Kategória: Személyes

  • Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Negyedik éve írom meg ezt az összegzést, és még mindig nagyon szeretem. Idén különösen sokat olvastam, aminek örülhetnék is, ha részben nem azért történt volna így, mert időnként meglehetősen elegem volt a valóságból, és a könyveken kívül máshova nem nagyon lehetett menekülni előle. De a regényekbe merülni jó választás amúgy, kutatások is bizonyítják, hogy hatékonyan csökkenti a stresszt. Ne a homokba dugd hát a fejed, hanem egy jó könyvbe!

    A molyon idén elkezdett, és gondosan vezetett olvasmányaim listájának köszönhetően most először azt is meg tudom mondani, szám szerint hány könyvet olvastam 2020-ban: 48-at. Célkitűzésem pedig ezennel az, hogy jövőre ezzel ne akarjak versenyezni, mert nem a szám a lényeg, hanem minden más, amit az olvasmányok adnak.

    Szóval jöjjön az a tíz, ami nekem idén a legtöbbet adta, egy-egy kedvenc idézettel kísérve. Némelyikről írtam már bővebben, azt belinkelem, némelyikről meg majd fogok. 🙂

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    „Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”

    Németh László: Gyász

    „A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; előbb megöregszem én, mint beletörődjek.”

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    „– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
    – Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

    Szerb Antal: A Pendragon legenda

    „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.”

    Günter Grass: A bádogdob

    „Fehérre lakkozott kórházi vaságyam tehát mérce. Számomra még ennél is több: ez az ágy a cél, amelyet végre elértem, ez a vigasztalásom, sőt hitem is lehetne, ha a kórház igazgatósága megengedné, hogy némi változtatást eszközöljek rajta: szeretném magasabbra emelni a rácsát, hogy többé senki se férkőzhessen túl közel hozzám.”

    Alessandro Baricco: Tengeróceán

    „Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz.”

    Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

    „Végül is olyan könnyű összezúzni egy történetet. Megtörni egy gondolatsort. Összerombolni egy álomtöredéket, melyet olyan óvatosan hordoznak körbe, akár egy darab porcelánt. Hagyni, vele tartani, ahogy Velutá tette, ez a legnehezebb dolog.”

    Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

    „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.”

    Michelle Obama: Becoming (Így lettem)

    „Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet: “Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.”

    Yaa Gyasi: Homegoing (Hazatérés)

    „– Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.”

    Meséljetek, nektek mik voltak az idei kedvenceitek!

    Ha érdekelnek az előző évi kedvencek is, itt megnézhetitek őket!

  • 2020: az év, ami mehet a kukába?

    2020: az év, ami mehet a kukába?

    Nem egyszer nyilallt belém az idei év során a gondolat, hogy, “na, ez is mehet a kukába, az egész év úgy, ahogy van”. Sok tervet és álmot felborított, és még mindig itt kísért a bizonytalansággal, amit az év vége sem zár le. Sok nap és hét nagyon egyforma, és a legnehezebb, hogy hiányoznak azok az események, amiket örömmel és izgalommal lehetne várni.

    Amikor nehéz a hála…

    Nemcsak az utazásra gondolok (noha nekem az is nagyon hiányzik még akkor is, ha tudom, nem ez a legnagyobb probléma most a világban, és ráadásul nyáron, ősz elején bizonyos keretek közt utazhattunk is), hanem arra, hogy beüljek egy forró csokira valamelyik barátnőmmel egy este, elmenjek moziba a Kedvessel kettesben, vagy egyáltalán… lehessen mosolyogni maszk nélkül, és ne rezzenjek össze önkéntelenül riadtan, ha eltüsszentem magam a boltban a hűtőpult előtt (ahol mindig tüsszentenem kell a hirtelen hidegtől). Szeretek itthon lenni, de legalább ennyire szeretek hazaérkezni is – amihez viszont el kéne menni.

    Nem, ez nem az az év, amikor könnyű hálásnak lenni. Ha elképzelem azt a sok-sok párhuzamos univerzumot, amelyikben nincsen pandémia, ha elképzelem, mi lehetett volna akkor, úgy különösen nehéz a jót meglátni. A hálához az kell, hogy lássam a többi párhuzamos univerzumot is, amik sokkal rosszabb verziói a mostani valóságnak. Miért mindig azt képzeljük el, ami jobb lehetne? Talán, mert ez visz előre, ez sarkall cselekvésre. De hálára nem ez sarkall. 

    Az örömök, jé, mennyi!

    Pedig valójában dehogy is akarnám kukába vágni 2020-at. A pandémiát, azt ezer örömmel, de a többit nem. A Picurral itthon töltött időt, amikor nap mint nap láthatom, ahogy ügyesedik, gügyög, kacag (és igen, gyakran sír is, mivel olyasféle borzalmakat kell átélnie mellettem, minthogy felöltöztetem, vagy nem hagyom belenyúlni a szemeteskukába). Mégis örülök, hogy itthon lehetek vele élete első éveiben, és annak külön, hogy a Kedves itthon dolgozik, így sokkal többször látja az apját, mintha “reggel 8-kor megyek, este 6-ra jövök” munkája lenne – amilyen mindkettőnké volt nagyon sokáig, még a Picur születése előtt.

    Kamnik Saddle, Kamnik Alps, Slovenia

    Ott van még a természet. Mi eddig is legszívesebben ott töltöttük az időnket, de az idei évnek különösképp megmentője volt. Hóvirágokat kerestünk februárban, a Picur akkor még apja hátán utazva tekergette a nyakát. Túráztunk a virágzó Vértesben és Börzsönyben, megmártottuk a Picurt a Balatonban, körbejártuk vele Szlovéniát, felvittük az Alpok kétezres csúcsaihoz. Addigra már nyár vége volt, és ő nagy elszántsággal akart négykézláb belemászni minden utunkba kerülő jéghideg hegyi patakba.

    A tenger. Még ez sem hiányzott végül idén, pedig már lemondtunk róla. Aztán meg az őszi levelek. Majd az utazás-stop, belföldön is. De még így is annyi hegy és domb van a közelünkben, a Budai-hegyek, a Pilis, Vértes és Börzsöny. Bár most már kopár minden, és mire eljutottunk megnézni a frissen hullott első havat, addigra el is olvadt, azért nem adjuk fel.

    Első regényem, és a készülő második…

    És idén jelent meg az első regényem! Régi álmom teljesült ezzel, és köszönöm nektek, hogy megvettétek, elolvastátok az Útont, majd írtatok nekem utána, hogy elmondjátok, mit szerettetek benne. A magánkiadásnak sok nehézsége van, de a legnagyobb öröme az, hogy közvetlen kapcsolatra ad lehetőséget az olvasóimmal, és nagyon jól esett, hogy sokan éltetek ezzel, írtatok visszajelzést a regényemről, privátban vagy a molyon. Bátorítalak erre titeket továbbra is, mert nemcsak örömet okoz (és van, hogy nem okoz örömet), de el is gondolkodtat, és sokat tanulhatok belőle.

    Úton, 2020

    Sokat olvastam és írtam még idén, a természet mellett ez volt másik menedékem. Két új regényvázlatom született, sőt, az egyiknek már a javítását is elkezdtem. A másik a novemberi NaNoWriMo eredménye, és még el sem olvastam. De mindkettő szárnyalás volt, szabadságot jelentett épp akkor, amikor nagyon kevés szabadságunk volt az évben tenni és menni. Lesz-e második regényem? Örültem, hogy néhányan megkérdeztétek, és remélem, igen. De még sok munka van hátra odáig, úgyhogy a mikort nem tudom, sőt, a hogyanról is gondolkodom, és hamarosan mesélek erről nektek részletesebben.

    Búcsú a Cafeblogtól, de lesz folytatás

    El kellett búcsúzzak egy blogomtól, mert a Cafeblog jövő évtől már nem lesz blogszolgáltató, így az “Akarsz-e játszani?”, első magyar nyelven írt blogom, első botladozásaim, stílusgyakorlataim, szavakkal való játszadozásaim helyszíne bezárt. Elkezdtem viszont idén ezt a blogot, kiegészítésképp, de végül folytatás lesz. Itt él tovább az “Akarsz-e játszani?” blog egy része, és lesz itt a jövőben is mindenféle merengés és töprengés és inspirálás és ömlengés és jó könyvek. Jó könyvek mindenképp.

    Valamint rendületlenül folytatom a másik, utazós blogomat angolul – blogunkat, bár az írója én vagyok, de rólunk szól, a Kedvessel kettesben átélt utazós kalandjainkról, egy éve meg már hármunkról. Amerikai utazásaink után született ez a blog több mint öt éve, nekünk az emlékeink fontos őrzője, nektek pedig, remélem, sok hasznos ötletet és tanácsot ad az utazáshoz Magyarországon, Európában és azon túl. Igen, ezt most nem lehet… vagy nagyon nehezen.

    A hála: azt nézzük, ami van, nem azt, ami nincs

    Fall in Kőszeg, Hungary

    Nem könnyű nem arra gondolni most, hogy idén nem sétálhattunk karácsonyi vásárban forró kürtöskalácsot majszolva, és mi mindent mást sem tehettünk, sőt, talán még családi karácsony sem lesz, pedig a Picur már épp kezdi megszokni, megismerni a tágabb családot, de ez megint a párhuzamos univerzum, ahol minden jobb, és ami után nincs értelme sóvárogni.

    Azt hiszem, kihoztuk ebből az évből a legtöbbet, amit ki lehetett. Élmények és regények születtek, és most is épp itt ül mellettem a Picur, és komoly érdeklődéssel szemlél egy üres arckrémes tégelyt – olyan komollyal, amilyenre csak egészen kicsi gyerekek képesek. Elmélyült figyelemmel teljesen átadja magát az izgalmas felfedezésnek, hogyan lehet a tégely tetejét le- és felcsavarni. Ezt érdemes lenne eltanulni tőle, szebb és érdekesebb lenne az élet (természetesen nem a krémesdoboz tetejének le- és vissszacsavarásától…).

    Szép karácsonyt, sok apró örömöt és egy könnyebb, szabadabb új évet kívánok nektek!

    Ti hogyan tekintetek vissza erre az évre?

  • Mi mindenért lehet szeretni az őszt?

    Mi mindenért lehet szeretni az őszt?

    Igazság szerint én a késő tavaszt szeretem, az orgonaillatút, ami már a nyarat fogja kézen, és annál jobban csak a nyarat magát. De megtanultam szeretni az őszt is, főleg, amióta nem a becsengetést jelenti már. Megszerettették velem az utazásaim is.

    Ez váratlanul ért. Hogy ismeretlen helyekbe beleszeretek, nem olyan meglepő, de az volt, hogy az ismerteket is jobban szeretem, különlegesebbnek látom, minél többfelé járok a világban. Például a magyar őszt. Azt, hogy van négy, ennyire különböző évszakunk, melyeknek más a hangulata, szépségei. Ebben nőttem fel, és idővel értettem csak meg, hogy mi az ajándék benne, hogy ez nem mindenhol van így, hogy mások olyan vágyakozva nézik az őszi tájakról készült képeket, mint én a trópusi tengerpartokét. A szomszéd fűje… A trópusokon tényleg zöldebb.

    Börzsöny ősszel

    Igen, nekem kicsit igyekeznem kell szeretni az őszt, mert nem mindig megy magától. De most arra akarok figyelni, amit szeretek benne.

    A színeket. A sárga, narancs, rozsdavörös és barna lombokat, az októberi nap langyosában fürdő színes tisztásokat. A szélben táncoló arany leveleket. A Pilis és a Börzsöny erdeit, ősszel is. A Városligetet, ahol évekkel ezelőtt sokat futottam az őszi fák alatt, amikor még arrafelé béreltünk lakást. Újabban meg a csepeli Kis-Duna sétányt, ahol minden évszakban sokat sétáltunk a Picurral.

    A magas hegyek még ősszel is csábítanak… egy régi ősz a Bajor-Alpokban

    Szeretem a sült gesztenyét. Halottak napján árulták mindig a temető bejáratánál, az illata csábító volt és meleg, a kezünk pedig fekete lett, mire meghámoztuk. És a parkokban a földön barnálló gesztenyék… Rég volt már, hogy gyűjtöttem őket, hamarosan a kisfiam fogja.

    Olyan jó ősszel elővenni a csokifondü készletünket, és az egyre korábban érkező, egyre hűvösebb estéken a körtét, banánt, narancsot a forró csokoládéba mártogatni.

    A piték, muffinok és csokiszuflék illata is az ősz illata nekem. Amíg jó idő van, ritkán töltjük négy fal közt a hétvégéket, így sütni sem szoktam. Bezzeg ha jönnek a szürke, lucskos napok, akkor nincs is nagyobb öröm, mint a konyhában tenni-venni a jó meleg piteillatban. Na, jó, megenni a pitét még nagyobb öröm.

    a Pilisben járva

    Első túráink hármasban is ősszel voltak. A Picur augusztus végén született, októberben a mellkasomra kötve, hordozókendőben szundikálta végig hosszú sétáinkat a Kedvessel a budai dombokon és a Pilisben. Némelyik színes levél nagyobb volt, mint a feje. Az idei őszön már az avart rugdossa kacagva.

    Ősszel a mediterrán országok is csodásak. A szeptember és október ott még szinte nyár, de a nyári tömegnek már nyoma sincs. Az ég kék, a napsugár meleg. Így jártunk Portugáliában, Milánóban, Korfun, vagy éppen Horvátországban. Mégiscsak elkalandoztam. Se gondolatban, se máshogy nem tudok sokáig egy helyben maradni, szanaszét a világban van az a sok szépség, ami nekem mind kedves. Jaj, még a kaliforniai őszről is tudnék mesélni…

    Te szereted az őszt?

  • Horvátországi élmények mozaikja

    Horvátországi élmények mozaikja

    A hideg, kék folyó és a hűs esti levegő határán vékony, fehér páraréteg úszott. Az árnyak nyúlásával kissé meghízott, fehér dunnaként takarva be a Kupa folyó mozdulatlan tükrét. Ebben a tükörben fákat láttam, dús lombokat, zöldeket, kis sárgás foltokkal, és az ég egyre sötétebb kékjét. Pillanatokra volt csak időm bámészkodni, magamba szívni a csendet, amit Picur tört meg újra és újra a gagyogásával. Apró lábain ezerfelé akart menni, csak épp abba az egyetlen irányba nem, ami a haladási irányunk volt. Lapuleveleket tapogatott, és a mohát a köveken. A mohos kövek. Azok engem is elbűvölnek. Hangulatuk van.

    De várt rám még sok hangulat. Kékek. Napfényesek. Forrók és kacagók. Isztria mélykék öbleibe csobbantunk. A Picur nézegette, rakosgatta a fehér kavicsokat az öbölparton. Hasonló, múlhatatlan lelkesedés és kíváncsiság lobogott benne az elhajigált cigarettacsikkek iránt is.

    A Kupa folyó forrása

    Rovinj szűk, macskaköves utcái üresen kongtak, csak mi jártuk őket hárman, a Kedves és én, meg köztünk a Picur, akinek mindketten fogtuk a kezét. Ezt már nem sokáig hagyta. A főtér egyik fájáról szedtem néhány fügét. Friss füge! A mediterrán országok kincse. Ahol nem terem, oda már csak aszalva jut el, frissen csak helyben, ott és akkor. Mint minden igazi élmény. Édesek voltak. Kinézték őket a sirályok is, de végül megelégedtek az eldobott héj darabkáival.

    A Velebit hegységben beburkolt minket a köd. Ez a fehér sziklakolosszus választja el a tengert a szárazföldttől, a mediterrán Horvátország határa. Télen kietlen, havas, orkán erősségű szelek söpörnek végig rajta, nyáron viharos, villámsújtott. Barátságos hely, egyszóval. Ködös erdeit járva, metsző szeleivel dacolva arra gondoltam, hogy hálás lehetnék, amiért a Velebit minden felhőt és vihart begyűjt, ami a tenger felé tart. Na, jó, ez nem igaz. Arra gondoltam, hogy nem hoztam elég ruhát a Picurnak, és már azt is mind ráadtam, mit lehetne még…? A Kedves pulcsijába bújtattuk be végül, kicsit feltűrtük az ujját. Áh, igazából mindegy volt, háromszor belefért volna.

    Pag szigetén

    A partot valóban védte a hegy, szeptember közepén is kánikula volt. Pag szigete kietlen, csupa szikla, sehol egy fűszál, mintha a Marson lennénk. Azért a mesekék öblök mégiscsak megtörik az érzést, nem mintha bántam volna. Amelyiket kinéztük magunkat már jó előre, az éppen le volt zárva, ezen kicsit bosszankodtunk. Hatalmas kocsik, stáb, kamerák. De mielőtt hollywoodi sztárokat kereshettünk volna, találtunk legalább valakit, aki beszélt angolul, és felvilágosított minket egyrészt arról, hogy mi és meddig van pontosan lezárva, másrészt arról, hogy ez csak egy reklám forgatása. Méghozzá egy szexuális élvezeti cikké. 140 embernek biztosít munkát aznapra. Khm. Viszont találtunk egy másik öblöt, ahová gyalogolni kellett ugyan, de még a kétségtelenül attraktív forgatási helyszínnél is szebb volt. Ez már csak így van, a gyaloglásból mindig kisül valami jó.

    Ezután Makarska. Fenyőillat. Rejtett öblök felkutatása. A rejtett öblökben nudisták is rejtőznek, mindegyikben. Némelyiknek a kezében cigi. Ilyen ez a Horvátország. Széles a makarskai parti sétány, a Picur a kezemet elengedve szalad. Bizonytalan lábakon, de bátran. Esik is. Majd elmondom neki tíz év múlva, hogy az orra hegyét először a makarskai sétányon horzsolta le.

    Makarskai naplemente

    Omišban már utolért minket az ősz. Éjszakákon át mennydögött, a villámok fénye bevilágította az erkélyünk alatt elterülő tenger tajtékos felszínét. Néhány csendes estén a holdat is láttuk, félkaréja a hullámok fölött lógott. Egy utolsó, napos délutánon megmásztuk a parti hegyeket, előttünk a lemenő nap, mögöttünk a kelő hold, és még épp elértünk az autónkhoz, mielőtt a tenger és az ég kékje végleg egybeolvadt, feketévé.

    Aztán már csak a szürke felhők és a szürkébe mosódó világ maradt. Meg néhány rendőr, akik tévedésből majdnem ránk törték az ajtót. Meg a tíz nap karantén itthon.

    Olvasnál kevésbé költői és jóval hasznosabb horvát útleírásokat is? Akkor nézd meg a másik blogomat, rengeteg cikket találsz ott Horvátországról!

  • A kék és a boldogság ötven árnyalata

    A kék és a boldogság ötven árnyalata

    Reggel még pizsamában, mezítláb kilépek a teraszra, hogy vessek egy pillantást a kékségre. A reggelim mellett is belebámulok. Aztán kizökkenek, mert felébred a Picur, és valamit biztosan akar. Enni, mondjuk. Én meg őt felöltöztetni. De amikor délelőtt elalszik, elszököm egy sétára. Vagy úszni. Figyelem a kék ötven árnyalatát, a kikötőből induló kompot, a part harsányzöld mediterrán fáit. Bolyongok a szűk, macskaköves utcákon, ahol a házak közé húzzák ki a szárítókötelet, és oda teregetnek. Én meg fotózom a frissen mosott, lengedező ruhákat a múltbeli utcákon.

    Kezem között szétnyílik a kristálytiszta víz, látom a pici halakat, amikor úszom. A Picur kavicsokat pottyant a vízbe, órákig nem unja el. Esténként együtt sétálunk a naplementében, hármasban. Vagy kettesben, míg a Picur apukája hátán szundít.

    Horvátország. Most azt játsszuk, hogy itt élünk. Dehogy is ez volt a terv. De 2020 nem a tervek éve. 2020 az az év, amikor minden lehetőségből és pillanatból próbáljuk kifacsarni az örömöt, mert ki tudja, mi lesz később. Ez is egy ilyen megragadott és el nem engedett lehetőség, hogy most itt vagyunk. Amikor már szinte mindenki hazament. Nyaralók, magyarok és nem magyarok.

    Szeptember elejét mi Szardínián töltöttük volna. A koronavírus előtti időben még így terveztük, akkor vettük a repülőjegyet is, amit aztán nyár elejéről eltoltunk ősz elejére. A helyzet nem lett jobb, de ezt csak utólag könnyű látni. A repülős közlekedésből még mindig hiányzik a kiszámíthatóság, augusztus végén ezt már tudtuk. A magyarországi szigorítások miatt sejtettük, hogy járattörlések következnek majd, a kérdés csak a “mikor” és a “melyik”. Kisbabával azon aggódni, hogy mikor és hogyan jutunk majd haza Szardíniáról, ha törlik a visszafelé járatunkat, valamint az összes többi budapesti járatot is… nos, ennek a gondolata sok volt nekünk.

    Rovinj régi belvárosának (szinte) üres utcáin

    Az odafelé tartó gép nélkülünk szállt fel. A visszafelé tartó járat törléséről pedig néhány napon belül kaptuk az értesítést. Akkor már Horvátországban voltunk.

    Hiányzott a tenger, igen. Meg a fölé magasodó kopár hegyek. A mediterrán hangulat. És az az érzés is nagyon hiányzott, amit nem lehet elmagyarázni annak, aki magától nem érti. Vagy érzi. Úton lenni. Beszívni az új illatokat, elveszni az idegen szavak zajában, az ismeretlen helyek vonzásában. Szerelembe esni minden nap.

    De huppanjunk vissza a kemény földre. Augusztus végén már mindegy volt, melyik országot választjuk, úgyis két hét karanténnal kezdődik a hazaérkezés. Felelősen viselkedni pedig külföldön és otthon is lehet. Számunkra pedig, “leminősítések” ide vagy oda, Horvátország volt a legbiztonságosabb tengerpart. Saját kocsival utazva, ha bármi közbejön, bármikor autóba szállva, 6-7 óra múltán hazaérve, ráadásul főszezon után. Hozzátéve, hogy akkorra már Magyarországon is jócskán romlott a vírushelyzet, különösen a fővárosban, ahol egyébként élünk. Országos szinten nem jelentett lényegi különbséget, Magyarországon vagy Horvátországban vagyunk-e, utóbbiban pedig legalább kerülni tudjuk a legnagyobb városokat.

    Így aztán eljutottunk a semmihez nem fogható kékhez. Ahol a hullámok moraját hallgatva, a napfény melegét a bőrömön érezve, a kisfiam vidám pancsikolását nézve néha szinte megfeledkezem arról, hogy ez az év nem a boldogság éve. Vagy igen?

    isztriai kék

    Hiszen ezt próbáltuk minden bizonytalanság és rossz hír ellenére idén is: boldognak lenni. Megőrizni magunkat egy kis szigetet, ahol boldogok tudunk lenni. Tudom, szerencsések is vagyunk. Személyes tragédia nem ért minket, családunkat, közeli ismerőseinket sem, a munkánkat sem vesztettük el. “Így könnyű.” Talán. Valaki más életére kívülről nézve főleg nagyon könnyű ilyen megállapításokat tenni. Kisbabával otthon lenni pedig néha idill, néha idegbaj.

    De az igaz, hogy megragadtunk minden lehetőséget, ami adatott. Ha felborultak a terveink (és felborultak, szinte mindegyik), akkor újraterveztünk, majd ismét újra. Néha fásultan, néha félbehagyva, hisz mi értelme… De újra meg újra igyekeztünk kitalálni dolgokat, amiket örömmel lehet várni. Kimentünk sétálni, túrázni tavasszal is, ahova lehetett. Nyíló virágokat kerestünk. Találkozásokat is, amikor és ahogy lehetett. Nyáron pedig a szomszédaink nagy hegyeit jártuk végig.

    Most pedig kihasználjuk az egyetlen kétségtelenül pozitív változást, amit a koronavíus hozott: a távmunka elfogadottá válását. Sőt, kötelezővé válását. Tudom, nem lehet mindenkinek így, és tudom, nem is mindenkinek könnyebb így, főleg bezárt iskolák és óvodák mellett. De végre eljött az idő, hogy sok cég felismerte, az elvégzett munka nem attól függ, mennyit ül valaki az irodában, a távmunka nem ront a hatékonyságon. Pontosabban, a hatékonyság nem ettől függ. 

    Nekünk pedig a távmunka most szabadságot ad. Talán az utazás jövője is ez? Hosszabb ideig egy helyen, lassabban mozogva? Ez csak távmunkával megvalósítható. Én pedig álmodozom már megint, pedig annyi merész álmomat söpörte el ez az év. Csakhogy álmok nélkül nem lehet élni. A kékséget bámulva pedig könnyű még álmodni is. Újra meg újra.

  • Miért olyan nehéz az építő kritika?

    Miért olyan nehéz az építő kritika?

    Húszas éveim elejétől fogva, első munkahelyemtől kísér ez a kérdés, és utólag rájövök, sokkal előbb is bennem volt már, csak nem vettem észre. Elsőkönyves íróként pedig előjött most újra, más formában, mégis ugyanúgy.

    Sokáig azt hittem, nem viselem jól a kritikát. Semmilyen kritikát. Aztán rájöttem, csak arról van szó, hogy nem tudom, mit jelent építő kritikát kapni, és mások sem tudják, hogyan kell ilyet adni. Hálás vagyok, hogy élet- és karrierutam bizonyos pontjain összefutottam olyan emberekkel, akik képesek voltak az építő kritikára, mert általuk tanultam meg, mit is jelent ez egyáltalán – és sokadszorra azt is, hogy nem, nem velem van a baj.

    „Nem bírja a kritikát”

    Mondják gyakran, és nem veszik észre, a ledorongolás nem kritika, a nyilvános ledorongolás meg főleg nem. Az pedig, hogy „szerintem ez uncsi”, vagy „nekem ez nem nagyon jött be”, nem kritika, hanem vélemény, amivel éppúgy nincs mit kezdeni, mint azzal, hogy valaki szereti-e a spenótot vagy a barackszínt (ami egyesek szerint nem is szín). Az, hogy „szép munka” meg „jól csináltad”, dicséret, és általában üres, bár jószándék van mögötte, és ez is valami (nem is kevés). Tanulni azonban nem lehet belőle.

    Akkor milyen az igazi kritika? És mitől lesz építő?

    építő kritika

    A valódi kritika ott kezdődik, hogy támpontot ad, pontosan hogyan lehetne jobban. A valódi kritika nem személyeskedő. Egy adott elvégzett feladat konkrét elemeit, vagy éppen a hozzá fűződő cselekvésünk konkrét elemeit emeli ki. Ha mindez javító szándékkal, empátiával történik, akkor lesz építő. Amire, azt gondolom, mindenkinek szüksége van, mert építő kritika nélkül nem tudunk fejlődni.

    Mégis olyan nehezen megy ez

    Adni is, kapni is. Azt hiszem, épp azért, mert keveset tapasztaltuk, pedig ezt csak tapasztalatból lehet megtanulni. És mivel nem tudunk építő kritikát adni, ezért az, akit kritizálunk, nem is fogadja ezt jól, nem fejlődik általa, és ő sem tanul meg konstruktívan visszajelzést adni. Ördögi kör. Ja, mindezek mellett pedig az sem árt, ha tudunk ítéletmentesen, józanul gondolkodni, elemezni, vizsgálni.

    A magyar oktatási rendszerből kinőve hogy is ne tudhatnám, hol van ennek a gyökere. Multis munkahelyeimet végigkísérő tapasztalat, hogy nemzetközi csapatokban valamiért általában a magyarok azok, akik se nem kérdeznek, se nem fogalmaznak meg véleményt. Korán leszoktatnak minket mindkettőről, azt hiszem. (Mielőtt pedig ezt valaki az összes tanár elleni kritikának venné, nem az. Ez egy rendszer kritikája, és én is találkoztam számos tanárral, akik sokat tettek érte, hogy ezt a rendszert kompenzálják. Hálával is gondolok rájuk.)

    építő kritika

    Egy évig az Egyesült Államokban élve viszont azt is láttam, milyen ennek a fonákja. „Positive feedback”, szendvicsmodell (építő kritikádat is két dicséret közé csomagold). Számomra ez gyógyító volt, de aki ezzel nő fel, és még túlzásba is viszik neki „biztos, ami biztos” alapon, az nagyon képtelen elvárásokkal léphet ki később az életbe. Nem beszélve arról, hogy a túlzás is vissza tud ütni. „Kisfiam, ez a legszebb ló, amit valaha láttam!” “De anya, én tehenet rajzoltam…”

    Mi a megoldás?

    Nem hinném, hogy van egy kizárólagos. Próbálkozni kell, alázatosnak lenni és fejlődni ebben is, mint minden másban. Csak hát, építő kritika nélkül nehéz fejlődni. 😛

  • Hogy vallottam kudarcot a könyvemmel az Amazonon?

    Hogy vallottam kudarcot a könyvemmel az Amazonon?

    Talán észrevettétek néhányan, hogy az Úton nem elérhető az Amazon boltjában egy ideje. Ez nem véletlen. Hogyan jutottam el onnan, hogy eleinte szinte kizárólag az Amazonon való terjesztésben gondolkodtam odáig, hogy most egyáltalán nem árulok Amazonon? Elmesélem. Úgyis tele van sikertörténetekkel az internet, hát színesítem kicsit a palettát.

    Ha érdekel a magánkiadás, különösképpen magyar nyelvű könyv amazonos kiadása (ilyen nincs is, tudom…), akkor talán hasznosnak találod ezt a bejegyzést. Ha nem, akkor remélem, legalább viccesnek. Mert ismét bebizonyosodott, leghasznosabb fegyverem az életben a humor. Valamint ahogy a Disney tanította, let it go.

    Miért is Amazon?

    Hogy miért jutott eredetileg eszembe az Amazon, az talán nem olyan meglepő. A Kindle elég népszerű az e-könyvek piacán, és aki azon olvas, az Amazonon fog vásárolni. Az Amazon pedig amúgy is egy ismert és népszerű online bolt. Továbbá remek, egyszerű (khm, igen, ezt majd még kifejtem) magánkiadási lehetőséget kínálnak a szerzőknek a Kindle Direct Publishing program keretében. Sőt, nyomtatott könyv igény szerinti nyomtatását is felkínálják. Jól definiált, átlátható folyamat keretében. Hát nem tökéletes?

    Egy probléma van, ami azért nem olyan csekély: a Kindle Direct Publishing nem támogatja a magyar nyelvet. Valamint a Kindle e-könyv olvasók sem. Az én regényem pedig magyarul íródott. De hát feladom én az első akadálynál? Persze, hogy nem!

    Hogyan lehet tehát magyar nyelven publikálni?

    Nem magyar nyelvű könyvként. Nem érthető? Pedig egyszerű. Amikor a kiadási folyamat során meg kell adni a könyv nyelvét, ott nem lehet magyart választani. És “egyéb” kategória sincs. Hát jó. Akkor hagyom az alapbeállításon, ami az angol.

    Ezzel van néhány probléma. A rendszer automatikusan felcímkézi angol nyelvű könyvnek. A nyelv szerinti kereső is angol nyelvűként kezeli. Rendben, de aki a regényemet meg akarja majd venni, az valószínűleg nem a nyelvi keresőből akad rá, mondván “nézzük, milyen magyar nyelvű regények vannak Amazonon, mert venni akarok egyet”. A címke azért zavaró kissé.

     

    A(z elfogulatlan véleményem szerint igazán szép, de mindenképpen magyar) borító

    Ugyanakkor számos dolog miatt egyértelmű, hogy ez a regény bizony magyar, akármit is ír a címke. Elsőnek ott van a borító, ami magyar. Másodszor, bele lehet olvasni az elejébe, amiből szintén kitűnik, hogy magyarul van. Végül pedig a termékhez tartozó leírást is magyarul adtam meg, sőt, hogy biztosra menjek, bele is írtam szó szerint, hogy “a regény nyelve magyar”.

    Összességében jobb ez, mint a semmi, ott van az Úton az Amazon katalógusában, meg lehet venni. Nem így álmodtam meg, de legalább működőképes. Vagyis annak tűnt.

    Nyomtatott könyv szállítása Magyarországra

    Mivel az olvasók többsége nyomtatott könyvet szeret kézbe venni, kulcskérdés volt, hogyan oldjam meg a nyomtatást és szállítást. Több külföldi cég kínál igény szerinti nyomtatást, az Amazon is. Ez is egyszerűnek tűnt. Tényleg az is. Az én dolgom a nyomdakész anyag előállítása (már a regény megírásán felül 😛 ), az Amazon intézi a nyomtatást, postázást. Amikor valaki rendel egy könyvet, nyomnak egyet, majd elküldik neki.

    Hol a probléma? Az árral. A nyomtatás ára még nem is vészes, bár magyar nyomda tud olcsóbb ajánlatot adni, főleg nagy példányszámra. De a szállítás ára Magyarországra sajnos nagyon magas. Konkrétan többe kerül, mint maga a könyv. Nem valami életképes modell.

    Ebből lett az, hogy kerestem egy magyar nyomdát, a postázást pedig magam intézem, csak belföldre. Az Amazon így maradt a Kindle olvasóknak, valamint azoknak a külföldön élő magyaroknak, akik olyan országban élnek, ahová kedvezőbb a szállítás ára. Akadtak ilyenek, nagy örömömre.

     

    A saját példányaim, egy magyar nyomdától

    És végül a hab a tortán: -300 forint szerzői jogdíj

    Szóval volt pár megrendelésem az Amazonon, Kindle-könyvre és nyomtatott könyvre is. Havi néhány darab mindkét kategóriában. Nem is számítottam kifizetésre egyhamar, mivel az utánuk járó szerzői jogdíj finoman szólva sem egy magas összeg. Nem mintha nem becsülném meg, csak ekkora összeget nem éri meg utalgatni meg könyvelgetni. Egyelőre.

    De sebaj, majd év végére vagy jövőre valamikor csak elérem a kifizetési küszöböt, és akkor megkapom egyben. Merthogy minden nagy cégnek van kifizetési küszöbe, igaz? Tíz- és harmincezer forint közötti összegek szoktak ezek lenni, éppen a fenti okból. Logikus. Meg is néztem az Amazon feltételeit, náluk ez 100 euró. Ez is logikus.

    Na, ezután pedig megkaptam az első kifizetést júliusban, mely kb. 400 forint volt, és melyből a bankom a bankközi költségek miatt (nemzetközi utalás, ugyebár) levont kb. 700 forintot. Hát igen, most jön képbe a humor.

    Oké, vissza azokhoz a bizonyos feltételekhez. A 100 eurós határ “wire transfer” tranzakciókra vonatkozik, míg “direct deposit” esetén nincsen semmilyen köszöb. Természetesen esetemben a kifizetés módja “direct deposit”. Értem én, hogy mi a különbség a két tranzakció között az Egyesült Államokon belül, de az én szempontomból mindkettő lényegében nemzetközi átutalás. Szóval keressünk megoldást. Vagy átállítom a kifizetést “wire transfer” típusúra, vagy beállítok egy küszöböt. Kitaláltad már, mi lett? Egyiket sem lehet. Magyarországról csak “direct deposit” típusú kifizetést lehet választani, küszöböt pedig egyáltalán nem lehet állítani. És havonta utalnak.

    A probléma tehát: nem vagyok bestseller szerző

    Ha ez havonta legalább pár ezer forintot, vagy netalán mondjuk tízet, jelentene, és abból vonná a bank a kb. 700 forint körüli díjat az átutalásért, akkor vállat vonnék, hogy ez van… De hogy mínuszban legyek minden hónapban? Vagyis nem, csak azokban a hónapokban, amikor épp volt eladásom az Amazonon? Oké, nevetek rajta, mert mást nem lehet ezzel kezdeni, de a regényemet innentől nem nagyon áll érdekemben Amazonon értékesíteni, tehát le is vettem.

    Aki pedig Kindle olvasóra venné az Útont…

    …az megveheti epub formátumban a Google Play vagy a Kobo boltjaiban, majd nagyon egyszerűen át tudja konvertálni a Kindle-nek megfelelő formátumba itt. Tudom, ez plusz munka nektek, de csak néhány perc, jobbat pedig sajnos nem tudok. Egyelőre. Aki pedig külföldre rendelne Útont, annak szintén az e-könyvet tudom jelenleg felkínálni.

    Mi a tanulság?

    Magyarországról könyvet árulni Amazonon induló szerzőként, havi néhány eladással nem nagyon életképes. Én roppant büszke voltam magamra, hogy ha nem is egyszerűen, de sikerült minden platformra megoldanom a terjesztést, ráadásul nyomtatott könyv még külföldön is rendelhető. Rendeltek is. És a baj ezután jött… 😀

    Nem hiszem, hogy érdemes várni arra, hogy az Amazon támogassa a magyar nyelvet, csökkentse a szállítási költségeket Magyarországra, vagy bármi apró-cseprő dolgot változtasson a folyamataiban, amivel néhány szerzőnek könnyebb dolga lenne. Évek óta várják ezeket sokan, mégsem teszik. A magyar piac kicsi, az Amazon nagy és profitéhes. Nekik nem érdekük. Én ezzel elengedtem őket.

    De remélem, akikhez eljutott a regényem így messzire, azok élvezték. 🙂

    Frissítés (2021. febr.): időközben az is kiderült, hogy hosszú távon magyar nyelven a KDP platformon keresztül egyáltalán nem lehet könyvet kiadni. Bár jóváhagyják, ha formailag megfelel, a soron következő audit alkalmával (akár egy hét, akár több hónap múlva) kiveszik a katalógusból. Nem támogatott a magyar nyelvű könyvek magánkiadása Amazonon, ennyi.

    Frissítés (2022. aug.): Az átutalási költségekre egyébként egyszerű megoldás van, amire egy ideje már rátaláltam, csak pont ennek a regénynek és az Amazonnak a kapcsán nem aktuális számomra. Wise, USD számla. Több nemzetközi platformtól is fogadtam az elmúlt évben kifizetéseket ilyen módon, teljesen ingyen.

    [hfe_template id=’4184′]
  • Történetek az útról

    Történetek az útról

    Játszunk kirakóst? Mostanában sokat nosztalgiázom, nézegetem régi utazásaink képeit. Hát igen, valahogy utaznom kell, ha máshogy nem lehet most, akkor fejben. Ennek kapcsán hoztam nektek egy kis játékot: hat rövid történetet és hat helyszínt. A történetek töredékek, kiragadott pillanatai egy-egy utazásomnak, és szerintem sejted már, mi a játék: találd meg a történetekhez a hozzájuk illő helyszínt! Hoztam képeket is, de csak dísznek, és igyekeztem olyanokat választani, amik nem árulnak el sokat, a szövegre figyelj inkább. Kommentben vagy privátban várom a megfejtéseket. 🙂

    Íme a történetek:

    * 1 *

    Bármilyen pici autót is béreltünk, az utak még ahhoz képest is keskenyek voltak. Türkiz és mélykék öblök alattunk, mediterrán ligetek mellettünk. Buszok velünk szemben, a beláthatatlan kanyarból érkezve. Legalább dudáltak közben. Ők szóltak. Becsuktam volna a szemem, ha nem lett volna olyan gyönyörű a kilátás minden kanyar után. Nem, nem én vezettem. Még szerencse, mert így is én készültem ki jobban. Még a tükröt is be kellett hajtani az egyik faluban, igaz, a mi hibánk volt, letértünk a főutcáról. Hamar visszataláltunk, arról lehetett felismerni, hogy ott tükröstől együtt is elfértünk. Idős urak ültek a házaik elé kitett padon, kedélyesen szemlélve minket, lábukat kényelmesen elnyújtva. A Kedves pedig óvatosan manőverezett köztük, hogy ha lehet, egy lábon se hajtson keresztül. Ők nem izgultak. Itt senki sem izgul. És senki sem fejezi be a háza felső szintjét, mert míg nincs kész a ház, nincs rá adó.

    * 2 *

    Akkoriban kezdődött az olcsó fapadosok korszaka. Melyeknek előnye, hogy olcsók, hátránya, hogy hajnalban vagy éjszaka, a városközponttól a lehető legtávolabb tesznek le, ahogy ez velünk is történt akkor. A városi tömegközlekedés odáig már nem ért el, így aztán maradt a transzferbusz, ami majdnem annyiba került, mint a repülőjegy maga. (A repjegy volt annyira olcsó…)

    Fél óra alatt benn is voltunk a belvárosban, onnan már csak néhány metrómegállónyira volt a szállásunk. Éjfél elmúlt, a metró drága, mi egyetemisták voltunk, csórók, de fiatalok és energikusak, természetesen gyalog megyünk. Mit nekünk az a pár megálló? Több mint egy órás gyaloglás után, amikor még mindig csak az út felét gyűrtük le, kezdtünk rádöbbenni, hogy ezek a metrómegállók nem olyanok, mint a budapestiek. Ez a belváros sem olyan, mint Budapest belvárosa. Nagyobb, nem kicsit. Ami a térképen “majdnem itt van”, az valójában egy-két óra gyalog.

    Azt hiszem, végül metróra szálltunk. Ahogy tettük azt a következő napokban is számtalanszor, gyorsan megszokva és megmosolyogva az udvarias figyelmeztetést, mely felszálláskor mindig elhangzik, és később néha a pesti metróra szállva is elismételtük egymásnak: “Please mind the gap”.

    * 3 *

    Ketten voltunk a strandon, kézenfogva sétáltunk a puha homokban. Addigra már nem volt meglepő – sem a homok puhasága, sem az emberek hiánya. Velünk szemben, messzebb, felbukkant egy másik sétáló pár, valami háziállat féle követte őket. Vagy talán nem is őket, és nem is háziállat? Madárnak tűnt, hattyúnak, pedig hát, itt nincsenek hattyúk. Közelebb érve a férfi és a nő mosolyogva köszöntek nekünk. Gondolom, viszonoztuk, mert utána beszélgetni kezdtünk, miközben leginkább a negyven körüli párt hűségesen totyogva kísérő madarat bámultuk. Kétségtelenül az övéké, és egyébként egy liba volt.

    A nő és a férfi pedig hippik. Éreztem, mielőtt mondták volna. Olyan színesek voltak, és olyan lezseren sétáltak mezítláb a homokban, arcukat a nap felé fordítva. Ha el kell képzelnem két hippit, őket képzeltem volna el. Mesélték, hogy egy lakókocsiban laknak egész évben, változó helyeken, de főleg a part mentén. Időnként kirándulásokat szerveznek a turistáknak. Kérdeztem, nem kószál-e el a libájuk. Hiszen elég csak egyszer nekivágnia az óceánnak, többet talán vissza sem talál. A nő megrázta a fejét, mondta, hogy ez a liba nem úszik egyáltalán, az óceántól meg különösképpen fél. Ugyanis a testvérkéit annak idején egy krokodil ette meg, így maradt egyedül.

    Szóval két hippi és egy traumatizált liba sétált velünk aznap, a puha aranyhomokon szétterülő fehér tajtékon.

    * 4 *

    Már órák óta kavicsos földúton zötykölődtünk. Tábla jelezte az egyik útszéli, poros kiállót. Az utolsó megállónk aznap. A kocsiban vettük át a fürdőruhát, majd sprinteltünk a vízig. Július vége, este 10 óra volt, ragyogó napsütés, körülbelül 10 fok és csípős szél.

    Jólesően átjárt a meleg, ahogy belecsobbantunk a hőforrásba. Mint egy kis gőzölgő pocsolya, úgy bújt meg a sziklák közt, a semmi közepén. Nagyjából tíz ember férhetett el benne, de csak mi voltunk meg egy másik pár, akik hamarosan továbbálltak. Benne ülve éppen a fjordra lehetett látni, mi pedig csak áztunk és bámultunk, magunkba szívtuk a csendet, a szépséget. Hamarosan megjelent egy család, anya és apa két gyerekkel, helyiek. Könnyedén mellénk huppantak, beszédbe elegyedtünk. Valamelyikünk nevetve megjegyezte, hogy ez majdnem tökéletes, még csak egy sör kéne a kezünkbe, az volna a teljesség. Mire az apuka felugrott, hogy jaj, hát jó, hogy mondjuk, hoz a kocsiból gyorsan, jut mindenkinek.

    * 5 *

    Abban a hónapban annyit utaztunk, amennyit csak bírtunk. És ott spóroltunk, ahol csak lehetett. Például egy vendégéjszaka árát úgy, hogy éjszakai repülőjáratot foglaltunk. Elvégre repülőn is lehet aludni. Meg a váróban, merthogy hajnali egy körül volt egy átszállás. Azt már ne kérdezd, hogy az indulási, átszállási vagy érkezési idő szerint hajnali egy. De azt tudom, hogy hajnali négy körül szállt le végül a gép, és ültünk be a bérelt autóba.

    Először egy Wallmartba mentünk el, feltankolni pár napra. (Igen, nyitva volt. Eszünkbe se jutott, miért ne lenne.) Hajnali fél öt körül végeztünk. Az aznapi szállásunkat délután négytől lehetett elfoglalni. Akkor tehát mi legyen? Egyértelmű. Fél óra múlva már a strandon feküdtünk. A hőmérséklet még éppen harminc fok alatti, de a levegő nehéz a vízpárától. Lehuppantunk a puha, langyos homokba, végigdőltünk egy-egy törölközőn. Délelőtt tíz körül ébredtünk, akkor végre közelebbről is megnéztük az óceánt. Kiderült, az is harminc fokos.

    * 6 *

    Meredeken lefelé vezetett a keskeny ösvény a vörös tájban. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, egyre többet ittunk. Körülöttünk sok szikla, kevés növény, azok is szívósak, szúrósak. Helyenként figyelmeztető táblák az út mellett: “Down is optional, up is mandatory.” Néhány táblán még azt is feltüntették, hányan haltak már bele fáradtságba, szomjúságba. Nem lepődtünk meg, ebben az országban ez, úgy tűnt, szokás. Mármint nem meghalni, hanem nemzeti parkokban különféle okból elhalálozott turistákat számon tartani, és e számokat a nyilvánossággal jól látható helyeken megosztani.

    A háromórás ereszkedést egy csodás kilátónál fejeztük be, ahonnan már egész közelről látszott a szürkésen kanyargó folyó az égővörös kanyonfalak között. Tudtuk, visszafelé lesz majd nehéz, és ebben nem is tévedtünk. A több mint hatórás mászás végére lábaink remegtek a fáradtságtól. Este hét körül értünk fel oda, ahonnan aznap hajnali hatkor indultunk. Leroskadtunk egy padra, csak bámultuk az embereket, a tájat, a felhőtlen eget. A Kedves észrevett néhány túrázót, akik egy közeli kilátóplatform felé vették az irányt. “Megnézzük mi is?”, kérdezte tétován. Én pedig, aki általában félhulla állapotban is még elvonszolom magam a következő látványosságig, arra a további harminc méterre akkor nemet mondtam. Ültünk tovább, megkönnyebbülten.

    * * *

    Végül pedig a helyszínek, melyekből válogatni lehet (betűrendben vannak, mielőtt mintát keresnél):

    Clearwater Beach, Florida
    Grand Canyon, Arizona
    London
    Nyugati fjordok, Izland
    Queensland, Ausztrália
    Zakynthos, Görögország

  • Helyek Ausztráliában, melyeket Lili és én is bejártunk

    Helyek Ausztráliában, melyeket Lili és én is bejártunk

    Amikor a regényem helyszínén gondolkodtam, és kellett egy hely, ami távoli, különleges és tökéletes helyszíne lehet az újrakezdésnek, nos, akkor nem kellett gondolkodnom. Egyértelmű volt, hogy Ausztrália. Mert rajongok Ausztráliáért, vonz a vad szépsége, mássága. Habár csak három hetet töltöttem ott, életre szóló élményekkel jöttem el, és a vággyal, hogy még visszatérjek. (Írós tipp: olyan helyszínt válassz a novelládnak, regényednek, ami szenvedélyesen érdekel. Mert írni csak szenvedélyből lehet igazán – vagy csak úgy érdemes?)

    De maradjunk Ausztráliánál és Lilinél, aki a regényem hősnője, ha még nem ismernéd. Vannak bennünk közös vonások, például az utazás iránti szenvedélyünk. Neki azonban, velem ellentétben, két éve volt utazgatni Ausztráliában, így jóval több helyet kereshetett fel, mint én, aki megírtam őt.

    Ha még nem olvastad az Útont, akkor itt a remek alkalom, hogy rendelj, mert július hónapban a szülinapom alkalmából kedvezményes áron adom a nyomtatott és az elektronikus példányokat is. Ha pedig olvastad, akkor ebben a bejegyzésben arra hívlak, járjuk végig a helyszíneit újra, közben elmesélem, mit jelentenek ezek a helyek nekem.

    Sydney és Manly

    Circular Quay, Sydney, Australia

    Az ausztrál nagyvárosok közül, ahol megfordultam, Sydney ragadott magával a legjobban. Az öböl látképe az Operaházzal, a gigantikus botanikus kert, háttérben a felhőkarcolókkal, valamint azok a kristálytiszta, csodaszép, tágas strandok, amikről nem gondoltam volna, hogy bármely nagyvárosban fellelhetők. A Sydney iránti rajongásomnak köszönhető, hogy az Úton fő helyszíne is Sydney lett.

    Noha annyit még hozzátennék, Ausztráliában nem a városokért rajongtam elsősorban, bár nagyon klassz és szerethető városai vannak. Ezek mégis eltörpülnek a természet csodái mellett. Viszont a regény fő helyszínének egy várost kerestem.

    Na, és ott van még Manly, ami Lili lakhelye lesz egy időre. A Sydney-ben töltött idő alatt én is Manly-ben szálltam meg, és ez az óceán által ölelt, Sydney-ből kicsit kilógó városrész, mely pont szembenéz a híres öböllel, azonnal a szívemhez nőtt. Azt képzeltem, ha Sydney-ben élnék, itt élnék. Imádtam a hangulatát, és csak remélni merem, sikerült belőle valamit átadnom a regényben is.

    Royal Nemzeti Park

    Coastal Track, Royal National Park, NSW, Australia

    A regényben hétvégi kirándulásnak, barátság és szerelem szövődésének helyszíne a Sydney-hez közeli Royal Nemzeti Park, ahol történetesen én is túráztam. Sőt, történetesen éppen a kedvesemmel (oké, vele voltam Ausztráliában amúgy is), és pont azon a részen, ahol Lili, csak nekünk egyetlen napunk jutott a túrára, így nem jártuk teljesen végig. De Sydney-be látogatóknak szívből tudom ajánlani ezt a parkot és a magas sziklafal tetején futó, panorámás ösvényt, akár olvasták az Útont, akár nem. 🙂

    Jervis Bay strandjai

    Jervis Bay, New South Wales, Australia

    Jervis Bay háromszor is felbukkan a regényben, és mindháromszor a boldogság színhelye, bár minden alkalommal másféle boldogságé. És ez nem is lehet másképp, mert Jervis Bay azon mesebeli helyek egyike, melyek véletlenül a valóságban is felbukkantak.

    Sejthető, hogy imádtam ezt a strandot, számomra nem nagyon akad párja a világon. A homok itt nagyon finom szemcséjű, puha és teljesen fehér. Nem halványsárga vagy majdnem fehér, hanem tökéletesen fehér. Ilyet itt láttam életemben először. A magas szilikáttartalma miatt pedig nem melegszik fel, vagyis az ausztrál forróságban is kényelmesen lehet lépdelni mezítláb a pihe-puha homokban, a fehér színű aljzat miatt a türkizkék árnyalataiban játszó víz partján. Mondtam én, hogy mesebeli.

    Jó, jó, tudom, kezdek túl érzelgős lenni. Gyorsan leírom akkor azt is, mert az igazsághoz tartozik, hogy a hullámok nagyok és erősek, mint az ausztrál strandokon általában, és ahogy gyanútlanul sétálsz bele a mesés színű vízbe, seperc alatt földhöz vágnak. Utána pedig szemedből-szádból meg minden egyebedből seperheted ki a homokot, ami fehérsége és puhasága mellett kifejezetten tapadós fajta is.

    Great Ocean Road és az Otway koalái

    Kennett River Koala Walk, Great Otway National Park, Australia

    Ausztrália legismertebb “kötelező” látnivalója a Great Ocean Road, mely többek között a híres Tizenkét Apostol sziklaformáció otthona. De pont azért, mert valószínűleg mindenkinek ez jut eszébe Ausztráliáról, csak futólag kerül elő a regényben. Ahogy az Otway Nemzeti Park vadon élő koalái is, akiknek a felkeresése a legkedvesebb ausztrál élményeim közé tartozik egyébként.

    Mielőtt kérdeznéd, nem direkt ezért írtam róluk a regényemben, de a szenvedélyből írás már csak így működik. Utólag látom én is, hogy mennyire könnyen jutnak eszembe olyan helyszínek, melyekhez erős érzelmek fűznek.

    Brisbane

    South Bank Parklands, Brisbane, Australia

    Lili az utazása során keresi fel Brisbane-t, és tölt el itt egy kis időt. Ezzel mi is pont így voltunk. Bár Brisbane városa nem közvetlenül az óceánparton van, a Sunshine Coast közelsége, az egész évben kellemes éghajlat és a város pezsgő légköre, színei és élhetősége a szememben mégis elég nagy vonzerőt adnak neki. South Bank Parklands hatalmas nyilvános parkja pedig az egyik legkülönlegesebb, átgondoltan és kreatívan tervezett városi park, amit valaha láttam.

    Nagy-korallzátony

    Great Barrier Reef, Queensland, Australia

    Bakancslistás élmény a búvárkodás a Nagy-korallzátonynál, ha már valaki eljut Ausztráliába. Ezt mi sem hagyhattuk ki, és Lili sem a regényben. Vele ellentétben én azonban nem lettem “igazi” búvár, próbamerülést csináltam, szakfelügyelet mellett. Utána pedig több óra hosszát töltöttem még a 29 fokos vízben, a felszín közelében, búvárszemüveggel és békatalppal, és néhol mindössze 10-20 centivel a korallok felett úszva. Hát, ilyen élményekkel rabolta el a szívemet Ausztrália…

    Daintree

    Daintree National Park, Australia

    A Daintree a világ legrégebbi, folyamatosan létező esőerdeje. Igen, régebbi, mint az Amazonas esőerdeje, korát 180 millió évre becsülik. Csak mivel Ausztráliában, a világ végén van, így aztán senki sem hallott még róla. Na, de mi felkerestük, és Lili is a regényben, bár lényeges jelenet nem játszódik itt.

    A Daintree olyan, mint a múlt egy darabja. Mivel a múlt egy darabja. Olyan növények élnek itt, melyek a dínók ideje óta szinte változatlanok. Vártam is, mikor bukkant fel egy dínó, de csak a repülő kutyák hangoskodtak a fákon.

    És a többi?

    Mert ott vannak azok a helyszínek, ahol jártam, és amiket nem írtam bele a regénybe. Majd a következőbe. Valamint azok a helyszínek is, ahol nem jártam, a hősnőm viszont igen. Ezekhez más utazók történetei, az Instagram és a képzeletem szolgáltattak anyagot.

    Arra azért kíváncsi lennék, olvasóként kitalálható-e, mely helyszíneken jártam és melyeken nem? Ha van kedved, írd meg nekem.

    Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.