Ürmös Beáta

Kategória: Személyes

  • Miről blogol egy író?

    Miről blogol egy író?

    Egyáltalán, miben más az író, aki blogol, mint a blogger, aki ír? Van ennek a kérdésnek bármi értelme, hiszen a blogolás is írás, nem?

    Harmadik blogomat indítva kicsit úgy érzem magam, mint Doris Lessing Az arany jegyzetfüzet című könyvének főhőse, aki négy külön jegyzetfüzetbe írja ki magából életének különböző szeleteit. Egy füzet a múlté, egy a politikáé, egy az érzelmeké, egy pedig a mindennapoké. Nekem füzetek helyett blogjaim vannak: egy az utazásé, egy az írásé, egy pedig minden más mindennapos és kevésbé mindennapos témáé. És hárman együtt sem adnak ki engem, de a hiányzó darabokat fedje jótékony homály.

    Szóval ez lenne az, ami az írásé. Ha kitalálnám végre, miről blogol egy író. Hogy lehet-e egy blogger író. Vagy egy író blogger. Ami engem illett, a fogmosások közben felröppenő témaötleteimet (fogmosás közben különösen jó ötletek tudnak születni, melyeket esetleg csak a zuhanyzás közben születő ötletek múlnak felül) mind fontolóra vettem, majd mind elvetettem, mondván, egy író ilyesmiről mégsem írhat, még a blogján sem, mert nem elég komoly, magvas, örökérvényű… nem elég irodalmi, ez a jó szó, hát nem?

    Idáig jutva fejben, azonnal megkerestem a férjem (ami a két és fél szobás lakásban azért nem olyan nehéz feladat), és még mindig fogkefével a számban, cseppet sem irodalmian megosztottam vele ezt a dilemmát. A végére érve már együtt nevettünk azon, hogy mennyire komolyan tudom én magamat venni, pedig mennyire nem kellene. Most azt játszom, hogy író vagyok, na és? Talán még egy kis fogkrém is elcsöppent.

    Hogy egy komoly író miről ír, azt tehát én nem tudhatom. Azt a vitát meg, hogy a blogger író-e, el sem akarom kezdeni. Én csak simán én vagyok, és azt tudom, én miről fogok írni. Pont arról, ami eszembe jut. Hogy érdemesek-e ezek a gondolatok a megírásra, azt pedig úgysem az én feladatom eldönteni, hanem a tiétek, olvasóké.

    Ti miről olvasnátok szívesen?

  • Mi köze a harmincadik szülinapomnak az első regényemhez?

    Mi köze a harmincadik szülinapomnak az első regényemhez?

    Két nagy szenvedélyem: az utazás és a könyvek. Már óvodásként tágra nyílt szemekkel és vágyakozó szívvel hallgattam nagymamám történeteit, aki tanárként nyaranta a férjével és két gyerekével végigkempingezte Európát Gibraltártól a sarkkörig. Hasonlóan elbűvölten hallgattam Andersen meséit, a Tesz-Vesz várost és Vackor történeteit az esti lefekvések előtt. Majd A két Lottit, a Vukot és a Lassie hazatért már magam olvastam.

    Arról álmodtam, hogy bejárom a világot, eljutok majd Amerikába, Ausztráliába, Új-Zélandra. Arról is, hogy a világ összes könyvét elolvasom.

    A húszas éveim elején aztán nyertem egy ösztöndíjat, amivel egy évet éltem és dolgoztam Kaliforniában. Itt tanultam meg, hogy az álmokat valóra is lehet váltani. A Kedvessel, aki akkor már a férjem volt, beutaztuk Kaliforniát és az Egyesült Államok számos más vidékét. Elrepült az az egy év, visszajöttünk Magyarországra, de az utazást és az álmodozást nem hagytuk abba. Az utazásainkról szóló írásaim voltak az elsők, amiket nyilvánosan és saját névvel megosztottam másokkal. Majdnem öt évvel ezelőtt kezdtem blogolni itt – azóta is.

    Tavaly betöltöttem a harmincat. Akkor azt hittem, nem jelentett ez olyan sokat, nem volt nagy számvetés, éppen a nyolcadik hónapban voltam a kisfiammal, az ő érkezése sokkal jobban izgatott, mint a harmincadik szülinapom. De a mélyben, szinte észrevétlenül, valami mégis felébredt. Egy másik vágy, ami régóta bennem szunnyadt, de még magam előtt is rejtegettem, mert féltem tőle: regényt írni. És a harminc mégis vízválasztónak bizonyult.

    Többé nem söpörhettem félre egyetlen álmomat sem azzal, hogy még bőven van időm. Hogy még túl korán van. Nem, éppen ideje. Mire és meddig várnék még? Arra, hogy elmúljon a félelem? Nem fog, harmincévesen ennyit legalább biztosan tudok. Bele kell vágnom úgy is, hogy félek. Attól, hogy nem tudok jót írni. Hogy úgysem olvasná el senki. Hogy minek, az írásból amúgy sem lehet megélni. Különben is, mit akarok ezzel pont én, aki programtervező informatikusként diplomázott?

    De eljött az a pont, amikor már semmilyen kifogás és félelem nem számított. Csak az, hogy ha erre vágyom, akkor tennem kell érte. Három hónapos sem volt még a kisfiam, amikor nekiálltam regényt írni. Életem első regényét. Őrültségnek tűnt. De több hónapnyi kialvatlanság és bezártság után az ember sok mindenre képes. Most pedig, még mindig kevésbé kipihenten, mint szeretném, azt gondolom, pont annyira volt alkalmas egy regény megírására az elmúlt év, mint amennyire bármelyik lenne a következő tízből.

    Örülök, hogy belevágtam. De még jobban örülök annak, ami ebből született: első regényem Úton címmel néhány hét múlva megjelenik!

    Hogy most félek-e? Jobban, mint valaha. De a harmincadik évem azt hozta el nekem, hogy nincs mire várni többé, el akarom érni az álmaimat. Valahogy, bárhogy. Akkor is, ha összedől a világ. Márpedig mostanság olyan érzésem van időnként, hogy összedől. De akkor is.

  • Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Kedvenc olvasmányaim, 2019

    Szeretem az év végi visszatekintéseket. A kedvenc pillanatokra, kedvenc helyekre, kedvenc túrákra, kedvenc fotókra. És a kedvenc könyvekre is. Idén a könyvkihívásomnak köszönhetően különösen sok és sokféle könyvet olvastam. Ezen felül pedig még sok mást is, amihez épp hangulatom volt – a hangulatom pedig igen változatos volt, tekintve, hogy az év több mint felében várandós voltam a mostanra már négy hónapos kisfiammal. 😛

    Tehát jöjjön a tíz legkedvesebb könyv, amit idén olvastam, egy-egy idézettel kísérve:

    Rakovszky Zsuzsa: A Hold a hetedik házban

    “Milyen könnyen elhiszi az ember saját magának, amit senki másnak nem hinne el!”

    Szabó Magda: A Danaida

    “A pap istene humortalan isten volt, semmit meg nem értő, a gimnázium rá hivatkozva járatta állandóan növendékeit fekete harisnyában, klottköpenyben, s ugyancsak az ő haragjától félve végeztetett velük vádliközépig érő rakott nadrágban illedelmes testgyakorlatokat, amelyek mindig megmaradtak a tisztesség határain belül, mert ugyanaz a különös isten, aki számon tartotta a harisnyákat, kitiltott a lányok nyakából minden hitvány kis ékességet, eltépette a filmszínésznők képeit, és ellenőrizte, nem kacagnak-e hangosan bűnbánati héten, a tornaórákkal is foglalkozott, és nem tűrte, hogy földön fetrengve talajgyakorlatokat végezzenek, csak karikákat adogathattak egymásnak, fehér, a század legeleje fürdőruhadivatját idéző idétlen tornaruhájukban, vagy nemzetiszínű, paszullyal töltött zsákocskákat hajigálhattak egymásnak, esetleg buzogányt lengethettek, míg a diakonissza vezényelt csettentőjével.”

    Tóth Krisztina: Pixel

    “A sors többféle lehetőséget kínált fel, és a valóság a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, akkor történjen ez.”

    Závada Pál: Jadviga párnája

    “Szerintem nyugtot kell hagyni minden új teremtménynek a maga természetével. A gyereket is hiába hogy apja nemzette, anyja szülte, mégse belőlük való rész, nem a szüleié. Nem nyírbálhatom, nem gátolhatom majd a növését. Véletlenül a mi bölcsőnkbe vetődött látogató lesz, aki majd továbbvándorol. Csak jól kell tudni megvendégelni és szeretni. Se túl kevéssé, se túl nagyon nem szabad sem terhelnünk, sem óvnunk.”

    John Fowles: A francia hadnagy szeretője

    “Mire építse az ember a jobbik énjét, ha nem a régi romjaira?”

    Doris Lessing: A fű dalol

    “De hát mi más is az őrültség, mint menedék, visszahúzódás a világtól?”

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    “…a zenei világ megváltoztathatatlan, megkérdőjelezhetetlen törvénye megkövetelte, hogy a francia operák német szövegét, amelyet svéd művészek adnak elő, az angolul beszélő hallgatóságnak a jobb megértés végett fordítsák le olaszra.”

    Németh László: Irgalom

    “S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját, apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

    Trevor Noah: Born a Crime: Stories from a South African Childhood

    “For the first time in my life I had money, and it was the most liberating thing in the world. The first thing I learned about having money was that it gives you choices. People don’t want to be rich. They want to be able to choose. The richer you are, the more choices you have. That is the freedom of money.”

    Toni Morrison: The Bluest Eye

    “Love is never any better than the lover. Wicked people love wickedly, violent people love violently, weak people love weakly, stupid people love stupidly, but the love of a free man is never safe.”

    Ha érdekel a tavalyi kedvenceim listája, azt itt találod, itt pedig a 2017-est.

  • Az első téli séta, az első hóban

    Az első téli séta, az első hóban

    Nagy levegő. Kezdjük. Ráadom a vastag, kapucnis pulcsit. Erre ő sírni kezd. Nem szereti, ha öltöztetem. Pedig ha nem üvöltené végig rendszeresen, én szívesen bújtatgatnám ki és be ezekbe az édes, puha, színes babaruhákba. Persze, értem én, melege is van. Itt bent nem kellene pulcsi. De kint nagyon is kelleni fog, ehhez pedig bent kell feladnom rá. Amit ő még nem ért. Tiszta sor. Üvölt.

    Türelem, Törpikém, mindjárt megyünk ki, a hidegbe. Nem, még egy nadrág nem kell, nem akarom túlöltöztetni. De a kis zoknijára egy bélelt cipőcske jó lesz, azt is ráadom. Már vörös a feje, kezd kimelegedni. Pedig a megkötős kis sapkát könnyebb most ráadnom, arra húzom majd a pulcsi kapucniját. Jó. Mármint nem jó, mert üvölt, és teljesen le fog így izzadni. De egyelőre ő kész. Vagyis félkész, de jobban nem öltöztetem fel még, mert most jövök én. A magas nyakú, kötött pulcsimat már előbb felvettem, rám is melegedett, míg vele idáig jutottam, én is szívesen üvöltenék. De inkább felveszek még egy zoknit, amíg még eszemben van. Ezután a cipőt. Ja, nem, előtte a Picurt a kanapéról a szőnyegre költöztetem, az előszoba közelébe. Most veszem fel a cipőt. Most jöhet a kendő. Magamra kötöm a Picurt, aki rendületlenül üvölt azóta is. Érthető, melege is van, karba se vettem eddig.

    Szerencsére van már némi gyakorlatom, hogyan kössem az üvöltve rúgkapáló babát is szépen a hordozókendőbe. Szerencsére? Na, mindegy. Lenyugszik majd, ha elkezdek sétálni vele kint. Kendő megszorítva, megvagyunk. Sapka, sál nekem. Bakker, a pelenkázós táska meg bent maradt az asztalon. Mindegy, bemegyek cipőben. Hol a kesztyűm? Jó, egyelőre a kabátom zsebébe rakom. Azt pedig nem veszem még fel, mert a lépcsőházban is meleg van – szerencsére. Vagy nem? Nem tudom.

    Kezemben a kabáttal és a dupla polár bélésű, lábzsákos, télire való hordozótakaróval megindulok le a lépcsőn. Ja, meg a pelenkázós táskával. A lépcsőház bejáratánál fogjuk befejezni az öltözködést. Ahogy a lépcsőn lefelé megindulok vele, csillapodik az üvöltés. Szeret lépcsőzni. Csakhogy a hordozótakarót gyorsan át kell bújtatnom a fejemen. Nagyon gyorsan, mert ezt a műveletet sem szereti. Ezután a sapijára húzom a kapucnit, rá a hordozótakaró kapucnis részét. Ezután magamra veszem a kabátot, a sajátomat. Zsebében a kesztyűm, felveszem, amint kilépek az utcára.

    A Picur még sírdogál, de én büszkén lépdelek előre. Mint aki csatát nyert. Mint aki egy szál jégcsákánnyal meghódította az Alpok csúcsait. Hős vagyok. Basszus, elfelejtettem betenni a popsitörlőt! Áh, én vissza nem megyek, jó lesz a zsepi is, ha úgy adódik. Ööö… ezt a kabátot most vettem fel idén először, nincs a zsebében zsepi. Se tiszta, se enyhén koszos, se nagyon koszos. Azért reménykedve belemélyesztem a kezem a zsebekbe. Hátha mégis benne felejtettem tavaly egy koszos zsepit legalább, ami túlélte a mosást. Nem. Közben már négy sarkot haladtunk, a Picur édesdeden elszundított, még öt sarok, és ott is vagyunk a doktor néninél. Épp időben. Ha el nem vágódok a jégen, mert egy-két szakaszon elmaradt a járdatakarítás, mióta tegnap leesett a hó. Az első idei hó. Nem, nem fordulok vissza. Fenébe… folyik az orrom. Mindig folyik az orrom, ha télen kint sétálok. Mindegy, szipogok.

    A park hófehér. A hó is el van hányva a rajta átvezető útról. Na, nem végig, de félig. Az is valami, értékeljük a jó dolgokat is az életben. Figyelni kell a pozitívumokra. A hideg csípős frissessége keveredik a fűtés bűzével. A hó a parkban még fehéren izzik.

    Megérkezünk az orvosi rendelő várójába. Egy kedves anyukatárs megszán egy tiszta zsepivel. Én pedig kezdem vetkőztetni a Picurt, mert itt meleg van, meg fog izzadni…

  • Emlékképek a vadonból

    Emlékképek a vadonból

    Mert ma nosztalgikus hangulatom van, mert egy pár hónapos babával azért mégsem vág neki az ember esőben-ködben-szélben a nagyvilágnak, így ma is itthon ücsörgök, és mert jön az év vége, amikor szeretek visszatekinteni a szép pillanatokra. Ezek a pillanatok nemcsak az elmúlt évből vannak, hanem az elmúlt tízből. Megmelengetik a szívem, valahányszor rájuk gondolok.

    A természetjárásban azt tartom az egyik legcsodálatosabb dolognak, hogy természetes élőhelyükön találkozhatok a vadon élő állatokkal. Nem úgy, mint az állatkertben, ahol a látogató a fontos, neki adják el az élményt, úgy van kialakítva minden, hogy ő jól lásson, közel lehet menni, néha tapizni-simizni is.

    A vadon más. Háttérbe húzódva, csendben szabad csak figyelni az állatokat, mintha ott se lennék. Véletlenül lehet csak beléjük botlani, és minden ilyen találkozás váratlan ajándék. Sosem tudhatom, hogy pontosan mit fogok látni, talán pont nem azt és nem úgy, ahogy arra számítottam. De ha nyitott vagyok, a természet mindig meglep valamivel.

    Óriás teknősbékával úszás Zakynthos szigetén (Görögország)

    Ez évekkel ezelőtt volt, és az egyik első állatos élményünk a Kedvessel. A hazaindulásunk napján még leugrottunk gyorsan úszni egyet a laganasi-öbölbe. Kora reggel volt, a strandon alig lézengett valaki. Úszás közben pedig csatlakozott hozzánk egy Caretta Caretta óriásteknős. A vízfelszínen tempózva hosszú percekig bámultuk a kristálytiszta vízben, amint alattunk úszik. Aztán tovatűnt, de csodás élménnyel hagyott ott minket.

    Verseny a delfinekkel a Monterey-öbölben (Kalifornia, USA)

    monterey_bay_whale_watching_11

    Félnapos bálnalesen voltunk a gazdag tengeri élővilágáról híres Monterey-öbölben. Valóban láttunk bálnát, kétszer is, legjobban mégis a delfinek nyűgöztek le aznap. Akváriumban ugyan láttunk már delfint előtte, de az nem volt ahhoz fogható, mint amikor egy kb. 50 delfinből álló raj úszott versenyt a hajónkkal. Játszottak egymással, ugrándoztak a hajó körül, és még az egyik bálnával is játékba kezdtek, aki ezt egy ideig egykedvűen tűrte, majd méltóságteljesen továbbállt.

    Napozó fókák Half Moon Bay egyik strandján (Kalifornia, USA)

    Half Moon Bay, California, USA

    Igazság szerint a Kaliforniában töltött egy évünk annyi vadonbeli élménnyel ajándékozott meg, amennyiben sem előtte, sem azóta nem volt részünk. Némelyik találkozásnál megilletődtünk kicsit, de utólag nem mondanánk le egyikről sem. Egyet emelnék most ki még közülük, a kedvenc fókalesünket.

    A San Franciscó-hoz közeli Half Moon Bay strandjainál túráztunk, és éppen egy magas partszakaszt másztunk meg, ahonnan lenézve egy kisebb strandra lehetett rálátni. Lemenni azonban nem lehetett, és talán pont ez volt az oka annak, hogy a fókák ezt a helyet választották napozáshoz. Vagy huszan feküdtek ott egymás hegyén-hátán, a nagyobbak inkább csak elterültek, néhány kisebb viszont fészkelődött, átmásztak egymáson (és a morcos felnőtteken), sőt néhányan a vízben is játszottak. Sokáig néztük őket, észrevétlen maradva.

    Hegyi kecskegida gleccsert hódít a mamájával (Montana, USA)

    A Glacier Nemzeti Parkban túrázva nemcsak gleccsereket és hihetetlen színű gleccsertavakat csodálhattunk meg, hanem találkozhattunk kíváncsi, túrabakancsokat lelkesen megrágó mormotákkal, tóban fürdőző jávorszarvasokkal, és bármilyen meredélyt leküzdő hegyi kecskékkel is. Az egyik legkedvesebb jelenetem, ahogy a távolból megfigyelhettem, hogyan segíti végig egy hegyi kecske a kicsinyét az egyik hegyoldalon, aminek meredeksége a függőlegest közelítette. Könnyedén és gond nélkül, természetesen. 😀

    Séta az úszkáló aligátorok felett (Florida, USA)

    Everglades National Park, Florida, USA

    Amikor először olvastam arról, hogy a floridai Everglades Nemzeti Parkban szabadon élnek az aligátorok, kerekre nyílt a szemem. Mégis ki menne aligátorok közé sétálni? Úgy tűnik, én. És ez is azon élményeim egyike volt, ami rádöbbentett arra, hogy a vadon élő állatok általában békén hagyják az embert, ha az nem mászik bele a személyes terükbe. Másrészt arra is, hogy a természetben magadért felelsz. Ez nem egy állatkert, ahol ki van téve a tábla, hogy ne nyúlj be az oroszlánhoz, mert leharapja a kezed.

    Viszont a mocsár fölött sétálni a pallón, miközben lustán úszkálnak, vagy tökéletesen mozdulatlanul lesben állnak alattam az aligátorok, különleges élmény. Mintha egy rövid időre én is része lettem volna valaminek, amit csak természetfilmeken láthat nagyon sok ember.

    Forgalmi dugó a Yellowstone Nemzeti Parkban (Wyoming, USA)

    Bisons in Yellowstone National Park

    A világ legrégebbi nemzeti parkja szintén tele van élő és élettelen csodákkal. Grizzly medvék, jávorszarvasok, mókusok, őzek és farkasok, bölények. Bölénycsordák legelésztek az út mentén, ahogy vezettünk át a parkon. Majd dugóba kerültünk, pedig nem volt baleset, csak egy termetes bölény sétált szépen komótosan az úttest közepén, az őt megelőzni próbáló autókkal pedig bőszen szembefordította a szarvait. Hát, itt ilyen a közlekedési dugó.

    Lundák Látrabjarg szikláinál (Westfjords, Izland)

    Best Photos Of 2017: Puffin

    Izland nyugati fjordjainak legnyugatibb sziklája a kb. 400 méter magas, majdnem 15 kilométer hosszú Látrabjarg. Oldalában tengeri madarak milliói fészkelnek, és túrázóként az egyetlen, bár elég komoly nehézség, hogy a sziklafal meredek, a madarak pedig a leginkább hozzáférhetetlen helyeket kedvelik. Óvatosan a meredély szélére hasalva azonban több lundát is egészen közelről megfigyelhettünk. Ők ezeknek a szikláknak a sztárjai, és nekünk is a kedvenc madaraink lettek, azóta Írországban is kerestük (és meg is találtuk) őket.

    Kenguruk egy új-dél-walesi kempingben (Ausztrália)

    A következő emlék nagyon messze visz. Egy új-dél-walesi hajnalba, Jervis Bay türkiz öblei mellé, amikor félálomban a kemping mosdója felé botorkálva majdnem felbotlottam egy kenguruban. Később egy másik érdeklődve figyelte, amint mindkét hatalmas bőröndünket módszeresen áttúrom, majd kipakolom a kocsi mellé, naptej után kutatva (amiből akárhányat is vettünk, rejtélyesen eltűntek valamerre, csak az itthoni kipakolásnál bukkant elő vagy 3 flakon… hetekig bőröndből élni és öltözködni tartogat kihívásokat 😀 ).

    Ahol koalák lógnak a fákról… (Ausztrália)

    Best Animal Photos Of 2018: Koala

    Ha már a kenguru megvolt, a koala sem maradhat el, pedig velük a mindenfelé előbukkanó kenguruknál sokkal nehezebb a vadonban találkozni. De megérte keresgélni, meg korai sétára indulni a Melbourne-től nem messze fekvő Great Otway Nemzeti Park egyik kempingje mögötti eukaliptusz erdőben, mert rengeteg édesen alvó szőrgombolyagot fedeztünk fel. Az egyikük pedig még ébren is volt (ami a napi 20 órát alvó koaláknál nem kis szó), és egészen alacsonyan eszegetett, sőt, azt is kivárta, hogy tisztes távolból lefényképezzem.

    Búvárkodás a Nagy Korallzátonynál (Ausztrália)

    S egy réges-régi álom, amiből szintén emlék lett azóta… Órákig úszkáltunk a majdnem 30 fokos vízben a Nagy Korallzátonynál, vigyázva, nehogy belerúgjunk véletlen a felszínhez közeli korallokba, miközben a színes halrajokat követtük.

    S akik a legveszélyesebbek…

    A sirály, aki bizony a másodperc törtrésze alatt kikapja a kezedből a szendvicset, amibe épp harapnál bele. A chipmunk, az édes kis csíkos hátú mókus a Chip és Dél című meséből, akinek a harapásával mehetsz az ügyeletre. Valamint egy tehén, akiről úgy tűnik, hogy békésen legel (s minek is félnék egy tehéntől ott, ahol medvék és csörgőkígyók élnek?), de amint úgy érzi, hogy túl közel sétálsz el mellette, patájával kaparni kezdi a földet, s igen barátságtalan tekintettel szegezi szemét a tiédbe. Lassan hátrálsz. Ezúttal megúsztad, s már tudod, a teheneket is komolyan kell venni.

    Nektek milyen csodás, vicces és félelmetes élményeitek vannak vadállatokkal való találkozásokról?

  • Csepeli Kis-Duna: Budapest legszebb Duna-parti sétánya?

    Csepeli Kis-Duna: Budapest legszebb Duna-parti sétánya?

    Hol lehet Budapesten természetközelben, hosszan sétálni a Duna mellett? Ahol nagy fák vannak, ellenben nincsenek autók? Meglepő vagy sem, e kritériumokat leginkább egy csepeli sétány teljesíti. (Pedig egyesek szerint Csepel nem is igazán Budapest, őket most ignoráljuk.)

    Mi is csak nemrég akadtunk rá a Kolonics Györgyről elnevezett sétányra, ami körülbelül 5 kilométer hosszan húzódik a Gubacsi hídtól dél felé, a Ráckevei-Duna partján. Mivel a két hónapos picurkám leginkább akkor érzi jól magát, ha hordozókendőben van, az őt hordozó személy pedig lehetőleg sétál, így sokat sétáltunk az utóbbi időben. Éjszaka fel-le a szobában, vagy egy kellemes őszi napon a Duna-parton. Utóbbit jobban élveztem.

    A Kolonics György sétány azonban nemcsak az éjszakázásokhoz képest vonzó. Bár tény, hogy itt nincs kilátás sem a Parlamentre, sem a Budai várra, viszont olyannyira közel a természet, mintha nem is a városban lennénk.

    Ligetek, nádasok, kacsák, hattyúk.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    Nagy fák.

    Hosszú, széles sétány a békés, szépséges Kis-Dunánál. Van tanösvény, játszótér, szabadtéri kondiparkok.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    Kenusok siklanak a vízen. Mint Kolonics György, a névadó, a fiatalon elhunyt, olimpiai és világbajnok kenus, aki éveken át itt edzett.

    Csepeli Kis-Duna, Budapest

    A Picur is megnyugszik, elalszik a kendőben, csak később ébred fel enni. Mert ez egy hosszú séta.

    Neked van kedvenc Duna-parti sétányod Budapesten?

  • A zordon sziget, ahol ébred az Erő

    A zordon sziget, ahol ébred az Erő

    Bevallom, a Csillagok háborúja legutóbbi epizódjaiban leginkább a látvány nyűgözött le. Némelyik részben más is, de most maradjunk a látványnál, ami magában foglal egy rakás új és gyönyörű helyszínt is. Ott van például az a nagyon zordon és meredek, nagyon zöld sziget, ahová Luke száműzte magát. Na, ez a sziget valóban létezik, mégpedig ezen a bolygón, azon belül is Írország partjainál. (Tudhattam volna. Hiszen nagyon zöld. 😀 )

    A sziget neve Skellig Michael. És meglepő módon nem a Csillagok háborúja miatt akadtam rá. Hanem a madarak miatt. Nem hangzik izgalmasnak néhány tengeri madár? Nos, Skellig Michael és kistestvére, a mellette fekvő Little Skellig szigete nem néhány madárnak ad otthont, hanem madarak ezreinek. Emiatt kiemelten védett terület, a Skellig Michael szigetén található kora keresztény kolostor pedig a UNESCO Világörökség része.

    Igen, ez a kolostor is ismerős lehet a Csillagok háborújából. Porgok viszont nincsenek, helyette vannak lundák, a világ legaranyosabb madarai. Tulajdonképpen ők vezettek el a szigetre minket, mert én olyan helyet kerestem Írországban, ahol lehet látni lundákat. Hát, itt lehet. Áprilistól augusztusig több ezer példányuk költ a szigeten.

    A parttól 15 kilométernyire fekvő szigetekre viszont nem is olyan könnyű eljutni. Egyrészt a nyílt óceán szeszélyei miatt alapból csak tavasz végétől ősz elejéig szerveznek ide hajókirándulásokat. Másrészt mivel szigorúan védett területről van szó, a látogatók napi száma korlátozott.

    Skellig Michael, Ireland

    A legtöbb kirándulás Portmagee kikötővárosából indul, és annak ellenére, hogy szinte csak aznap derül ki, megfelelő-e az időjárás a kihajózáshoz, érdemes előre foglalni helyet. Gondolom, ezt a Csillagok háborújának köszönhetjük. Az utóbbi időben ugyanis különösképp megnőtt az érdeklődés Skellig Michael iránt. Emiatt nekünk még az online foglalás sem úgy sikerült, mint terveztük.

    Pedig azt hittük, roppant menők vagyunk, hogy két cégnél is feliratkoztunk egy azonnali e-mail értesítésre, amint megnyílnak az idei foglalások. Nos, meg is kaptuk az e-mailt, gyaníthatóan nem kevés más érdeklődővel együtt, akik hozzánk hasonlóan azonnal nekiestek a foglalásnak. Pontosabban mi csak nekiestünk volna, a forgalom miatt ugyanis lehalt a szerver. Mire pedig feléledt, mind elfogytak azok a jegyek, amik a hosszabb kirándulásra szólnak, ami partraszállást és egy túrát is magában foglal a szigeten.

    Jött tehát a kérdés, hogy megéri-e a másik, rövidebb kirándulás, amiben nincs partraszállás, csak körbehajózzuk a két szigetet. Végülis annyira szerettük volna látni ezt a helyet, hogy megvettük a jegyet. Nem bántuk meg, életünk legszebb madárleses élménye lett ez a fél napos hajókázás.

    Skellig Islands, Ireland

    A meglepően kicsi hajó (ha jól emlékszem, tízen voltunk utasok rajta, két fő pedig a személyzet) lassan kerülte meg mindkét szigetet, és tényleg nagyon közel haladt a parthoz. Igaz, ehhez a viszonylag csendes idő is kellett, máskülönben az erős hullámok miatt nem biztonságos túl közel menni a sziklákhoz. (Olyankor pedig mindegy az is, partraszállós jegyet sikerült-e venned, ha lehetetlen partra szállni).

    Láttuk a lundákat. A kolostort is Skellig Michael tetején. Láttunk fókákat a part menti sziklákon napozni. És sokféle más tengeri madarat, szulákat, sirályféléket, viharmadarakat. Számlálhatatlan mennyiségben. A kisebbik szigetet, amely olyan meredek, szürke sziklákból áll, hogy lehetetlen rajta partra szállni, konkrétan elborítja a fehérség. Közelről pedig látszik, hogy a fehérség a fészkelő madarakat jelenti (és hogy teljesen pontos legyek, jó sok madárszart is, ami szintén fehér).

    Ahhoz pedig, hogy valóban a legtöbbet hozzuk ki ebből a kirándulásból, legfontosabb útitársunk a távcső volt. Ezután következett a szélálló nadrág és dzseki, amikre a napos idő ellenére bizony szükség volt. Újra megtapasztaltuk, hogy több órás út a nyílt óceánon viszonylag szélcsendes időben is szeles. 😛 A Skellig szigetek emiatt még inkább olyannak tűntek, mintha a világ végén lennének. Elérhetetlenek, érintetlenek, csodálatosak.

    Neked van kedvenc madárleses élményed?

  • Hogyan (ne) legyél jó anya?

    Hogyan (ne) legyél jó anya?

    “Nem vesztek babakocsit? De akkor hogy viszel majd magaddal mindent?” “Mi mindent?” “Mindent, amivel tele vannak a babakocsik.” “Nem tudom, mivel vannak tele. Amint rájövök, majd újragondolom a kérdést.”

    Hordozókendőbe? De hát ott nem áll egyenesen a gerince. (Mert az anyaméhben ugyebár kilenc hónapig egyenes gerinccel, kókuszmatracon feküdt.) Nem is kap levegőt. Elkényezteted. Babakocsiba? Beszívja a kipufogógázt. Megfújja a szél. Túl kevés inger éri.

    Együtt alszotok? Ráfekszel, összenyomod. Nagyobb a bölcsőhalál kockázata. Elkényezteted. Soha nem fogod tudni rászoktatni az önálló alvásra. Tönkremegy a házasságod, mert soha nem fogtok többé szexelni a férjeddel (khm… amit csak és kizárólag a hitvesi ágyban lehet…). Külön szobában altatod? Magára hagyod, ezért lelki sérült lesz. Nagyobb a bölcsőhalál kockázata. Rideg vagy, nem is szereted. Ő se fog szeretni téged.

    Ne hurcold, ne vedd fel annyit, elkényezteted, nem lesz nyugtod tőle soha. Ne hagyd sírni, ne hagyd magára, vedd fel, különben megtöröd az ősbizalmat, lelki sérült és anyakomplexusos lesz.

    Hason altatod? Bölcsőhalál, megfullad. Háton altatod? Félrenyel, megfullad. Oldalt fekteted? Az ortopédiailag nem jó. Különben meg úgyis hamar eldől a hasára vagy a hátára, és akkor lásd fentebb.

    A szoptatás nem spártai életvitel, nem kell megvonnod magadtól szinte semmit. De ne egyél B betűset, K betűset, hagymát, csokit, apró magvas gyümölcsöt, tejet, tejterméket, citrusféléket… Igény szerint szoptass, de ne tedd mellre két óránál hamarabb. Kizárólag anyatejjel tápláld, ne adj neki ezen felül semmit, vizet se. Ilyen kánikulában nem adsz neki vizet?

    Cumit adsz neki? Evészavaros lesz később. Nem jól nőnek majd a fogai. Nincsen cumitok? Pedig jobb, ha a cumin nyammog, mintha a melleden. A cumival tanul meg egyedül megnyugodni. Jobb, ha cumizik, mintha az ujját szopja. Jobb, ha az ujját szopja, mintha cumizik. Ne hagyd neki se azt, hogy cumizzon, se azt, hogy szopja az ujját.

    *      *      *      *      *

    Te pedig minél több véleményt hallasz, annál biztosabb lehetsz benne, szaranya vagy. Inkább ne is menj emberek közé. Ja, ez nem gond, csecsemő mellett amúgy se nagyon tudsz.

  • Nemcsak egy babának, egy anyának is meg kell születni

    Nemcsak egy babának, egy anyának is meg kell születni

    Nézegetem a frissen kiküldött adókártyát. Születési dátum 2019. (De hát a születési dátumok mind úgy kezdődnek, hogy ezerkilencszáz…?) Az anyja neve mellett a saját nevemet látom. Hitetlenkedve pislogok. Szóval tényleg.

    Már több mint egy hónapja született, és azt hiszem, a tudatomig még mindig nem jutott el teljesen, hogy van egy kisfiam. Pici és törékeny kisfiú. Ugyanakkor ahhoz mégis túl nagy, hogy ő ugyanaz legyen, aki a hasamban rugdalózott még nemrég. Ránézek, és azt érzem, kizárt dolog, hogy ő elfért volna a hasamban.

    Az utóbbi hetek inkább olyannak tűnnek, mintha keletkezett volna egy törés az univerzumban, ami valahogy beszippantott. Mindenféle eddig ismert normalitás megszűnt. A napok összefolynak, eltűnt a hétköznap és a hétvége, sőt a nappal és az éjszaka fogalma is, teljesen megváltozott az idő. Valahol útközben pedig elveszett az én. Vagyok én még egyáltalán, vagy csak a szoptatás, pelenkázás és sírás (általában ő, de időnként én, és néha szinkronban) monoton ismétlődése definiálja a létet?

    Nem lepődnék meg, ha egyszer csak felébrednék, és minden újra normális lenne. Elugranék a boltba, metróra szállnék, előzetes szervezés nélkül csak úgy megmosnám a hajam. Ezek a nem különösebben örömteli, egyszerűen csak a hétköznapjaimhoz tartozó dolgok talán elhitetnék velem, hogy mégiscsak létezem. De bármennyire is a feje tetejére állt minden bennem és körülöttem, tudom, ilyen ébredés nem lesz.

    Bár az ébrenlét és alvás egyensúlya teljesen felborult, sőt a köztük levő határ is gyakran elmosódik, annyit azért már felfogtam, hogy ebben az új univerzumban kell összeraknom valami énfélét. Aki például nem lepődik meg azon, hogy a neve az “anyja neve” rovatban szerepel valakinek a lakcímkártyáján. Ugyanis tudja, hogy ő egy anya. Amiről azt hitte, ez ösztönös tudás. Nos, talán olyannyira az, hogy a tudás az ösztönökön túlra nem is jut el csak úgy magától, az agy pedig a jelenlegi állapotok között minden felesleges tevékenységnek megálljt parancsolt. Határozatlan időre, a krízishelyzet megszűnéséig.

    *        *       *       *       *

    Leteszem a kiságyba. Nézem az arcát, ahogy mosolyba rándul. Ez még nem igazi mosoly, öntudatlanul rándulnak be az arcizmok mindenféle grimaszba. Sírógrimasz is van. Abból viszont igazi sírás lesz. Ismét.