Címke: külföldi élet

  • Három hónap Ausztráliában

    Három hónap Ausztráliában

    Elmúlt a nyár. Pontosabban, hivatalosan már február végével elmúltak a nyári hónapok, de a nyári időjárás szinte március végéig kitartott. Három hónap elteltével pedig beköszöntött számomra a rózsaszín ködös szerelem időszaka. Nem vicc, nászutas szakasznak hívják a külföldre költözés lélektanával foglalkozó pszichológusok is.

    Tudom, ez az érzés sem fog örökké tartani, ahogy a kezdeti erős honvágy és mindenből kiszakadtság, bizonytalanság érzése sem, de míg tart, addig élvezem. Megismertük már annyira Sydney környékét, hogy átérezzük, mennyire gyönyörű helyre kerültünk, és mennyi minden vár még itt ránk, közel és távol. Voltunk kempingezni kétszer is, egy-egy hétvégére csak, de már ezek is rengeteg élményt adtak, és alig várjuk a folytatást.

    Tomaree Head, Tomaree National Park, NSW, Australia

    Vettünk egy használt kenut, és lelkesen vetjük bele magunkat a rengeteg zegzugos öböl, folyó és tó felfedezésébe. Elég csak Sydney körül a térképet megnézni, mennyire erősen tagolt a part, mennyi-mennyi vízi kirándulós útvonalat jelent ez. Egyszerre próbálnánk ki az összeset, ha lehetne, és pont olyan lelkesek vagyunk, mint a Picur, amikor pár nagyobb hullám megdobja a kenut, és “hullámvasutazunk”.

    Ha pedig nem lenne elég ötletünk, az egyik benzinkútnál a kassza mögül szaladt utánunk a kocsihoz az ott dolgozó férfi, amikor meglátta a tetején a kenut, hogy elmondja, szerinte hova érdemes mindenképp elmenni. Vannak helyzetek, például ez, amikről nem tudom elképzelni, hogy más országban is így játszódnának le.

    Persze, nemcsak a hétvégi kirándulások számítanak, hanem a hétköznapok is, amiket mostanra megszoktam és megszerettem. Húszas éveimben sokáig egyáltalán nem voltam a rutinok rajongója, és még a Picur születése után sem lettem az. De amikor egyik napról a másikra egy új kontinensen ébredek fel, akkor kell valami, amibe lehet kapaszkodni.

    Sirius Cove, Sydney, NSW, Australia

    Problémák most is vannak, mindig is lesznek. Például a rendszeres használattól beesnek a falba a villanykapcsolók gombjai, mert olyan bénán lettek megtervezve. (Nem baj, ha nem tudod elképzelni, nekem se menne.) De lett egy tévénk.

    Ez nem is azért nagy szó, mert annyira sokat néznénk, a Picur születése óta meg főleg fényévente egy-egy este van, amikor a laptop elé ülünk egy filmre. Az is lett a mondás, hogy minek nekünk tévé, jó a laptop is egyelőre. “De ha ingyen szerzel egy működő tévét, hát legyen” – mondtam a Kedvesnek. Nem gondoltam én se komolyan, de komolyan szerzett egyet. Egy használt, működő tévét, ingyen. Gurulós állványt is hozzá.

    Seven Mile Beach, NSW, Australia

    giccsesen szép naplemente (keleti part, tehát valójában óceáni naplementét nem látunk)

    “A repülő kutyák tudnak úszni?” “A koala szokott vizet inni?” “Itt fogunk látni wallaby-t?” Ezeken a kérdéseken csak én érzékenyülök el, a Picur a legnagyobb természetességgel teszi fel őket. Nekem már több mint húsz év eltelt az életemből, mire először láttam élőben ezen állatok bármelyikét, de most itt velük találkozunk, általában a vadonban, néha állatkertben.

    A Picur felismeri a sirályokat, kormoránokat, kakadukat, papagájokat. Meg a vadpulykákat, akik előszeretettel lopnak ételt a játszótéren, vagy bármit, ami nejlonzacskóban van. Persze, három éves korom körül én is felismertem a galambokat meg verebeket, gondolom. Mégis minden egyes nap arra emlékeztetnek ezek az apró mozzanatok, hogy milyen különleges helyen élünk.

    És nyár van. Először életemben elmondhatom, hogy három hónapja rövidnadrágot hordok, és szinte folyton mezítláb járok. Ezt a magyar nyaraknak leginkább csak azon időszakában tettem, amikor mindenki más sápítozott, hogy elviselhetetlen a hőség. Na, de legalább olyankor este sem fáztam mezítláb. Itt nincs hőség (szerintem), de kellemesek az esték, egy vékony kardigán elég. És lehetek mezítláb. Kardinális kérdés, tudom. De hát ilyen ez a szerelem.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Két hónap Ausztráliában

    Két hónap Ausztráliában

    “Anya, a hullámok mikor fogynak el?” Noha nekem harminc évvel több időm volt már fontolgatni ezt a kérdést, a mai napig lenyűgöznek a hullámok, és ugyanolyan csodálattal bámulom a soha nem szűnő morajlásukat, erejüket, mint a pár éves Picur.

    Vonz és lenyűgöz az óceán – a végtelen, megszelídíthetetlen, konok és szabad. Amikor a partján állok és nézem, mintha nekem is adna egy kicsit az erejéből, elrepülnek a gondok, könnyebbnek tűnik minden. Elfog valami nehezen megfogható érzés, amit leginkább abba a kissé szirupos kifejezésbe lehet sűríteni, hogy “hazaértem”.

    De Sydneyben nemcsak nézni lehet az óceánt, hanem úszni is benne – habár közel sem mindenhol. Gyorsan meg lehet tanulni, melyikek a védett öblök, a nyílt óceáni strandokon pedig leginkább szörfözni és hullámfürdőzni lehet. Nagyon tetszik, hogy ezekhez a strandokhoz általában tartozik egy medence, időnként külön gyerekmedence is, melyeket az óceán vizével töltenek fel, és a nagyobb hullámok kissé be is csapnak, mégis védett teret nyújt úszáshoz, kisgyerekeknek pancsoláshoz. A legtöbb ingyenesen használható, nincs is bekerítve, mint például ez:

    South Curl Curl Beach, New South Wales, Australia

    South Curl Curl Beach, Northern Beaches

    Sok időt töltünk a parton, strandon, szabadban, napsütésben, és ez nagyban kihat a hangulatunkra is. Nem lehet nem boldognak lenni. Miközben az élet azért ennél bonyolultabb. Messze a családunk, barátaink, alig ismerünk még itt valakit, és sok kompromisszumot kötöttünk a lakhatással és az életvitelünkkel kapcsolatban. Mert a világ másik felére költözni nemcsak lelki és logisztikai erőforrásokat emészt fel, hanem anyagiakat is. A hosszú távú tervek pedig bizonytalanságba torkollnak egy ideiglenes vízummal – ami helyett idővel talán lesz majd más, de a kulcsszó az idő.

    És az érzések. Az érzések jönnek, és nem lehet őket félresöpörni annyival, hogy tudom, csak átmenetiek. Hullámvasút a tökéletes boldogság, “hihetetlen, a strand mögött ugrál egy wallaby, és én itt élek, igaz ez egyáltalán?”, és a teljes kétségbeesés, “azonnal el akarok menni, és egyáltalán, minek is kellett idejönni?” között. Felismerem a hullámzásukat, mert a Kanadába költözés után is pont ugyanígy éreztem.

    Ku-ring-gai Chase National Park, New South Wales, Australia

    valaki figyel (ő nem kenguru, hanem wallaby, “kicsi kenguru”)

    Aztán ott vannak azok a napok, amikor nagyon hiányzik Vancouver. A gyönyörű parkok, szabadidős és közösségi terek. Vancouver nagyon magasra tette a lécet ebből a szempontból. Hiányoznak a hegyek, Kanada hegyeinek nincs párja a világon, számomra biztosan. A kristálytiszta, zubogó patakok. Itt se nem kristálytiszta, se nem zubog, inkább sárgás-barnás levek csordogálnak itt-ott. A fák, a nyugati parti esőerdők hatalmas fái, amik lélegezték ki magukból a békét. A fenyőerdők végtelen óceánja, ami szinte körbefolyta a havas hegycsúcsokat.

    Nem mintha Sydney és környéke ne lenne szép. Csodaszép. Még esőerdők is vannak. De ez a szépség nem az. És az sem logikus, hogy miért Vancouver hiányzik, amikor Magyarországhoz köt az életem nagy része. Mégis, Vancouvert hagytuk most ott, az érzések pedig különben sem logikusak.

    Wentworth Falls, Blue Mountains, New South Wales, Australia

    kevés víz van benne, de azt jó felé fújj a szél és jó szögben süti a nap 🙂

    Semmi nem lesz ugyanaz, és olyan sem lesz, hogy valahol minden jobb. Nem is ezt vártam, de valamit várok. Valamit, ami miatt ide jobban kötődöm, mint bárhova máshova a világon. De ilyen valami még nincs, és hogy lesz-e valaha? Idő. Ehhez is idő kell. De mennyi idő? Ez rajtam (is) múlik. Ahogy az is, hogy mit hoz az idő.

    Addig meg nézem a hullámokat, ahogy fáradhatatlanul mossák a partot, mert ezt a látványt soha, soha nem tudom megunni.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Milyen az élet Ausztráliában?

    Milyen az élet Ausztráliában?

    Ezt a bejegyzést eredetileg egy hónappal az Ausztráliába költözésünk után írtam, de mivel az egyik legolvasottabb a blogon, és azóta eltelt másfél év, úgy érzem, írhatnék egy frissítést hozzá. Szóval: milyen az élet Ausztráliában másfél év után?

    Régi álmom volt, hogy itt élhessek, és hála van bennem, hogy így lett. De máris pontosítanom kell, mert valójában nem az volt az álmom, hogy Sydney-ben, Ausztráliában éljek. Éltem korábban San Franciscóban, majd Vancouverben is bő egy-egy évet, és azokért is hálás vagyok, azokra az évekre is mondhatnám, hogy beteljesült az álmom, amiért ott lehettem – és ez igaz is. De a teljes igazság mégis több ennél. Hogy amire valójában vágytam, az Ausztrália volt, azt csak azóta tudom, mióta itt élünk.

    Ausztráliában úgy van együtt minden, ami fontos nekem, mint sehol máshol. Éghajlat, hangulat, emberek mentalitása, közállapotok, természet – minden pont jó. Persze, nem tökéletes, olyan hely nincs, ahol minden tökéletes. Olyan sincs, hogy ne hiányozzon semmi, különösen úgy, hogy több országban is éltem, és mindenhol láttam jót is, rosszat is. Mégis, másfél év után azt érzem, itt nekem pont jó.

    Sydney éghajlata ideális számomra, szeretem a meleget és a sok napsütést, de azt is, hogy az óceánparton nincs kánikula még nyáron sem, 25-30 fok között szokott ingadozni a hőmérséklet. Otthon nekem a nyár volt a kedvenc évszakom (nem az utóbbi évek 40 fokos nyarai, hanem a korábbiak), és itt is szeretem a nyarat, de kedvencem az ősz és a tavasz, amikor tökéletes a hőmérséklet a kinti szabadidős tevékenységekhez. A szabadban lenni az enyhe telek alatt is élvezet, a 10-15 fok kellemes idő futáshoz, túrázáshoz, kenuzáshoz, városban mászkáláshoz. A teleket a lakások pocsék szigetelése miatt nem szeretem annyira, mert a benti hőmérséklet is 15 fok körül van (központi fűtés itt nincs a lakásokban, a szigetelés minimális, klímával lehet fújni meleg levegőt, de lényegében az utcát fűtjük vele).

    Sydney-ben van ugyan négy évszak, legalábbis ezt mondják, de ez nem az a négy évszak, aminek a körforgásához szokva vagyok, és én ezt szeretem. Szeretem, hogy egész évben zöld minden, hogy az év bármely szakaszában sok bokor és növény virágzik, és hogy sokáig virágoznak a fák, nem pár hétig, hanem hónapokig. Szeretem, hogy nem is olyan nagy a különbség egy meleg téli nap és egy hűvösebb nyári nap között. Szeretem, hogy a tavasz és az ősz nagy része nyárnak érződik, szelídebb nyárnak.

    Berry Island Reserve, Wollstonecraft, Sydney

    Berry Island Reserve: egy kicsi, helyieken kívül másoknak ismeretlen park egy téli napon (az akáciák a tél második felétől fél éven át virágoznak)

    Szeretem az ausztrál természetet. Már amikor először jártam ebben az országban, akkor elbűvölt, nem hasonlítható semmihez. Az állat- és növényvilág egyedi és különleges, a tájak vadak, érintetlenek és lenyűgözők. Hatalmas terek vannak, elvesznek bennük az emberek. Mondom ezt úgy, hogy Sydney agglomerációjában élünk, ami a legzsúfoltabb hely a kontinensen. Mégis, vannak üres strandok meg esőerdei túraösvények, itt, a városban.

    Az ausztrálok lazák és kedvesek. Sztereotipikus ennyivel letudni őket, de a sztereotípia alapvetően igaz. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű barátkozni velük. Már az amerikai kultúrában beleütköztem magyarként abba a furcsaságba, hogy attól, mert valaki barátságos velem, még nem feltétlen akar barátkozni. Ez az általános barátságosság jellemző az észak-amerikaiakra éppúgy, mint az ausztrálokra, és lehet felszínességnek bélyegezni, de szerintem az félreértése a kultúrájuknak. Azért barátságosak veled, mert itt ez az alapvető hozzáállás a másik emberhez. Ha te ezt összekevered a barátsággal, mert azt szoktad meg, hogy idegenek nem szoktak csak úgy barátságosak lenni, azzal neked van dolgod. Szerintem. Számomra mindenesetre ez pozitív vonása a társadalomnak.

    Ettől még barátkozni nehéz. Felnőttként egy új országban a nulláról felépíteni magad köré egy szociális hálót bizony nehéz. Bevándorlóként pedig más bevándorlókkal a legkönnyebb barátságokat kötni. Nem azért, mert az ausztrálok ellenségesek. Nem azok (barátságosak, az előbb írtam, és tényleg így van), viszont legtöbbjüknek itt a családja és a gyerekkorától kialakult baráti köre, és se idejük nincs új kapcsolatokat építeni, se szükségét nem érzik neki. 

    Beilleszkedni viszont nem nehéz, mivel nem nagyon kell, de ez valószínűleg Sydney sajátossága, és a vidéki Ausztráliára már nem igaz. Sydney-ben több a bevándorló, mint az ausztrál, így bevándorlóként senki nem fog kilógni. Itt mindenki más, szinte mindenki jött valahonnan és van valamilyen akcentusa.

    A közügyekben, szabályozásokban, intéznivalók tekintetében van egy egyensúly a szabályozottság és a lezserség között, ami számomra nagyjából megfelel. Kulcsszó, hogy számomra. Ebben nincsen tökéletes egyensúly, csak olyan, ami neked megfelelő. Számomra a német precizitás elborzasztó, de ugyanolyan ijesztőnek találom a balkáni káoszt. Itt azt érzem, hogy vannak szabályok, tiszteletben is kell tartani őket, de azért nem nyomnak agyon, és nem az a cél, hogy végül valahogy jól megbüntessenek. (De gyorshajtásért például megbüntetnek, mégpedig úgy, hogy fájjon. Be is tartja mindenki a sebességhatárokat, nincsen eszetlen száguldozás.)

    Towlers Bay Track, Ku-ring-gai Chase National Park, NSW, Australia

    a Ku-ring-gai Chase Nemzeti Park tulajdonképpen a városban van, Sydney északi felén

    Ausztráliában élni kicsit olyan, mintha nem lennék a világ része. Nemcsak hogy nem igazán foglalkozik senki a világ többi részén Ausztráliával (néhány kígyómarásos vagy cápatámadásos hírt leszámítva, amikből évente párat leközölnek, mert mégis, létezik ez az ország, mondjunk már róla valamit), de nem is egy ritmusban vagyunk a világ nagy részével. Amikor ott tél van, itt akkor van a nyári szünet, amikor mindenki virágzó fákat posztol a közösségi médiában, itt akkor jön az ősz, amikor szeptemberben iskolakezdésről beszélnek, akkor nyugtázom ezt a tényt, de már elszoktam tőle, itt februárban kezdődik a tanév, és július végével zárul az adóév.

    De hogy minden van Ausztráliában, ami fontos nekem, az nem teljesen igaz. A tágabb családom, a régi barátaim nagyon messze vannak, és hiányoznak. Évente hazalátogatni nem reális, az időzónák különbsége miatt élőben beszélgetni is nehéz. Tudtam, hogy ez fájó pont lesz, de ebben nincsen kompromisszum. Vagy kell így is Ausztrália, vagy nem.

    Clifton Gardens Reserve, Sydney

    ilyen, amikor egy strandon nincs tömeg 🙂 Clifton Gardens Beach, Sydney-ben

    És akkor jöjjön az, amit úgyis mindenki tud (vagy nem?). Persze, hogy nehéz. Az első fél év volt a legnehezebb, de még mindig nehéz. Egy életet újra felépíteni nehéz, bárhol a világban. Sydney-ben drága a lakhatás, mégsem költözhetünk el, mert olyan munkavízummal vagyunk kint, ami munkahelyhez köt, ez a munkahely pedig Sydney belvárosához. Szeretnénk állandó tartózkodási engedélyt szerezni, mert minden szempontból sokat javítana és egyszerűsítene az életünkön, de maradjunk annyiban, hogy ez roppant nehéz, drága és hosszadalmas. Megtehetik, hogy válogatnak a bevándorlókból, és meg is teszik.

    *                    *                    *

    Reggel a kakaduk rikácsolására és a kokaburák jellegzetes kacagására ébredek. Ha már egy hete nem voltunk a parton, akkor azt mondom, hogy “olyan régen strandoltunk”, és ha elindulunk egy parti túrán annak reményében, hogy lássuk a sziklák tetejéről a vonuló bálnákat, de csak néhány delfint látunk végül, akkor le vagyok nyűgözve, hogy csalódott vagyok, amiért “csak” delfineket láttunk. Hát ilyen.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    És akkor, mementóként, itt következik az eredeti bejegyzés, hogy milyen volt Ausztrália az első hónapokban:

    Nyilván fogalmam sincs, egy hónap után. Azért egy pici mégis van, mert nagyon sok minden történt ez az egy hónap alatt, és teljesen másképp ismertem meg az országot, mint ahogy egy hosszabb utazás alkalmával ez lehetséges. Kevesebb látnivaló (noha bőven jutott idő erre is), több intéznivaló és mindennapi élet.

    Sydneyt általában egy meleg helynek képzeli mindenki a messzi Ausztráliában, és ez igaz is, nem is. A lakáskeresésnél az egyik központi kérdés számunkra a fűtés volt. Mivel Sydney klímája olyan meleg, központi fűtés nincsen sehol, és szigetelés sem nagyon. Így viszont a téli 5-10 fokos hőmérséklet már egyáltalán nem számít melegnek. Klíma, elektromos radiátor vagy hősugárzó – jórészt ezek a megoldások a fűtésre. Hát, meglátjuk, mi lesz télen. Az óceán partján a nyári éjszakák is hűvösek, egy közepesen vastag takarót már most is használunk.

    Hyde Park, Sydney, Australia

    Hyde Park, Sydney

    Az ügyintézés általában véve gördülékeny, a briteknél használatos “lovely” helyett itt minden “beautiful”, sok dolog online intézhető. A helyi jogosítvány megszerzése Kanada után kifejezetten egyszerű – bár nem nekem. Mivel az én vezetéknevemben “ü” és “ö” betűk vannak, amiket bizonyos hatóságok hol “u”-ra és “o”-ra, hol “ue”-re és “oe”-re cserélnek, hogy aztán a következő helyen problémázhassanak, hogy ez nem ugyanaz a név.

    De végül csak sikerült megoldani a helyzetet, és postán meg is kaptam az új új-dél-walesi jogosítványom. Nem kellett se elméleti, se gyakorlati vizsga, csak egy érvényes kanadai jogosítvány. Amit mellesleg nem vettek el, ellentétben Kanadával, ahol elbokozták a magyart a kanadaiért cserébe, amire viszont nem írják rá az első jogosítványszerzés dátumát. Így ezt egyféle módon tudtam Ausztráliában bizonyítani: a régebben lefotózott magyar jogsimon szereplő dátumot bemondtam, ők pedig mondták, hogy ennyi elég. Nem lehetne mindent így?

    A tömeg fogalma is más. Persze, hogy nagy a forgalom egy ötmilliós városban, és Kanada után olyan szűkösek az utak, viszont a több kilométeres aranyhomokos strandokon elvesznek az emberek, nem is hasonlítható az érzés a nyár közepi Adriához. Ausztrália messze van, a turistáknak is, ez még a híres látványosságoknál is érződik. A kempingek azért tele vannak, azokat megtölteik az ausztrálok is, Sydney környékén biztosan. (Naná, hogy itt is kempingezni fogunk.)

    Maitland Bay, Bouddi National Park, NSW, Australia

    Maitland Bay, Bouddi Nemzeti Park

    Hogy hogyan ne legyen a strandról való hazaérkezésünk után az egész lakás csupa homokos, sós és ragacsos, ez olyan probléma, ami eddig a rövid nyaralásokra redukálódott, ám most örömmel üdvözlöm a hétköznapi életben is. A kocsi csomagtartójából ki se vesszük a hatalmas szatyornyi homokozós játékot és a napernyőt, és imádok mezítláb lenni.

    A boltokban feltűnően sok önkiszolgáló kassza van, akár futószalagos is a nagyobb mennyiségű árunak, így szinte sosem kell sorban állni, mert legalább tíz kassza működik. Általában van egy vagy két nem önkiszolgálós is, de oda szinte sosem megyek, gyorsabb egy éppen szabad önkiszolgálós. Néha bénázok, akkor segítenek, de hamarosan meglesz a rutin, már többször egy teljes nagybevásárlás tartalmát szalagra tettem, és végigcsipogtattam magamnak.

    Észak-Amerikában, sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában, egyetlen helyi csokit, kekszet vagy édes pékárut sem találtam, ami ne lenne bozasztóan édes, ezért csak akkor vettem édes terméket, ha szerepelt rajta, hogy “European” vagy “Belgian”, vagy európai márka volt. Ezzel ellentétben itt már az első héten ráakadtam (és rá is függtem) a Tim Tamra, az ausztrálok csokis kekszére, valamint az új-zélandi Whittaker’s csokira, ami simán felér a Lindthez. Hamar megtanultam azt is, hogyha egy kekszen az Arnott’s márkát látom, az jót jelent.

    Grand Canyon, Blue Mountains, NSW, Australia

    Grand Canyon, Blue Mountains

    A péksütik egy része ehető, a gyümölcsök isteniek, és számosat közülük sem név, sem kinézet alapján nem ismerek fel, szóval lesz mivel kísérletezni. Finom sajt, mondjuk, itt sincs, és bár húsz féle bacon közül választhatok a boltban, a sonkát nagyítóval kell keresni.

    A lakást, amit itt (Kanadához hasonlóan) teljesen üresen adnak bérbe, minimális költségből sikerült berendezni. Eredeti csomagolásából ki sem bontott új mosógépet kaptunk teljesen ingyen, valakitől, akit nem is ismerünk. Mert neki nem tetszett, miénk lehet, csak vigyük onnan. 

    Ja, autót néztünk legelőször, mert az már a kezdeti időszakban is nagyon jól jön, sőt, soha jobban. Mert vihetjük az étkezőasztalt a hat darab fa székkel, kirakja a garázs elé, csak menjünk érte. Tényleg tömör fa, érzem a súlyán. Vihetjük az ágyat, komódot, szekrényt, de oldjuk meg, hogyan hozzuk el. Egy napra még egy nagyobb furgont is kellett bérelnünk. Ja, van még egy doboznyi lábas, bögre, ilyesmik, az nem kell? Dehogynem. Kicsit kopott, megunt, de teljesen használható dolgokat kaptunk, vagy vettünk roppant olcsón. Akárcsak Kanadában, itt is tükre a jólétnek, miket dobnak ki sokan csak úgy, mert vettek helyette újabbat.

    Ku-ring-gai Chase National Park, NSW, Australia

    az egyik találkozás

    Mostanra már láttunk kígyót kétszer, valamint különféle gyíkokat és pókokat, különféle méretben. Habár a kígyókért kifejezetten nem rajongok, csodálattal tölt el, hogy akármilyen rövid erdei vagy parti sétára indulunk el, valakivel biztosan találkozunk, még ha csak néhány rikácsoló kakadu, párbajozó vadpulyka vagy színes papagáj is az.

    Port Stephens Koala Sanctuary, NSW, Australia

    na, de ők is itt vannak ám 🙂

    Koalákat is láttunk, de őket rezervátumban, és most már azt is tudom, hogy a kutyaugatás önmagában akkora stresszt tud okozni egy koalának, hogy bele is halhat. A kutyákat tilos is nemzeti parkokba vinni. Nagyon törékeny ennek a távoli, sehol máshol elő nem forduló növényekkel és állatokkal teli szigetnek az ökoszisztémája. Ezért nézik meg még a cipőnk talpát is, amikor a reptéren belépünk az országba, és mindent be kell mutatni egyesével, ami étel, növény, fa. A fából készült utazó étkészletemet beengedték, a cipőm talpát koszosnak találták.

    De itt vagyok, immár ausztrál kosz a cipőm talpán, és ausztrál só a hajamba ragadva.

    Frissítve: 2024. aug.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

    A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:

    Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.

  • Hello, Sydney

    Hello, Sydney

    “A másik Kanada” – mondta Ausztráliáról egy kanadai utazó, és bármennyire furcsának hangzott ez elsőre, értettem, mire gondol. Tényleg az. Habár az éghajlat nagyon más, és ez nem elhanyagolható.

    Több mint huszonöt órás repülőút után érkeztünk Sydneybe reggel hat körül, és semmihez nem volt kedvem. Sydneyhez sem. Túl meleg volt (ha ilyen mondat nekem elhagyja a számat, tudhatom, hogy baj van, de nem a meleggel), törtek a rugók az ágyban a szállásunkon, nyikorgott a szobánk ajtaja. Irritált, hogy léteznek más emberek is a világon, és ennek jelét is adják. Az alvás, ha nem is oldott meg önmagában semmit, jócskán javított a lelkiállapotomon. Ahogy azt friss anyaként is döbbenten tapasztaltam, körülbelül egy világnyi különbséget jelent, hogy ki tudom-e pihenni magam vagy sem.

    Tehát Sydney – amiért otthagytuk Vancouvert. Voltak kétségeim az elmúlt hónapban, jól tettük-e. Szerettem Vancouvert, a napfényes nyár alatt különösen megszerettem, egész Brit Kolumbiával együtt, és már épp kezdtem otthon érezni ott magam. Majd az otthon (ez most Magyarország) töltött december és karácsony után Sydneybe érve azt se tudtam, hogy Budapest vagy Vancouver hiányzik jobban. Az újrakezdés nehéz, nekem különösen, hiába tűnök kalandvágyó típusnak, és hiába csináltunk valami hasonlót végig Kanadában nagyjából egy éve. A bizonytalanságot, az ismeretlent nem lehet megszokni, és ilyenkor mindig érzelmi hullámvasúton száguldok le és fel az első hetekben.

    De süt a nap, türkizkék a víz, és a hatalmas hullámok soha meg nem szűnnek ostromolni a parti sziklákat. A távolba nézek, ott van valahol Vancouver, ennek az óceánnak a másik partján, és azt is ugyanúgy ostromolják. Nekünk viszont itt kell lakást keresni, valamint homokozó vödröt és napernyőt is. Ugyanis szabad óráinkat a strandon töltjük, és olyan furcsa érzés, mintha nyaralni jöttünk volna ide.

    A kezem viszont jobb oldalt keresi a váltót az autóban, és ha nem figyelek, ablaktörlőt kapcsolok az index helyett. Másik irány, szólok rá magamra, mielőtt gyalogosként lépek az útra, de az utasítás nem jó, mert már bizonytalan vagyok, melyik az egyik és a másik – amit egész életemben megszoktam, vagy amit oly igyekezettel próbálok megszokni épp. Szóval jobbra nézni először, aztán balra.

    Végre találunk lakást, nem pont ott és annyiért, amennyiért terveztük, de beletörődünk. Szép, természetközeli. Ezenfelül teljesen üres, így aztán a beköltözésünk napját azzal töltjük, hogy autóval körözünk felajánlott matracért, bútorért, konyhafelszerelésért, és örülünk, hogy ennyi felajánlás van. Menet közben látunk egy kerti ülőgarnitúrát a fűre kirakva egy nagy ház elé, rajta a cetli, hogy ingyen elvihető. Nosza, mehet az is, jó lesz a teraszra, épp befér az autóba, ha lehúzzuk az ablakot.

    Úgy tűnik, mindenféle kacatok vannak csak összedobálva itt, és mivel még hűtőnk sincs, főleg gyümölcsön és kekszen élünk. Matrac van, sőt, ágy is, de lepedő még nincs, egy nagy törölközőt terítünk oda, mert vége a napnak, ennyit sikerült intézni, holnap folytatjuk. Ebből lesz az otthonunk. Jó sok pakolás, és még több emlék az, ami azzá teszi majd, és ezt siettetni nem lehet.

    Kakaduk és papagájok rikácsolásától hangosak a parkok. Bár nem erősségem a biológia, azt hiszem, ezek eukaliptuszok. Igen, azok, amiken a koalák élnek, bár koalát még nem láttunk, kengurut sem, Sydney azért mégiscsak egy ötmilliós nagyváros. Nem láttunk pókot, kígyót és cápát sem. Habár a második napon valami megcsípte a vádlimat, amin ötcentis piros folt lett, bekeményedett és nagyon viszketett. De elmúlt, és nem láttam a tettest.

    Ausztrália, ennyi a magyarázat. Mindenre.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

  • Négy évszak Vancouverben

    Négy évszak Vancouverben

    Melyikkel kezdjem? Jó, ez nem kérdés, a nyár a szívem csücske, alapból is, itt is.

    Mintha nem is ugyanaz a hely lenne, mint az év többi részében. Végre nem szakad az eső, nincs jeges szél az óceán partján, és rövidnadrág-papucs a napi viselet. A sok napfénytől aztán extázisban van mindenki, tele vannak a parkok, utcák, strandok, a zöld füvön sok színes pokróc, az uzsonnázó padokon hordozható grillezők, körülöttük több nagy hűtőtáska, a felnőttek sütögetnek, a gyerekek rohangálnak. Nem, ez nem egy erdei kirándulóhely képe, csak egy átlagos városi parké. De valójában nyáron töltöttük a legkevesebb időt a városban.

    Whytecliff Park, West Vancouver, BC, Canada

    Whytecliff Park standja nevezetes, mert itt úsztunk is a vízben

    Mert ott vannak a közeli tavak, némelyik egészen langyos, mások hűsek a nyári hőségben is, de fürdésre a legtöbb alkalmas. Ezt ki is használtuk, és nemcsak mi. Még az óceánban is úsztam néhány rövidet. Igaz, az legfeljebb 17-18°C-ra melegszik fel, de tudott olyan meleg lenni kinn, hogy még így is jól essen, ezt nem hittem volna korábban.

    Iceberg Lake, Whistler, BC, Canada

    Iceberg Lake, 2022. augusztus

    A nyár fénypontjai számomra mégis a magashegyi túrák lettek. Június végére olvad csal el annyira a hó 1500 méter környékén és felette, hogy neki lehessen vágni ezeknek, de akkor egy végtelen, csodákkal teli világ tárul ki. Már annak, aki megküzd érte.

    Mert küzdeni azért kell, meredek erdei ösvényeken, hatalmas gyökereken, később laza, sziklás talajon kell felmászni oda, ahol aztán kinyílik a panoráma, bármerre nézek, havas hegycsúcsokat látok, meg se tudom őket számolni. Alpesi tavak kéklenek, gleccserek terpeszkednek a mély völgyekben, vízfolyások csorognak, csobognak, vízesések zúgnak, a “tavaszi hóolvadás” itt még augusztusban is tart. Nem hiszem el, hogy valóság, amit látok – csak amikor a jeges szél belecsíp az arcomba.

    Downtown Vancouver, BC, Canada

    De gyorsan, mindig olyan gyorsan múlik a nyár, és jönnek az őszi esők. A falevelek sárgába és narancsba váltanak, a juharlevelek sötét vörösbe, de az esőerdők és a végtelen fenyvesek a hegyek oldalán örökké zöldellnek. Ősszel van a lazacvándorlás, ezresével úsznak felfelé ilyenkor a vad hegyi folyókon, hogy lerakják az ikráikat, aztán elpusztuljanak.

    Az eső sokféle. Időnként bővizű, gyors zuhé, máskor napokig ömlik ugyanolyan bőszen, megint máskor csak szitál, de azt sem hagyja abba napokig. Időnként kisüt a nap, olyankor csoda száll a tájra megint, virulnak az esőerdők, csillognak a tavak, az óceán hullámai. Kéklik-zöldellik minden, és ez így marad végig az év során.

    Sasamat Lake, Belcarra, BC, Canada

    Igaz, hogy kevesebbet süt a nap, mégis több naplementét látunk. Nyáron az este 10 után lebukó napot soha nem volt időnk kivárni, olyankor már a Picur mellett feküdtem, és a századik utolsó kérdésére válaszoltam. “De hol kapcsolják be a csipogót, amikor nyílik a busz ajtaja?” “Miért mély az óceán?” “Miért nem tud gyorsan lefékezni a vonat?”

    Capilano River Regional Park, North Vancouver, BC, Canada

    az esőerdők örökzöldje változatlan

    Szinte alig venni észre, ahogy az ősz télbe vált, legalábbis a parton. Először csak a hegyek legcsúcsa fehéredik meg, aztán egyre porcukrosabb lesz a táj. Vancouverben és a part mentén szinte soha nem esik hó, de elég pár száz métert emelkedni a hegyek felé, belépünk máris a tél birodalmába, hófedte fenyők közé. A városra ömlő eső a hegyekben hó, így ha azt nem is dönthetjük el, hogy essen-e vagy ne, azt gyakran igen, hogy mi essen, ha a szabadban töltjük az időt.

    Pump peak, Mount Seymour, BC, Canada

    tél a Mount Seymour hegyén

    Nem színtelen a tél, de csípős, gyakran borús, szeles, és ritka az a nap, hogy valamilyen csapadék valamilyen intenzitással ne esne épp. A parton süvítő szél jócskán csökkent a hőérzeten, így hiába ritkák a mínuszok a városban, mégis kell a téli kabát. Várom a tavaszt.

    A tavasz jó része is igencsak esős. Viszont hóvirágok és krókuszok nyílnak az esőerdő alján, rószaszínben pompáznak a cseresznyefák áprilisban a városi parkokban. Hívogatnak a hegyek, de még nem lehet menni, vastag hóréteg alatt pihennek a tavak, itt még júniusig a tél az úr. De a patakokat és vízeséseket az eső mellett már az olvadó hó is táplálni kezdi.

    Century Gardens, Deer Lake Park, Burnaby, BC, Canada

    Körbeértünk, nyár van újra. Így akarok emlékezni rá, napsütésben, ahogy a mélykék fjordra lenéztünk a hegycsúcs tetejéről, ahogy tarkállottak a vadvirágos alpesi mezők, ahogy a Picur kacagott, amikor kézen fogva szaladtunk együtt a hullámokba, ahogy a sátrunkat felállítottuk a csillagos ég alatt.

    Persze, valójában most tél van, de nekünk már nem lesz több telünk ott. Vár az ausztrál nyár. Írok egyszer, talán hamarosan, erről is.

  • Elfogadóbb leszel, ha külföldön élsz?

    Elfogadóbb leszel, ha külföldön élsz?

    Vannak, akik nem értik, minek költöztünk mi egyáltalán Vancouverbe. “Abba a szörnyű, hideg esőbe!” Vannak, akik ugyanígy nem értik, miért nem maradunk. “Ez a legjobb hely Kanadában, egész évben gyönyörű az idő, ki lehet menni a szabadba!” Mindkét meglátás igaz.

    Emlékszem, milyen ajánlásokat hallottam és olvastam a kisfiunk születésekor a csecsemők hidegben való levegőztetéséről, és hogy ahhoz képest nagyon meredek az, hogy kanadai anyukák mínusz húszban túráznak a pár hetes csecsemővel. Mármint, számomra meredek. Azok számára, akik valódi kanadai télben élnek, az a fura, hogy ezen miért kell fennakadni. Vagy épp azon, hogy ebben a kellemes klímában, Vancouverben, ahol mi élünk, alig pár fokban, csípős szélben mezítláb szaladgálnak a kisgyerekek a strandon, játszótéren – miközben rajtam vastag zokni és bakancs. És ők valóban jobban viselik a hideget nálam, aki mínusz húszban egymagam se mennék sehova, nemhogy gyerekkel. Na, vajon miért?

    Máskor az tölt el döbbenettel, hogy mennyire túlzóan sokat és semmiségekért dicsérik a gyerekeket a szüleik a játszótéren. Aztán elgondolkozom. Tényleg túlzó? Vagy inkább az én érzékemmel van a baj, aki megszoktam, hogy amíg jól csinálok mindent, addig nem kapok visszajelzést, amikor rontok, akkor jön a kritika, szidás. Magam igyekszem nem ilyen lenni, és úgy érzem, sokat dicsérem a kisfiam, de a kanadai szülőkhöz viszonyítva ez korántsem igaz. De hozzájuk kell viszonyítani? Mihez kell viszonyítani?

    Takakkaw Falls, Yoho National Park, Canada

    Takakkaw Falls – hogy mennyire számít nagynak, az attól függ, mihez viszonyítunk

    Az amerikai kultúrában tapasztalható folyamatos egósimogatásnak egyértelműen rossz hatásai is vannak sok gyerekre és fiatalra, de rám az az egy év alatt, amit ott töltöttem, kifejezetten gyógyítóan hatott. Most akkor jó, vagy nem jó?

    “Nem túl hideg szerinted ez a folyó?” – kérdezi az idősebb hal a kicsit. “Mi az a folyó?” – kérdez vissza a kishal.

    Így szól az a keleti közmondás, amit talán nem szó szerint írtam le, de a lényege mélyen bennem ragadt, mert olyan találóan fogalmazta meg azt, ahogyan és amilyen felnőtté válunk abban a családban, társadalomban, országban, ahol felnövünk. Sokáig nem vesszük észre, milyen is az a folyó, amiben élünk, mert annyira magától értetődően az a természetes közegünk. Ahogy bánnak velünk, amit jónak vagy rossznak tartanak abban a közegben, amiben felnövünk, az épül belénk is, mint mérce.

    Eszünkbe se jut, hogy más folyók is vannak – hidegebbek, melegebbek, nyugodtabbak vagy vadabbak. A felnőtté válás része, hogy megismerjük, nem minden család olyan, mint a miénk, és hogy a miénktől eltérő vélemények vagy szokások nem feltétlenül rosszabbak, csak szokatlanok számunkra.

    Asulkan Valley Trail, Glacier National Park, BC, Canada

    hideg kanadai hegyi folyó, Glacier Nemzeti Park

    Hogy jön mindez Kanadához? A külföldre költözéssel hazánk szokásaitól is távolabb kerülünk, ezért jobban rájuk látunk, mert kívülről (is) tudjuk nézni. A kultúrsokk nagyon erős élmény már az elején, de valójában az első sokk után is folyamatosan találkozni fogunk olyan dolgokkal, amik gyökeresen eltérnek attól, amit mi normálisnak érzékelünk.

    Az elején úgy érezzük, mintha elvették volna tőlünk a megszokott életünket, ahol biztonságban éreztük magunkat, mert tudtuk, mire számítsunk. (Más kérdés, hogy valójában nem tudtuk, és ez a biztonság csak illúzió.) De az új dolgok lehetőséget is adnak arra, hogy felülvizsgáljuk a saját meggyőződésünket és normáinkat, és a külföldön megélt furcsaságok gazdagítsanak minket. Nem azért, mert mindent rosszul tudtunk eddig, és az új dolgok mind jók, hanem azért, mert új nézőpontot hoznak be. (Például azt is, hogy észrevesszük az addig természetesnek tartott jó dolgokat a saját hazánkban.)

    Iceberg Lake Hike, Whistler, BC, Canada

    A külföldön töltött idő rugalmasabb, sokoldalúbb személyiséggé tehet minket – ha nyitottak vagyunk rá. Mert az is egy lehetőség, hogy bezárkózunk, eltökélve, hogy minden, ami más, mint amit megszoktunk, rosszabb is egyben. Így lehet külföldön is éppoly keserűen élni, mint előtte otthon, és erre is van példa bőven. Bárhová is megyünk, önmagunkat nem tudjuk otthon hagyni, ahogy azt mondani szokás.

    Általában véve igaz-e, hogy azok az emberek, akik más országokban is eltöltöttek hosszabb időt, elfogadóbbak? A más országokban eltöltött idő pont arra is megtanít, hogy ne ennyire élesen, fekete-fehéren kategorizáljuk a dolgokat. Ez az összefüggés talán csak a fordítottjáról igaz valamennyire, hogy a nyitottabb, kíváncsibb, elfogadóbb emberek azok, akik szeretnek utazni, más országokat, tájakat, embereket, kultúrákat, ételeket megismerni, és ezáltal valószínűleg még elfogadóbbá válnak. De nemcsak ezáltal válhat valaki elfogadóvá. Éppúgy, egy külföldi tapasztalat sem tesz törvény szerint nyitottabbá mindenkit.

    “Azt mondjuk az embereknek, hogy ne féljenek az álmaikat követni, de álmodni csak olyasmiről tudunk, amit el tudunk képzelni. A képzeletünk pedig, attól függően, honnan jövünk, nagyon is korlátos.” – mondja a Dél-Afrikában született humorista, Trevor Noah az önéletrajzi visszaemlékezésében. Nos, a külföldi élet ezeket a korlátokat tudja tágítani, ha hagyjuk.

    Mi most egy melegebb folyót választottunk.

  • Külföldön tényleg könnyebb?

    Külföldön tényleg könnyebb?

    Elkezdtem annak idején írni a kanadai naplómat, aztán jól abba is maradt, pedig épp az volt a célom vele, hogy megörökítsem, hogyan is néz ki egy újrakezdés külföldön, milyen az íve gyakorlatilag és érzelmileg. A címben feltett kérdésre is csak ez lehetne hiteles és személyes válasz. Általános válasz ugyanis nincs.

    Ha azt kérdezed, külföldön könnyebb-e, akkor visszakérdezek. Melyik országban? (Mert olyan nincs, hogy “a külföld”.) Milyen végzettséggel? Milyen tartalékokkal? Milyen céllal mennél ki? Egyedül, párban vagy gyerekkel?

    Éltem egy évet Kaliforniában, gyakornoki ösztöndíjjal, frissdiplomásként. Most, évekkel később pedig egy éve élek Kanadában, ahová a férjem kapott munkaengedélyt és állást, a család pedig nagy örömmel jött vele. Vagyis én örömmel, az akkor kétéves Picur meg a legnagyobb természetességgel oda jön, ahol mi vagyunk.

    Jurassic Ridge, Murrin Provincial Park, BC, Canada

    Jurassic Ridge Trail – egy Vancouver környéki túra

    De ez pont két olyan ország, ahol nem egyszerű legálisan letelepedni, és ahol – ellentétben az EU-s országokkal – ideiglenes lakosként nagyon nem jár neked egyforma bánásmód azokkal, akik itt állampolgárok, esetleg állandó lakosok. Például nem válthatsz szabadon munkát, nem jár alanyi jogon az egészségügyi ellátás, vagy a gyerekednek az oktatás. Ez érthető is, csak nem szabad elfelejteni. Az “amerikai álom” még az amerikaiak közül is egyre kevesebbeknek elérhető, és ezt úgy mondom, hogy engem is Kalifornia tanított meg igazán álmodni. De nem éltem azóta az Egyesült Államokban, és valószínűleg a jövőben sem fogok.

    Sem az USA-ba, sem Kanadába nem olyan egyszerű kijönni szerencsét próbálni, legalábbis nagyon kemény árat fizettek érte azok, akik ezt korábban megtették. Akik turistavízummal “ragadtak itt”, majd évekig illegálisan végeztek olyan munkát, ami adódott, olyan körülmények között, ami adódott, és sokan 5, vagy akár 10 évig haza sem mehettek, mert ennyi időbe telt, mire olyan legális státuszba kerültek, hogy utána vissza is tudjanak jönni.

    Ide leginkább hiányszakmával, konkrét állásra lehet kijönni, ha nem számítjuk a tanulmányi ösztöndíjasokat és az ide házasodókat. Ezért tartott nekünk is évekig, mire sikerült. Mert kijutni sem könnyű, és utána letelepedni sem. Nem gondoltuk, hogy az lesz, és azt sem, hogy jobban fogunk itt élni, legalábbis nem az elején. Nem is élünk jobban, anyagi értelemben semmiképp sem, az “eleje” pedig éveket jelent.

    Pump peak, Mount Seymour, North Vancouver

    De nekünk az volt az álmunk, hogy itt éljünk, a nyugati parton, amibe a kaliforniai évünk alatt menthetetlenül beleszerettünk, és most ismét. Amikor a strandon ülve bámulom a kéklő vizet, hallgatom a morajló hullámokat, miközben a Picur ott homokozik mellettem, vagy egy másfél méteres moszatot húzkod fel és le a parton, és még a nap is süt, akkor eltölt a bizonyosság, hogy pont most, pont itt jó helyen vagyok.

    Nem “külföldre” akartam jönni, hanem ide, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt az évet Vancouver és környékének a felfedezésével töltöttük, a hosszabb utazásaink alatt pedig Brit Kolumbia és Alberta más gyönyörű részei is sorra kerültek. Olyanok, amiket hosszú évek óta szerettem volna felkeresni, és olyanok is, amiknek a létezéséről a költözésünk előtt nem is tudtam.

    Hadd tegyem hozzá, hogy ahogy élni sem olcsó itt, úgy utazni sem. Mi sátoroztunk, a saját autónkkal, aminek a csomagtartójából “éltünk” hetekig, felerészt olyan kempingekben, ahol a pottyantós wc és az ivóvíz voltak a kényelmi szolgáltatások. Viszont a világ leggyönyörűbb tájain borult fölénk a csillagos ég (vagy szakadt ránk az eső), bár zuhany nem volt, de kristálytiszta hegyi tóban úsztam (azért meg kell válogatni, én csak a melegebbekben), és gondolkodás nélkül újra nekiindulnék, mert életem legszebb élményei közé tartoznak ezek a kempingezős hetek.

    Mégis, könnyűnek éppen nem mondanám ezt az első évünket. Vancouver az egyik legdrágább város Észak-Amerikában, és sosem gondoltam, hogy havonta ekkora összeget lehetséges lakhatásért fizetni, amennyit most fizetünk, pedig nem is Vancouverben lakunk, hanem a vonzáskörzetében. Az első hetek, hónapok ügyintézése még úgy is nehéz volt, hogy biztos munka várt (mármint, a férjemet), mivel nincsen itteni hiteltörténetünk (ami itt mindenhez is kell), nem ismerik el a magyar jogosítványunkat, így vizsgáznunk kellett elméletből és gyakorlatból is, hogy vezethessünk itt, hogy csak néhány küzdelmes részt említsek. Majd a városra szakadt egy olyan több hetes eső, hogy földcsuszamlásokkal minden szárazföldi útvonaltól el lettünk vágva. Megoldották, persze, idővel. Mi is megoldottuk az ügyeinket, mert mindent meg kell oldani valahogy, könnyen vagy nehezebben.

    Panorama Park, North Vancouver, BC, Canada

    North Vancouver, kikötő, 2022 szeptembere

    Nézek ki az ablakon, már hósipkásak a hegyek. Sétálok a parkban, mókusok rebbennek szét előttem. Megállok a kikötőnél, a sima öböl visszatükrözi a hajókat, gémek állnak mozdulatlanul a sekélyben, vacsorájukat lesve, miközben a hegyek tetejét bearanyozza a lemenő nap fénye. Kalandvágy és szerelem, ezek hoztak Kanadába, és ezek visznek tovább is.

    Hogy könnyebb-e itt élni? Talán nem is jó a kérdés. Nemcsak az a lényeg, hogy könnyű-e, hanem hogy van-e értelme. Számodra.

  • 12 dolog, ami meglepett Kanadában

    12 dolog, ami meglepett Kanadában

    Majdnem egy éve, hogy kijöttünk, és ez bizonyos szempontból nem sok idő, más szempontból meg igen. Az első év egy új országban annyi élményt, új ingert és váratlan helyzetet ad, mint előtte öt-hat év sem. Ez lehengerlő, pozitív és negatív értelemben is, mikor épp melyik. Nagyon sok mindent nem gondoltam volna korábban.

    Itt egy csokor belőlük, és már előre fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek némelyike általános, mások viszont az én személyes tapasztalásaim, amiket más talán teljesen másképp élne meg. Szintén fontos kiegészítés, hogy Vancouver, ahol mi lakunk, Kanada legélhetőbb kis csücske. Tessék, máris igazságtalanul szubjektív vagyok, az is maradok, és meg sem próbálok teljes képet adni az itteni életről, mert úgysem lehet, és ez is attól függ, hogy ki, milyen helyzetben kerül ide, mennyi időre jön és milyen célokkal.

    1. Azt hittem, tudom, mire számítsak, amikor azt olvasom és hallom, hogy Vancouver klímája esős. Nos, nem. Képtelen voltam ekkora mennyiségű és ilyen intenzitású esőket elképzelni. Mint a trópusi esős évszak, csak ez az eső hideg, és ez az esős évszak nagyjából nyolc hónapig tart. A párhuzam pedig már csak azért sem túlzás, mert vannak itt esőerdők. Azon ritka helyek egyike ez a földön, ahol mérsékelt övi esőerdők találhatók. A kanadaiak szerint egyébként Vancouver és környéke a legjobb hely az országban, mert “szép az idő, egész évben sokat lehet a szabadban lenni”. Annyiban egyetértek, hogy a többi hely tényleg rosszabb. 😛

    Rolley Lake, British Columbia, Canada

    Rolley Lake, fenyvesek a ködben, Vancouver vonzáskörzete

    2. Nem számítottam arra, hogy olyan varázslatos tél vár itt rám, amit kisgyerekkorom óta nem éltem át. Nem szeretem a telet, kezdjük azzal. De a hó nélküli, hideg, kopár, szürke telet különösen nem. A kanadaiak ugyan azt mondják, hogy Vancouverben enyhe a tél, valójában ez az egy, amit mi megtapasztaltunk, eléggé hasonló volt a magyar télhez. (Oké, ez átlagos kanadai szemmel tényleg enyhe, de nekem magyar szemem van). Viszont itt zöldek az esőerdők, zubognak a vízesések, kéklik az óceán és szikrázik a hegyekben a hó. Mindehhez pedig még a várost sem kell elhagyni.

    Pump peak, Mount Seymour, BC, Canada

    Mount Seymour, Vancouver egyik hegye

    3. Ha már évszakok és időjárás, akkor ezen a vonalon folytatom. Nem vártam, hogy Vancouverben a cseresznyevirágzás ilyen látványos és szép legyen. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kéthetes csodás cseresznyevirágzás alatt alig volt néhány nap, amikor nem ömlött az eső reggeltől estig.

    4. Az első tíz hónapunk (szeptembertől júniusig) tapasztalatai alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan időszaka az évnek, amikor esőkabát/széldzseki nélkül fogok sétálni az óceán partján, fürdök az óceánban vagy a tavakban. A július és az augusztus egy teljesen más világ, és bár az óceánban csak néhányszor úsztam, ahhoz a két kezem is kevés, hogy megszámoljam, hány tóban fürödtünk Vancouver környékén és Brit Kolumbia más részein.

    Dundarave Beach, West Vancouver, BC, Canada

    Dundarave Beach, West Vancouver

    5. Régóta nem volt ennyire igazi nyaram. Ez nemcsak Kanadán múlt, részben a mostanra már hároméves Picurnak is köszönhető, annak, hogy vele töltöttem, nagyrészt kinn, a szabadban, nem pedig egy légkondival agyonhűtött irodában, ahol a kánikulában is fagyoskodok. Éreztem a nyarat. Vancouver ehhez azt adta, hogy rengeteg vizes programlehetőség van. Az óceán partján a strandok, melyek közt vannak homokosak és aprókavicsosak is, és az apálykor visszamaradt, könnyen felmelegedő kis pocsolyák a kisgyerekek kedvenc “mini medencéi”. Számtalan tó is van a környéken, és azok, amik kisebbek, valamint nem túl magasan vannak, meglepően kellemes hőmérsékletűre felmelegedtek a nyáron. Nemcsak kanadaiaknak kellemes, hanem egy hároméves kisgyereknek is pancsoláshoz. 🙂 Ezen kívül vannak vízi játszóterek és sekély gyerekmedencék, amiket máshol a világban eddig nem láttam ilyen formában, hogy pont úgy hozzáférhetők bárki számára, mint akármelyik játszótér, a különbség csak annyi, hogy kizárólag nyáron működnek. Tulajdonképpen víz közelében töltöttük az egész nyarat, egy energikus kisgyerekkel, aki imádja a vizet.

    6. Azt se hittem volna, hogy Kanadában fogok életemben először sátorral kempingezni (leszámítva egy sikertelen, pár napos kísérletet még húszévesen), harminc felett, kisgyerekkel, és hogy meg is fogom szeretni ezt a fajta utazást. De sajnos ez is a rövid nyár élvezetei közé tartozik, és a hegyekben a magasabban fekvő kempingekben még így is négy réteg ruhában (és a vastag hálózsákban), téli sapkában aludtunk.

    Garibaldi Lake, BC, Canada

    7. Ha azzal a tudással kezdenénk itt az életet, amit mostanra felszedtünk, terepjárót vennénk. Brit Kolumbia nem egy sűrűn lakott tartomány (mondjuk, a többi se). A területe nagyobb, mint Németország és Franciaország együtt, lakosainak száma viszont alig több, mint 5 millió, még a hozzá képest picuri Magyarországénál is jóval kevesebb. Ebből az következik, hogy a tartomány jó része vadon – érintetlen, gyönyörű és nehezen megközelíthető vadon. Vannak főutak, és sok gyönyörű helyre el lehet jutni jó minőségű betonúton, de még Vancouver környékén is számtalanszor fordultam vissza kátyús földúton, vagy zötykölődtünk végig rajta nagyon óvatosan, merthogy csak pár kilométer. A fakitermeléshez használatos erdei úthálózatot elvileg bárki használhatja, de leginkább terepjáróval érdemes nekivágni. Persze, ezek az utak nem településekhez vezetnek, hanem szép kis tavakhoz, vízesésekhez, hőforrásokhoz, túrák kezdetéhez. A forgalmasabb, népszerű helyekhez van betonút, de aki szeret kevésbé ismert helyeket is felfedezni, az biztosan hamar eljut majd a földutakra, és ez így történt velünk is.

    Juan de Fuca Trail, Vancouver Island, BC, Canada

    8. Nagyon közel van a természet, bárhová megyünk. Ez is olyan, amit tudtam, mégsem tudtam ilyen mértékben elképzelni. Európában ezt szerintem legfeljebb Izlandon lehet megtapasztalni, viszont a két ország mérete nem összehasonlítható.

    9. Vancouver és Brit Kolumbia távolabbi, nehezebben megközelíthető részei között hatalmas különbségek vannak. Vancouver egy nagy olvasztótégely, sok és sokféle emberrel, és szubjektív benyomásunk szerint alig él itt kanadai. Persze, bárki lehet kanadai, hiszen itt alapból bevándorló mindenki, az őslakosokat leszámítva, de olyan értelemben írom ezt, hogy a legtöbb embernek, akivel kapcsolatba kerülünk, nem anyanyelve az angol (sem a francia). Talán itt születtek, talán tíz éve vagy két éve élnek itt, de van egy anyanyelvük és egy nemzeti identitásuk, és ez azé az országé, ahonnan jöttek, vagy ahonnan származnak. Ez ránk is igaz, persze, de éppen ez a furcsa, hogy sok szempontból nem nagyon érezzük, hova kellene beilleszkedni. Másrészt ott vannak a messzebbi régiók. Települések, amiket három komppal lehet megközelíteni, vagy 20+ óra vezetéssel Vancouverből, és ahol olyan emberek élnek, akik közül sokan nemhogy Kanadát, de Brit Kolumbiát, sőt, azt a várost vagy azt a szigetet sem hagyták el soha életükben.

    Mystery Creek & Hyannis Loop, Lower Seymour Conservation Reserve, North Vancouver, BC, Canada

    esőerdő North Vancouverben

    10. Először használtam a “megesznek a szúnyogok” kifejezést teljes átérzéssel ezen a nyáron. Noha, mint oly sok mindenről, a szúnyogokról is azt hittem, hogy tudom milyen, ha rengetegen vannak és össze-vissza csípnek, erről is kiderült, hogy nem így van. Ezt nem Vancouverben tapasztaltuk ugyan, mert itt nincsenek, hanem más részein a tartománynak, és ott sem mindenhol. Ahol viszont igen, ott nem tudtunk mit kezdeni vele. A szúnyogriasztó nem sokat használt, a ruhán átharaptak, több rétegen is, és ha egy pillanatra megálltunk, húsz támadott egyszerre, mindegyikünket. Azt mondják, a hóolvadás utáni egy-két hónapban szaporodnak el ennyire, utána jobb lesz a helyzet (valamint hamarosan leesik újra a hó a hegyekben, mivel a hóolvadás júniusban van, amiből idén inkább július lett).

    11. Nem találkoztunk még medvével. Autóból már láttunk néhányszor, de parkban, túrázás vagy kempingezés közben soha, amit nem annyira bánok, csak meglepőnek tartom, mert rengeteg medve van, és a városi parkokban is sokat szoktak látni, mi pedig elég sok időt töltünk a szabadban. A mókusokat és a fókákat viszont már nem is számoljuk.

    12. A hivatalos ügyek intézésének itt is vannak labirintusai, és nem mindig könnyű a kijáratot megtalálni. Erről nem is írnék hosszabban, mert bekebelezné az egész eredeti bejegyzést.

    Nem írtam az iskolákról, sem az egészségügyről, mivel ezekben nem nagyon volt meglepetés. Öt éves kor alatt csak magántulajdonban levő gyerekvigyázó intézmények vannak, elég sokféle, de az közös bennünk, hogy elég drágák is. Öt éves kortól van ingyenes iskola. Ezeket előre tudtuk, ahogy azt is, hogy fogorvoshoz menni közel megfizethetetlen, és ez így is van. Azon némileg meglepődtünk, hogy átlagosan 7-8 hónapot kell várni arra, hogy háziorvosunk legyen – és még mindig várunk. Addig ott van a walk-in clinic, erről viszont (szerencsére) nincs tapasztalatunk. Komoly vizsgálatokra, beavatkozásokra itt is sokat, akár hónapokat kell várni, de (ismét szerencsére) ezt sem saját tapasztalat alapján írom. Orvos- és nővérhiány van itt is, ráadásul Kanadában nem nagyon ismerik el a más országban szerzett orvosi diplomát.

    Stanley Park, Vancouver, BC, Canada

    óceáni naplemente Vancouverben (nem nyári kép, már régen fektetési idő, amikor a nyári nap lemegy, júliusban akár este 10 után)

    Nincsen konklúzió. Tökéletes ország sincsen, és a kihívásával együtt is csodálatos évet töltöttünk itt – és töltünk még mindig. Imádom, hogy bármikor kimehetünk az óceán partjára, a hegyekbe, hogy minden annyira zöld, és a reggeli futás közben a parkban átnyargalnak előttem a mókusok. Kötődöm ide, mert már vannak emlékeim, megszokott, kedvenc helyeim. Néhány barátunk is, de ez nem összevethető a távol lévő családdal és barátokkal. Már előre borzadok a hamarosan érkező őszi esőktől – de még nyár van, és arra biztosan megtanított ez az itt töltött év, hogy még jobban örüljek a napsütésnek, szép időnek, annak, hogy mezítláb lépkedhetek a strandon a homokban.

  • A meleg kanadai tél

    A meleg kanadai tél

    Az árvizek és földcsuszamlások kíséretében távozó november után beköszöntött a kanadai tél. (Igen, hamarosan már el is köszön, de a meséléssel kicsit lemaradtam.) Amúgy meg nem is tudom, mennyiben tekinthető ez igazi kanadai télnek. Mondjuk, hó éppen van, feltéve, hogy jó helyen keressük.

    Vancouver és vonzáskörzete Kanada legmelegebb csücske. Nem véletlen jöttünk ám ide. Mínusz harmincakat, köszönöm, én nem kérek, még szép havas fenyőkkel kísérve sem. Főleg, ha megkaphatom azokat a fenyőket mínusz harmincak nélkül is. Vancouverben nagyjából hasonló a téli klíma ahhoz, amit otthon megszoktunk az elmúlt harminc évben, kicsit még enyhébb is. Merthogy óceánpart. Esősebb is. Merthogy óceánpart.

    Lynn Canyon Park, North Vancouver, BC, Canada

    hófedte esőerdő, North Vancouver

    Az óceanpart és hegyek találkozásának pedig az a luxusa, hogy bár a parton nincs hó, nagyjából húsz percet kell vezetni valamelyik hegy irányába, és ott lesz. Egyetlen hét volt, éppen karácsony és szilveszter között, amikor (sokéves átlagot megdöntve – ez is, mint az esőzések) mindent beborított a hó, még a zöldellő esőerdőket, az aranyhomokos strandokat is. Akkor jöttünk rá arra is, hogy a mi utcánkban nem takarítják a havat. Gondolom, nem szokták, és hát, minek ezen változtatni, úgyis gyorsan elolvad… Elolvadt egyébként, a városban legalábbis. 

    Pump Peak, Mount Seymour, British Columbia, Canada

    -5°C körüli nappali hőmérséklet a Mount Seymour, Vancouver egyik emblematikus hegyének csúcsán, friss hóesés után

    Igazából eléggé bejön nekem ez a fajta tél. Ha akarom, van hó, ha akarom, nincs. Egyik nap hótúrázni megyek, a másikon zöldellő erdőben sétálok. Na, persze, számos napon inkább nem mozdulok ki, mert szakad az eső. Mert itt sokat esik, még mindig. De, ellentétben a kontinentális éghajlatra jellemző késő tavaszi, kora nyári esőkkel, itt a nyár a legszárazabb évszak. Már alig várom, mit jelent ez. (Bent a prérin erdőtüzeket. Ebből a szempontból is jó csücsökben vagyunk éppen.) Egy-két védett öblöt, kisebb tavacskát ki is néztem már, hogy majd oda megyünk pancsikolni az addigra már majdnem hároméves kis örökmozgó vízimádóval.

    Fürdeni, itt, Kanadában?! Fura, hogy már nem olyan fura a gondolat, mint fél éve, mikor idejöttünk. Adaptálódom? Kaliforniában annak idején nem fürödtem az óceánban, csak néhányszor, percekben mérhető ideig. Itt mégis több esélyt látok rá. Sokkal védettebb és sekélyebb ez az öböl, amiből ki se látunk a nyílt óceánra. Az alacsonyabb fekvésű tavak sem alpesi tavak. De azért én megvárom, míg kiolvadnak és felmelegszenek, nem vágok léket a jégbe, mint egyesek. 😀

    Buntzen Lake, British Columbia, Canada

    ködös február

    Összességében viszont, bár azzal a gondolattal költöztünk ki szeptemberben, hogy “az év rosszabbik felével kezdünk, aztán tavaszra majd meglátjuk, milyen a jobbik”, rég szerettem már telet ennyire. Nem túl hideg, és egyáltalán nem színtelen. Nemcsak barna meg szürke, hanem fehér, meg kék, meg zöld. Meg rózsaszín!

    Porteau Cove Provincial Park, BC, Canada

    Porteau Cove naplemente után

    Nem vártam, hogy ilyen szép legyen a tél. Még kevésbé vártam, hogy szeressem. Tudom, ehhez nem kellett volna egészen Kanadáig eljönni, mégis Kanada adta nekem ezt most ajándékként.