A Szolgálólány meséje folytatódik: Testamentumok

Created with Sketch.

Bizalmatlan vagyok a folytatásokkal, tapasztalatból tudom, hogy gyakrabban nem nyerik el a tetszésemet, mint igen, mégis ritkán tudom megállni, hogy ne olvassam el őket (mert nemcsak bizalmatlan, kíváncsi is vagyok :P). De hogy Margaret Atwood regényének, A Szolgálólány meséjének a folytatását elolvastam, azt nem kellett megbánnom.

Elődjéhez hasonlóan a Testamentumok is lebilincselően izgalmasra sikerült. A Szolgálólány meséje tömörebb és ütősebb volt, a Testamentumok viszont kevésbé lett nyomasztó. Ugyanakkor nem is annyira folytatásnak tűnik, inkább kiegészítésnek, mert amit Gileád világához hozzátesz, azok az új szemszögek.

Mi történt Fredével, miután becsapódott a teherautó ajta?

Ezzel a jelenettel ér véget A Szolgálólány meséje, és noha Gileád bukásáról tudomást szerezhettünk, Fredé sorsa homályban maradt. Vajon sikerült megszöknie, szabad lett, vagy elfogták, bebörtönözték, megölték?

Margaret Atwood tizenöt évvel később veszi fel a történet fonalát, és ennek a regénynek nem Fredé a főszereplője, bár a sorsáról tudomást szerzünk idővel (és az igazi nevét itt sem tudjuk meg). A történet három szálon fut, három nő visszaemlékezéseit olvassuk, akikből kettő még nagyon fiatal, egy pedig idős, és igen nagy hatalommal bír.

A Testamentumok főhőse megosztó személyiség

Margaret Atwood: Testamentumok

Bár hármuk visszaemlékezései váltakoznak, ha egyetlen főhőst kell választanom, az Lydia néni, aki kézben tart minden szálat, jóval tapasztaltabb és agyafúrtabb a két fiatal lánynál, és az ő szemszögén keresztül látunk legjobban a dolgok mélyére. Nem utolsó sorban pedig ő az előző regény egyik leggyűlöletesebb figurája, az elnyomó hatalomhoz csatlakozó, a többi nőt eláruló nő, a Nénik vezetője. Zseniális húzás volt éppen őt főhőssé tenni, és az írónő remekül kiaknázott mindent, amire ez lehetőséget adott.

„Én is csak jót akartam, motyogom néha magam elé némán. A legjobbat akartam, illetve a lehető legjobbat, ami nem ugyanaz.” – írja Lydia néni a visszaemlékezésében. Például az ő karakterén keresztül mutatja be a regény, hogy mennyire nehéz különbséget tenni egy diktatúrában elkövetők és áldozatok között, hogy mekkora különbség van a „legjobb” és a „lehető legjobb” között.

Két másik szemszög, két másik női sors

A két fiatal elbeszélő eléggé elmarad Lydia néni mögött, bár a történetük izgalmas, főképp, amikor hármuk szála végül összetalálkozik. Agnes Gileádban él, Feleségnek nevelik, de amikor megtudja, kihez akarják hozzákényszeríteni, bármi áron menekülni akar. Daisy pedig egy kanadai tini, aki eleinte mit sem sejt különös múltjáról, ám egy tragédia kényszerpályára állítja. 

Kettejük szemszöge is hozzátesz ahhoz, amit a Feleségekről és Nénikről, vagyis a Szolgálólányokhoz képest kiváltságosabb gileádi nőkről megtudunk – akik ugyanúgy adott funkciók ellátására vannak rendelve, szerepükből soha nem léphetnek ki, csak nagyobb megbecsülést kapnak érte a Szolgálólányoknál.

Margaret Atwood: Testamentumok

De Agnes és Daisy karaktereiben közel sincs annyi erő és mélység, mint Lydia néniében. Sőt, Daisy későbbi küldetését nem igazán értem, éretlen és alkalmatlan a feladatára, és semmi nem indokolja, miért pont őt választják, nekem ez egy kis logikai gubancnak tűnik a történetben. (Persze, értem, találkozni „kell” a három szálnak…)

Reménykeltőbb a második könyv?

A Testamentumokat kevésbé éreztem nyomaztó regénynek, mint A Szolgálólány meséjét, de nem azért, mintha Gileád kevéssé embertelen színben tűnne fel, hanem részben pont amiatt, mert már nem az újdonság erejével hatott. Másrészt azért is, mert itt három cselekvő női hősünk van, akik – különböző módon és lehetőségeikhez mérten – azért rendelkeznek némi döntési szabadsággal, ellentétben a Szolgálólánnyal, akit szerepe szinte teljesen megfosztott ettől.

Kinek ajánlom?

Aki inkább olvasná, mint élné a disztópiát (hah, tudom, ebben sincs nagy cselekvési szabadságunk), aki olvasta A Szolgálólány meséjét, és kíváncsi a folytatásra.

Hogy ez előzmény olvasása nélkül érthető-e ez a regény? Úgy gondolom, a kép a gileádi rendszerről akkor is összeáll, bár teljesebb az előzményekkel együtt. Ami a főszereplőket illeti, az ő történeteik szinte függetlenek egymástól. Van egy kapocs, ami az első könyv olvasása után sejthető, de enélkül is izgalmas olvasmány a Testamentumok.

Viszont egy elkoptatott klisével kell befejeznem: ahogy az már lenni szokott, az első regény azért mégis jobb, ha csak hajszállal is.

Te olvastad a folytatást? Mit gondolsz róla?

Olvastad már az én regényemet?

Az Úton egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól, aki a világ végére megy, hogy megtalálja azt, amire valójában vágyik – na, meg még egy csomó kengurut, vombatot, krokodilt, harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájat.

Ha tetszett, oszd meg:

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük