Kategória: Személyes

A hideg, kék folyó és a hűs esti levegő határán vékony, fehér páraréteg úszott. Az árnyak nyúlásával kissé meghízott, fehér dunnaként takarva be a Kupa folyó mozdulatlan tükrét. Ebben a tükörben fákat láttam, dús lombokat, zöldeket, kis sárgás foltokkal, és az ég egyre sötétebb kékjét. Pillanatokra volt csak időm bámészkodni, magamba szívni a csendet, amit Picur tört meg újra és újra a gagyogásával. Apró lábain ezerfelé akart menni, csak épp abba az egyetlen irányba nem, ami a haladási irányunk volt. Lapuleveleket tapogatott, és a mohát a köveken. A mohos kövek. Azok engem is elbűvölnek. Hangulatuk van.

De várt rám még sok hangulat. Kékek. Napfényesek. Forrók és kacagók. Isztria mélykék öbleibe csobbantunk. A Picur nézegette, rakosgatta a fehér kavicsokat az öbölparton. Hasonló, múlhatatlan lelkesedés és kíváncsiság lobogott benne az elhajigált cigarettacsikkek iránt is.

Rovinj szűk, macskaköves utcái üresen kongtak, csak mi jártuk őket hárman, a Kedves és én, meg köztünk a Picur, akinek mindketten fogtuk a kezét. Ezt már nem sokáig hagyta. A főtér egyik fájáról szedtem néhány fügét. Friss füge! A mediterrán országok kincse. Ahol nem terem, oda már csak aszalva jut el, frissen csak helyben, ott és akkor. Mint minden igazi élmény. Édesek voltak. Kinézték őket a sirályok is, de végül megelégedtek az eldobott héj darabkáival.

A Velebit hegységben beburkolt minket a köd. Ez a fehér sziklakolosszus választja el a tengert a szárazföldttől, a mediterrán Horvátország határa. Télen kietlen, havas, orkán erősségű szelek söpörnek végig rajta, nyáron viharos, villámsújtott. Barátságos hely, egyszóval. Ködös erdeit járva, metsző szeleivel dacolva arra gondoltam, hogy hálás lehetnék, amiért a Velebit minden felhőt és vihart begyűjt, ami a tenger felé tart. Na, jó, ez nem igaz. Arra gondoltam, hogy nem hoztam elég ruhát a Picurnak, és már azt is mind ráadtam, mit lehetne még…? A Kedves pulcsijába bújtattuk be végül, kicsit feltűrtük az ujját. Áh, igazából mindegy volt, háromszor belefért volna.

A partot valóban védte a hegy, szeptember közepén is kánikula volt. Pag szigete kietlen, csupa szikla, sehol egy fűszál, mintha a Marson lennénk. Azért a mesekék öblök mégiscsak megtörik az érzést, nem mintha bántam volna. Amelyiket kinéztük magunkat már jó előre, az éppen le volt zárva, ezen kicsit bosszankodtunk. Hatalmas kocsik, stáb, kamerák. De mielőtt hollywoodi sztárokat kereshettünk volna, találtunk legalább valakit, aki beszélt angolul, és felvilágosított minket egyrészt arról, hogy mi és meddig van pontosan lezárva, másrészt arról, hogy ez csak egy reklám forgatása. Méghozzá egy szexuális élvezeti cikké. 140 embernek biztosít munkát aznapra. Khm. Viszont találtunk egy másik öblöt, ahová gyalogolni kellett ugyan, de még a kétségtelenül attraktív forgatási helyszínnél is szebb volt. Ez már csak így van, a gyaloglásból mindig kisül valami jó.

Ezután Makarska. Fenyőillat. Rejtett öblök felkutatása. A rejtett öblökben nudisták is rejtőznek, mindegyikben. Némelyiknek a kezében cigi. Ilyen ez a Horvátország. Széles a makarskai parti sétány, a Picur a kezemet elengedve szalad. Bizonytalan lábakon, de bátran. Esik is. Majd elmondom neki tíz év múlva, hogy az orra hegyét először a makarskai sétányon horzsolta le.

Omišban már utolért minket az ősz. Éjszakákon át mennydögött, a villámok fénye bevilágította az erkélyünk alatt elterülő tenger tajtékos felszínét. Néhány csendes estén a holdat is láttuk, félkaréja a hullámok fölött lógott. Egy utolsó, napos délutánon megmásztuk a parti hegyeket, előttünk a lemenő nap, mögöttünk a kelő hold, és még épp elértünk az autónkhoz, mielőtt a tenger és az ég kékje végleg egybeolvadt, feketévé.

Aztán már csak a szürke felhők és a szürkébe mosódó világ maradt. Meg néhány rendőr, akik tévedésből majdnem ránk törték az ajtót. Meg a tíz nap karantén itthon.

Olvasnál kevésbé költői és jóval hasznosabb horvát útleírásokat is? Akkor nézd meg a másik blogomat, rengeteg cikket találsz ott Horvátországról!

Reggel még pizsamában, mezítláb kilépek a teraszra, hogy vessek egy pillantást a kékségre. A reggelim mellett is belebámulok. Aztán kizökkenek, mert felébred a Picur, és valamit biztosan akar. Enni, mondjuk. Én meg őt felöltöztetni. De amikor délelőtt elalszik, elszököm egy sétára. Vagy úszni. Figyelem a kék ötven árnyalatát, a kikötőből induló kompot, a part harsányzöld mediterrán fáit. Bolyongok a szűk, macskaköves utcákon, ahol a házak közé húzzák ki a szárítókötelet, és oda teregetnek. Én meg fotózom a frissen mosott, lengedező ruhákat a múltbeli utcákon.

Kezem között szétnyílik a kristálytiszta víz, látom a pici halakat, amikor úszom. A Picur kavicsokat pottyant a vízbe, órákig nem unja el. Esténként együtt sétálunk a naplementében, hármasban. Vagy kettesben, míg a Picur apukája hátán szundít.

Horvátország. Most azt játsszuk, hogy itt élünk. Dehogy is ez volt a terv. De 2020 nem a tervek éve. 2020 az az év, amikor minden lehetőségből és pillanatból próbáljuk kifacsarni az örömöt, mert ki tudja, mi lesz később. Ez is egy ilyen megragadott és el nem engedett lehetőség, hogy most itt vagyunk. Amikor már szinte mindenki hazament. Nyaralók, magyarok és nem magyarok.

Szeptember elejét mi Szardínián töltöttük volna. A koronavírus előtti időben még így terveztük, akkor vettük a repülőjegyet is, amit aztán nyár elejéről eltoltunk ősz elejére. A helyzet nem lett jobb, de ezt csak utólag könnyű látni. A repülős közlekedésből még mindig hiányzik a kiszámíthatóság, augusztus végén ezt már tudtuk. A magyarországi szigorítások miatt sejtettük, hogy járattörlések következnek majd, a kérdés csak a “mikor” és a “melyik”. Kisbabával azon aggódni, hogy mikor és hogyan jutunk majd haza Szardíniáról, ha törlik a visszafelé járatunkat, valamint az összes többi budapesti járatot is… nos, ennek a gondolata sok volt nekünk.

Az odafelé tartó gép nélkülünk szállt fel. A visszafelé tartó járat törléséről pedig néhány napon belül kaptuk az értesítést. Akkor már Horvátországban voltunk.

Hiányzott a tenger, igen. Meg a fölé magasodó kopár hegyek. A mediterrán hangulat. És az az érzés is nagyon hiányzott, amit nem lehet elmagyarázni annak, aki magától nem érti. Vagy érzi. Úton lenni. Beszívni az új illatokat, elveszni az idegen szavak zajában, az ismeretlen helyek vonzásában. Szerelembe esni minden nap.

De huppanjunk vissza a kemény földre. Augusztus végén már mindegy volt, melyik országot választjuk, úgyis két hét karanténnal kezdődik a hazaérkezés. Felelősen viselkedni pedig külföldön és otthon is lehet. Számunkra pedig, “leminősítések” ide vagy oda, Horvátország volt a legbiztonságosabb tengerpart. Saját kocsival utazva, ha bármi közbejön, bármikor autóba szállva, 6-7 óra múltán hazaérve, ráadásul főszezon után. Hozzátéve, hogy akkorra már Magyarországon is jócskán romlott a vírushelyzet, különösen a fővárosban, ahol egyébként élünk. Országos szinten nem jelentett lényegi különbséget, Magyarországon vagy Horvátországban vagyunk-e, utóbbiban pedig legalább kerülni tudjuk a legnagyobb városokat.

Így aztán eljutottunk a semmihez nem fogható kékhez. Ahol a hullámok moraját hallgatva, a napfény melegét a bőrömön érezve, a kisfiam vidám pancsikolását nézve néha szinte megfeledkezem arról, hogy ez az év nem a boldogság éve. Vagy igen?

Hiszen ezt próbáltuk minden bizonytalanság és rossz hír ellenére idén is: boldognak lenni. Megőrizni magunkat egy kis szigetet, ahol boldogok tudunk lenni. Tudom, szerencsések is vagyunk. Személyes tragédia nem ért minket, családunkat, közeli ismerőseinket sem, a munkánkat sem vesztettük el. “Így könnyű.” Talán. Valaki más életére kívülről nézve főleg nagyon könnyű ilyen megállapításokat tenni. Kisbabával otthon lenni pedig néha idill, néha idegbaj.

De az igaz, hogy megragadtunk minden lehetőséget, ami adatott. Ha felborultak a terveink (és felborultak, szinte mindegyik), akkor újraterveztünk, majd ismét újra. Néha fásultan, néha félbehagyva, hisz mi értelme… De újra meg újra igyekeztünk kitalálni dolgokat, amiket örömmel lehet várni. Kimentünk sétálni, túrázni tavasszal is, ahova lehetett. Nyíló virágokat kerestünk. Találkozásokat is, amikor és ahogy lehetett. Nyáron pedig a szomszédaink nagy hegyeit jártuk végig.

Most pedig kihasználjuk az egyetlen kétségtelenül pozitív változást, amit a koronavíus hozott: a távmunka elfogadottá válását. Sőt, kötelezővé válását. Tudom, nem lehet mindenkinek így, és tudom, nem is mindenkinek könnyebb így, főleg bezárt iskolák és óvodák mellett. De végre eljött az idő, hogy sok cég felismerte, az elvégzett munka nem attól függ, mennyit ül valaki az irodában, a távmunka nem ront a hatékonyságon. Pontosabban, a hatékonyság nem ettől függ. 

Nekünk pedig a távmunka most szabadságot ad. Talán az utazás jövője is ez? Hosszabb ideig egy helyen, lassabban mozogva? Ez csak távmunkával megvalósítható. Én pedig álmodozom már megint, pedig annyi merész álmomat söpörte el ez az év. Csakhogy álmok nélkül nem lehet élni. A kékséget bámulva pedig könnyű még álmodni is. Újra meg újra.

Játszunk kirakóst? Mostanában sokat nosztalgiázom, nézegetem régi utazásaink képeit. Hát igen, valahogy utaznom kell, ha máshogy nem lehet most, akkor fejben. Ennek kapcsán hoztam nektek egy kis játékot: hat rövid történetet és hat helyszínt. A történetek töredékek, kiragadott pillanatai egy-egy utazásomnak, és szerintem sejted már, mi a játék: találd meg a történetekhez a hozzájuk illő helyszínt! Hoztam képeket is, de csak dísznek, és igyekeztem olyanokat választani, amik nem árulnak el sokat, a szövegre figyelj inkább. Kommentben vagy privátban várom a megfejtéseket. 🙂

Íme a történetek:

* 1 *

Bármilyen pici autót is béreltünk, az utak még ahhoz képest is keskenyek voltak. Türkiz és mélykék öblök alattunk, mediterrán ligetek mellettünk. Buszok velünk szemben, a beláthatatlan kanyarból érkezve. Legalább dudáltak közben. Ők szóltak. Becsuktam volna a szemem, ha nem lett volna olyan gyönyörű a kilátás minden kanyar után. Nem, nem én vezettem. Még szerencse, mert így is én készültem ki jobban. Még a tükröt is be kellett hajtani az egyik faluban, igaz, a mi hibánk volt, letértünk a főutcáról. Hamar visszataláltunk, arról lehetett felismerni, hogy ott tükröstől együtt is elfértünk. Idős urak ültek a házaik elé kitett padon, kedélyesen szemlélve minket, lábukat kényelmesen elnyújtva. A Kedves pedig óvatosan manőverezett köztük, hogy ha lehet, egy lábon se hajtson keresztül. Ők nem izgultak. Itt senki sem izgul. És senki sem fejezi be a háza felső szintjét, mert míg nincs kész a ház, nincs rá adó.

* 2 *

Akkoriban kezdődött az olcsó fapadosok korszaka. Melyeknek előnye, hogy olcsók, hátránya, hogy hajnalban vagy éjszaka, a városközponttól a lehető legtávolabb tesznek le, ahogy ez velünk is történt akkor. A városi tömegközlekedés odáig már nem ért el, így aztán maradt a transzferbusz, ami majdnem annyiba került, mint a repülőjegy maga. (A repjegy volt annyira olcsó…)

Fél óra alatt benn is voltunk a belvárosban, onnan már csak néhány metrómegállónyira volt a szállásunk. Éjfél elmúlt, a metró drága, mi egyetemisták voltunk, csórók, de fiatalok és energikusak, természetesen gyalog megyünk. Mit nekünk az a pár megálló? Több mint egy órás gyaloglás után, amikor még mindig csak az út felét gyűrtük le, kezdtünk rádöbbenni, hogy ezek a metrómegállók nem olyanok, mint a budapestiek. Ez a belváros sem olyan, mint Budapest belvárosa. Nagyobb, nem kicsit. Ami a térképen “majdnem itt van”, az valójában egy-két óra gyalog.

Azt hiszem, végül metróra szálltunk. Ahogy tettük azt a következő napokban is számtalanszor, gyorsan megszokva és megmosolyogva az udvarias figyelmeztetést, mely felszálláskor mindig elhangzik, és később néha a pesti metróra szállva is elismételtük egymásnak: “Please mind the gap”.

* 3 *

Ketten voltunk a strandon, kézenfogva sétáltunk a puha homokban. Addigra már nem volt meglepő – sem a homok puhasága, sem az emberek hiánya. Velünk szemben, messzebb, felbukkant egy másik sétáló pár, valami háziállat féle követte őket. Vagy talán nem is őket, és nem is háziállat? Madárnak tűnt, hattyúnak, pedig hát, itt nincsenek hattyúk. Közelebb érve a férfi és a nő mosolyogva köszöntek nekünk. Gondolom, viszonoztuk, mert utána beszélgetni kezdtünk, miközben leginkább a negyven körüli párt hűségesen totyogva kísérő madarat bámultuk. Kétségtelenül az övéké, és egyébként egy liba volt.

A nő és a férfi pedig hippik. Éreztem, mielőtt mondták volna. Olyan színesek voltak, és olyan lezseren sétáltak mezítláb a homokban, arcukat a nap felé fordítva. Ha el kell képzelnem két hippit, őket képzeltem volna el. Mesélték, hogy egy lakókocsiban laknak egész évben, változó helyeken, de főleg a part mentén. Időnként kirándulásokat szerveznek a turistáknak. Kérdeztem, nem kószál-e el a libájuk. Hiszen elég csak egyszer nekivágnia az óceánnak, többet talán vissza sem talál. A nő megrázta a fejét, mondta, hogy ez a liba nem úszik egyáltalán, az óceántól meg különösképpen fél. Ugyanis a testvérkéit annak idején egy krokodil ette meg, így maradt egyedül.

Szóval két hippi és egy traumatizált liba sétált velünk aznap, a puha aranyhomokon szétterülő fehér tajtékon.

* 4 *

Már órák óta kavicsos földúton zötykölődtünk. Tábla jelezte az egyik útszéli, poros kiállót. Az utolsó megállónk aznap. A kocsiban vettük át a fürdőruhát, majd sprinteltünk a vízig. Július vége, este 10 óra volt, ragyogó napsütés, körülbelül 10 fok és csípős szél.

Jólesően átjárt a meleg, ahogy belecsobbantunk a hőforrásba. Mint egy kis gőzölgő pocsolya, úgy bújt meg a sziklák közt, a semmi közepén. Nagyjából tíz ember férhetett el benne, de csak mi voltunk meg egy másik pár, akik hamarosan továbbálltak. Benne ülve éppen a fjordra lehetett látni, mi pedig csak áztunk és bámultunk, magunkba szívtuk a csendet, a szépséget. Hamarosan megjelent egy család, anya és apa két gyerekkel, helyiek. Könnyedén mellénk huppantak, beszédbe elegyedtünk. Valamelyikünk nevetve megjegyezte, hogy ez majdnem tökéletes, még csak egy sör kéne a kezünkbe, az volna a teljesség. Mire az apuka felugrott, hogy jaj, hát jó, hogy mondjuk, hoz a kocsiból gyorsan, jut mindenkinek.

* 5 *

Abban a hónapban annyit utaztunk, amennyit csak bírtunk. És ott spóroltunk, ahol csak lehetett. Például egy vendégéjszaka árát úgy, hogy éjszakai repülőjáratot foglaltunk. Elvégre repülőn is lehet aludni. Meg a váróban, merthogy hajnali egy körül volt egy átszállás. Azt már ne kérdezd, hogy az indulási, átszállási vagy érkezési idő szerint hajnali egy. De azt tudom, hogy hajnali négy körül szállt le végül a gép, és ültünk be a bérelt autóba.

Először egy Wallmartba mentünk el, feltankolni pár napra. (Igen, nyitva volt. Eszünkbe se jutott, miért ne lenne.) Hajnali fél öt körül végeztünk. Az aznapi szállásunkat délután négytől lehetett elfoglalni. Akkor tehát mi legyen? Egyértelmű. Fél óra múlva már a strandon feküdtünk. A hőmérséklet még éppen harminc fok alatti, de a levegő nehéz a vízpárától. Lehuppantunk a puha, langyos homokba, végigdőltünk egy-egy törölközőn. Délelőtt tíz körül ébredtünk, akkor végre közelebbről is megnéztük az óceánt. Kiderült, az is harminc fokos.

* 6 *

Meredeken lefelé vezetett a keskeny ösvény a vörös tájban. Ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett, egyre többet ittunk. Körülöttünk sok szikla, kevés növény, azok is szívósak, szúrósak. Helyenként figyelmeztető táblák az út mellett: “Down is optional, up is mandatory.” Néhány táblán még azt is feltüntették, hányan haltak már bele fáradtságba, szomjúságba. Nem lepődtünk meg, ebben az országban ez, úgy tűnt, szokás. Mármint nem meghalni, hanem nemzeti parkokban különféle okból elhalálozott turistákat számon tartani, és e számokat a nyilvánossággal jól látható helyeken megosztani.

A háromórás ereszkedést egy csodás kilátónál fejeztük be, ahonnan már egész közelről látszott a szürkésen kanyargó folyó az égővörös kanyonfalak között. Tudtuk, visszafelé lesz majd nehéz, és ebben nem is tévedtünk. A több mint hatórás mászás végére lábaink remegtek a fáradtságtól. Este hét körül értünk fel oda, ahonnan aznap hajnali hatkor indultunk. Leroskadtunk egy padra, csak bámultuk az embereket, a tájat, a felhőtlen eget. A Kedves észrevett néhány túrázót, akik egy közeli kilátóplatform felé vették az irányt. “Megnézzük mi is?”, kérdezte tétován. Én pedig, aki általában félhulla állapotban is még elvonszolom magam a következő látványosságig, arra a további harminc méterre akkor nemet mondtam. Ültünk tovább, megkönnyebbülten.

* * *

Végül pedig a helyszínek, melyekből válogatni lehet (betűrendben vannak, mielőtt mintát keresnél):

Clearwater Beach, Florida
Grand Canyon, Arizona
London
Nyugati fjordok, Izland
Queensland, Ausztrália
Zakynthos, Görögország