Ürmös Beáta

Címke: amerikai kortárs

  • 10 elgondolkodtató Toni Morrison idézet

    10 elgondolkodtató Toni Morrison idézet

    Toni Morrison 1993-ban vehette át az irodalmi Nobel-díjat. Meséket mond. Csontig hatoló, elemi erővel magukba rántó meséket. A Nagyonkékkel kezdtem, aztán jött a Könyörület, majd A kedves. Annyira szép és árnyalt a nyelvezete, hogy nem tudom őt angolul olvasni, eredetiben, a magyar fordítást kell megszereznem, hogy igazán értékeljek minden szót, minden kifejezést.

    Az egyik legkifejezőbb idézet, amit ismerek a szeretetről, szerelemről, Toni Morrisontól van, a Nagyonkékből, aminek főszereplője egy fekete kislány, aki kék szemeket szeretne, hogy végre őt is aranyosnak és szerethetőnek tartsa valaki – és végül megkapja a kék szemeit, azon az egyedüli módon, ahogy írók időnként megmentenek szereplőket a világ kegyetlenségétől, aminek még a szerelem is része. Mert:

    „A szerelem soha nem több annál, aki szeret. A gonoszok gonoszul szeretnek, az erőszakosak erőszakosan, a gyengék gyengén, az ostobák ostobán, a szabad ember szerelme soha nem biztonságos. A szeretett lénynek nem jár ajándék. Egyedül a szerető birtokolja saját szerelmének adományát. A szeretett lény kifosztott, közömbösített, dermedt a szerető lelki szemének sugarában.”

    Ezután pedig jöjjön a többi, melyek a kontextusukban értelmezhetők igazán, de gazdagítanak önmagukban is. És olvassatok Toni Morrisont, aki fekete írónőként a feketékről ír, és mégsem csak róluk, hanem a kiszolgáltatottságról és kilátástalanságról, arról a nyomorról, ami újrateremti önmagát minden következő generációval. És arról, lehet-e kitörni.

    „Ne azt meséld, miben higgyünk, mitől féljünk. Mutasd meg nekünk a hit széles szoknyáját és az öltést, ahol a félelem burka szálakra bontható.” (Nagyonkék)

    „(…) arról, hogy miért is halnak meg az álmok, soha ne kérdezzük az álmodozót.” (Nagyonkék)

    „A hátsó ajtótól az életig oldalaztak. Kialakultak. A világon mindenki parancsolgathatott nekik. A fehér asszonyok: – Csináld meg! – A fehér gyerekek: – Add ide! – A fehér férfiak: – Ide gyere! – A fekete férfiak: – Szét a lábad! – Csak a fekete gyerekektől és egymástól nem kellett elfogadniuk a parancsokat. Fehér emberek házát vezették, és tudták a módját. Ha a fehér ember elverte az ő emberüket, föltakarították a vért, és hazamentek, hogy otthon megkapják a magukét az áldozattól. Egyik kezükkel ütötték a gyerekeiket, a másik kezükkel loptak nekik.” (Nagyonkék)

    „[…] a változás lényege nem a javulás, csak az igazodás.” (Nagyonkék)

    „Az ember nem olyan, mint egy átkozott fejsze. Hogy csak üt vág, csapkod a nap minden átkozott percében. Vannak dolgok, amikkel nem tud megbirkózni. Dolgok, amiket nem tud kivágni, mert belül vannak.” (A kedves)

    „Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.” (A kedves)

    „És mindig, amikor megszökött, csak csodálni tudta ennek a földnek a szépségét, amely nem az övé. A keblébe rejtette, a földjét tapogatta, a partjaihoz simult, hogy a vizét igya, és próbálta nem szeretni.” (A kedves)

    „Ilyen érzés a szabadság? Nem tetszik. Nem akarok tőled szabad lenni, mert csak veled vagyok élő.” (Könyörület)

    „Nem csoda volt. Amit az Isten ad. Hanem könyörület. Amit ember ajánlhat fel.” (Könyörület)

  • Amerika különböző arcai 6 regényben

    Amerika különböző arcai 6 regényben

    A hollywoodi filmek Amerikáját jól ismerjük, talán már unjuk is. Most olyan regényeket hoztam, melyek szintén Amerikát mutatják meg, de másként – különböző arcait különböző korokból, egymástól nagyon különböző szereplőkön keresztül.

    Mindegyik regényt szeretem valamiért, noha egyik sem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé. A legértékesebb bennük számomra pont az, hogy nemcsak szereplőket hoznak közel, hanem Amerikának egyes korszakait és helyszíneit is, és áthatja őket ennek a hangulata. Mutatom őket sorban, a régebbi időkben játszódó regényektől közeledve napjainkig.

    Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

    17. század közepe, Boston, Massachusetts

    Hiába, ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga se tudja már, hogy melyik az igazi.

    Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

    Nathaniel Hawthorne híres történelmi regénye a puritán Új-Angliába visz minket, az 1600-as évekbeli Bostonba. Komor hangvételű történet ez, melynek középpontjában egy házasságtörés áll, ezen keresztül pedig a megszégyenítés, kiközösítés és a bigottság, valamint az érzések felvállalásának és a bűnnek a kapcsolatát járja körül.

    Hősnője, a fiatalon, szerelem nélkül férjhez adott Hester, aki ráadásul halottnak hiszi régóta eltűnt férjét, rátalál a szerelemre, melyből egy gyermek is születik. Hestert viszont pellengérre állítják, majd egy életen át viseli a szégyen bélyegét mellén: egy skarlát A betűt (az adultery házasságtörést jelent magyarul).

    A szélsőséges puritanizmus korában járunk, amikor valóban alkalmazták azokat a büntetéseket, amiket a regény bemutat. Ezekkel szemben áll Hester karaktere, aki erős és szerethető, saját belső iránymutatásait követő, azokért emelt fővel kiálló, egyértelműen pozitív hős. A férfi főhősről, Arthur Dimmesdale tiszteletesről ez már nem mondható el, őt se megérteni, se megszeretni nem tudtam. A megcsalt férj, Roger Chillingworth gonosz és egyre gonoszabbá váló, bosszúszomjas figurája legalább érthető, de Arthur csak egy árnyék Hester mellett.

    Végül azonban még a szégyenbélyegről is bebizonyosodik, hogy ítélet ide vagy oda, a betűt a való élet ruházza fel jelentéssel. Hawthorne üzenete pedig számomra az, hogy az ember csak a saját belső parancsainak engedelmeskedve tud igaz maradni.

    Hozzátenném még, hogy a nagyjából hatvan oldalas bevezetőt meglehetősen untam, nem is adott hozzá számomra a történethez, de ez tipikusan az az eset volt, amikor megérte átküzdeni magam az elején azért, ami utána következett.

    Toni Morrison: Könyörület

    17. század, New York, Maryland és Virginia államok

    Nem csoda volt. Amit az Isten ad. Hanem könyörület. Amit ember ajánlhat fel.

    Toni Morrison: Könyörület

    Hayden Valley, Yellowstone National Park, USA

    Toni Morrison regénye A skarlát betűhöz hasonlóan a 17. században, a korai gyarmatosítás korában játszódik, de a Könyörület elsősorban a kiszolgáltatottak, a fekete rabszolgák, őslakosok és adósrabszolgák sorsával foglalkozik, akik számára Amerika nem a szabadság és a lehetőségek földje.

    Jacob Vaark, a holland származású kereskedő egy földbirtokostól annak adósságai fejében elfogad egy rabszolga kislányt, Florenst, és magával viszi birtokára, ami a korabeli viszonyok között a béke és nyugalom szigete. Erre a mozzanatra utal a cím, “könyörület”.

    De a világ, aminek a képe kirajzolódik előttünk, egyáltalán nem könyörületes. Rebekka, Jacob felesége éppúgy rakományként érkezik Amerikába, mint a fekete rabszolgák, mivel apja, hírét véve annak, hogy egy amerikai kereskedő érintetlen, dolgos asszonyt keres magának, Angliában felteszi a hajóra, hogy aztán Jacob a tengerentúlon magához vegye. Miért éppen Rebekkával kezdem, amikor neki van az egyik legjobb sora a történetben felbukkanó szereplők közül? Pont ezért. Mert még ő, a jómódú kereskedő megbecsült felesége is kiszolgáltatottá válik, amikor Jacob meghal. Egy nő mellé férfi kell, anélkül nem lehet tulajdona, és nem óvhatja meg a tőle függő többieket sem. A hatalom pedig a férfié, de még az övé is csak akkor, ha fehér és vagyonos.

    Toni Morrison írásának ereje van, reális, pátosztól mentes történetmesélése magával sodor, de arcul is csap. A Könyörületben szinte minden főbb szereplő nézőpontja kap legalább egy fejezetet, ezek váltakoznak Florens visszaemlékezésének fejezeteivel, ami nekem nagyon tetszett, mert még jobban felpörgette és átélhetővé tette ezt a könyvet, közel hozott minden egyes szereplőt. Florenst, az anyjától korán elszakított, szeretetre éhes fekete kislányt, Linát, a bennszülött szolgálót, Willardot és Scullyt, akik fehérként is rabszolgák (akkor még létezett az adósrabszolgaság), Florens anyját, a már említett Jacobot és Rebekkát, valamint Bánatot, egy elhagyatott, elvadult kislányt, akinek még valódi neve sincsen (és annyira nem is fontos senkinek, hogy adjon neki).

    A történet előrehaladtával rájövünk, hogy női sors és szolgaság szorosan összefonódik, mert ahogy a szolgák uruktól függnek, úgy a nők is csak a férfihoz fűződő viszonyukban léteznek, önmagukban nem érnek semmit, nem tudnak boldogulni a világban. Még ha véletlenül találnak is egy emberséges férfit, amilyen Jacob, akinek a szereplők nagy része az oltalma alatt áll, az is törékeny helyzet, és ki tudja, meddig tart. Érzékletes, gyönyörűen megírt, fájdalmas regény.

    Louisa May Alcott: Kisasszonyok

    amerikai polgárháború ideje (1861–1865), egy massachusettsi kisváros

    Gyermekeim szeretete, tisztelete, bizalma volt a legszebb jutalmam azért, mert megpróbáltam olyan jellem lenni, amilyennek őket szeretném látni.

    Louisa May Alcott: Kisasszonyok

    Ha könnyed, vidám, szívet melengető történetet keresel, ez az. Louisa May Alcott önéletrajzi ihletésű regénye tulajdonképpen egy lányoknak íródott ifjúsági regény. Főszereplője a March család, a négy lánytestvér, Meg, Jo, Beth és Amy March, valamint édesanyjuk, akik igen szűkösen, de meghitt boldogságban élnek, miközben az apa az amerikai polgárháborúban harcol.

    A négy lány négy különböző egyéniség is. A 16 éves Meg, a legidősebb nővér igazi “kisasszony”, nagyjából a kor nőideálja: csinos, szelíd, ügyes háziasszony, távollétében az anyjuk helyettese. Nála egy évvel fiatalabb Jo, mindenki kedvence, a fiús, önfejű, szenvedélyes kis vadóc, akinek nagy álma, hogy író legyen (az írónő őt saját magáról mintázta). A 13 éves Beth félénk, kedves kislány, a családi zongorista, legkisebb húguk, a 12 éves Amy pedig a mindenki által babusgatott, kissé elkényeztetett és kissé hiú művészlélek.

    A Kisasszonyok a négy lány mindennapjairól, kapcsolatairól és küzdelmeiről szól, és nagyon megható képet fest a testvéri és anyai szeretetről, a családi összetartás erejéről. Azt mondanám, túlságosan is idilli képet, de hát ez egy ifjúsági regény – ráadásul az egyetlen ebben a listában, ami igazán derűs hangulatú.

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    19. század, New York City

    A valódi magány az, amikor csupa kedves ember vesz körül, aki csak azt várja tőlem, hogy tettessek!

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    Central Park, New York City, USA

    Edith Wharton regénye az 1870-es évek New Yorkjába repít, a felső középosztály képmutató világába. Egy arisztokrata családból való fiatalember, Newland Archer lépeget előre megírt jövője felé, amikor felbukkan életében Olenska grófnő, az elvált, szabad szellemű és intelligens asszony, akivel akaratuk ellenére egymásba szeretnek. Csakhogy Newlandnek menyasszonya van, a bájos, óvott-féltett, mintafeleségnek nevelt May Welland.

    Edith Wharton bámulatosan rajzolja meg a regényben a kor társadalmát, melyben minden pontos, bár íratlan és kimondatlan szabályok szerint történik, és minden felett szemet hunynak, ami kellemetlen. Newland próbál kitörni ebből a látszatközpontú, fojtogatóan kiszámítható világból, csakhogy az már túl erősen köré szőtte a hálóját, túlságosan is a maga képére formálta őt.

    Álom marad csak a beteljesült szerelem, és az a más élet, aminek a vágya ott motoszkál Newlandben egész életében? A történet megmutatja, hogy az akadály nem a külső körülményekben van elsősorban, hanem benne magában. Newland azért nem tudja megtörni a ránehezedő külső elvárásokat és szabályokat, mert élete során már belsővé tette őket. Így formál minket a társadalom, melyben élünk.

    F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

    1920-as évek, New York City és környéke

    … bizonyosan úgy érezte, hogy elvesztette az élethez való jogát, s nagy árat fizetett érte, hogy túl sokáig egyetlen álomnak szentelte az életét.

    F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

    A nagy Gatsby-t sokan a legjobb, legamerikaibb regénynek tartják, és egyik fő témája maga az amerikai álom. Főhőse, Jay Gatsby a nincstelenségből emelkedik a dúsgazdagok közé, alakját és meggazdagodásának történetét szinte legendák övezik. F. Scott Fitzgerald regénye azonban nem egy sekélyes happy end, hanem éppen annak a karikatúrája.

    Partiról partira vezet minket az elegáns New York-i villákban, éttermekben, szállodákban, és figyeljük a dúsgazdag, felszínes embereket, akiket nem érdekel semmi, céltalanok és unottak. Egy kivétel van csak, Gatsby, az egyetlen szereplő, akinek célja van: vissza akarja kapni egykori szerelmét, Daisyt, aki annak idején megunva a rá való várakozást, feleségül ment a dúsgazdag és arrogáns Tom Buchananhez.

    Írtam már korábban részletesen erről a regényről, olvasd el itt.

    Tayari Jones: Egy ​amerikai házasság

    napjainkban, Atlanta, Georgia állam

    Az otthonodat nem te választod, se a családodat. A pókerban öt lapot osztanak. Hármat kicserélhetsz, kettő marad nálad: a család meg a szülőhely.

    Tayari Jones: Egy ​amerikai házasság

    New York City

    Ahogy a címe is utal rá, ez a regény egy tipikus amerikai történet, mégsem olyasféle tipikus, amire ilyen címmel számítottam volna. Főhősei, az a bizonyos házaspár, Celestial és Roy fiatal, fekete házaspár Atlantában, az amerikai Délen. Celestial művész, Roy pedig ügyvivő, mindketten törekvők és szerelmesek, életük a tipikus amerikai álom forgatókönyvét követi. Vagyis követné… ha nem lennének feketék.

    Royt ugyanis megvádolják, és tizenkét évre el is ítélik nemi erőszakért, amit nem követett el, és ezt Celestial is biztosan tudja, hiszen ő volt vele azon a bizonyos éjszakán a hotelban. Ez a regény nem a régmúlt idők nyomorúságos sorsú fekete rabszolgáiról mesél, hanem a jelenről. Tanult, sőt, jómódú feketékről, akik mindazonáltal mégis kiszolgáltatottak, és nem tudják megvédeni magukat az igazságtalanságoktól, amik a bőrszínük miatt érik őket. Roy bebörtönzése ártatlanul azokra a hírekre emlékeztet a közelmúltból, amik miatt a zavargások is kitörtek. Ez is Amerika egy arca.

    De a regény nem ott ér véget, hog Royt végül sikerül hamarabb kijuttatni börtönből. Sőt, ezzel kezdődik a legérdekesebb rész, ami bemutatja, hogyan változtat meg a börtönt egy embert, hogy onnan nem jön ki senki ártatlanul, valamint azt, hogy mit tesz öt év távollét egy házassággal, ami alig egy éve tartott a kényszerű elváláskor. Celestial a börtönévek alatt magára marad, ami ugyan nem Roy hibája, de ez mégsem változtat azon, hogy a nő támaszt keres, ahol tud – történetesen egy gyerekkori barát, André szerelmében -, és munkájába menekülve úgy megváltozik az évek alatt, hogy Roy már nem is találja meg benne azt a nőt, akit otthagyott.

    A börtönéveket Roy és Celestial leveleiből ismerjük meg, és ez ügyes technika arra, hogy kettejük kapcsolatának alakulása maradjon a középpontban ebben az időszakban is. A ritkuló levelek, majd a két év szünet pedig olyan hiányt teremt, amit a szereplőkkel együtt derítünk fel Roy kiszabadulása után. Hol a hűség, a kitartás határa? Felróható, ha egy ponton Celestial feladja, mert nem tud tovább várni, egy olyan erőnek alárendelve magát, amire nincs befolyása? Mi egy házasság alapja? Nem lehet, hogy Celestial, Roy és André mindhárman áldozatok?

    A történet vége felé egyre fokozódik a feszültség, kissé hatásvadásznak is éreztem egyes mozzanatokat. Az alapvető problémák és kapcsolatok boncolgatása azonban érdekes volt, és a házasság mellett az apaság, az apák szerepe és befolyása is többször előbukkant. Egy amerikai házasság – a címe illik hozzá, napjaink Amerikája éppúgy témája ennek a regénynek, mint a házasság.

    San Francisco, CA, USA

    Neked van kedvenc Amerikában játszódó regényed?

    A képeken pedig az az Amerika, amit én láttam 2014-ben és 2015-ben. Túl rég… 🙂

  • Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    „Lydia ​halott. De ők még nem tudják” – kezdődik Celeste Ng regénye, az Amit sohase mondtam el, fülszövege alapján thriller, de ezt rögtön kijavítanám, szerintem ugyanis családi dráma. Ja, hogy ilyen csak filmben van? Akkor családregény. De őszintén szólva, néhány más, kortárs amerikai regényhez hasonlóan ezt is kicsit olyan volt olvasni, mint filmet nézni. Amerikai filmet, természetesen. Valószínűleg a sűrű jelenetváltásokkal dolgozó, időben a jelen és múlt között gyakorta ugráló, a feszültséget egyre fokozó cselekményvezetés miatt támadt ilyen érzésem, és önmagában ez se nem bók, se nem kritika, csak egy megállapítás.

    Ha nem olvastam volna korábban az írónő második regényét, a Kis tüzek mindenütt címűt (igen, úgy alakult, hogy azt olvastam tőle először), akkor, azt hiszem, sokkal jobban tetszett volna az Amit sohase mondtam el. De kezdem az elején.

    Miről szól?

    A történet a 70-es években játszódik, egy Ohio állambeli kisvárosban, középpontjában pedig az öttagú Lee család áll: az amerikai-kínai vegyes páros, Marilyn és James, illetve három gyerekük, Nath, Lydia és Hannah. Bár a regény Lydia halálával kezdődik, amiről hamarosan családja is tudomást szerez, mivel holttestét a házukhoz közeli tóban találják meg, a thriller-elemeknek ezzel nagyjából vége is.

    Ahogy a cím utal is rá, a történet sokkal inkább arról szól, milyen kimondatlan dolgok, sebek, csalódások, vágyak és elvárások határozzák meg a Lee család tagjainak életét, hogyan borul fel a család beteges egyensúlya Lydia halálával, másodsorban pedig arról is, milyen a be nem fogadás és a be nem illeszkedés fájdalma. Persze, azért arról is, mi Lydia halálának az oka, de ez szorosan hozzátartozik a családi témához, nincsen bűnügyi szál.

    Hogyan ne neveljünk gyereket?

    Na, a Lee család a regényben ezt tökéletesen példázza. A csinos és okos, orvosi arrierjét a családért feladó Marylin, és a kínai származású, de már Amerikában született, mégis minden amerikai közösségből kilógó James mindketten boldogtalan emberek, akik eltemetett álmaikat és reményeiket kedvenc lányukra, Lydiára vetítik – anélkül, hogy ezt észrevennék. Tehetséges fiukat és szeretetre sóvárgó kisebbik lányukat szinte teljesen elhanyagolják, a család középpontjában Lydia áll, aki viszont összeroppan a figyelem és az elvárások kereszttüzében. Bár ő szüleinek szeme fénye, sem anyja, sem apja nem veszik észre, mennyire szenved, és mennyire nem ismerik őt.

    Emellett sem Marylin, sem James nem beszélnek soha semmilyen fontos dologról sem egymással, sem a gyerekekkel. „Így hát amikor James aznap este hazajött, ő csak annyit mondott: – Meghalt az anyám. – Aztán visszafordult a sütő felé, s hozzátette: – Meg a füvet is le kell nyírni. – És James megértette: ez még egyszer nem kerül szóba köztük.”

    A regény legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy Celeste Ng jól érzékeltette a szinte észrevétlenül, hosszú évek alatt kialakuló, mindenkit boldogtalanságba betonozó családi dinamikát. Minden szereplőt meg lehetett érteni, és az írónő ítélet nélkül, aprólékosan, néha szinte szájbarágósan rajzolta ki a jelen és a múlt darabjaiból a családtagok motivációit, érzéseit. A Lydia halála után bekövetkező egyensúlyvesztést és újrarendeződést is döbbenetesen, valósághűen visszaadta vissza.

    Mi nem tetszett?

    Az írónőnek eddig megjelent két regényét olvasva nem tudtam nem észrevenni, hogy pont ugyanaz a recept alapján készültek. Mindkettő egy döbbenetes ténnyel indít – ez esetben Lydia halála, a másik könyvben az, hogy Izzy felgyújtotta a házat -, utána pedig múlt és jelen között mozogva kiderül, mi vezetett odáig. A cselekményvezetés, a feszültségnövelés technikái mindkét regényben pont ugyanazok, a nézőpontváltások szintén. A téma is mindkét esetben a családi titkok, de ez önmagában még nem zavarna, hiszen ez egy elég mély és örök téma, amit nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni – és ez szerintem sikerül az írónőnek.

    Persze, miért ne használna valaki egy receptet, ha az bevált? Nyilvánvalóan ez a helyzet itt is, mindkét regény nagyon sikeres lett, csak épp én nem kedvelem az ilyesmit, ahogyan a sikeres filmek folytatásait sem, meg a sorozatokat úgy általában sem könyvben, sem filmben. Ha már itt tartunk, Celeste Ng esetében is az első lett „az igazi”, az Amit sohase mondtam el kicsivel jobb regény, mint az őt követő Kis tüzek mindenütt. (A két történetnek semmi köze egyébként egymáshoz, csak a megírásuk módja miatt hasonlítottam őket a filmes folytatásokhoz.)

    A kissé hatásvadász cselekményvezetés itt is zavart egy picikét, ahogy a másik regényénél is, de az ítélet nélküli, súlyos témákhoz érzékenyen nyúló elbeszélés itt is bőven ellensúlyozta ezt. A cselekmény pörgetése azonban nem tett jót a nézőpontváltásoknak. A történetet ugyanis felváltva látjuk a család öt tagjának szemszögéből, de időnként olyan gyorsan és hirtelen váltunk szemszöget, hogy nekem az már zavaró volt, éppen beleéreztem volna az adott szereplő lelkivilágába, de már ott is kellett hagyni.

    Akkor érdemes elolvasni?

    Összességében mégsem bántam meg, hogy elolvastam, mert izgalmas és elgondolkodtató családi történet a kommunikáció hiányának, a ki nem mondott elvárásoknak a pusztító hatásáról. A fő téma, a szülők által cipelt terheknek a gyerekekre pakolása, elég klisés manapság, de az írónő hús-vér szereplőkön, finoman kibontott történeten keresztül hozza ezt közel, ami miatt mélyebben érint, nagyobbat üt. Aki viszont nem tudja megbocsátani az oly sok amerikai bestsellerre jellemző hatásvadászatot, annak nem fog tetszeni.

  • Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate 2017-ben megjelent regénye, az Elrabolt életek igaz történeten alapul, ami különösen súlyos olvasmánnyá teszi ezt az érzékeny témáról szóló, izgalmas és szívszorító könyvet. A szerző maga egyébként újságíró, és regényében egy ténylegesen megtörtént, 1950 környékén kirobbant, majd elaltatott botrányt tár fel, melynek részleteire csak az 1990-es években derült fény.

    A regény valós alapja

    Georgia Tann, aki évtizedeken keresztül tetszelgett az árvák megmentőjének és védelmezőjének szerepében, valójában gyakran mélyszegénységben élő szülőktől csalta ki vagy lopta el gyerekeiket, akiket aztán a Tennessee Gyermekotthonba vitt, hogy később jó pénzért eladhassa őket dúsgazdag gyermektelen örökbefogadó szülőknek. Voltak nők, akikkel szülés után, a fájdalomcsillapító hatása alatt írattak alá nyilatkozatot, melyben lemondtak gyermekükről, másoknak pedig azt hazudták, hogy gyermekük halva született, miközben a csecsemőt jó pénzért adták el valamelyik másik államba, örökbefogadásra várakozó szülőknek. Utóbbiakat szintén zsarolták, a gyermek visszavételével fenyegették.

    A gyerekkereskedelem három évtizeden át folyt, hatóságok, orvosok, szociális munkások is be voltak vonva, politikusok falaztak neki. Amikor mégis kirobbant a botrány, a sok érintett befolyásos ember közbelépésére hamar el is altatták, a gazdag örökbefogadók közt politikusok, színészek és más közéleti személyiségek is voltak. A részletekre negyven évvel később derült csak fény, így a gyermekeiket elvesztő szülők, és az egymástól elszakított testvérek közül csak néhányan találták újra egymásra, magánnyomozók segítségével. A gyermekek nevét és születési adatait ugyanis az árvaházba kerüléskor megváltoztatták, hogy ezáltal se derülhessen fény valódi kilétükre.

    Miről szól az Elrabolt életek?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Lisa Wingate regényének szereplői nem valós személyek, de történetükben előbukkannak azok az elemek és események, melyekről az érintett gyerekek és családok később beszámoltak. A regény két szálon fut, de mindkét szál ugyanazon esemény felé közelít két irányból: a szétszakított Foss család tragédiájához.

    A régebbi szál May története, aki öt testvérével és fiatal, tanulatlan, de szerető szüleivel egy lakóhajón él a Mississippin. Az anyát következő szülésekor kórházba kell vinni, a magukra hagyott gyerekeket pedig, akik közül a tizenkét éves May a legidősebb, Georgia Tann emberei erőszakkal behurcolják a gyermekotthonba. May emlékein keresztül tudjuk meg, hogyan bántak a testvérekkel az otthonban, hogyan próbáltak visszajutni szüleikhez, és mi lett későbbi sorsuk.

    A másik cselekményszál két generációval később játszódik, May már nagymama korú. Ennek főhőse Avery Stafford, a jómódú politikus családba született jogász, aki véletlen bukkan rá egy családi rejtélyre, és ahogy egyre több részletét ismeri meg, egyre kevésbé képes abbahagyni a kutatást, míg meg nem tudja a teljes igazságot.

    Mit tetszett benne legjobban?

    May története döbbenetes. Részletes kutatómunka áll mögötte, és Lisa Wingate a fiktív szereplők sorsán keresztül, a gyermek May szemszögéből nagyon hatásosan meséli el a szívszorító családi drámát, érzelmileg teljesen a hatása alá kerültem (gyanítom, mivel nekem is van gyerekem, még sokkal jobban, mintha nem lenne).

    Az Elrabolt életek emellett az örökbefogadás kérdéséről is elgondolkodtat, ami – mint a legtöbb téma az életben – nem teljesen fekete vagy fehér. Van az a klisé, hogy önző, aki nem vállal gyereket. Arról viszont kevésbé szoktunk beszélni, hogy a gyerekvállalás is éppoly önző érdekből történhet (a szülők szeretnének gyereket, ez az ő vágyuk), és innen át lehet esni a túloldalra is: mivel annyira vágyom egy gyerekre, ezért jár nekem, és ha nem adatik, akkor valaki adjon.

    A gyerekkereskedelmi botrányt az 50-es években azzal altatták el, hogy végső soron a gyerekek többsége jó helyre került, a szegénységből a jólétbe, minek ezt bolygatni… Mintha a szegény gyerekek problémájának egyik megoldása az lenne, hogy adjuk őket örökre jómódú gyermektelen pároknak. 

    Bármennyire is borzasztóak azonban egyes mozzanatok a könyvben, valamennyire kiegyensúlyozza őket az, hogy a regény a jövőbe is néz, és a testvéri szeretet erejéről, a továbblépésről is szól, valamint arról, hogyan hatnak a régóta lappangó családi titkok a későbbi nemzedékre. Ami, ha már szóba került, térjünk is át arra, mi nem tetszett annyira…

    Mi nem tetszett?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Avery cselekményszála sokkal lényegtelenebbnek és súlytalanabbnak tűnik, May és Avery szemszögének fejezetenkénti váltakozása pedig csak még jobban ráerősít erre. Kicsit az volt az érzésem, mintha a jelen nem is lenne lényeges, Avery történetének legizgalmasabb eleme a múlt és annak titkai.

    Értem, persze, hogy a May történetében szereplő események sokkal súlyosabbak, mint Avery életének bármely dilemmája, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna ezeknek jobban a mélyére menni, és rajtuk keresztül Averyt is közelebbről megmutatni. Valamennyire elkezdett az írónő idővel kapirgálni abban, hogy Avery élete mennyire előre megtervezett, családja és ő maga is mennyire kifelé él, hogy ebben a látszatéletben nem találja önmagát, de sajnáltam, hogy olyan későn került erre sor, és akkor is gyorsan szép „happy end”-be fordult a rendesen ki se bontott történet.

    A regény élvezhetőségén azért nem ront jelentősen ez a cselekményszál, mert a múltat feltáró részei fenntartják a feszültséget és az izgatott várakozást, csak hát, lehetett volna még jobb. Mert fontos a múlt, de a későbbi generációknak már főleg a jelenre gyakorolt hatása miatt, hiszen mégiscsak a jelenben élünk.

    Te olvastál a közelmúltban családregényt? Ajánlanád másnak?

  • Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Ahányszor eddig afrikai vagy ázsiai szerző könyvét vettem a kezembe, döbbenetes és szemfelnyitó élményt adott (és azonnali vágyat ébresztett, hogy felkeressem ezeket a kontinenseket, mert valószínűleg az is hasonlóval ajándékozna meg). A ghánai-amerikai írónő, Yaa Gyasi Hazatérés című regénye a legutóbbi ilyen, és még szerencse, hogy december legvégére hagytam az idei kedvenc olvasmányaim gyűjteményét, mert ennek helyet kell kapnia köztük.

    Miről szól a Hazatérés? Hét generáció útja, két kontinensen

    – Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.

    Hazatérés

    A történelmet a győztesek, a hatalmasok írják, ebben a regényben viszont megismerjük azt a bizonyos másik hangot is. Talán nincs még egy könyv, mely családregénybe ágyazva a feketék sorsát ennyire átfogóan, sokoldalúan, izgalmasan és érzékenyen mutatja be. Nagy szavak, nézzük őket sorban.

    A 18. század második feléből indulunk, hogy végül napjainkban lyukadjunk ki, és egy ghánai család két ágának sorsát kísérjük végig hét generáción keresztül. Egy testvérpárral kezdődik, akik valójában csak féltestvérek, és sohasem találkoznak egymással. Effia egy rabszolgakereskedő fehér angol felesége lesz az Aranyparton, Esit Amerikába hurcolják rabszolgaként, innen indul a két párhuzamos szál, az afrikai és az amerikai.

    Effia és Esi leszármazottai között pedig ennek megfelelően nagyon különböző emberekkel találkozhatunk – szökött rabszolgával, takarítónővel, fegyenccel, drogossal, törzsfőnökkel, földművessel, lányanyával, harcossal, tanárral. Az azonban közös bennük, hogy mindegyikük sorsa leginkább attól függ, mikor és hová született, a háború melyik oldalán állt.

    Az utolsó generáció tagjaként maga az írónő is megjelenik. Bár más néven, de ő az a lány, aki Ghánában születik, majd egyetemi tanár apja és ápolónő anyja Alabamába költöznek vele, ahol a lány a fehérek és a feketék közül is kilóg.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Yaa Gyasi: Hazatérés

    Sodró történet, tizennégy nézőpontból

    Sodor magával, arcul csap, majd ismét sodor tovább ez a regény. Minden fejezetet más nézőpontból látunk, a hét generáció 2×7 nézőpontot hoz, és bár csak mozzanatokat ismerünk meg egy-egy sorsból, mégis kiderül a lényeg, életre kel minden szereplő, és összeáll a történet egy nagy egésszé.

    A sorsok egyszerre egyediek, de tipikusak is, adott korban, adott helyen élő fekete nő vagy férfi sorsai. Rajtuk keresztül a regény szerintem legfontosabb üzenete jön át: a legtöbb ember nem tudja alakítani a történelmet, mert nem olyan lehetőségekkel születik, csak sodródik a hullámokkal, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Ez dühítő, fájdalmas, és az elnyomás, a megaláztatottság nemzedékeken átívelő, kitörölhetetlen nyomot hagy.

    Történelem, családregénybe csomagolva

    A sok szereplő különböző szemszöge számomra egyértelmű pozitívum, és ennek köszönhető, hogy a regény ennyire átfogó és alapos tud lenni, ahogy a feketék sorsát bemutatja a történelemben.

    Látjuk az Afrikában harcoló törzsek ellentéteit, amit a fehérek még tovább szítanak, szövetséget kötve az egyik törzzsel, hogy az a másik törzs embereit eladja nekik rabszolgának. A rabszolgakereskedelem elmúltával látjuk a gyarmatosítást, a szabadságért folyó küzdelmet, végül a független Ghána megszületését. A másik szál bemutatja az Amerikába hurcolt feketék elszakadását kultúrájuktól, nyelvüktől, a függetlenségi háborút, a szegregációt, a rasszizmust.

    Amellett, hogy történelmileg értékes ez a regény, a szereplői is remekül megírt, élethű figurák, akiket meg lehet érteni, és akikkel együtt lehet érezni.

    Mondjak rosszat is?

    Tudom, hogy most le kellene írnom azt is, mi nem tetszett, de nem megy. Kritikus szemlélő biztosan találhatna benne hibát, de engem a legtöbb regény, ami meghódít, kicsit vakká is tesz a hibákra, így van ez a Hazatéréssel is. Ezért nem hívom ezeket a szubjektív ajánlókat könyvkritikáknak, mert nem azok, és ha olyan könyvről írnék, ami nem tetszett – nos, arról nem írok. (Bár időnként elgondolkodom rajta, írjak-e, csak az egyensúly miatt. Hát az nem lehet, hogy minden könyv jó – és nem is. :P)

    De a Hazatérés nem volt kérdéses, és habár a végét irreálisnak találtam az előzményekhez képest, viszont megható, és olyan szépen keretbe foglalja a történetet, hogy végső soron az is tetszett.

    Kinek ajánlom a Hazatérést?

    Annak, akit érdekel Afrika és Amerika, a történelem az elnyomottak szemszögéből. De nemcsak a feketék sorsáról és a rabszolgaságról szól ez a regény, hanem sokkal többről is: a kilátástalanság és kiszolgáltatottság okozta sebekről, melyek nemzedékeken át öröklődnek.

    De ajánlom annak is, aki egy megrázó és izgalmas családregényt olvasna, és annak is, aki azokat a történelmi regényeket szereti, melyeknek a középpontjában a hétköznapi emberek, az átlagos sorsok állnak.

    Te olvastál már afrikai szerzőtől?

  • 8 könyv karácsonyra nőknek

    8 könyv karácsonyra nőknek

    Aki szeret olvasni, annak könnyű ajándékot venni? Hm. Nem feltétlenül. Mindenesetre az egyértelmű, hogy könyvek között érdemes keresgélni. Ehhez hoztam most egy kis ötletgyűjteményt, mégpedig kifejezetten nőknek, mert a most következő könyvek női sorsokat kísérnek, és elsősorban a női lét kérdéseit és problémáit boncolgatják. Vannak köztük kortárs és klasszikus regények, magyar, európai és amerikai szerzők művei, komolyabbak és szórakoztatóbbak – és egy olyan, ami különösen kedves nekem, mert én írtam. 🙂

    Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

    Rakovszky Zsuzsa az egyik kedvenc kortárs írónőm. Annyira szépen ír, hogy az már szinte költészet, és érzékenyen, finoman bontogatja a sorsokat a regényeiben, novelláiban, melyek közül a kedvencem (bár nehéz dönteni, és a változtatás jogát fenntartom a jövőben) A kígyó árnyéka.

    Ez a regény a 17. századi Magyarországon játszódik, főszereplője pedig az életére visszatekintő Lehmann Orsolya. Egy kislányt látunk, akivel nem törődik senki. Aki reménykedik egy ideig, megözvegyült édesapjánál keresi az elfogadást és szeretetet, de valami másra bukkan helyette. Szeretetre éhezik, de senkitől, még a legkétségbeesettebb tettekkel sem tudja azt kicsikarni. A dolgok csak megtörténnek vele, ő pedig tűri. Nem igazán van választása, vagyontalan, félárva lány, aki teljesen ki van szolgáltatva apjának, akivel a kapcsolata ragaszkodás és gyűlölet eltéphetetlen köteléke, melyben mindketten foglyok.

    Az emberek egész életében olyan bűnökért ítélik meg, melyeket el sem követett, míg valódi bűnei súlyos titokként nyomják a lelkét. Néhány röpke hónap adatik neki, amikor ráeszmél, milyen szeretni. Ezen kívül a szépség és béke egyedüli forrása életében a természet. Néhány emlék holdfényes éjszakáról, nyári erdőben való barangolásról, patakcsörgedezésről, messze az emberek mindig figyelő tekintetétől.

    Természet, álmok, félelmek, a lélek rezdülései érzékletes, gyönyörű képekben keverednek ebben a regényben, mely fájdalmasságában is csodaszép. Kérdéseket suttog sorsról, szeretetről, szenvedésről, bűnről, titkokról.

    Kaffka Margit: Színek és évek

    Ez a regény is egy visszaemlékezés, melyben Kaffka Margit a 20. századi, hanyatló dzsentri társadalomba kínál betekintést egy nő sorsán keresztül. „Én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak” – mondja Pórtelky Magda, aki már öregasszonyként (ő tekint így magára, egyébként ötven éves!), csendes magányból tekint vissza életére.

    Ebben az életben az ifjúság ragyogó színei keverednek a későbbi évek szürkeségével, fanyar belenyugvásával, keserűségével. Látjuk a nagyravágyó, álmodozó kislányt, akinek ugyanakkor minden mozdulata, tekintete megfigyelés alatt áll, és aki előtt egy cél lebeg: hogy elkeljen – és már az is szégyen, hogy ez csak a második báli szezonban sikerül neki.

    Magda egy olyan világban nő fel, ahol a nő csak a férjén keresztül érvényesülhet. Jó férjet kell fogni, utána pedig kifacsarni ebből a házasságból mindent, ami maga és a gyerekei számára előnyös. Így aztán Magda egyszerre lesz élősködő és kiszolgáltatott, utálatos és szánnivaló. Mindig egy férfiba kapaszkodik, őt tolja, rajta keresztül próbál felemelkedni.

    Csakhogy a világ közben megváltozik, Magda pedig nem tud vele változni. Őt úrilánynak, feleségnek nevelték, aki az erős külső elvárások miatt sokat ad a látszatra, belül viszont önbizalomhiányos és tehetetlen. A változások megtörik és megkeserítik, és bár ő maga sosem éri el, de három lányának már meg tudja adni a függetlenség lehetőségét.

    Kicsit lassú, pátoszos ez a regény, de aki egyszer elkapja a ritmusát, azt magával rántja egy különös, régi világba, és a női lélek mélységeibe. Engem a történelemből mindig is az érdekelt a legjobban, amit Kaffka Margit mutat nekünk: a konyhák, hálószobák, előszobák, és a jelentéktelen, hétköznapi emberek. Az ember.

    Németh László: Égető Eszter

    Németh László: Égető Eszter

    Még egy 20. századi regény. Ha női sorsról van szó, hogy is maradhatna ki Németh László? Már amikor az Iszonyt olvastam tőle, akkor is megdöbbentett, hogyan tud egy férfi ilyen érzékeny éleslátással írni a női lélekről. A később olvasott regényei csak még jobban elképesztettek, főleg az Égető Eszter.

    Ez a regény a címbeli Esztert kíséri kislánykorától egészen nagymamakoráig, Németh László pedig hihetetlen érzékenységgel ábrázolja a lánykori barátságok szinte még tudattalan intrikáit, az udvarlás időszakában oly elveszett Esztert, majd a későbbi otthonteremtő feleséget és édesanyát.

    Eszter a maga csendes, szorgalmas, alkalmazkodó módján szinte észrevétlenül van jelen az életben. Gyengesége és ereje is ebben rejlik. Akárhová vetődik, akármit ad neki vagy vesz el tőle az élet, ő csendben és fáradhatatlanul szőni kezdi újra a hálót a szíve fonalaiból, hogy felépítse azt a meleg otthont, ahova a körülötte levők is gyökeret ereszthetnek. Erőfeszítéseit azonban nemhogy nem hálálják meg, de észre sem veszik még a hozzá legközelebb állók, a férje és a gyerekei sem.

    „A jóságot azért nem veszik észre az emberek, mert átlátszó, mint a víz és a levegő; csak ha fogy, az vevődik észre” – mondja Németh László a regényben, és ebben az egyetlen mondatban összesűríthető Eszter élete. Tragédiává mégsem válik a sorsa, mert Eszter építő és otthonteremtő alak, és mindig akadnak olyanok, akik rászorulnak, hogy a jóságánál kissé megmelegedjenek.

    Lev Tolsztoj: Anna Karenina

    Egy igazi és örökérvényű klasszikus. Anna bárki lehetne. Anna a nő, aki, miután illendően férjhez ment és gyermeket szült, szerelmes lesz. Vronszkij iránti szerelmében a teljes élet reménye nyílik meg előtte, és ő bátran lépne erre az útra. Ez lesz a veszte.

    Olyan még csak megtörténhet a 19. századi Oroszországban, hogy egy asszony diszkréten csalja a férjét, a társadalom pedig szemet huny felette. De hogy Anna felvállalja az igazságot: ő nem szereti a férjét, soha nem is szerette, Vronszkijt szereti? Ez már sok, ezért már kirekesztik. Nem kap többé meghívást sehova, s tőle sem fogad el meghívást senki. Vannak, akik elítélik, mások pedig kénytelenek elítélni, ha nem akarnak ők maguk is ítéletet.

    A kiközösítés azonban csak Annára vonatkozik, Vronszkijra nem. Míg Anna elveszíti becsületét és kapcsolatait, Vronszkij megítélésén a viszonyuk nem változtat. Ordít a helyzet igazságtalansága, és ez aláássa kettejük kapcsolatát is. Vronszkij csak azzal állhatna igazán Anna mellé, ha felvállalja ugyanazt a kitaszítottságot, ami Anna osztályrésze. De nem teszi, Anna pedig teljesen tehetetlen ebben a helyzetben. Semmije nem marad a szerelmen kívül, és amikor azt is elveszíti, úgy érzi, nincs miért élni tovább.

    Bűnös-e Anna? Nem bűnösebb, mint bárki más. Bátrabb. A teljesebb élet reményében ki akar lépni a társadalom által rászabott keretből, ezért jár a büntetés. Ennek a regénynek az üzenete túlmutat a moszkvai és szentpétervári úri társaságon, még a korabeli és a mai női sorson is. Annyi rétege van, hogy meg sem kísérlem még csak felvillantani sem őket egy ilyen rövid összegzésben. Amúgy meg, sztereotípiák a hosszú orosz nevekről ide vagy oda, szerintem nem nehezen olvasható és izgalmas regény.

    Jane Austen: Értelem és érzelem

    Jane Austen: Értelem és érzelem

    Kamaszként olvastam először, majd a filmet is számtalanszor megnéztem. Amikor a harmincadik születésnapom előtt újra kézbe vettem, újra meghódított. Azelőtt gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regényt láttam benne, később inkább a fájdalmat és a társadalomkritikát éreztem erősebben. De Jane Austen regénye nem véletlenül örök klasszikus, ami minden korosztálynak ad valamit.

    Marianne és Elinor, bár szerető testvérek, mégis két teljesen ellentétes dolgot képviselnek a regényben: értelem és érzelem. Elinor az, aki mindig úgy viselkedik, ahogyan kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit. Marianne őszinte és nyílt, tettetésre és képmutatásra képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … SPOILER! Elinor elnyeri a boldogságot, Marianne nem. Sőt, Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt. SPOILER VÉGE!

    Bár sokkal fájdalmasabbnak látom a regény befejezését a mai fejemmel, mint egykor kamaszként, de magát a regényt is sokkal mesteribbnek, provokatívabbnak érzem. Mintha Jane Austen egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni? Ez a kérdés pedig, azt hiszem, ma is épp olyan aktuális, különösen a kedvességre és engedelmességre nevelt, kétségbeesetten megfelelni akaró lányok és nők életében.

    Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

    Egy kortárs amerikai bestseller. A külső elvárások és a megfelelés ebben a regényben is felbukkan, mely egy tökéletesre tervezett amerikai kertvárosba viszi el olvasóját, a 90-es évekbe, Celevelandbe.

    A jómódú mintacsalád, Richardsonék, vagyis Elena, ügyvéd férje és a négy kamasz gyerekük életébe csöppen bele Mia, a fotóművész, aki egyedül neveli tinédzser lányát, Pearlt. A gyerekek kíváncsian ismerkedni kezdenek, és a két család nagyobb hatással lesz egymásra, mint azt bárki is gondolná, történetükön keresztül pedig bepillanthatunk a tökéletesnek tűnő látszat mögé. Naná, hogy hullanak ki a csontvázak a szekrényből.

    A két női főhősön, Mián és Elenán keresztül a regénynek fontos témája az anyaság, a családi titkok és az önmegvalósítás, és Celeste Ng érzékenyen nyúl ezekhez a kérdésekhez, ítélet nélkül járja körbe őket. Az a bizonyos tűz is végig fontos jelkép a regényben, minden szereplő magában hordozza a szikrákat, az olvasó pedig a kérdést, hogy vajon pusztító vagy éltető, felszabadító ez az erő.

    Elizabeth Gilbert: New York lányai

    Aki egy ideje olvassa már a blogom, hallhatott erről a regényről, és még fog is. 🙂 Ugyanis a New York lányai az egyik kedvenc idei olvasmányom, és ez is egy visszaemlékezés. A nyolcvankilenc éves Vivian Morris mesél ifjúságáról, majd későbbi életének fontos eseményeiről és szereplőiről. Egy élvhajhász, felelőtlen fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján, és egy olyan életúton, ami nem fér be a hagyományos keretek közé.

    Izgalmas és elgondolkodtató történet ez barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban. Ezen felül pedig még azért is különösen közel került hozzám, mert New Yorkban játszódik, és én imádtam a 40-es évekbeli és a későbbi New Yorkok hangulatát a könyvben – és nekem is megvan a magam New Yorkja, ami egyetlen, és csak nekem létezik.

    És az enyém: Úton

    Ürmös Beáta: Úton

    Végül hadd ajánljam azt a könyvet is, aminek megkülönböztetett helye van a szívemben: a sajátomat, mely egy harminchoz közeledő, kalandvágyó magyar lány útkereséséről szól. Lili egy multinál dolgozik, ahol előléptetés vár rá, vőlegényével az esküvőre készülnek, ő mégsem érzi magát a helyén, hétköznapjai kopottnak és szürkének tűnnek, hiányzik belőlük a lényeg: valódi önmaga és az álmai. Egy véletlennek és egy hirtelen döntésnek köszönhetően csapot-papot otthagy, hogy Ausztráliába menjen, világot lásson – és a világ végén talán megtalálja azt, amire valójában vágyik.

    A harmincasok az a korosztály, akiktől a társadalom azt várja, hogy megállapodjanak, családot alapítsanak. Ők már kitapostak egy karrierutat, amin a következő évtizedekben haladni fognak. De mi van, ha önmagukat egyre inkább megismerve időközben rájönnek, ezt a szépen alakuló életet mégsem érzik a magukénak? Érdemes még ilyenkor szakmát váltani, álmokat kergetni, mindent elölről kezdeni? Mit tud kezdeni magával egy átlagos, irodában, teljes munkaidőben dolgozó fiatal, aki több szabadságra, messzi tájakra vágyik? Lehet egyensúlyt találni álmok és hétköznapok között? Mennyire szabad rábízni magunkat a vágyakra, a szenvedélyre?

    Lili mellett más női szereplők is felbukkannak a regényben, és hozzák magukkal a saját kérdéseiket szerelemről, egyedüllétről, anyaságról, gyászról és önmegvalósításról. De felbukkannak természetesen kenguruk, vombatok, krokodilok, na, meg harsányzöld vagy éppen vörös és kietlen ausztrál tájak is.

    Neked van még kedvenc regényed női sorsról?

  • Ami a látszat mögött van: Kis tüzek mindenütt

    Ami a látszat mögött van: Kis tüzek mindenütt

    Szeretek olyan regényt olvasni, amit alig tudok letenni, mert annyira izgulok, mi lesz a vége. De talán még jobb egy olyan regény, ami azzal kezdődik, hogy kiderül, mi lesz a vége, mégis alig tudom letenni. Celeste Ng könyve, a Kis tüzek mindenütt az utóbbi kategóriába tartozik. Még a végén megszeretem az amerikai bestsellereket… merthogy ez is az.

    Miről szól?

    Shaker ​Heights, Cleveland, 90-es évek. Egy tipikus amerikai kertvárosban vagyunk, ahol a házak színétől a szabályos keresztutakon át a fű hosszáig és a lakók sikeres életéig minden pontosan meg van tervezve. Itt élnek Richardsonék, vagyis Elena, ügyvéd férje és a négy kamasz gyerekük, és ebbe a világba csöppen bele Mia, a fotóművész, aki egyedül neveli tinédzser lányát, Pearlt.

    A két család nagyobb hatással lesz egymásra, mint azt bárki is gondolná, és a történetükön keresztül bepillanthatunk a tökéletesnek tűnő látszat mögé. Celeste Ng érzékenyen nyúl a családi titkok és az anyaság kérdéseihez, és az a bizonyos tűz végig fontos jelkép a regényben, minden szereplő magában hordozza a szikrákat.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    A legjobban azt, hogy egyszerre izgalmas és elgondolkodtató. Egyik központi témája az anyaság, és szembe jön velünk a regényben sok minden ezzel kapcsolatban (talán túl sok minden is ahhoz, hogy mélységében lehessen őket bemutatni): mintaanya, egyedülálló anya, mélyszegénységben élő, bevándorló anya, béranyaság, örökbefogadás, abortusz. Nem állásfoglalást, hanem szempontokat látunk, és éppen azt piszkálgatja ez a történet, hogy léteznek-e egyértelmű kategóriák arra, mi a helyes, mi a helytelen.

    De piszkálgat még mást is. Például azt, hogy ha a szabályokat betartva éljük az életünket, akkor elkerülhetők-e a nehézségek (spoiler: nem). Hogy a boldogsághoz nemcsak egyetlen szabályos út vezet, és hogy a látszat mögött mindenkinek megvannak a maga küzdelmei, fájdalmai, sebei. A túl tökéletesnek látszó házakban pedig természetesen kidől az a bizonyos csontváz a szekrényből.

    A kamasz szereplőkön keresztül előkerülnek a tinédzserek problémái is, de ez a vonal kissé felszínes marad. A legjobban Mia története van kibontva, és valamennyire Elenáé is, főként az anyasága szempontjából.

    Tetszett még a tűz szimbóluma is, ami újra és újra előbukkan a történetben. „Egész életében arra intették, hogy a szenvedély olyan, mint a tűz: veszélyes. Könnyen kezelhetetlenné válik. Átcsap a falak fölött, átkel az árkokon. A szikrák akkorákat ugranak, mint a bolhák, és legalább olyan gyorsan is; a fuvallat kilométerekre képes elvinni az izzó parazsat. Jobb gondosan vigyázni arra a szikrára, és azt óvatosan továbbadni nemzedékről nemzedékre, mint az olimpiai lángot. Vagy talán vigyázva óvni, mint egy örökmécsest: hogy emlékeztessen a fényre és jóságra, amely soha semmit nem gyújt fel, nem is lenne rá képes. Körültekintően őrizni. Megszelídíteni. Boldog fogságban tartani. A lényeg, gondolta, hogy elkerüljük a tűzvészt.” Ez Elena, és vele szemben ott van Mia: „Néha mindent fel kell perzselni, hogy újra tudjuk kezdeni. A tűz után gazdagabb a föld, új dolgok nőhetnek rajta. Az ember is ilyen.”

    A kissé hatásvadász cselekményvezetés az amerikai filmekre emlékeztetett (egyébként készült filmfeldolgozás hozzá, mily meglepő), és időnként a családi dráma már majdnem szappanoperába hajlott, de végül azért, hála az égnek, mégsem lett belőle szappanopera. Az tetszett benne, hogy sorsokat mutat, ítélet nélkül, és igen, nagyon nehéz letenni, míg teljesen össze nem kuszálódnak, aztán ki nem bomolnak a szálak.

    Való ez neked?

    Ha szereted a tipikus amerikai kertvárosi hangulatot, akkor igen. Ha ennek a ripityára törését is elviseled, akkor meg főleg.

    Továbbá ha benned is lobog a tűz, pislákol a szikra, vagy éppen már majdnem kialudt. Ha anya vagy, ha szabálykövető vagy, lázadó vagy, ha keresed az utat, vagy kitaposnád magadnak.

    Aki meg angolul szeretne olvasni, nehogy klasszikusokkal kezdjen, hanem pont ilyen regényekkel, mint ez, mert gördülékenyen és egyszerűen vannak megírva, könnyen olvashatók idegen nyelven is.

  • Ahol a folyami rákok énekelnek

    Ahol a folyami rákok énekelnek

    Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek. New York Times bestseller, Amazon bestseller, és annyian dicsérték már, hogy kissé gyanakodva és szkeptikusan vettem kézbe, szinte készülve a csalódásra. Meglepett. Mert elmaradt a csalódás, ez a regény, krimi és fejlődésregény, jó.

    Ha azt mondom, nem vagyok nagy krimifaló, az még nagyon messze van az igazságtól. Elvétve olvasok krimit, és maga a műfaj eléggé hidegen hagy. Ügyesen felépített kirakós játékok, ha jól vannak megírva, de engem más izgat. Delia Owens regénye pedig pont azért tetszett, mert több, mint krimi. Ami igazán tetszett benne, az éppen az, amivel több.

    Miről szól?

    A főszereplő Kya, a kislány, akit a családja magára hagy. Anyja, testvérei elmenekülnek, végül iszákos apja is elmegy. Kya egyedül marad, ő még elmenni is kicsi. Egy kunyhóban él és nő fel, a lápvilágban, egyedül. A társadalomtól elvágva vagy abból kirekesztve? A kettő egymást erősíti. Kapcsolata a természettel a legszorosabb, de van néhány ember, aki felfigyel rá, köztük két férfi, akiknek egyike sem tudja kiverni a fejéből ezt a vad, megközelíthetetlennek tűnő, különös lányt.

    A másik szál, időben eltolva, egy holttesttel kezdődik. Balesetnek látszik, de talán mégsem az? Elindul a nyomozás, és a gyanú hamarosan arra a lányra terelődik, akire a legtöbben elvadult, kiszámíthatatlan, furcsa lényként tekintenek. Igen, ezt szinte bármelyik krimiről is írhatnám. Mégis, az Ahol a folyami rákok énekelnek számomra inkább fejlődésregény, mint krimi.

    Egy gyermek, aki vadon, a természetben nő fel. Nem új ez a téma, sőt, klisé is lehetne, mégsem éreztem annak. (Vagy csak nem zavart? Talán a lényeget tekintve mindegy is.) Érzékeny és izgalmas történet ez vadonról és emberi lélekről, magányról, előítéletekről, igazságról és igazságszolgáltatásról, Kya küzdelmeiről és kapcsolatairól – emberekkel és természettel.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Alig tudtam letenni, izgalmas és gördülékeny olvasmány. Fordulatos és meglepő, az utolsó oldalig. Egy gyilkossági szál és egy magára hagyott kislány története fonódik lassan össze, és mindig vár ránk egy újabb darabja a kirakósnak. Oké, az izgalmakat ki is pipálhatjuk, nézzük a többit, mert van más is. Szerencsére.

    ez nem az észak-karolinai lápvilág, de erről az idei nyáron készített képemről a könyv jutott eszembe

    Kya karakterén keresztül is sodor magával a könyv. Erős. A magány teszi azzá, ami egyben meg is sebzi. Az önállóság is, mely eleinte kényszerűség, de később már el sem tudná képzelni az életét másképp. Emellett azonban intelligens és érzékeny. A természet tanítja meg csendben lenni, figyelni, szemlélődni. Az érzelmeit is gyakran a természet ébreszti fel vagy nyeli el. Kya a szó szoros értelmében sohasem tanul, eleinte öntudatlanul, lassan és mélyen ivódik bele a tudás, ahogy a környezetét figyeli, vele él, később olvas is rengeteget, de azt is elvonulva, elmélyülten, egyedül. Szinte mindig egyedül.

    Azért az felmerült bennem, mennyire lehetne Kya valóságos. Az a kislány, akit a regény elején látunk, valóban képes lenne ennyire önállóan, felnőttek nélkül élni? Ebben azért kételkedem. De eljátszani a gondolattal, hogy milyen az az ember, akit a természet nevel fel…? A játékban benne vagyok, pedig sosem fogjuk tudni a választ, mert ilyen nincs. Az ember már olyan régóta és annyira ott van mindenütt. Kyának is vannak támogatói, igaz, csak néhányan, de ők tudnak jól segíteni neki, úgy, ahogy szüksége van rá, és anélkül, hogy kitépnék abból a világból, mely biztonságot ad neki. A többiek meg? Ők adják az alapját a társadalom kritikájának a könyvben.

    Az emberek, akik félnek attól, amit nem ismernek. Kyától például, akit kezdetben ők vadítottak el maguktól. Nem is tudják másként látni a lány tetteit, mint saját érzelmeiken keresztül, így a félénk emberkerülés ellenségességgé torzul, a titokzatos másság fenyegető lesz, a védekezés pedig agresszió. „Én sosem gyűlöltem az embereket. Ők gyűlöltek engem. Ők nevettek ki engem. Ők hagytak el engem. Ők zaklattak engem. Ők támadtak meg engem. És igen, megtanultam nélkülük élni.”

    De igazából Kya egész lénye kritikája lehetne a társadalmunknak, mely nyüzsög és siet, nem ismeri a csendet, és annyifelé kell figyelni, annyi mindent megjegyezni, hogy valódi, elmélyült figyelem és alapos, mély tudás talán már nincs is. Vagy legalábbis nem becsüljük eléggé. 

    Azért azon felnevettem, hogy Kya végül a könyvei jogdíjából gazdagodik meg. Méghogy írásból ne lehetne megélni… És milyen könyvek? Saját rajzaival illusztrált természetrajzi könyvek. Hát… ez a másik olyan pont a regényben, ahol azt éreztem, nem éppen reális ez így, bár az amerikai könyvpiachoz nem értek. Delia Owens, az írónő mindenesetre biztosan sikert aratott ezen a piacon. 🙂

    Na, és a cím: Ahol a folyami rákok énekelnek. Tetszik, nemcsak azért, mert érdekes, hanem mert a hangulata szerintem visszaadja az egész regény hangulatát.

    Való ez neked?

    Ha szereted az erős női karakterekre épülő fejlődésregényeket, foglalkoztat ember és természet harmóniája, akkor ez a regény tetszeni fog neked.

    A természet mellett azonban felbukkan a társadalom és annak előítéletei is. Mit kezd azzal a rendszer, aki kilóg? Aki egyáltalán be sem illeszthető, és egy idő után nem is akar beilleszkedni? Le lehet vetkőzni az előítéleteket? Ha ezek a kérdések érdekelnek, akkor is ad gondolkodnivalót a regény.

    Végül pedig, több ez, mint krimi, de aki a krimi izgalmait és csavarait keresi benne, az sem fog csalódni.

    Te olvastad? Tetszett?

  • New York-hangulat és egy feminista memoár

    New York-hangulat és egy feminista memoár

    Elizabeth Gilbert legfrissebb regényét, a New York lányait olvastam. Tulajdonképpen New York maga elég ok volt arra, hogy ezt a regényt elkezdjem. Öt éve jártam ott, de sem öt év, sem sokszor annyi nem lenne elég, hogy New York hangulatát feledni tudjam. Idén tavasszal pedig különösen hiányzott, és különösen féltem, New York sem marad a régi. Ami egyértelmű, hiszen miért éppen New York ne változna, mikor az egész világ igen?

    Ez a regény a 40-es évek New Yorkjába visz vissza, amit eddig nem ismertem, de olvasás közben benne éltem, és nagyon élveztem. Fájt is meg nem is elengedni, és átlépni a könyvvel együtt az 50-es és 60-as évekbe. Azon felül, hogy a New York lányai kielégítette a város hangulata iránti vágyamat, sokkal többet is adott.

    Miről szól?

    A történet röviden összefoglalható: egy memoár, melyben a nyolcvankilenc éves Vivian Morris emlékszik vissza ifjúságára, majd későbbi életének fontos eseményeire és szereplőire. Egy élvhajhász fiatal lányt kísérünk végig a felnőtté válás és a kiteljesedés útján. New York lányai pedig lényegében az első feministák, élükön Viviannel – mielőtt még egyáltalán ismerte volna ezt a szót bárki.

    Akkor ez most egy feminista regény? Igen, az is. Meg egy nagyszerű fejlődésregény. Főszereplője egy nő, akinek életútja nem fér be a hagyományos keretek közé. Rajta keresztül gondolkodtat el a könyv barátságról és szerelemről, elégedettségről és boldogságról, női szexualitásról, és arról, hogyan maradhat az ember hű önmagához, miközben keresi a helyét a világban.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Szerettem a memoár formát. Nemcsak megismerjük Vivian életének eseményeit szép sorban, hanem ezeket az idős Vivian szemével látjuk, önkritikával és öniróniával visszanézve a korábbi eseményekre.

    Hogy ki az a bizonyos Angela, akinek a memoár íródik, és ki Angela apja, aki összeköti őket Viviannel, arra csak a végén derül fény. Ez is tetszett, mert a kérdés végig ott lappangott bennem olvasás közben, fenntartva a várakozást, az utolsó fejezetekben pedig szépen helyükre kerültek a dolgok.

    Az én New Yorkom, 2015

    És mondtam már a hangulatot? „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.” Beszippantott, na.

    A nemszeretem dolgoknak nem is nyitok új szakaszt, annyira rövid a lista. Nekem már túlságosan szájbarágósnak hatott helyenként, hogy annyi feminista klisé bukkan fel a történetben. Valamint nem igazán lett eltalálva a borító…

    Való ez neked?

    A borítójára nézve a New York lányai sokkal komolytalanabb regénynek tűnik, mint amilyen valójában. Igaz, hogy szórakoztató könyv és olvastatja magát, de közben szerintem nagyon is komoly kérdésekről gondolkodtat el, és egy nagyon tanulságos személyiségfejlődést mutat be. Ha emellett még New York hangulata is vonz, akkor szeretni fogod.

    Még több könyvajánlót olvasnál?

    Iratkozz fel a havi hírlevelemre itt – minden hónapban írok egy könyvről, mely közel áll hozzám.