire már gyerekként sem vigyázott senki, aki korán megtanulta, hogy mindenért meg kell fizetni. „Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül… Nem tudom. Soha, soha nem segített senki” – mondja Eszter, és szívszorító olvasni a visszaemlékezését, ugyanakkor döbbenetes és ijesztő az a fekete, emésztő gyűlölet, ami lobog benne. És érthető is, amitől csak még fájdalmasabb olvasni.

Eszter egykori kedvese sírja mellett emlékszik vissza, emlékei ugrálnak a régmúlt és a közelmúlt között, és lassan élesedik a kép számunkra. „Apáról azért nem beszéltem, mert ha elkerülhettem, én nem beszéltem soha semmiről, se neked, se másnak. Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni” – mondja, de szeretője halála után mégis beszélni kezd, neki, akinek most már késő elmondani mindezt.

Késő. Későn kap Eszter mindent: pénzt, elismerést, szerelmet. Addigra már nem segít rajta egyik sem, fekete lyukként tátong benne az ordító hiány, miközben ő magába zárult, szíve kemény, és a páncélon már nem tud áthatolni semmi, senki. Nem tud szeretni, még ha akar, akkor sem, és nem tudja elhinni azt sem, hogy őt szeretik. Sikeres színésznő, és bárkit, bármit könnyedén el tud játszani, csak éppen önmagát nem tudja kifejezni, megmutatni.

A szülők

A legellenszenvesebb szereplők számomra ebben a regényben a szülők. Az apa, aki passzív és rezignált, és akinek erkölcsi elveivel oly sok minden nem fér össze, hogy végül nem vállal el semmilyen munkát, de azt a kompromisszumot, hogy a lányának ne legyen rendes ruhája, mindig éhes legyen és végigdolgozza a gyerekkorát, azt elfogadhatónak tartja. Az anya, aki teljesen alárendelődik a férjének, akiért bármilyen áldozatot vállal, de akinek a büszkesége és nemesi származása fontosabb, mint a lánya boldogulása, és aki a férje szeszélyeit mindig a lánya igényei elé helyezi.

„Mikor apa meghalt, még csak gyanakodtam, mikor aztán anyám is, akkor már bizonyosan tudtam, hogy teljesen jelentéktelen voltam a számukra, s csak ők ketten voltak fontosak egymásnak. Akárhogy énekeltem és szavaltam nekik, akármilyen kétségbeesett mesterkedéssel próbáltam felhívni magamra a figyelmet, mindig csak egy pillanatra sikerült, mert tulajdonképpen csak egymás iránt érdeklődtek, és nem tudták megosztani érzelmeiket senki idegennel, velem sem.” Döbbenetes olvasni Eszter tárgyilagos hangú visszaemlékezését, hogy mennyire tisztába volt azzal, hogy őt a szülei nem szerették, nem gondoskodtak róla, nem vigyáztak rá, hagyták, hogy az élet belekényszerítse a felnőtt szerepébe, hogy inkább ő vigyázzon rájuk és gondoskodjon a családról.

Fizikailag a szülők sosem bántották Esztert, sőt, halk szavú, finom, illedelmes emberek voltak. Csak éppen prédául hagyták kislányukat az életnek, elmulasztották megadni azt a gondoskodást, amire egy gyermeknek fizikailag és lelkileg szüksége van, és nem volt sem rokon, sem szomszéd, sem tanár, senki, aki akár csak részben is pótolta volna a mulasztásaikat. Az ebből fakadó hiány aztán végigkíséri Eszter életét, és soha nem tudja betölteni semmivel. „…mert én tudom, hogy az ember nem felejt el semmit, Ince bácsi vagy Ambrus, a disznók vagy Angéla megmarad valahol, és az emlék szétterjed az emberben az évek folyamán, mint a rák.”

Még ami segítségnek tűnt, az sem volt az, Eszter megfizette az árát mindennek, amit kapott, korrepetált, etette a disznókat, vagy hagyta magát babusgatni a cipőkért cserébe, amik nem is voltak jók a lábára. Csak úgy, ingyen nem volt hozzá jó senki.

Angéla

Eszter azonban nem a szüleit gyűlöli, hanem Angélát. Mert Angéla megkapja mindazt, amit ő nem: gondoskodnak róla, vigyáznak rá, sőt, túlféltik és elkényeztetik. Angéla gyermek, igazi naiv, mit sem sejtő gyermek, amilyen Eszter sohasem lehet. És Angéla megmarad ebben a szerepben felnőttként is.

Angéla nem éppen szimpatikus szereplő, de Eszter valójában nem Angélát gyűlöli, hanem azt, amire Angéla emlékezteti: hogy őt nem óvja senki, róla senki nem veszi le a terheket, neki még egy rendes cipője sincs, miközben Angélának mindene megvan, és még szerencse is kíséri, hiszen mind a kommunizmus előtt, mind a kommunizmusban kiváltságos. Eszter az első pillanatban, amikor meglátja a lakásuk ajtajában ártatlanul ácsorgó, gondosan felöltöztetett Angélát, meggyűlöli, mert őt már rég megfosztották ettől a gyermeki ártatlanságtól.

Angéla jósága szintén Eszter gyűlöletét erősíti. „… ilyen volt valóban, mindig valaki másnak az ügyében szaladgált, elvállalt mindenféle értelmetlen terheket, és megint elöntött a méreg, mert hiszen volt módja meg ideje erre, egyéb kötelessége se volt, csak hogy az emberiség jótevője legyen” – emlékszik vissza Eszter Angélára, és dühös, mert neki a túlélés mellett nem marad semmire ereje.

Angéla férje, Lőrinc, aki Eszter későbbi szeretője lesz, szinte mellékszereplő, csak egy eszköz az Angéla elleni bosszúban.

Lőrinc

Lőrincet, mint mindenki mást ebben a regényben, Eszter szemével látjuk, így aztán éppúgy nem értjük, ahogy Eszter sem értette, miért szereti őt a férfi. De az kiderül, hogy Lőrinc valójában nem ismerte Esztert, mert az nem hagyta magát megismerni, nem mesélt a férfinak a múltjáról, családjáról. Így aztán Lőrinc nem értette, nem is érthette, hogy Eszter nem féltékeny Angélára, hanem bosszúra szomjasan várja, mikor tesz igazságot az élet végre, mikor kell már Angélának is egyedül helytállnia, szembesülnie az élet keménységével és kegyetlenségével.

Eszter “semmiért egészen” szerelmet várt Lőrinctől, de közben a benne levő hiány betöltéséhez a minden is kevés lett volna. Mert az életben nem lehet igazságot tenni. Eszter pedig talán maga sem tudta eldönteni, hogy azért akarja jobban magának Lőrincet, mert szereti, vagy azért, hogy ne Angéláé legyen.

Az őz

Azt mondják, Az őz a gyűlölet és a bosszú regénye. Szerintem a mindent felemésztő, pusztító hiány regénye – és az egyik legjobb Szabó Magda-regény. Azon, aki képtelen szeretetet adni és elfogadni, a szeretet nem segít. Aki nemcsak segítséget kérni nem tud, de elfogadni sem tudja azt, annak a számára nincs segítség. Eszterben ordít a hiány, és akármivel tömi be, elnyel mindent, mint egy fekete lyuk, és csak az üresség marad megint.

Az őz, Angéla szelídített őze jelkép, és számomra kissé erőltetett jelkép, különösen így, hogy még a cím is ez lett. De értem, persze, a párhuzamot, az őzt éppúgy elveszi Eszter Angélától, ahogy később elveszi a férjét, és mind az őz, mind Lőrinc sorsa tragikus. Ahogy Eszteré is.

Olvass friss írásokat és könyvajánlókat tőlem hírlevél formában: iratkozz fel a Substack hírlevelemre itt.

A balatonivihar-szürke ég alatt és a napköziskávé színű fotelban ülve, felesleges mondatokkal szét nem szaggatott esős reggeleken és a bőre alá bújó novemberben, Budapest hídjain és utcáin céltalanul és fáradhatatlanul bolyongva, űzve a nyolcvanas évektől kezdve húsz éven át, kétségbeesetten megváltást keresve, egy érzékeny lány, Szterke emlékeit olvassuk ebben a regényben. Töredékek, pillanatképek, kifejező, lírai képekkel, erős hangulatokkal, hogy látom magam előtt a budai nagymama házát, a pesti panelokat, a pécsi nagymamát, ahogy aprítja a zöldbabot a két lába közé szorított műanyag tálba. De ki lehet tölteni egy regényt pusztán hangulattal?

“… felfecsegte legalább kásásra a jeget a vacsoraasztalnál” és “… a fény beléjük hatolt, mint a hegedűk hangja, ha zenét hallgattak…” – mintha költeményből bukkana fel oly sok mondat, és olyan erővel adják vissza azt, hogyan érzi magát Szterke, olyan gyönyörűen rajzolnak elém jeleneteket, hogy becsukom a szemem, és látom. Mégis, hiányzik valami. Valami kapocs vagy ív, ami összefűzi ezeket a hangulatokat, miközben tudom, a töredezettség pont azt hivatott kifejezni, ami Szterke lelkében van.

Milyen regény Az Andalúz lányai?

Nevezném családregénynek, de nem lehet. Szterke családja felsejlik, ez az olasz-horvát-osztrák-magyar gyökerű egykori polgári család, sőt, három generációt látunk, és Szterke körül több barát és még több férfi is felbukkan az évek során, de mindenki csak felvillan, végigkísérjük a mozdulatait néhány jelenetben, aztán tovatűnik. Még a legfontosabb kapcsolatot, Dorkot, az ikertestvért sem igazán ismerem meg. Sőt, ha már itt tartunk, magát Szterkét sem. Persze, a saját szemszögéből látjuk, és ő sem ismeri önmagát. Ez a lány elveszett, és egyre jobban elveszik a történet során, hogy végül már fekete-fehérben sem lát, mert eltűnik a fehér és a szürke is, csak a fekete marad. Míg nagyanya szemében újra meg nem látja a kéket.

A színek. Szterke festő, és Péntek Orsolya, az írónő maga is festő (is), és elképesztően jól fejezi ki a világot színekkel és szavakkal. De arra nem kapok magyarázatot, hogy mitől talál magára Szterke, mivel szerzi vissza az életét és annak színeit, és főleg, hogy hová tart akkor végül az ő története, ami annyira akörül forog, hogy megtalálja az egyetlent, azt a férfit, akinek elmondhatja azt a mondatot.

Mert vannak meghatározó mondatok, amik végigkísérik a regényt. “Akármi lehet, akármit csinálhatnak, de azt tudni kell, ki az egyetlenegy, akinek magukban elmondhatják a legfontosabb mondatot” – dönti el a két ikerlány. De pontosan hogyan hangzik ez a mondat? “Szeretlek” – talán csak ennyi. De ez nincs leírva sehol a regényben, az olvasói képzeletre van bízva, ami önmagában nem baj, viszont úgy érzem, túl sok minden van összességében az olvasói képzeletre bízva.

Lányregény? Felnövésregény? Inkább egy lélek metszete, egy léleké, aki nem találja a társát, és még kevésbé találja önmagát, és a közeg, amibe kerül, egyre inkább fullasztó és bántó. Hogy a családi háttér megtartó vagy lehúzó erő? Mind a kettő. A szülők inkább lehúzó erőnek tűnnek, Szterke fiatalon bele is menekül egy házasságba. A nagyszülők, nagymamák és nagyapa képviselik a gyerekkor idilli részét. De közben nagyapa mondja ezt is: “ – A barátaidnak sem. Senkinek – mondta halkan nagyapa, és a “senkinek” úgy hangzott, hogy Szterke elhatározta, hogy inkább nem lesznek barátai, nehogy véletlenül elmondjon valamit.” De ez nagyapa vagy a Kádár-kor bántása, vagy a Kádár-korban bántott nagyapa bántása?

Ki az Andalúz?

És ott van az Andalúz, az édesanya alakja, aki szintén csak pillanatokra bukkan fel. Maga az andalúz jelző, bár értem, hogy azt érzékelteti, mennyire kivirít ez a kreol szépség a hétköznapi panellakók közül, mégsem tűnik indokoltnak, annyira főleg nem, hogy ez legyen a cím.

Közben érződik, mennyire meghatározó az édesanya a lányok életében (hát hogyisne lenne). De a regény során még a keresztneve sem derül ki, és hogy milyen volt, arról is csak törött dirik-darabok akadnak itt-ott Szterke kavargó emlékei közt. Például ez: “…ahogy anya ordított, az művészi alakítás volt, műsor, amelyben minden gesztus erős és minden második szó túlzás.” Egyszerre érzékelteti ez az egy mondat anyát és az otthon légkörét, és a kettő elválaszthatatlanságát.

De hogy a szeretőhöz járkáló, botrányosan szép, heves és érzéki anya valójában milyen? “Anya arca addigra olyan volt, mint azelőtt, és még utána évekig, mindennap, reggeltől délután hatig, mintha minden reggelre elhinné, hogy van miért ragyogni, és ahogy telnek az órák a napból, biztatná magát, míg végre estére belátná, hogy ma sem volt érdemes szépnek lennie, és akkor letenné a szépségből a ragyogást valahová a kasmírterítőre a fülbevaló és a lánc mellé, mielőtt otthoni andalúz lesz, aki a homlokát a mosogató fölötti fehér szekrénynek támasztva olvasztja ki a húsból a maradék jeget a forró víz alatt, aztán este nyolc körül a hálóban a varrógéphez ül.” Ebben az egyetlen, hosszú mondatban elfér ennek az anyának a vágya, csalódása, beleszürkülése.

” – Kegyetlen – sírta anya a telefonba, és Szterke megállt a pesti konyha közepén, hiszen nem ismerte anya könnyeit, csak anya pofonját ismerte a gyűrűhideggel a kezén…” És ezzel az egyetlen mondattal is annyi mindent elmond az írónő nemcsak a jelenről, hanem a múlt mélységeiből is, és kezdem érteni, miért hagyta Szterke a férfiaknak, hogy bántsák, és mi volt ebben a kívülről átlagosnak tűnő, kétgyerekes értelmiségi családban belül, az ajtók mögött. 

Csakhogy kevés ilyen mondat van. Azt hiszem, az anyáról szóló mondatok felét kijegyzeteltem olvasás közben, és ez a fenti három idézett mondat. Bennem hiányérzetet hagyott, többet akartam tudni az anyáról, jobban akartam érteni a lányaival való kapcsolatát.

És vége

Kezdem azzal, hogy ez egy trilógia, és ez a regény az első rész. De sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem, és magamnak is ezzel kell mentegetnem a végét. Annyi minden cikkan ide-oda ebben a regényben, és ha nem is áll össze egy íves, feszes történetté, mégis magával tud ragadni időről-időre. De a vége ehhez képest olyan hirtelen és értelmezhetetlen.

Te olvastad? Tetszett?