Kategória: Könyvajánló

  • Életre kelni

    Életre kelni

    2017-ben jelent meg Anna Gavaldának az Életre ​kelni című novelláskötete, de mintha csak az elmúlt évhez íródott volna, figyelmeztetésnek. És ez csak az egyik ok, amiért nagyon megszerettem.

    Rádöbbentett ez a kötet arra is, mitől igazán jó egy novella, és miért nehéz ilyet írni: mert pontosan jó helyen kell abbahagyni, nem írni egyetlen szóval sem többet, sem kevesebbet. Ennek a kötetnek mind a hét novellája ilyen, az írónő épp addig meséli őket, ameddig szükséges, végül pedig mindegyikben valamiféle csavar következik, ami gyakran sugall reményteljes fordulatot. Azt, hogy életre lehet kelni. Bármilyen csapás után, újra meg újra.

    A legerősebb kapocs a történetek között az, hogy mindegyik találkozásról, kapcsolódásról, ezek gyógyító erejéről szól. Szereplőik épp olyan pontján vannak az életüknek, ahol megrekedtek, nem látnak kiutat, de találkoznak valakivel, akinek a közelsége kirángatja őket ebből. Legtöbbször kifejezetten nem aktív cselekvésről van szó, hanem jelenlétről, odafigyelésről, meghallgatásról.

    Az elmúlt évben éppen ezt tapasztalhattuk meg, hogy az egyszerű jelenlétnek mekkora ereje van, a hiánya pedig mennyire fájó és romboló. Hogy webkamerán keresztül nem ugyanaz. Hogy néha ölelés kellene, mert nincs mit mondani, tenni. Hogy csendben együtt lenni csak igazából lehet, virtuálisan nem. Anna Gavalda novelláinak a szereplői éppen ezek az együttlétek által gyógyítják egymást, mert a kapcsolatok okozta sebekre is kapcsolat a gyógyír.

    Azt is találóan adják vissza a novellák, hogy nem feltétlen azoknak az embereknek van nagy szerepe ezekben a fordulatokban, akiket a legrégebb óta ismerünk, vagy akikhez a legmélyebb kapcsolat fűz. A spontán, talán csak egyszeri, akár soha meg nem ismétlődő találkozás, beszélgetés is tud sorsfordító lenni, valami, amire éppen akkor szükségünk van, és éppen attól az embertől kaphatjuk meg, aki az utunkba vetődik – és éppen azért, mert vele nincs közös múltunk, vele szabadabbak vagyunk másmilyennek lenni, mint akik vagyunk.

    Van kedvencem a novellák közt?

    Nehéz választani. Az ér, ha a hétből hármat mondok? Ennyire tudom leszűkíteni, mert a Trubadúrszerelem, a Nők illegalitásban és A baka is nagyon-nagyon megfogott.

    „Jéggé dermedtek az ujjaim, és a kedvem is. Ez pontosan az a pillanat, amikor állati rossz ötlet mérleget vonni az életéről az embernek, és pontosan az a pillanat, amikor mégis megteszi” – mondja a Trubadúrszerelem hősnője, aki reménytelenül sodródik az életben, és akihez ódát is írnak végül. Annyira hétköznapi történet, annyira mesterien megírva.

    „Ha tudtam volna, hogy ennyire szeretem, még sokkal jobban szerettem volna.” A Nők illegalitásban című novellában egy fiatal özvegy és egy szerető beszélget át egy éjszakát, akik különbözőségük ellenére is sok mindenben nagyon hasonlítanak egymáshoz.

    Végül A baka. „Ez is ténykérdés. Rossz férj, rossz gyermek és rossz apa, de közben senkinek sem marad üres a tányérja. Senkinek.” Igen, a tényeket nézve nem éppen szimpatikus üzletember a főszereplő, de a tények alatt lassan felsejlenek a részletek is, hivatás és magánélet konfliktusa, érzelmi dermedtség.  „..az életem kudarcának a titka ott rejtőzik, abban a bepárásodott tükörben: lefokozom az embereket, akiket szeretek, mert mindig magamnál erőtlenebbnek szeretném látni őket.” Majd jön egy felszínesnek tűnő, különös barátság, ami képes változást hozni.

    A Meg fog halni a kutyám is finom húrokat rezdít, a gyász feldolgozásáról szól, de ugye, mindegyik azért nem lehet kedvencem, különben ez is az lenne. Meg Az életpontjaim, ami egy gyerekszemmel látni tudó apáról és a fiairól mesél. Az Egy fiú és a Happy Meal tetszettek a legkevésbé, bár a novellák füzérébe illeszkednek, a többiek mellett elhalványultak.

    Ti szeretitek a novellákat? Van kedvenc novelláskötetetek?

  • 6 különleges regénycím, ami felpiszkálja a kíváncsiságot

    6 különleges regénycím, ami felpiszkálja a kíváncsiságot

    Amint a címeiket megláttam, tudtam, hogy ezeket a regényeket el fogom olvasni. Van bennük valami, ami nem hagyja nyugodni a képzeletet, mert nem szokványosak, és azonnal gondolkodni kezdek, mi lehet mögöttük. További érdeme ezeknek a regényeknek, hogy tényleg van is sok minden a cím mögött, és a történet ismeretében az még kifejezőbbé, szinte ikonikussá válik.

    Margaret Atwood: Az ​ehető nő

    idézet

    A cím egy szimbólum, ahogy ez a regény maga is tele van szimbólumokkal. Főhőse, Marian egy átlagos nő a 60-as évekbeli Kanadában, átlagos munkával, átlagos pasival. Aki egy napon megkéri a kezét, mert mindketten érzik, illik már megállapodni, és inkább gyakorlatiasan, mint szerelmesen döntenek egymás mellett. Innentől az addigi egyes szám első személyű elbeszélő egyes szám harmadik személybe vált, jelképezve ezzel is azt, hogy Marian egyre távolodik önmagától, ahogy bekelebezi őt női szerepe. Étkezési problémái is ekkor kezdődnek, és szintén azt hivatottak (tudattalanul) ellentpontozni, hogy őt magát fel ne falják a társadalmi elvárások.

    A többi szereplő sarkított karakterei is mind szimbolizálnak valamit: Peter a konvenciókat, Clara azt a nőt, akinek személyisége feloldódik az anyaságában, az „irodaszüzek” a tipikus szingliket, akik tíz körmükkel kapnak minden nőtlen pasi után, Duncan a káoszt, akihez Marian annál inkább vonzódik, minél inkább pengeélen táncol normalitás és őrület között. Marian lakótársa, Ainsley nagyon érdekes figura, az elején szélsőséges feministának tűnik, később azonban ő ragaszkodik a legvehemensebben a hagyományos nőiséghez kapcsolható értékekhez, a gyerekszüléshez, szoptatáshoz, valamint ahhoz, hogy a gyermeknek apára van szüksége.

    Egy lassan emészthető, helyenként szarkasztikus útkereső regény Az ehető nő, mely főleg a nők helyzetével és szerepével foglalkozik, és ma éppúgy aktuális, mint 1965-ben, a megírásakor volt. Nekem legjobban az érzékletes hangulatok tetszettek benne, valamint a sarkos ábrázolások, amik egyszerre tűntek abszurdnak és valóságosnak. (De ha a feminizmus, szarkazmus és abszurd szavak bármelyikétől kifutnál a világból, akkor inkább ne olvasd el.)

    Gergely Ágnes: Őrizetlenek

    idézet

    A cím nagyon egyszerű, ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha használtam ezt a szót ebben a formában. Szép, a jelentése viszont inkább fájdalmas, és ezzel jól tükrözi a regényt magát, mert ebben az egy szóban benne is van az egész.

    Szépségesen megírt, lírai, fájdalmas történet az Őrizetlenek. Emlékképekből áll össze, melyek zaklatottak, kuszák, bizonyos részletek felett elsiklanak, máskor meg sok éve elhangzott mondatokat őriznek szóról-szóra. A szereplők ezekből az emlékekből bontakoznak ki.

    Ott áll a két kislány, gyermeki ártatlansággal és védtelenül a tragédiák közepette, amiket a felnőttek is alig tudnak elviselni. A sors időnként fordul, történhetne jó is, rossz is. A rossz történik, és nincs magyarázat, az anyai, emberi erő kevés ahhoz, hogy megvédjen. Végig ott vibrál a történetben az igazságtalanság feszültsége, és nincs feloldás.

    Őrizetlenek. Kifejező és félelmetes ez a szó, és egyre inkább ilyenné vált, ahogy haladtam előre a könyvben. Azt hiszem, az ártatlanul elszenvedett igazságtalanság olyan dolog, amit az ember, akárhány éves is, nem tud megérteni. Isten, sors, gondviselés – valakitől igazságot várunk. Valakitől azt várjuk, hogy ne hagyja az igazságtalanságot. Hogy őrizzen.

    “Az angyal azért jön, hogy segítsen.” “Biztosan tudod, anyu?” – kérdezi Daniela az édesanyját a regényben. “Biztosan” – feleli az. De mi van, ha az őrangyal nem jön? Ha nem jön senki? Mit kezdünk akkor a tragédiákkal? Torokszorító regény, mégis van benne valami felemelő, nemcsak a gyönyörű mondatok, a hibáikba ragadtan, elbukottan is tiszta szereplők, hanem talán az is, hogy mennyi mindent mond ki kimondatlanul.

    John Fowles: A francia hadnagy szeretője

    idézet

    Szerelmes regény vajon? Nem, biztosan nem. Ha jó a címadás, akkor ez sokkal több annál, valami módon normabontó, tabudöngető. Hát, igen, a címadás zseniális, John Fowles regénye éppen ilyen. A szabadság regénye. Nemcsak témája a szabadság, hanem ennél sokkal mélyebben is magában hordozza azt: a cselekmény és a jellemek szabadságát, az alkotói és formai szabadságot.

    A történet a viktoriánus korban játszódik, első látásra történelmi regény, egy szerelmi háromszöggel. Adott Charles, a harmincas éveiben járó angol úriember, menyasszonya, Ernestina, egy gazdag kereskedő elkényeztetett, féltő gonddal nevelt, a viktoriánus ideálnak tökéletesen megfelelő leánya, valamint Sarah, a francia hadnagy szeretője, a rejtély.

    Sarah kilóg a tengerparti kisváros közösségéből. Nem fogadják be, nem értik őt, némelyek őrültnek, mások züllöttnek tartják. Még a magát modernül gondolkodónak elkönyvelő Charles is folyton megpróbálja őt “bekategorizálni”, sőt, maga az olvasó is – én legalábbis ezen kaptam magam. De Sarah csak azért sem illeszkedik semmilyen skatulyába. Amikor már Charles-szal együtt azt hisszük, hogy végre értjük őt, tudjuk a titkait és átlátjuk motivációit, mindig jön egy újabb csavar.

    De akkor milyen a valódi Sarah? Ez a regény végén éppúgy rejtély, mint az elején. Időközben azonban arra döbbentem rá, hogy nem is ez a lényeg. Őt nem érteni kell, Sarah alakja más miatt fontos. A szabadság miatt.

    Egyrészt ugyanis rajta keresztül mutatja meg a regény, hogyan bánik a viktoriánus kor társadalma azokkal, akik kilógnak a sorból. Mindegy is, miért lógnak ki, mindegy, hogy pontosan mit tettek vagy nem tettek a múltban. Sarah valósága nem derül ki, mert senkinek nem is fontos. Másrészt Sarah Charlesért van.

    A férfiban korábban is vannak kételyek közelgő házasságát illetően. Ernestinát inkább egy csinos és szórakoztató babának tartja, mint igazi társnak. A világlátott, tudomány iránt is érdeklődő Charlest pedig zavarja ez a felszínesség, börtönnek érzi eljövendő családi életét. Sarah felkavarja őt, eleinte önmagának sem vallja be, hogy mennyire. Mert más. Viselkedése szokatlan, ő nem süti le szendén a szemét, egyenesen, szinte nyersen beszél, és egyenrangúként viselkedik Charlesszal.

    Sarah jelkép, menekülés a konvenciók által megbéklyózott életből, és mindaz, aminek ő a szimbóluma, lassan elvezeti Charlest a valódi szabadsághoz. Vagy mégsem? Az olvasónak szabadságában áll dönteni, Fowles ugyanis három befejezést is kínál a történethez. Az egyik konvencionális, a másik romantikus, a harmadik pedig… hm, szokatlan és merész, és talán még ma is megbotránkoztató. 

    A regény formai szabadságának is jó példája a háromféle befejezés. De az író más szokatlan dolgokat is elkövet. Lépten-nyomon megjegyzéseket fűz a történethez, a szereplőkhöz, elemezni próbálja őket, sőt, azon is eltöpreng, hogy ő mint író milyen eszközöket használ vagy használhatna. Ezzel időnként kirángat minket a történetből, ahogy azzal is, hogy kezdettől fogva világos, a 20. századból visszatekintve, a viktoriánus kor kötöttségeitől szabadon mesél nekünk a 19. századról. Nekem tetszett az ezekből eredő szellemesség, irónia, játékosság.

    Számtalan rétegben és részletben bontja ki ez a könyv a szabadságot. Eszközei és befejezése szokatlanok, mégis mindegyik fontos, és hozzátesz a központi témához.

    Toni Morrison: Nagyonkék

    idézet

    Megláttam ezt a címet, és ennyi elég is volt. Tudtam, Toni Morrison az amerikai kortárs irodalomnak elismert alakja, Pulitzer- és Nobel-díjas fekete írónő. A címről egy mély, csodálatosan kék alpesi tóra asszociáltam elsőre (nem is én lennék), meg a kék szempárra. Utóbbi lett.

    A kék szemek hamar elő is kerültek a történetben: a játékbabák szép kék szemei, valamint azoké az igaziaké, akikről a fekete házvezetőnők gondoskodnak, miközben saját gyerekeiket elhanyagolják. Több iskolában és könyvtárban is betiltották ezt a regényt, de a rasszizmust, szeretethiányt, abúzust és a generációkon át öröklődő testi-lelki nyomort, amiről szól, nem lehet ilyen egyszerűen betiltani.

    Ez a könyv fáj, és a történetmesélés ártatlan, gyermeki szemszöge ezt a fájdalmat csak tovább fokozza. A főszereplő Pecola, egy tizenegy éves fekete kislány, de főszereplők még a fekete lányok és nők általában is. Azok, akik életük során jórészt fehér asszonyok utasításainak engedelmeskednek, otthon pedig tűrik a fehér ember által megalázott férjeik bántalmazását. Gyerekeiket megszidják, ha lebetegszenek, mert az is egy újabb gond, de azért időnként homlokukra teszik a kezüket, hogy ellenőrizzék, jobban vannak-e.

    Hogy mi történt, az nem titok egy percig sem, ezzel nyit az első fejezet: Pecolát teherbe ejtette az apja, a kisbaba meghalt. Az írónő ezzel eléri, hogy ne azon törjük a fejünket, mi fog történni, hanem oda kerül a hangsúly, hogy hogyan történhetett meg.

    Megismerjük Pecola apját, akit édesanyja a vonatsínre tett, és otthagyott, és az anyját, aki házvezetőnőként a gazdag fehér család házát példás rendben tartja, szőke kislányukat szeretgeti-babusgatja, miközben saját otthonával és családjával nem törődik, mert mi értelme, saját otthonában nincsen sem szépség, sem öröm, és ezek reménye sem. Megismerjük Pecolát is, aki kék szemeket szeretne, mert a kék szemű, szőke hajú kislányokat mindenki édesnek és szeretnivalónak tartja.

    Döbbenetes a rasszizmus megjelenése a történetben úgy, hogy a szereplők amúgy mind feketék. Pontosabban, feketék és niggerek. A kislányok elfogadás helyett szőke hajú játékbabát kapnak, és a felnőttek megszidják őket, amiért – kétségbeesett dühből – tönkreteszik.

    A regény végén Pecola megkapja kék szemeit, a legkékebbeket a világon. Az őrület által elmenekül a valóságból egy olyan burokba, ahol ő is különleges és szerethető, az emberek pedig nem is néznek rá többé, mert olyasmivel szembesítené őket, amit nem tudnak elviselni. 

    Kimondatlanul is azzal a kérdéssel zárul a könyv, hogy vajon milyen kiút lenne még. Lenne vajon más kiút? Lebilincselő, magába szippantó ez a regény (ahogy a többi Toni Morrison-regény is, amiket később olvastam), de rossz is, hogy nem enged, mert nehéz a téma, néha félrenéznénk inkább, legalább egy kis időre.

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    idézet

    Már a címből tudtam, hogy imádni fogom ezt a könyvet. Megint egy szimbólumokkal teli útkeresős regény, ami egyben szatíra is, egy bölcsész-vámpír főhőssel, a magyar valóságban. Töprengős, elvont, szembenézős történet, és már annyiszor írtam róla hosszabban-rövidebben, hogy most nem teszem, itt olvashatjátok az ajánlóját részletesen.

    Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek

    idézet

    Utolsónak hozom, mert úgyis mindenki ismeri (vagy nem?). A címe, borítója és a témája vonzott, a körülötte felcsapó nagy és általános lelkesedés kissé elbizonytalanított, de végül kellemes meglepetés lett számomra Delia Owens regénye. Inkább fejlődésregény, mint krimi, bár utóbbinak az elemei is előfordulnak benne, de a középpontban a lélek és a természet áll. A cím nemcsak különleges, hanem a hangulatát is visszaadja a regénynek, amiről egy bővebb ajánlót már írtam – itt olvashatod!

    Ti milyen regényeket olvastatok a különleges címük miatt?

  • 3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    Rákaptam az angol klasszikusokra, az idei könyvkihívásom is róluk szól, de még ez sem elég. Anne Brontë első regénye után például muszáj volt a másodikat is elolvasnom, és ezzel a Brontë nővérek összes regényének végére értem. George Eliotra (akinek ez írói álneve, az igazi Mary Ann Evans) véletlen akadtam rá, és őt sem fogom egy regény után abbahagyni.

    Ők ihlették ezt a bejegyzést, amiben olyan angol klasszikus regényeket hoztam, melyek kevésbé ismertek (tudom, ez meg relatív, aki otthon van a klasszikusokban, annak egyik sem lesz újdonság), valamint nők írták őket, ami abban a korban még hihetetlen és megbotránkoztató dolog volt. (Nem is vállalta egyikük sem saját névvel, csak álnév alatt.)

    Ami még érdekes bennük, hogy mindegyikről olvastam olvasói értékeléseket korábban, melyekben rendszeresen előjött, hogy mennyire szép szerelmes regények, és általában a magyar kiadásaik borítója is elég “lányregényes”. Pedig szerintem pont egyik sem igazi szerelmes regény, lányregény meg főleg nem. Sokkal inkább szólnak a társadalomról és a férfi-nő viszonyról, szerepekről, szereplőik is gyakran típusok, és rajtuk keresztül adott emberi tulajdonságokat vagy társadalmi működésmódot figuráznak ki az írónők. Épp ezért egyáltalán nemcsak szerelmes regényekre áhítozó lányoknak és nőknek ajánlanám őket – sőt, ők talán csalódnának is bennük, mert van ugyan szerelmi szál, de nem mindig az a hangsúlyos, van még sok más is.

    De ennyi felvezetés után lássuk akkor őket sorban:

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    A híres nővér, Charlotte Brontë azt mondta erről a regényről, hogy meg sem kellett volna írni. Húga, Anne halála után nem volt hajlandó segíteni abban sem, hogy elkészüljön a második kiadása, noha az első jobban fogyott, mint a Jane Eyre. El is fogyott, majd feledésbe merült egy időre, szerzőjével együtt.

    Pedig Anne Brontë mindkét elkészült regényéből csendes erő és egyszerű szépség sugárzik, és józan hangjuk éppoly döbbenetes ma is, mint akkor lehetett, amikor íródtak. Az Agnes Grey olvasásakor is ezt éreztem, és a Wildfell asszonya csak megerősített abban, hogy a harmadik Brontë lány is remek író, egyedi hanggal, mely elüt mind Charlotte-étól, mind Emily-étől.

    De mi baja volt Charlotte-nak a Wildfell asszonyával? Ezt már sosem tudjuk meg, de annyi tény, hogy a Brontë nővérek egyetlen, szinte istenítve szeretett, idővel pedig javíthatatlanul elzüllött, alkohol- és ópiumfüggő bátyja, Branwell igen nagy hasonlóságot mutat a Wildfell asszonyának egyik férfi főhősével, Mr. Huntingdonnal. Talán ez döfött bele Charlotte érzékenységébe, hogy annyira el akarta temetni ezt a regényt.

    Szép szerelmesnek semmiképp nem mondanám, bár szépnek szép a Wildfell asszonya, ami részben a nyelvezetének köszönhető, részben pedig annak, hogy realista, mégsem keserű. Realista? Első ránézésre épphogy nem az, mivel tele van angyalian jó és ördögien gonosz figurákkal. De csak első ránézésre.

    Kezdjük mindjárt a főhősnővel, Helennel, akit mindhárom belé szerelmes férfi angyalinak nevez, pedig nagyon is emberi, ahogy tudatlan, szerelemtől elvakított fiatal lányként igent mond Mr. Huntingdonnak, eltökélve, hogy majd az ő erényei és szerelme megmentik a férfit saját hibáitól. Hát, nagy az a pofon, amit az élettől kap, pont olyan nagy, amekkora Helen elbizakodottsága és naivitása kezdetben. Mr. Huntingdon jelleme nem javul, hanem hanyatlik, Helen pedig maga is keserűvé és keménnyé válik, miközben a társadalom, amiben él, arra ítéli, hogy élete végéig csendben tűrje elhamarkodott ifjúkori döntésének minden következményét.

    Helen jellemén és viselkedésén keresztül azonban nemcsak őt magát ismerjük meg, hanem azt is, mit várt az a kor egy lánytól és egy asszonytól, és mennyire nagyban hozzájárult ez az ilyen szerencsétlen házasságok megkötéséhez és fennmaradásához. A lányokat ugyanis „ártatlanságban tartották”, ami valójában vak tudatlanság volt az élet számos területén. A férfiak ezzel szemben belevethették magukat az élet élvezetébe, és emiatt csak akkor néztek rájuk rosszallóan, ha idővel nem hagytak fel a csapodár életmóddal, ivással, nőzéssel, szerencsejátékkal, és komolyodtak hozzá férji és apai szerepükhöz. Helen és Mr. Huntingdon házassága többek között azt is szemlélteti, mekkora boldogtalanságot hoz az ennyire különbözően nevelt nő és férfi életének összefonódása, és mennyire tehetetlen szerepbe kerül a nő, akinek egyszerre kéne javítani a férjét és engedelmeskedni neki, de valójában csak egyetlen út marad a számára: tűrni.

    Tűrni pedig tudtak a nők, erre Helen mellett barátnője, Millicent is jó példa, akinek kapcsán a családon belüli erőszakot mutatja be az írónő, egyszerű és döbbenetesen kifejező eszközökkel. Millicent arra is példa, hogy a Helennél szelídebb, félénkebb természete még kevésbé alkalmas rá, hogy a férjére bármi hatást gyakoroljon, sőt, az úgy tiporja őt el, hogy még csak észre sem veszi, és felesége panaszainak hiányából azt szűri le, hogy nyilván nincs semmi baja, csak természettől fogva ilyen „fonnyadozó, sírós fajta”.

    Helen alakja nem az angyali jóságával, hanem a belső erejével emelkedik ki a többi nő közül. Mai szemmel nézve mártír módra viselkedik, valójában csak éli azt a szerepet, amire nevelték, viszont van egy pont, ahol képes kilépni belőle, és elhagyni a férjét (amiért természetesen mindenki megvetése sújtja). Anne Brontë az ő karakterén keresztül azt is megmutatja, hogy a tisztességes nőnek is van szexualitása, érez vonzalmat, mert Helen boldogtalan feleségként két férfival szemben is küzd ezekkel a vágyakkal. Ez megint egy olyan dolog, amit a mai olvasók maradi bigottságnak láthatnak Helenben (hiszen a férje is megcsalta, megalázta őt, akkor neki is joga lenne), akkoriban viszont már ilyen vágyaknak a puszta felébredése is megbotránkoztató volt, márpedig hősnőnk annak a kornak a gyermeke.

    Ami a többi feddhetetlennek tűnő hőst illeti, idővel mindegyiküknek megismerjük a hibáit. Csak látszatra olyan tökéletesek ők, a látszat mögé nézve már nem ilyen fekete-fehér a kép. Helen bölcs és feddhetetlen nénikéje például elvárná, hogy fiatal unokahúga becsüljön és szeressen egy unalmas, idős, bár becsületes és mértékletes életet folytató urat, aki Helent még le is kezeli a tapasztalatlansága miatt. Frederick, a szerető báty kissé fura figura, akire ma azt mondanánk, hogy elég magas az értelmi, de alacsony az érzelmi intelligenciája. Gilbert, a hősszerelmes egy kissé elkényeztetett, felszínes fiatalember, aki ráadásul meglepő brutalitásról és érzéketlenségről is tanúságot tesz a történet folyamán. Igaz, jellemfejlődést is látunk nála, érettebbé válik, jobban képes uralkodni magán, és ezeket főleg a Helen iránti szerelmének köszönheti, számomra viszont végig kérdéses volt, Gilbert vajon Helen érzéseivel vagy a sajátjaival törődik inkább. Gyakran úgy tűnt, az utóbbival. Lángoló szerelme még a végén is akadályba ütközik, amikor már minden akadály elhárult, Gilbertnek ugyanis el kell fogadnia, hogy szerelme nem egy elesett, megvetett nő, aki gyámolításra szorul, hanem egy független és gazdag nő, aki a társadalom szemében felette áll. Nem megy neki könnyen.

    És mi van a romlott hősökkel? Miközben Anne Brontë Mr. Huntingdon hanyatlását bemutatja, azokat a családi és társadalmi okokat is feltárja, amik idáig vezettek. Miért tanulna mértéktartást és önuralmat valaki, akinek egész életében elnézték, hogy azt tegye, amihez kedve van? De Huntingdon barátjának, Hattersleynek a javulása sincs idealizálva, azért igyekszik ugyanis tisztes családapává válni, mert megcsömörlött a sok tivornyázástól, és most már egy békés, meghitt családi fészekben szeretne üldögélni egy üde, bájos feleség társaságában (aki viszont bosszantó módon fonnyadozik, és folyton sír). Mr. Hargrave, Helen csábítója eleinte „jófiúnak” tűnik, megértőnek és érzékenynek, idővel azonban kiderül, mennyire önhitt és önző, és az is, hogy állítólag szeretett anyja és húgai érzéseivel pont olyan keveset törődik, mint Helenével. Ennek is megvan azonban az oka, többek között ennek a szeretett anyának a vak elnézése.

    Kerek és egész ez a regény. Az írónő biztos kézzel és mélyre ás emberekben és viszonyaikban. Az elbeszélés keretes, az elején és a végén Gilbert mesél, a közepén pedig Helen naplóját olvashatjuk. Ebből fakad Helennek, Wildfell új bérlőjének titokzatossága, mely már az elején feszültséget kelt, és ellenállhatatlanul beránt a történetbe – hogy aztán el se engedjen a végéig.

    George Eliot: Middlemarch

    George Eliot: Middlemarch

    A Middlemarch olyan, mint egy bögre tömény, finom, forró csokoládé, amit lassan kortyolgatsz. Hosszú, nem túl pörgős tempójú, mégis végig érdekfeszítő, és bár sokáig kóstolgatod, végül fáj a szíved, mikor azon kapod magad, hogy már elfogyott.

    George Eliot – valódi nevén Mary Ann Evans – stílusa pont ellentéte a kissé hatásvadász kortárs sikerregényekének. Feltételezi és elvárja az olvasótól, hogy a harmadik sor után is vele marad abban a mondatban, hogy nem akar annyira rohanni, hanem több szemszögből is megáll megnézni valamit, hogy képes benne maradni egy hosszabb gondolatmenetben. Mindezeket pedig nem úgy kell röviden lefordítani, hogy ez a regény unalmas és nehezen olvasható, mert épphogy egyik sem, ezért volt olyan üdítő a találkozás vele.

    A cím magyar fordításban is Middlemarch, és ez nem március idusára utal, hanem egy kisváros neve, ahol a történet nagy része játszódik. Egy tizenkilencedik századi kisváros pedig igen érdekes háttér egy finom humorral átszőtt társadalmi regényhez, amilyen a Middlemarch. Virginia Woolf később úgy emlegette ezt a könyvet, mint ama kevés angol regény egyikét, amely felnőtteknek íródott. Valóban nagyon sokrétű, óriási tablóját mutatja a vidéki társadalomnak, és bemutatja mindazokat az embertípusokat, akik akkor is, ma is és örökké létezni fognak. Szerelmi szálak is vannak benne éppen, de már csak azért sem tipikus szerelmes regény, mert elég hamar megköttetnek a házasságok, és igazán az érdekli az írónőt, ami utána jön.

    Sokféle szálon indulunk, és eleinte a szereplők kis csoportjainak látszólag megvan a saját kis történetük, ezek azonban szép lassan összefonódnak, helyet kapnak a teljes képben, de mégis érezzük, a kép sohasem lehet tökéletesen teljes. Ez az egyik legnagyszerűbb ebben a regényben, ahogyan eléri, hogy megértsük, milyen sokrétű és bonyolult a világ, és akárhány szemszögből nézünk is valamit, mindig van olyan szempont, amit az kiszűr.

    A szereplők sokaságából ketten emelkednek ki, akik akár főszereplőknek is tekinthetők, sorsuk pedig jelképes: Dorothea és Lydgate doktor.

    Dorothea Brook az írónő elmondása szerint egy „rossz korba született Szent Teréz”, akiben ég a világ jobbításának vágya, de fennkölt eszményei megvalósításához még vagyona és viszonylagos függetlensége ellenére sincsenek eszközei. Ha Dorothea később születik, biztosan politikus lett volna, egy Margaret Thatcher vagy Angela Merkel – ezt, persze, nem George Eliot írta, csak én teszem hozzá.

    A Middlemarch egyik témája épp ez, hogy a nőknek akkoriban nem volt lehetőségük tevékeny energiáikat a társadalom és a világ jobbítására fordítani, a Dorotheához hasonló jómódú hölgyek legfeljebb a cselédség irányításában és szűk környezetük életének megszervezésében bontakoztathatták ki képességeiket. Dorothea ábrándja ezért az, hogy férje oldalán, az ő segítő társaként vegyen részt a világjobbításban. Mindenki megdöbbenésére hozzá is megy az idős, tudós Mr. Casaubonhoz, aki mellett azonban csalódás várja, mert a férfi se nem olyan bölcs, se nem olyan jó, se nem olyan tevékeny, mint amilyennek a naiv Dorothea képzeli.

    A másik főhős Tertius Lydgate,a fiatal, tehetséges orvos, akinek eszményei némileg hasonlatosak Dorotheáéhoz, ám neki is le kell mondania róluk, részben a kisváros szűklátókörűsége, részben pedig a szép, de önző és szűk látókörű Rosamonddal kötött házassága miatt, mely adósságba rántja, és megalkuvásra kényszeríti. 

    De mennyi más szereplő is van még! Mindegyik finom érzékkel megrajzolva, és mindegyik egy kicsit önmagunkkal és a világ ellentmondásosságával szembesít. Mr. Bulstrode, aki rossz ember, de jó férj. Caleb Garth, aki jó és tehetséges, mégis sok tűrésre és nélkülésre kárhoztatja feleségét és gyerekeit. A kedélyes lelkész, aki leginkább horgászni szeret, és a pletykás lelkészfeleség, akinek folyamatosan a házasságszerzésen jár az esze. Szinte minden szereplő egy lecke az életről, a regénynek mégis az a legnagyobb tanulsága, hogy ezeknek a leckéknek sosincs vége.

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë regényei közül utoljára olvastam a Shirley-t, és mind közül ennél tartott a legtovább, hogy megszeressem, de akkor aztán megszerettem ezt is igazán. Bár a Yorkshire dimbes-dombos, lápos, vadvirágos tájain szövődő két párhuzamos szerelmi szál alapján elsőre tényleg könnyen hihetnénk bájos lányregénynek, a Shirley több és bonyolultabb ennél. Aki az előbbire számít, már az első fejezetekben jól meglepődhet, a központi téma itt ugyanis a szövőgyár, annak igyekvő, ám a háború miatt a csőd felé sodródó gazdája, a növekvő munkanélküliség és a géprombolás.

    A 19. században vagyunk, a napóleoni háborúk idején, és az írónő legalább annyit foglalkozik a társadalmi folyamatokkal, mint a történetben feltűnő szerelmesekkel. A szerelmi szálak később is időről-időre háttérbe szorulnak (sőt, az egyik szál, a főszereplő Shirley-vel együtt a regény közepéig fel sem bukkan), helyet adva politikai, vallási, nőjogi kérdéseknek. Utóbbiak fő képviselője maga Shirley.

    Shirley művelt, bátor, szertelen, ugyanakkor melegszívű és érzékeny lány. Charlotte Brontë más női főhőseitől abban tér el, hogy független személyisége mellett gazdag is, így valóban elérheti azt a szabadságot, amire szíve szerint vágyik. Az ő karakteréről gondolják, hogy Emily Brontë ihlette, és Charlotte legalább a regényében megmutatta, ki lehetne a húga, ha meglennének hozzá a lehetőségei – vagyona és függetlensége.

    Bár számomra a regény végére ez kicsit el lett rontva, mert úgy éreztem, hogy a sokat hangoztatott egyenlő kapcsolat helyett Shirley mégis kissé alárendelt szerepbe húzódik, amikor rátalál egy hozzá hasonlóan erős személyiségű férfira, akinek hagyja magát “megszelídíteni”. Ki tudja, Charlotte Brontë talán maga is megijedt az általa alkotott karakter erejétől. A bátor, eszes, határozott Shirley tökéletesen szembenállt az akkori kor szelíd, rebbenő szemű, simulékony nőideáljával. Az ő felbukkanásáig azonban lehetőségem volt megismerni és megszeretni a másik női hőst, Caroline-t. Valójában kettejük közül ő volt számomra mindvégig a szimpatikusabb.

    Caroline szelídsége és csendessége mögött szintén okosság és erő rejlik. Gondolkodásmódja sokban hasonlít Shirley-hez, természete azonban nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Az ő vagyoni helyzete nem enged számára túl nagy álmokat, lehetőségeihez képest mégis független életet próbál teremteni magának. Barátsága Shirley-vel társadalmi helyzetük különbözősége ellenére viruló és versengéstől mentes.

    Bár a regény kezdete kicsit döcögős volt, nem szippantott magába olyan hamar, és időbe telt, mire rájöttem, hová tart – meg az is, mire végre feltűnt benne a főszereplő -, végül megadtam magam neki. Tetszett Shirley és Caroline különböző, mégis hasonló karaktere, a finom humor, a kiszólások az olvasónak, és a többi karakter is, akiket árnyaltan, jó és rossz oldalaikat egyaránt bemutatva ábrázolt.

  • Mire tanított A Danaida?

    Mire tanított A Danaida?

    Szabó Magdának szinte minden regényét olvastam, és bár a legtöbb tetszett, nehéz lenne kedvencet választanom. A legtöbb lenyűgözött az éleslátóan, finoman kidolgozott jellemekkel, a mélybe nézéssel, a felbukkanó helyzetek és játszmák pedig fájóan valóságosak. De az egyik kedvencre esélyes regény biztosan A Danaida, ami a legutóbb olvasottak egyike, mely érdekes kérdéseket feszeget sorsról és hiányokról, miközben nem sugall semmilyen választ. Engem épp ezzel ösztönöz leginkább válaszkeresésre.

    De mi a kérdés?

    A sors. Ki miért úgy él, ahogy? Ki lehet-e ebből törni? Mi történik a gyermekkel, ha gondos, pedáns, ám közönyös anya mellett nő fel? Ha nem kap szeretetet azoktól, akiken ragaszkodással csügg, s közben nem veszi észre azt a néhány embert, akik talán furcsa vagy suta módon, mégis őszinte jósággal és törődéssel fordulnak felé? Mi történik az emberrel, ha saját érzelmeibe, sebeibe zárkózva él, a külvilágot szinte észre sem véve?

    Csándy Katalin, a regény főhőse mindez egyszerre. Ő a könyvben a danaida, élete éppoly értelmetlenül folyik el, mint Danaus király lányainak az idők végezetéig a feneketlen hordóba öntött vize. Különböző kapcsolataiban kicsi korától fogva csak használják őt – imádott bátyja az apja bosszantására, édesanyja a bátyja pótlékaként, első szeretője illegális tevékenysége leplezésére. A kihasználás betetőzése férje, Simkó Elek és Anyuci, az Elek első házasságából ottmaradt anyós – két bravúrosan megírt, rendkívül ellenszenves karakter, igazi életvitelszerű élősködők, mindenféle értelemben véve.

    A megértés és a változás két különböző dolog

    Olvasóként hamarabb látjuk a sebeket, játszmákat, torzulásokat, melyeket, megkésve bár, de Katalin is észrevesz. A megértés azonban kevés a változáshoz. Változást Melinda hoz, a fogadott gyermek, azon kevés szereplők egyike, aki valóban szereti Katalint, érdekeit a sajátja elé tudja helyezni. Katalin pedig vele kapcsolatban hozza meg első olyan önálló döntését, mely a maga és mások életét is jelentősen átformálja.

    De hiába a változás, Katalin szeretetre nem lel legvégül sem, csak nyugalomra. A történetet lezáró hazatérésben benne van a megszokottság melege, de a változatlanság szomorúsága is. Katalin egyszerűen csak beletörődik, hogy új lakhelye, új élete olyan, amilyen. Azt eldönti, milyen életet hagy ott, de azt nem, milyet választ helyette.

    Ezt hozta legnagyobb tanulságul is nekem ez a regény, és ezért nehéz önmagában csak a hibákból – magunkéból vagy másokéból – tanulni, mert nem elég tudni, mit utasítunk el, milyenek nem akarunk lenni. Ha nem tudjuk, mi felé tartunk, ha nincsenek pozitív céljaink is, amik felé törekedni érdemes, akkor csak menekülünk, vagy sodródunk.

    Neked van kedvenc Szabó Magda regényed?

  • 3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    Szereted az angol klasszikusokat? Akkor biztosan olvastál már a Brontë nővérektől, akik már csak azért is roppant különlegesek, mert hozzájuk hasonlóan zseniális írók nem születnek minden másnap, ők viszont hárman is beleszülettek ugyanabba a családba: Charlotte, Emily és Anne.

    Hogy melyikük a legjobb író, abban talán soha nem fognak a kritikusok egyezségre jutni, és hogy melyik olvasónak ki a kedvence közülük, az legalább ennyire változatos képet mutathat. Az viszont mindenképp igaz, hogy mindhármukat érdemes megismerni, mert mindegyikük stílusa sajátos, egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni őket.

    Emily a vad és független, Charlotte a szenvedélyes, Anne a csendes erő – pontosabban, az általuk írt regények ezt a benyomást keltik róluk. Emily Brontë egyetlen regénye, az Üvöltő szelek olyan is, mint a címe: őrjöngő vihar. Charlotte Brontë regényei friss szellőként fújnak, Anne pedig, aki a legfiatalabb hármuk közül, nos, az ő regényeinek hangja nyugodt és kellemes, de éleslátó és állhatatos is.

    Nekem melyikük a kedvencem? Nem tudom. Az Üvöltő szelek egyedülállóan zseniális alkotás, hozzá hasonló ritkán születik, de nyomasztó, nehéz regény is. Charlotte érzelmes hangját éppúgy szeretem, mint Anne szépséges, letisztult stílusát. Azt hiszem, minden héten vagy hónapban más és más Brontë-lány a kedvencem, de egy biztos: rossz választás nincs. Ennek örömére mutatok tőlük egy-egy regényt, amit elsőnek ajánlanék olvasásra (nem mintha egyébként olyan sok regényt írtak volna rövid életük során… sajnos).

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Szóval ez nem is kérdés, mivel Emilynek egyetlen regénye van csak. Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később újraolvasva az Üvöltő szelek.

    Most röviden csak annyit írnék róla, hogy bár Catherine és Heathcliff szerelme lényeges eleme a történetnek, ez egyáltalán nem egy szerelmes regény. Sokkal inkább szól a családon belüli erőszakról, annak generációkon túli pusztító erejéről, és arról, hogyan lesz a bántalmazott maga is bántalmazó. Habár a téma nehéz, a forma gyönyörű. Emily Brontë életre kelt és érzésekkel tölt meg mindent, a szereplőktől kezdve a dombos lápvidékig, a regényt a hangulata, sodrása is páratlan és felejthetetlen olvasmánnyá teszi.

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë-tól már csak azért sem a Jane Eyre kerül ebbe a válogasba, mivel azt mindenki ismeri. Ehelyett inkább a Villette-et hoztam, ami nekem még jobban is tetszett. Sok hasonlóság van a két regény főhősnői között, akik mindketten magányos, szegény, nem különösebben szép fiatal nők, akik maguk próbálnak boldogulni a világban. A Villette Lucy Snow-ja azonban még Jane Eyre-nál is mélyebben kibontott jellem, ahogy a többi karakter és kapcsolataik boncolgatása is mélyebbre megy, pszichológiai mélységekbe. A Villette ugyanakkor sokkal kevésbé szerelmes regény, mint a Jane Eyre, és sokkal inkább a szeretetéhes Lucy önmagával való küzdelméről szól, arról, hogyan fogadja el a sorsot, amit csak részben tud maga alakítani.

    Ha érdekel részletesebben, nekem mi tetszett benne legjobban, írtam már róla egy önmagában is elég hosszú bejegyzést, itt elolvashatod.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë volt az utolsó a nővérek sorában, akitől olvastam, és ő a legkevésbé ismert is. Talán azért, mert az ő hangja a legcsendesebb, legvisszafogottabb. Emily regényén végigsöpör a szenvedély, Charlotte regényeit is erőteljes érzelmek kísérik, legkisebb húguk első regényét, az önéletrajzi ihletésű Agnes ​Greyt azonban a legjobb értelemben vett egyszerűség jellemzi. Kellemes, de reális stílusban, egyes szám első személyben mesél nekünk életéről a főhős, Agnes, aki nevelőnőként keresi kenyerét.

    A regény olvasása közben gyakran felmerült bennem a gondolat, hogy Agnes Grey története kicsit hasonlít Jane Eyre történetére, csak éppen nem olyan romantikus. Amikor azonban utánaolvastam a tényeknek, kiderült, hogy ha azon morfondírozok, vajon egyik testvér lopott-e némi ihletet a másiktól, akkor legfeljebb Charlotte bukhat le, nem Anne. Az Agnes Grey ugyanis korábban született meg, mint a Jane Eyre, csak később adták ki, és hiába, hogy sokkal reálisabb képet fest a nevelőnői életről, mint Charlotte klasszikusa, mégis az utóbbi ragadta magával az embereket jobban – talán éppen ezért. Pedig igen ritka volt abban a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy az a Jane Eyre-ban történik.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë maga is nevelőnőként dolgozott, miközben titokban első regényét írta, így az Agnes Greyben nemcsak az ő életének egyes elemeit fedezhetjük fel, hanem reális korrajzot is kapunk a viktoriánus kori Angliáról, és benne a nevelőnők helyzetéről. A korrajz elég lesújtó egyébként: jómódú szülők, akik elhanyagolják gyerekeiket, kötelességeiket a nevelőnőre hagyják, akinek azonban nincs tekintélye a gyerekek előtt – többek között azért, mert maguk a szülők is lenézik.

    Bár az írónő elég végletesnek ábrázolt minden szereplőt – vannak a szegények, akik szerények és jók, meg a gazdagok, akik önzők és felszínesek -, elfogultsága érthetőbbé válik, ha az ő helyzetéből tekintünk a társadalomra. A nevelőnői állás ugyanis az egyetlen elfogadható, mégis eléggé lesajnált módja volt annak, ahogyan egy nő pénzt kereshetett. A nevelőnők sajátos helyzetükből adódóan kilógtak mindenhonnan: nem voltak szolgák, társadalmi helyzetüket illetően viszont munkaadóik alatt álltak (noha műveltségben és intelligenciában nem feltétlen voltak alattuk), így mindkét réteg kitaszította őket.

    De az Agnes Grey ezen túl fejlődésregény is, és nekem a személyes vonulata tetszett igazán. Agnes a maga akaratából vállalt munkát, hogy családja terhein könnyítsen, és hiába becsülték le és bántak vele szeretetlenül az őt alkalmazó családok, hiába voltak elkényeztetettek és nehezen kezelhetők a rábízott gyerekek, Agnes nem hátrált meg. A karakteréből csendes elszántság sugárzik, és annak a méltósága, hogy az ember, aki képes tenni önmagáért, kamatoztatni a képességeit, sosem sajnálatra méltó. Ezért, bár Agnes sorsa küzdelmes, a regény egyáltalán nem lehangoló.

    Agnes pedig, aki visszafogott, de meggyőződéseiben megingathatatlan, a maga módján nagyon is erős nő. Tudja, jobb lesajnált munkát végezni, mint kényelemben élve másoktól függeni, jobb önmagához hűnek maradni, mint feladni elveit, csak hogy mások elfogadják és szeressék. Függetlensége szerény, szinte láthatatlan, de függetlenség. Anne Brontë pedig, nővéreitől eltérően olyan férfi főhőst írt mellé, aki nem sötétlelkű és erőszakos bántalmazó, hanem kifejezetten jólelkű és kedves – a nőkkel, a szegényekkel, bárkivel.

    Neked van kedvenced a Brontë nővérek közül?

    //A kiemelt képen a Ballinskelligs kastély romjai láthatók, amire Írország szeles partjainál bukkantam rá, és akár ez is remek inspiráció lehetett volna egy regényhez.

  • Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    A Jane Eyre-t olvastam először – nem tizenévesen, hanem huszonévesen egyébként -, és nem hittem, hogy felül lehet múlni, de azért lelkesen vetettem bele magam Charlotte Brontë többi regényébe. Nos, a Villette lett a kedvencem.

    Ha a Jane Eyre karakterábrázolása kiemelkedően jó, akkor a Villette karakterei zseniálisak, a szerelmi szálak szintúgy! Bár ehhez hozzátenném azt is, hogy a Jane Eyre sokkal inkább szerelmes regény, mint a Villette, melyben változatos és pszichológiai igényességgel kibontott jellemeket és kapcsolatokat kapunk, és egy egyedülálló, sőt, talán örökre egyedül maradó fiatal nőt kísérünk életének egy küzdelmes szakaszában. Mellesleg pedig találó társadalomrajzot is láthatunk, melyben jutott hely az angol-francia és a katolikus-protestáns ellentét ironikus ábrázolásának is.

    Egy szeretetre éhes, vágyait elfojtó főhős

    A főhős, akárcsak Jane Eyre, ez esetben is egy szegény, magányos fiatal lány, Lucy Snow, aki a franciaországi Villette-be megy szerencsét próbálni, és angoltanárnőként helyezkedik el. Lucy visszahúzódó, csendes, magát még csak bátornak sem tartja. Ám ennek ellentmond a tény, hogy – a korban egyedülálló nőtől szokatlanul – egymaga vág neki a Csatornának, majd az ismeretlen francia földnek. A korban szintén szokatlanul nem keres támaszt sem férfi, sem gazdag rokon védőszárnyai alatt, emelt fővel keresi a maga szerény kenyerét, és mindennél többre becsüli a szabadságát. Intelligens, jó megfigyelő, és az élet megpróbáltatásai önuralomra edzik, de nem teszik érzéketlenné.

    Minden látszólagos hidegsége ellenére Lucy szerethető hős, aki titokban borzasztóan ki van éhezve a szeretetre, szenved a magánytól, melegségre vágyik. Érzéseit saját története narrátoraként gyakran titkolni akarja, sőt, azt érezteti az olvasóval, hogy nagyon jelentéktelen, figyelemre nem is érdemes figura ő, történetéből azonban idővel világos lesz előttünk a különbség aközött, akinek ő látja magát, és aki valójában. (Charlotte Brontë nagyon, nagyon szépen építi fel az ő karakterét, mondtam már?)

    Lucy szokatlan hősnő is, mert higgadt természetének védőburka alatt forr benne az elfojtott szenvedély. Akihez vonzódik, az azonban észre sem veszi őt, nőként legalábbis nem. Be kell látnia, bármennyire is vágyik a beteljesült szerelem nyújtotta boldogságra, ez nem adatik meg mindenkinek, és ő talán épp ezek közé tartozik. A kínzó felismerés ellenére odáig azonban eszébe sincs elmenni még a szerelem reményéért sem, hogy feladja önmagát.

    A szerelem különféle útjai

    Charlotte Bronte: Villette

    De látunk más utakat is, különösen a két másik szerelmi szál bravúros, mert szépen kiegészítik egymást és Lucy történetét is. A számító, felszínes, gyönyörű, mindenkivel flörtölő és szíveket törő Ginevra, a tipikus „romlott nő” végül egy sokat mutató, de üres házasságban köt ki. A kor „tökéletes nője”, Paulina, az érzékeny, művelt, igazi gazdagságban és örök napsütésben felnövő arisztokrata hölgy viszont amilyen érett volt kislányként, annyira gyerekszerepbe kerül idillinek tűnő házasságában. Édes és ártatlan, simulékony, férjét kényezteti és felvidítja, de sosem száll vitába vele, és komoly ügyekkel nem terheli bájos kis fejecskéjét. SPOILER! Érdekes azért, hogy férje, az ideális férfiként megalkotott Graham, bár Ginevra és Paulina, a „démon” és a „szűz” között őrlődik, igazi társra csak Lucyban találhatna, akinek egyszer meg is mondja, hogy ha férfi lenne, igaz barátok lehetnének. SPOILER!

    Azonban van még egy szerelmi szál, ami csak később, szinte észrevétlenül bukkan fel. Lucy törődésre és szeretetre éhes lelke a nyers és szeszélyes Paul felé fordul, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak, és aki egyedüliként figyel fel a lányra, akin mások mind átnéznek. Paulban, Lucyhoz hasonlóan őrjöngő vihar van, gondosan palackba zárva. Szerelmükre, mely egyáltalán nem a szokványos, romantikus szerelemként lett ábrázolva a regényben, és nem is az, nem jön rá senki, csak amikor ők maguk felfedik.

    A korona: lezáratlan befejezés

    De hogy elnyeri-e végül Lucy a boldog teljességet a házasságban? Charlotte Brontë erre nem ad választ, az olvasót kényszeríti, hogy válasszon a boldog és a valószínű vég között. Nekem nagyon tetszett ez a fajta lezáratlan befejezés, ami ugyanakkor magában hordozta azt is, hogy Lucy tudta, egyedül is képes boldogulni, és készen állt elfogadni azt, ha ennek így kell lennie.

    (Most, amint leírtam az utolsó sorokat, döbbentem rá én magam is, mekkora hatással vannak rám a regények, amiket olvasok. Például a Villette, valamint A francia hadnagy szeretője, John Fowles regénye, amelynek a befejezése szintén lenyűgözött, és aki olvasta ezeket is, meg az én regényemet, az Útont is, az megértheti, hogy jön ez ide. 😛 )

  • Volt egyszer egy… vízimalom

    Volt egyszer egy… vízimalom

    George Eliot A vízimalom című regényét nem a címe, hanem az írónője miatt kezdtem olvasni. Igen, írónő, mert George Eliot Mary Anne Evanst takarja, aki álnéven jelentette meg regényeit. Miután a Middlemarchot, az egyik legjobbnak tartott regényét elolvastam, azonnal be kellett szereznem tőle mást is, annyira tetszett. Reménykedtem, hogy némileg ahhoz hasonló, kényelmes tempójú, finom humorral átszőtt társadalmi regény lesz A vízimalom, és többé-kevésbé így is lett.

    Ez is a 19. századi vidéki Angliára nyit ablakot, mint a Middlemarch, és Maggie Tulliver személyében egy olyan főhősnőt mutat be, akinek szellemi kincsei és lobogó lelke veszendőbe megy abban a korban, amiben élnie kell. Emellett azonban egy testvérkapcsolatról is szól, Maggie és bátyja, Tom kapcsolatáról, akiknek természete és vérmérséklete nagyon különböző, csak büszkeségük a közös vonásuk, ráadásul a nemüknek megfelelően igen különböző bánásmódban részesülnek neveltetésük során.

    Maggie és Tom

    George Eliot: A ​vízimalom

    A regény Maggie és Tom gyerekkorával indít, akik a vízimalomnál élnek, mely apjuk családjának tulajdona már generációk óta. Az írónő hosszan elidőzik főhősei gyermekkorában, mégsem éreztem unalmasnak a regény elejét, a két testvér kapcsolatának dinamikáját és a rokonságot bemutató részek kifejezetten tetszettek.

    Bár eleinte úgy tűnik, mindkét testvér egyformán fontos szereplő, hamar Maggie kerül előtérbe, az ő belső vívódásairól tudunk meg többet, és ami engem illet, együttérezni is csak vele tudtam, Tommal nem igazán. Maggie már kislányként istenítve szereti bátyját, aki azonban alig-alig juttat figyelme morzsáiból szeretetére áhítozó kishúgának. Míg Maggie érzékenyen reagál bátyja minden rezdülésére, Tom általában konokul félresöpri kishúga érzéseit, már gyerekként is fontosabbnak tartva a saját igazát mindennél és mindenkinél.

    De Maggie-re nemcsak Tom néz szigorú és bíráló szemmel, hanem szinte mindenki más is. Lányhoz képest túl okos, túl heves, képzeletének világa élénk, tudásszomja kielégíthetetlen. Meggondolatlan hevességében gyakran követ el hibákat, amiket aztán őszintén meg is bán – igaz, bocsánatban ritkán részesül, egyedül apja viseltetik az irányában jószándékú elnézéssel.

    George Eliot: A ​vízimalom

    A Tulliver szülők a maguk módján szeretik mindkét gyermeküket, noha Maggie inkább az apa, Tom pedig inkább az anya kedvence. Gyermekeik boldogulásának azonban jó szándékuk ellenére ők maguk a legnagyobb gátjai, főként szűklátókörűségüknek és ostobaságuknak köszönhetően, különösen Mr. Tulliver, aki állandó pereskedései eredményeként elveszti a malmot és a házat, a család vagyona dobra kerül.

    A csőd is másként hat a két testvérre, elsősorban a nemük miatt. Míg Tom fiúként fiatalon a munkába vetheti magát, küzdhet a család becsületéért, részt vállalhat a régi jólét visszaszerzésében, addig Maggie-nek a tétlen tűrés jut, mivel nőként nincs lehetősége cselekedni. A család nehéz helyzete elszigeteli Maggie-t a kisváros közösségétől, az addig is szeretethiányos kislány még magányosabb lesz. Szívének túlcsorduló érzései egy időre a szenvedélyes vallásosságban találnak kiutat, majd a Philippel való barátságban, amit Maggie a fiú rajongásának hatására összetéveszt a szerelemmel, noha az ő részéről mély, őszinte testvéri szeretetről van szó.

    Hogy ez mennyire így van, arra Maggie-t csak az unokahúga udvarlója, Stephen Guest iránt ébredt vonzalma döbbenti rá. Az írónő jól érzékelteti a heves érzelmek és a józan ész meg a hűség tusakodását a két fiatalban, ami végül a botrányhoz vezet.

    George Eliot: A ​vízimalom

    Tom viselkedése különösen ennek fényében válik még ellenszenvesebbé, noha az írónő, aki érzékelteti olvasójával, hogy szereplőinek lelkébe jobban belelét, mint ők maguk, megmagyarázza, hogy Tom nem kegyetlen, hanem elsősorban konok, merev és szűklátókörű. Mégis azzal, hogy olyan rideg és elutasító a húgával szemben, majd eltiltja őt Philiptől, az egyetlen embertől, aki melegséget visz Maggie életébe, Tom maga is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Maggie története balul végződjön.

    A hibáját megbánó Maggie-vel szemben azonban Tom éppoly érzéketlen és engesztelhetetlen, mint a kisváros közössége. Néhány ember érti csak meg, hogy ami a látszat szerint illő és elfogadható lett volna, az erkölcsileg mégis rosszabb választás, így Maggie azért kapja büntetésül a kiközösítést, mert jó a szíve, és – bár komoly belső harcok után – mások boldogságát képes a sajátja elé helyezni.

    A tágabb rokonság és a kisvárosi társadalom

    George Eliot: A ​vízimalom

    Ezzel pedig el is jutottunk a regény társadalmi vonulatához, és számos, remekül megírt mellékszereplőjéhez. A kedvenceim a Dodson-nővérek voltak, Maggie anyja és annak férjezett nővérei, a regény legszórakoztatóbb figurái.

    „Életüket köztiszteletben eltölteni és megfelelő koporsóvivők kíséretében indulni utolsó útjukra – ezt tekintették a lét céljának és beteljesülésének; de még ez is semmivé válik, és nagyon süllyedünk embertársaink szemében, ha végrendeletünkből kiderül, hogy nem is voltunk olyan gazdagok, mint képzelték, vagy szeszélyesen végrendelkeztünk, és nem ragaszkodtunk szigorúan a rokonsági fokokhoz.” – írja Eliot a Dodson-családról, melynek tagjait együtt és külön-külön is számos alkalommal kifigurázza.

    Valójában ők is, mint a többi mellékszereplő, bizonyos típusokat testesítenek meg, akik ma éppúgy köztünk élnek, mint a tizenkilencedik századi Angliában. A mintaháziasszony. A jómódban élő örökös sopánkodó. A tunya, elégedett, érdektelen gazda, aki életében legfeljebb néhányszor nyeli félre a karosszékben tespedése közben szopogatott cukorkát meglepetésében. A gazdag zsugori, aki büszke a maga éleslátására és ítéletére a világ dolgaiban, miközben az első jöttment házaló átvágja. A vajszívű férj, aki kertészkedésbe menekül zsarnokoskodó felesége elől.

    A legtöbben értetlenül és bírálón szemlélik a ruháját összepiszkoló, haját összekuszáló gyermek Maggie-t éppúgy, mint a fiatal lányt, aki nem akar bátyjától függve élni, hanem maga akarja megkeresni a kenyerét. Érzelmi szükségleteivel nem igazán törődik senki, de amikor szeretetéhségével párosuló heves és meggondolatlan természete botrányba sodorja, habozás nélkül elítélik, kiközösítik.

    George Eliot: A ​vízimalom

    Mi tetszett a legjobban?

    A találóan bemutatott embertípusok, a kisvárosi közösség dinamikájának ábrázolása. Már a Middlemarch olvasásakor is ez ragadott meg legjobban, és ebből a szempontból hasonló a két regény. Kedvenceim a Dodson-nővérek, de szorosan követi őket Bob Jakin és Pullet bácsi.

    Tetszett még a Maggie és Tom közti kapcsolat alakulásának az ábrázolása is, valamint Maggie karaktere, aki tulajdonképpen szintén egy típus: a többre hivatott, de tehetsége kibontakoztatására lehetőséget nem kapó nő, aki szenved a szerepe által rákényszerített passzivitástól, és megpróbál azon felülkerekedni.

    Mi nem tetszett? (spoiler!)

    A tempó nem mindig tetszett. Időnként lelassult, mint a hömpölygő folyó, máskor meg rohant előre, mint egy vad hegyi patak. Nem éreztem a kiegyensúlyozottságot – persze, mondhatnám, ez biztosan jelképes, mert a főhősnő sem talált soha egyensúlyt, de nem mondom. Ennek ellenére is élveztem a könyvet.

    Ami viszont egyáltalán nem tetszett, az a vége, a két testvér tragikus és hirtelen halála. Nem, nem azt vártam, hogy happy end legyen (bár megszerettem Maggie-t, és nem sajnáltam volna tőle), mert az sem lett volna összeegyeztethető az előzményekkel, de ez a semmiből a legvégén még lezúduló, minden mást maga mögé utasító tragédia az árvízben nekem már sok volt. Kicsit erőltetett, mintha az írónő direkt eldöntötte volna, „hm… kell még ide a végére valami, ami nagyot szól, elvégre az ókori tragédiákban is kiirtották a szerzők a fél szereplőgárdát a történet végére, ebben a regényben meg még alig halt meg valaki”.

    Kinek ajánlom?

    Angol klasszikusok és társadalmi regények kedvelőinek.

    Gúnyra, karikatúrára fogékonyaknak.

    Azoknak, akik örömmel vesznek kézbe egy olyan regényt, aminek középpontjában testvérkapcsolat áll.

    Azoknak, akik szeretnek elmélyedve olvasni, belemerülni egy regény világába, nem várják, hogy folyton pörögjön a cselekmény.

    Önéletrajzi elemek

    Ezt már csak érdekességként hozom. Azt mondják, A vízimalom George Eliot leginkább életrajzi ihletésű regénye, Maggie és Tom kapcsolata sokban tükrözi az írónő kapcsolatát saját bátyjával. Eliot is bálványozta a bátyját, aki azonban megszakított vele minden kapcsolata, amikor húga egy nős ember élettársa lett. A regénybeli testvérpárral ellentétben ők sosem békültek ki.

    Állítólag a Tulliver-szülőkben és a Dodson-nővérekben is valamennyire Eliot szüleit és nagynénjeit lehet felismerni, de hát, a kortárs szerzők ilyen találgatásokkal szemben általában tiltakozni szoktak, szegény Eliot ezt már nem teheti.

  • 5 klasszikus a házasságról tanít

    5 klasszikus a házasságról tanít

    Az olvasás nekem éppúgy a világ megismerésének egy módja, mint az utazás, és azt gondolom, a jó könyvek sok mindent tanítanak önmagunkról, emberekről, kapcsolatokról. Ebben a bejegyzésben azokat a klasszikusokat szedtem össze, melyek a házassággal kapcsolatban hoznak gondolkodnivalót és tanulságot. Nem, nem szerelmes regények.

    Szándékosan nem mondom azt sem, hogy ezek a legjobb regények a házasságról. Elég furán hangzana tekintve, hogy egyik sem boldog házasságról szól. De hát Tolsztoj már megmondta az Anna Kareninában: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bár azt azért vitatnám, hogy minden boldog házasság egyforma, de az biztos, a klasszikusok már csak olyanok, hogy mindig azt kutatják, ami nem működik a világban, és nem annak örülnek, ami (momentán éppen) igen.

    Mellesleg, pont az Anna Kareninát és híres párját, a Bovarynét kihagytam ebből a válogatásból, mert azok számomra elsősorban a nő helyzetével és társadalmi szerepével foglalkoznak, másrészt azért is, mert úgyis mindenki hallott már róluk. Helyette hoztam öt olyat, amiről talán nem…

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Amerikaival kezdem, amiből sikeres film is készült. Richard Yates regénye az 1950-es években játszódik, egy amerikai kertvárosban, Frank és April Wheeler, egy kétgyermekes, középosztálybeli házaspár főszereplésével. Felvonultat minden játszmát és önáltatást, amit minden kapcsolatunkban, de különösen a házasságunkban érdemes volna beszüntetni, vagy el se kezdeni.

    Ugyanakkor döbbenetesen jól érzékelteti a regény azt is, hogy a játszmák oka mindig önmagunkban keresendő, és az ember azért olyan, amilyen, mert nem tud más lenni. Mert a múltja, a sebei, az énjét marcangoló kételyek és félelmek erősebbek lehetnek még az álmoknál és elhatározásoknál is, és ezek önmagát éppúgy felőrölhetik, mint a kapcsolatait. A szabadság útjairól írtam már részletesebben korábban, ami egy könyvajánló és elemzés keveréke lett, itt elolvashatod.

    Németh László: Iszony

    Németh László: Iszony

    Nem árulok el titkot, az Iszony sem egy boldog házasság története, viszont nem ismerek még egy magyar regényt, ami ennyire megrendítően és mélyen, rezdülésről-rezdülésre bontaná ki a házasságot, mint az Iszony Nelli és Sanyi kapcsolatát.

    Németh László a többi regényében is hihetetlen érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, az emberek sokféle, gyakran ellentmondásos érzelmeit és indítékait. Az Iszony viszont amiatt is különleges, mert nyelvileg talán ez a legszebb, a szöveg tömörsége, ereje, nyelvi gazdagsága önmagában is páratlan. (Ki tudja elfelejteni azokat a sosem hallott, mégis pontosan értett szavakat, mint kacsmarog, hazahőbölög, megnyöszördül vagy brácsázás…?)

    De mit tanít az Iszony a házasságról? Például azt, hogy önmagunk, legmélyebb vágyaink feladása mindig (látványos vagy csendes) tragédiával végződik; hogy két, önmagában jó szándékú ember is pokollá tudja tenni egymás életét, ha képtelenek megérteni azt, mire vágyik a másik, és nem tudják kezelni a különbözőségeiket. Valamint azt is, hogy nem elég, ha valakit boldoggá akarunk tenni, mert ez nem egyszemélyes döntés, a kapcsolatban mindig két embernek kell igent mondani egymásra.

    A 1920-as évekbeli Magyarországon játszódó történetben Nelli tulajdonképpen a kezdetektől idegenkedik Sanyitól, akit ez csak még inkább ösztönöz a lány meghódítására, akiben valami ritka kincset vél felfedezni. Nelli valóban nem az a tipikus falusi lány, aki pörög-forog a szüreti mulatságon, s életének központi kérdése, hogyan fogjon férjet. Nelli tanyasi lány, magányos, büszke, befelé forduló. Nem álmodozik menyasszonyi ruháról és esküvőről, nem is igazán akar férjhez menni. Sanyihoz főleg nem, a körülmények mégis erre kényszerítik.

    Szembemehetne-e Nelli ezzel a házassággal? Talán. De egyedül van, nőként, egy olyan világban, ahol egy nő egyedül borzasztóan nehezen állhat meg a maga lábán, vagyontalan nő meg sehogy. Nellinek nincs ehhez ereje, lehetősége se igazán, az anyjától pedig még csak lelki támogatást sem kap, sőt, egyenesen az anyja löki Sanyi karjaiba.

    Nelli azért megpróbálja elviselhetővé tenni a házasságát, önmaga megerőszakolása árán is. Dolgozni, beosztani, otthont és rendet teremteni tökéletesen tud, de neki feleségnek is kellene lennie. Azok a bizonyos asszonyi kötelességek, melyeket kezdetben is borzadva, undorodva visel el… Sanyi a maga módján – ó, ez nagyon veszélyes szókapcsolat – szereti Nellit. Van abban valami szomorú, hogy pont ezzel teszi elviselhetetlenné a házasságot Nelli számára. Megfojtja az erőszakos szerelmével, és sosem érti meg, mit rontott el, hiszen ő igazán mindent megtett, hogy a felesége boldog legyen, még új ülőgarnitúrát is vett. Jaj.

    Ahogy Németh László Nelli bőrébe bújik – ugyanis a történetet Nelli visszaemlékezéseként ismerjük meg -, a szavam elakad. Nem vidám, de lüktető, sűrű, mély ez a regény.

    Doris Lessing: A fű dalol

    Doris Lessing: A fű dalol

    Kicsit az Iszony párja ez a regény számomra, mert ez is egy olyan házasság története, aminek sosem lett volna szabad megköttetnie, és mi, olvasók ezt az első pillanattól fogva tudjuk. Ahogy azt is, hogy az önmagukban átlagos, nem rossz, csak sérült, egymás mellé mégis alkalmatlan szereplők tönkre fogják tenni egymást. De A fű dalol a rasszizmus története is, a negyvenes évekbeli Rhodesiában, a mai Zimbabwéban játszódik, ahol a rasszizmus magától értetődően áthat mindent, és nem függetlenítheti tőle magát senki, aki ott él.

    A nyitány egy gyilkosság, ami keretbe foglalja a történetet, hiszen utána visszaugrunk az időben, és a szemünk előtt bontakozik ki az, ami odáig elvezet. Doris Lessing jól ismeri azt a társadalmat, amiről ír. Brit szülők gyermekeként született a mai Iránban, majd szüleivel együtt a mai Zimbabwébe költöztek. Regényének főhőse, Mary vénlány. Boldog vénlány. Körülményeihez képest mindenképpen, ami az ő esetében azt jelenti, hogy nyomorúságos gyermekkorát feledve a városba költözik, dolgozni kezd, aminek köszönhetően független és viszonylag gondtalan életet él. Mozgalmasak a hétköznapjai, sokat jár társaságba, élvezettel olvassa a bugyuta szerelmes regényeket. Számos ismerőse van férfiak és nők közt egyaránt, mindenkivel jól kijön. Barátja viszont nincs egy sem.

    Mary ugyanis iszonyodik a bizalmas kapcsolatoktól, mindenkitől tart egy bizonyos távolságot. Felszínesek a kapcsolatai, felszínes az élete is, de nem bánkódik ezen, egyáltalán nem is jut eszébe, annyi minden történik vele. Érezzük, később pedig be is bizonyosodik, hogy bármennyire is nem egy ilyen életet tartunk teljesnek és boldognak úgy általában, Mary számára ez az élet lenne a happy end. Mert alkalmatlan másra. Múltja lelkileg és fizikailag is alkalmatlanná tette őt az intim kapcsolatokra, és a regény érzékletesen mutatja be, hogy a házasság börtönébe zárva hogyan teszi tönkre Mary önmagát és a férjét is.

    De miért is házasodik meg? Mert már harminc éves, mert a barátnői szerint itt lenne az ideje, mert furcsállják már az emberek, ha ilyen idősen egy nő egyedülálló. Mary nem azért mond igent Dick-nek, mert szereti őt. Még csak nem is ismeri. Azért mond igent, mert végre kell valakinek, végre feleségül kéri őt valaki, és Mary ekkorra már el is felejtette, hogy valójában nem is érzett vágyat soha arra, hogy bárkihez feleségül menjen, sem arra, hogy valaha gyereke legyen. Mi pedig egyre erősebben érezzük, hogy tragédia felé halad a történet, a kérdés csak a mikor.

    A történet középpontjában Mary jellemének alakulása – azt is mondhatnám, bomlása – áll. A vidéki élet előhozza gyermekkora borzalmas emlékeit, az eseménytelenség és egyedüllét pedig még inkább arra kényszeríti, hogy szembenézzen velük. Nem tud hová menekülni, a farmon csend van, és nincs mit csinálni, pedig Mary mindent megtesz, hogy cselekvésbe meneküljön. Végül már gyereket is akarna, csakhogy valakiről gondoskodnia kelljen, s így mindig elfoglalt lehessen. 

    Dick, ez a jóakaratú, de gyenge és szerencsétlen ember Mary-n éppúgy nem tud segíteni, ahogy a gazdaságát sem tudja fellendíteni. Mary dühkitörései az évek alatt közönybe tompulnak. Ahogy elveszti az utolsó reményét is arra, hogy az élete valaha még megváltozhat, úgy csúszik bele lassan az őrületbe.

    Erre csak ráerősít az, hogy közte és a legutoljára a házhoz kerülő fekete szolga, Moses között valamiféle kapcsolat kezd kialakulni. Mary érez valaki iránt, akit nem is szabadna embernek tekintenie. Ráadásul negatív és pozitív érzelmek harcolnak benne – félelem és vonzalom -, s ez Mary-t pattanásig feszíti. Jól érzékelteti ezt a könyvből vett részlet:

    Annyi történt csupán, hogy a fekete-fehér, úrnő-szolga sablont megtörte a személyes kapcsolat; s ha a fehér ember Afrikában véletlenül belenéz egy bennszülött szemébe, s megpillantja az emberi lényt (amit legfőbb igyekezete elkerülni), bűntudata, amit önmaga előtt is titkol, méltatlankodás formájában csap fel, és a kezében már le is sújt a korbács.

    A fű dalol

    Egy ilyen történetnek nincs boldog vége. Hiszen tudtuk is – és a nyitó jelenet nélkül is tudtuk volna – , hogy tragédia felé közeledünk. Kiugrási lehetőségek nincsenek, csak kudarcok és feleslegesen meghozott áldozatok.

    A végleg megbomlott, talajt vesztett Mary lassan Moses hatalmába kerül, aki végül meggyilkolja őt. Moses itt már nem is annyira egy személy, inkább maga az ítélet, aminek a közeledését végig éreztük – s érezte Mary is, hiszen maga megy elébe. Moses pedig az igazságszolgáltatásnak megy elébe, feladja magát, s tudnivaló, hogy tettéért néhány nap múlva felakasztják. A gyilkosság pedig nem lesz több, mint általában véve egy fekete férfi rablógyilkossága – mind ilyenek ezek – és egy pár soros hír a másnapi újságban.

    Ha már az Iszonyt említettem, érdekes összevetni a két házasságra alkalmatlan nőt és a két házasságot. Nelli végül rátalál arra, amiben kiteljesedhet, de ehhez Sanyi halálán át vezet az út. Mi lett volna, ha Sanyi nem hal meg, hanem még évtizedekig gyötrik egymást? Dick halála vajon változtatott volna Mary sorsán? Elkerülhető lett volna a tragédia, ha a két férfi képes megérteni, honnan ered a feleségük boldogtalansága?

    Füst Milán: A feleségem története

    Füst Milán: A feleségem története

    Ismét egy magyar, de világirodalmi szinten is kiemelkedő regény, melyben számomra az volt a legérdekesebb, hogy úgy mutat be egy házasságot, hogy azt csak az egyik fél szemszögéből látjuk, és elejtett szavakból, valamint egy-egy árulkodó tényből sejtjük mégis, hogy elbeszélőnknek mind a megbízhatósága, mind a tisztánlátása megkérdőjelezhető. A cím – A feleségem története – rá is erősít a másik szemszög hiányára, hiszen a feleség történetét kizárólag Störr kapitány meséli.

    Szerelem, féltékenység, férfi és nő különbözősége, és az egymáshoz közel kerülés vágya ellenére egyre növekvő távolság, elbeszélés egymás mellett – elsősorban erről szólt nekem ennek a házasságnak a története.

    Störr kapitány faragatlan, darabos, sokféle értelemben véve „bolygó hollandi” – holland, hajóskapitány és elveszett. Feleségét bálványozza, de őrülten féltékeny is rá, és ennek a féltékenységnek az ábrázolása nagyon érdekes, ugyanis sohasem tudjuk eldönteni, valójában van-e alapja, vagy nincs, mivel a regényben a kapitány fejében vagyunk, és ő maga sem tudja, hogy tényekben gyökereznek a képzelgései, vagy a képzelgéseihez keres őket alátámasztó tényeket. Ez a dilemma viszont tágítható a végtelenségig, hiszen bármiről is legyen szó, minden egyes ember saját magába van zárva, és nemhogy legyőzni nem tudja a korlátait, gyakran még felismerni sem.

    Engem végig nagyon izgatott a feleség soha meg nem ismert szemszöge is. Talán mert nő vagyok? Mindenesetre mivel ez a szemszög nem volt megírva, akaratlanul is megpróbáltam összerakni a saját fejemben. Érzékeny lelkű, törékeny nő volt, akit a faragatlan kapitány hiába szeretett a maga módján, azon a módon nem tudta szeretni, amire valóban vágyott volna? Vagy egy képmutató, elkényeztetett sznob, aki kihasználta és lenézte a férjét? Szótlanul tűrt, nem próbált mentegetőzni, mert belátta, hogy a megértés hiányát egy bizonyos ponton túl semmivel nem lehet áthidalni, vagy dacból és a megbánás hiánya miatt nem magyarázkodott soha?

    A kapitány szemszögéből ezek bármelyikét lehetett igazolni, és ez is nagyon találó érzékeltetése annak, hogy az ember érzelmeinek hullámzása függvényében mennyire másnak látja a hozzá közel állókat. Különösen a házastársát, hiszen a szerelem hevességéhez kevés másfajta érzelem hasonlítható. Így lesz Störr kapitány története a miénk, mert magunkba kell néznünk ahhoz, hogy értelmezzük, és azt hiszem, mindenkinek mást mond, az élet különböző szakaszaiban is.

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai is szakértője kapcsolatoknak és a lélek finom rezdüléseinek, legalábbis a regényeiben. A Válás Budán címűben egy szerelmi háromszöget bont ki két régi ismerős, Imre és Kristóf éjszakai beszélgetésén keresztül, a harmadikat, Annát pedig a két férfi emlékein keresztül ismerjük meg.

    Az emlékek az ifjúkorba nyúlnak vissza, de a két férfi a beszélgetésük idején már házas. Igaz, Imre éppen válik Annától, Kristóf pedig a válóperes bíró az ügyükben. Nem is hagyja nyugodni ez az ügy, gyakran felbukkan előtte Anna hangja és képe, ahogyan régről emlékszik rá, noha már akkor meggyőzte magát, hogy kettejük kapcsolata felszínes csak, azóta pedig természetesen nyoma sincs már a lelkében, felesége van, gyerekei.

    Hm. Kristóf lelke. A három szereplő közül őt ismerjük meg legmélyebben, és ő a legkevésbé szimpatikus, szigorú, merev elveivel, melyek emelkedettek, de érzéketlenek is. A Kristóf gyerekkorába való betekintés viszont megmutatja, hogy az érzéketlenség védekezés, egy olyan páncél, ami nagyon régóta szolgál már védelmül. Valójában az érzelmek elfojtása áll a középpontjában ennek a regénynek, mely arra tanít, hogy nagyon komoly árat kell ezért fizetni, és ha látszólag rendben van is minden, időnként ott vannak azok a furcsa álmok, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétek.

    Sem Anna, sem Kristóf nem tudja elfelejteni a múltat, és Imrének rá kell döbbennie, hogy hiába szereti a feleségét, hiába tenne meg érte bármit, Annában olyan hiány van, amit nem tud betölteni. „Ott kellett hagynom egyedül a végzetével. Előbb-utóbb minden embert ott kell hagyni, egyedül a sorsával. Akkor még nem tudtam. De milyen idegen lehet neked mindez! Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni” – mondja Imre.

    Anna van a középpontban, de mégsem csak ő, mert Imrén és Kristófon keresztül két világképről is szól ez a regény. Nemcsak szerelemről, párkapcsolatról, hanem az életről, amibe az beágyazódik. Tapintható a csend, a választ nekünk kell keresni.

  • A Szolgálólány meséje folytatódik: Testamentumok

    A Szolgálólány meséje folytatódik: Testamentumok

    Bizalmatlan vagyok a folytatásokkal, tapasztalatból tudom, hogy gyakrabban nem nyerik el a tetszésemet, mint igen, mégis ritkán tudom megállni, hogy ne olvassam el őket (mert nemcsak bizalmatlan, kíváncsi is vagyok :P). De hogy Margaret Atwood regényének, A Szolgálólány meséjének a folytatását elolvastam, azt nem kellett megbánnom.

    Elődjéhez hasonlóan a Testamentumok is lebilincselően izgalmasra sikerült. A Szolgálólány meséje tömörebb és ütősebb volt, a Testamentumok viszont kevésbé lett nyomasztó. Ugyanakkor nem is annyira folytatásnak tűnik, inkább kiegészítésnek, mert amit Gileád világához hozzátesz, azok az új szemszögek.

    Mi történt Fredével, miután becsapódott a teherautó ajta?

    Ezzel a jelenettel ér véget A Szolgálólány meséje, és noha Gileád bukásáról tudomást szerezhettünk, Fredé sorsa homályban maradt. Vajon sikerült megszöknie, szabad lett, vagy elfogták, bebörtönözték, megölték?

    Margaret Atwood tizenöt évvel később veszi fel a történet fonalát, és ennek a regénynek nem Fredé a főszereplője, bár a sorsáról tudomást szerzünk idővel (és az igazi nevét itt sem tudjuk meg). A történet három szálon fut, három nő visszaemlékezéseit olvassuk, akikből kettő még nagyon fiatal, egy pedig idős, és igen nagy hatalommal bír.

    A Testamentumok főhőse megosztó személyiség

    Margaret Atwood: Testamentumok

    Bár hármuk visszaemlékezései váltakoznak, ha egyetlen főhőst kell választanom, az Lydia néni, aki kézben tart minden szálat, jóval tapasztaltabb és agyafúrtabb a két fiatal lánynál, és az ő szemszögén keresztül látunk legjobban a dolgok mélyére. Nem utolsó sorban pedig ő az előző regény egyik leggyűlöletesebb figurája, az elnyomó hatalomhoz csatlakozó, a többi nőt eláruló nő, a Nénik vezetője. Zseniális húzás volt éppen őt főhőssé tenni, és az írónő remekül kiaknázott mindent, amire ez lehetőséget adott.

    „Én is csak jót akartam, motyogom néha magam elé némán. A legjobbat akartam, illetve a lehető legjobbat, ami nem ugyanaz.” – írja Lydia néni a visszaemlékezésében. Például az ő karakterén keresztül mutatja be a regény, hogy mennyire nehéz különbséget tenni egy diktatúrában elkövetők és áldozatok között, hogy mekkora különbség van a „legjobb” és a „lehető legjobb” között.

    Két másik szemszög, két másik női sors

    A két fiatal elbeszélő eléggé elmarad Lydia néni mögött, bár a történetük izgalmas, főképp, amikor hármuk szála végül összetalálkozik. Agnes Gileádban él, Feleségnek nevelik, de amikor megtudja, kihez akarják hozzákényszeríteni, bármi áron menekülni akar. Daisy pedig egy kanadai tini, aki eleinte mit sem sejt különös múltjáról, ám egy tragédia kényszerpályára állítja. 

    Kettejük szemszöge is hozzátesz ahhoz, amit a Feleségekről és Nénikről, vagyis a Szolgálólányokhoz képest kiváltságosabb gileádi nőkről megtudunk – akik ugyanúgy adott funkciók ellátására vannak rendelve, szerepükből soha nem léphetnek ki, csak nagyobb megbecsülést kapnak érte a Szolgálólányoknál.

    Margaret Atwood: Testamentumok

    De Agnes és Daisy karaktereiben közel sincs annyi erő és mélység, mint Lydia néniében. Sőt, Daisy későbbi küldetését nem igazán értem, éretlen és alkalmatlan a feladatára, és semmi nem indokolja, miért pont őt választják, nekem ez egy kis logikai gubancnak tűnik a történetben. (Persze, értem, találkozni „kell” a három szálnak…)

    Reménykeltőbb a második könyv?

    A Testamentumokat kevésbé éreztem nyomaztó regénynek, mint A Szolgálólány meséjét, de nem azért, mintha Gileád kevéssé embertelen színben tűnne fel, hanem részben pont amiatt, mert már nem az újdonság erejével hatott. Másrészt azért is, mert itt három cselekvő női hősünk van, akik – különböző módon és lehetőségeikhez mérten – azért rendelkeznek némi döntési szabadsággal, ellentétben a Szolgálólánnyal, akit szerepe szinte teljesen megfosztott ettől.

    Kinek ajánlom?

    Aki inkább olvasná, mint élné a disztópiát (hah, tudom, ebben sincs nagy cselekvési szabadságunk), aki olvasta A Szolgálólány meséjét, és kíváncsi a folytatásra.

    Hogy ez előzmény olvasása nélkül érthető-e ez a regény? Úgy gondolom, a kép a gileádi rendszerről akkor is összeáll, bár teljesebb az előzményekkel együtt. Ami a főszereplőket illeti, az ő történeteik szinte függetlenek egymástól. Van egy kapocs, ami az első könyv olvasása után sejthető, de enélkül is izgalmas olvasmány a Testamentumok.

    Viszont egy elkoptatott klisével kell befejeznem: ahogy az már lenni szokott, az első regény azért mégis jobb, ha csak hajszállal is.

    Te olvastad a folytatást? Mit gondolsz róla?