Szerző: Bea

Vannak, akik nem értik, minek költöztünk mi egyáltalán Vancouverbe. “Abba a szörnyű, hideg esőbe!” Vannak, akik ugyanígy nem értik, miért nem maradunk. “Ez a legjobb hely Kanadában, egész évben gyönyörű az idő, ki lehet menni a szabadba!” Mindkét meglátás igaz.

Emlékszem, milyen ajánlásokat hallottam és olvastam a kisfiunk születésekor a csecsemők hidegben való levegőztetéséről, és hogy ahhoz képest nagyon meredek az, hogy kanadai anyukák mínusz húszban túráznak a pár hetes csecsemővel. Mármint, számomra meredek. Azok számára, akik valódi kanadai télben élnek, az a fura, hogy ezen miért kell fennakadni. Vagy épp azon, hogy ebben a kellemes klímában, Vancouverben, ahol mi élünk, alig pár fokban, csípős szélben mezítláb szaladgálnak a kisgyerekek a strandon, játszótéren – miközben rajtam vastag zokni és bakancs. És ők valóban jobban viselik a hideget nálam, aki mínusz húszban egymagam se mennék sehova, nemhogy gyerekkel. Na, vajon miért?

Máskor az tölt el döbbenettel, hogy mennyire túlzóan sokat és semmiségekért dicsérik a gyerekeket a szüleik a játszótéren. Aztán elgondolkozom. Tényleg túlzó? Vagy inkább az én érzékemmel van a baj, aki megszoktam, hogy amíg jól csinálok mindent, addig nem kapok visszajelzést, amikor rontok, akkor jön a kritika, szidás. Magam igyekszem nem ilyen lenni, és úgy érzem, sokat dicsérem a kisfiam, de a kanadai szülőkhöz viszonyítva ez korántsem igaz. De hozzájuk kell viszonyítani? Mihez kell viszonyítani?

Takakkaw Falls – hogy mennyire számít nagynak, az attól függ, mihez viszonyítunk

Az amerikai kultúrában tapasztalható folyamatos egósimogatásnak egyértelműen rossz hatásai is vannak sok gyerekre és fiatalra, de rám az az egy év alatt, amit ott töltöttem, kifejezetten gyógyítóan hatott. Most akkor jó, vagy nem jó?

“Nem túl hideg szerinted ez a folyó?” – kérdezi az idősebb hal a kicsit. “Mi az a folyó?” – kérdez vissza a kishal.

Így szól az a keleti közmondás, amit talán nem szó szerint írtam le, de a lényege mélyen bennem ragadt, mert olyan találóan fogalmazta meg azt, ahogyan és amilyen felnőtté válunk abban a családban, társadalomban, országban, ahol felnövünk. Sokáig nem vesszük észre, milyen is az a folyó, amiben élünk, mert annyira magától értetődően az a természetes közegünk. Ahogy bánnak velünk, amit jónak vagy rossznak tartanak abban a közegben, amiben felnövünk, az épül belénk is, mint mérce.

Eszünkbe se jut, hogy más folyók is vannak – hidegebbek, melegebbek, nyugodtabbak vagy vadabbak. A felnőtté válás része, hogy megismerjük, nem minden család olyan, mint a miénk, és hogy a miénktől eltérő vélemények vagy szokások nem feltétlenül rosszabbak, csak szokatlanok számunkra.

hideg kanadai hegyi folyó, Glacier Nemzeti Park

Hogy jön mindez Kanadához? A külföldre költözéssel hazánk szokásaitól is távolabb kerülünk, ezért jobban rájuk látunk, mert kívülről (is) tudjuk nézni. A kultúrsokk nagyon erős élmény már az elején, de valójában az első sokk után is folyamatosan találkozni fogunk olyan dolgokkal, amik gyökeresen eltérnek attól, amit mi normálisnak érzékelünk.

Az elején úgy érezzük, mintha elvették volna tőlünk a megszokott életünket, ahol biztonságban éreztük magunkat, mert tudtuk, mire számítsunk. (Más kérdés, hogy valójában nem tudtuk, és ez a biztonság csak illúzió.) De az új dolgok lehetőséget is adnak arra, hogy felülvizsgáljuk a saját meggyőződésünket és normáinkat, és a külföldön megélt furcsaságok gazdagítsanak minket. Nem azért, mert mindent rosszul tudtunk eddig, és az új dolgok mind jók, hanem azért, mert új nézőpontot hoznak be. (Például azt is, hogy észrevesszük az addig természetesnek tartott jó dolgokat a saját hazánkban.)

A külföldön töltött idő rugalmasabb, sokoldalúbb személyiséggé tehet minket – ha nyitottak vagyunk rá. Mert az is egy lehetőség, hogy bezárkózunk, eltökélve, hogy minden, ami más, mint amit megszoktunk, rosszabb is egyben. Így lehet külföldön is éppoly keserűen élni, mint előtte otthon, és erre is van példa bőven. Bárhová is megyünk, önmagunkat nem tudjuk otthon hagyni, ahogy azt mondani szokás.

Általában véve igaz-e, hogy azok az emberek, akik más országokban is eltöltöttek hosszabb időt, elfogadóbbak? A más országokban eltöltött idő pont arra is megtanít, hogy ne ennyire élesen, fekete-fehéren kategorizáljuk a dolgokat. Ez az összefüggés talán csak a fordítottjáról igaz valamennyire, hogy a nyitottabb, kíváncsibb, elfogadóbb emberek azok, akik szeretnek utazni, más országokat, tájakat, embereket, kultúrákat, ételeket megismerni, és ezáltal valószínűleg még elfogadóbbá válnak. De nemcsak ezáltal válhat valaki elfogadóvá. Éppúgy, egy külföldi tapasztalat sem tesz törvény szerint nyitottabbá mindenkit.

“Azt mondjuk az embereknek, hogy ne féljenek az álmaikat követni, de álmodni csak olyasmiről tudunk, amit el tudunk képzelni. A képzeletünk pedig, attól függően, honnan jövünk, nagyon is korlátos.” – mondja a Dél-Afrikában született humorista, Trevor Noah az önéletrajzi visszaemlékezésében. Nos, a külföldi élet ezeket a korlátokat tudja tágítani, ha hagyjuk.

Mi most egy melegebb folyót választottunk.

Elkezdtem annak idején írni a kanadai naplómat, aztán jól abba is maradt, pedig épp az volt a célom vele, hogy megörökítsem, hogyan is néz ki egy újrakezdés külföldön, milyen az íve gyakorlatilag és érzelmileg. A címben feltett kérdésre is csak ez lehetne hiteles és személyes válasz. Általános válasz ugyanis nincs.

Ha azt kérdezed, külföldön könnyebb-e, akkor visszakérdezek. Melyik országban? (Mert olyan nincs, hogy “a külföld”.) Milyen végzettséggel? Milyen tartalékokkal? Milyen céllal mennél ki? Egyedül, párban vagy gyerekkel?

Éltem egy évet Kaliforniában, gyakornoki ösztöndíjjal, frissdiplomásként. Most, évekkel később pedig egy éve élek Kanadában, ahová a férjem kapott munkaengedélyt és állást, a család pedig nagy örömmel jött vele. Vagyis én örömmel, az akkor kétéves Picur meg a legnagyobb természetességgel oda jön, ahol mi vagyunk.

Jurassic Ridge Trail – egy Vancouver környéki túra

De ez pont két olyan ország, ahol nem egyszerű legálisan letelepedni, és ahol – ellentétben az EU-s országokkal – ideiglenes lakosként nagyon nem jár neked egyforma bánásmód azokkal, akik itt állampolgárok, esetleg állandó lakosok. Például nem válthatsz szabadon munkát, nem jár alanyi jogon az egészségügyi ellátás, vagy a gyerekednek az oktatás. Ez érthető is, csak nem szabad elfelejteni. Az “amerikai álom” még az amerikaiak közül is egyre kevesebbeknek elérhető, és ezt úgy mondom, hogy engem is Kalifornia tanított meg igazán álmodni. De nem éltem azóta az Egyesült Államokban, és valószínűleg a jövőben sem fogok.

Sem az USA-ba, sem Kanadába nem olyan egyszerű kijönni szerencsét próbálni, legalábbis nagyon kemény árat fizettek érte azok, akik ezt korábban megtették. Akik turistavízummal “ragadtak itt”, majd évekig illegálisan végeztek olyan munkát, ami adódott, olyan körülmények között, ami adódott, és sokan 5, vagy akár 10 évig haza sem mehettek, mert ennyi időbe telt, mire olyan legális státuszba kerültek, hogy utána vissza is tudjanak jönni.

Ide leginkább hiányszakmával, konkrét állásra lehet kijönni, ha nem számítjuk a tanulmányi ösztöndíjasokat és az ide házasodókat. Ezért tartott nekünk is évekig, mire sikerült. Mert kijutni sem könnyű, és utána letelepedni sem. Nem gondoltuk, hogy az lesz, és azt sem, hogy jobban fogunk itt élni, legalábbis nem az elején. Nem is élünk jobban, anyagi értelemben semmiképp sem, az “eleje” pedig éveket jelent.

De nekünk az volt az álmunk, hogy itt éljünk, a nyugati parton, amibe a kaliforniai évünk alatt menthetetlenül beleszerettünk, és most ismét. Amikor a strandon ülve bámulom a kéklő vizet, hallgatom a morajló hullámokat, miközben a Picur ott homokozik mellettem, vagy egy másfél méteres moszatot húzkod fel és le a parton, és még a nap is süt, akkor eltölt a bizonyosság, hogy pont most, pont itt jó helyen vagyok.

Nem “külföldre” akartam jönni, hanem ide, és nagyon boldog vagyok, hogy ezt az évet Vancouver és környékének a felfedezésével töltöttük, a hosszabb utazásaink alatt pedig Brit Kolumbia és Alberta más gyönyörű részei is sorra kerültek. Olyanok, amiket hosszú évek óta szerettem volna felkeresni, és olyanok is, amiknek a létezéséről a költözésünk előtt nem is tudtam.

Hadd tegyem hozzá, hogy ahogy élni sem olcsó itt, úgy utazni sem. Mi sátoroztunk, a saját autónkkal, aminek a csomagtartójából “éltünk” hetekig, felerészt olyan kempingekben, ahol a pottyantós wc és az ivóvíz voltak a kényelmi szolgáltatások. Viszont a világ leggyönyörűbb tájain borult fölénk a csillagos ég (vagy szakadt ránk az eső), bár zuhany nem volt, de kristálytiszta hegyi tóban úsztam (azért meg kell válogatni, én csak a melegebbekben), és gondolkodás nélkül újra nekiindulnék, mert életem legszebb élményei közé tartoznak ezek a kempingezős hetek.

Mégis, könnyűnek éppen nem mondanám ezt az első évünket. Vancouver az egyik legdrágább város Észak-Amerikában, és sosem gondoltam, hogy havonta ekkora összeget lehetséges lakhatásért fizetni, amennyit most fizetünk, pedig nem is Vancouverben lakunk, hanem a vonzáskörzetében. Az első hetek, hónapok ügyintézése még úgy is nehéz volt, hogy biztos munka várt (mármint, a férjemet), mivel nincsen itteni hiteltörténetünk (ami itt mindenhez is kell), nem ismerik el a magyar jogosítványunkat, így vizsgáznunk kellett elméletből és gyakorlatból is, hogy vezethessünk itt, hogy csak néhány küzdelmes részt említsek. Majd a városra szakadt egy olyan több hetes eső, hogy földcsuszamlásokkal minden szárazföldi útvonaltól el lettünk vágva. Megoldották, persze, idővel. Mi is megoldottuk az ügyeinket, mert mindent meg kell oldani valahogy, könnyen vagy nehezebben.

North Vancouver, kikötő, 2022 szeptembere

Nézek ki az ablakon, már hósipkásak a hegyek. Sétálok a parkban, mókusok rebbennek szét előttem. Megállok a kikötőnél, a sima öböl visszatükrözi a hajókat, gémek állnak mozdulatlanul a sekélyben, vacsorájukat lesve, miközben a hegyek tetejét bearanyozza a lemenő nap fénye. Kalandvágy és szerelem, ezek hoztak Kanadába, és ezek visznek tovább is.

Hogy könnyebb-e itt élni? Talán nem is jó a kérdés. Nemcsak az a lényeg, hogy könnyű-e, hanem hogy van-e értelme. Számodra.

Majdnem egy éve, hogy kijöttünk, és ez bizonyos szempontból nem sok idő, más szempontból meg igen. Az első év egy új országban annyi élményt, új ingert és váratlan helyzetet ad, mint előtte öt-hat év sem. Ez lehengerlő, pozitív és negatív értelemben is, mikor épp melyik. Nagyon sok mindent nem gondoltam volna korábban.

Itt egy csokor belőlük, és már előre fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek némelyike általános, mások viszont az én személyes tapasztalásaim, amiket más talán teljesen másképp élne meg. Szintén fontos kiegészítés, hogy Vancouver, ahol mi lakunk, Kanada legélhetőbb kis csücske. Tessék, máris igazságtalanul szubjektív vagyok, az is maradok, és meg sem próbálok teljes képet adni az itteni életről, mert úgysem lehet, és ez is attól függ, hogy ki, milyen helyzetben kerül ide, mennyi időre jön és milyen célokkal.

1. Azt hittem, tudom, mire számítsak, amikor azt olvasom és hallom, hogy Vancouver klímája esős. Nos, nem. Képtelen voltam ekkora mennyiségű és ilyen intenzitású esőket elképzelni. Mint a trópusi esős évszak, csak ez az eső hideg, és ez az esős évszak nagyjából nyolc hónapig tart. A párhuzam pedig már csak azért sem túlzás, mert vannak itt esőerdők. Azon ritka helyek egyike ez a földön, ahol mérsékelt övi esőerdők találhatók. A kanadaiak szerint egyébként Vancouver és környéke a legjobb hely az országban, mert “szép az idő, egész évben sokat lehet a szabadban lenni”. Annyiban egyetértek, hogy a többi hely tényleg rosszabb. 😛

Rolley Lake, fenyvesek a ködben, Vancouver vonzáskörzete

2. Nem számítottam arra, hogy olyan varázslatos tél vár itt rám, amit kisgyerekkorom óta nem éltem át. Nem szeretem a telet, kezdjük azzal. De a hó nélküli, hideg, kopár, szürke telet különösen nem. A kanadaiak ugyan azt mondják, hogy Vancouverben enyhe a tél, valójában ez az egy, amit mi megtapasztaltunk, eléggé hasonló volt a magyar télhez. (Oké, ez átlagos kanadai szemmel tényleg enyhe, de nekem magyar szemem van). Viszont itt zöldek az esőerdők, zubognak a vízesések, kéklik az óceán és szikrázik a hegyekben a hó. Mindehhez pedig még a várost sem kell elhagyni.

Mount Seymour, Vancouver egyik hegye

3. Ha már évszakok és időjárás, akkor ezen a vonalon folytatom. Nem vártam, hogy Vancouverben a cseresznyevirágzás ilyen látványos és szép legyen. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kéthetes csodás cseresznyevirágzás alatt alig volt néhány nap, amikor nem ömlött az eső reggeltől estig.

4. Az első tíz hónapunk (szeptembertől júniusig) tapasztalatai alapján nem gondoltam volna, hogy lesz olyan időszaka az évnek, amikor esőkabát/széldzseki nélkül fogok sétálni az óceán partján, fürdök az óceánban vagy a tavakban. A július és az augusztus egy teljesen más világ, és bár az óceánban csak néhányszor úsztam, ahhoz a két kezem is kevés, hogy megszámoljam, hány tóban fürödtünk Vancouver környékén és Brit Kolumbia más részein.

Dundarave Beach, West Vancouver

5. Régóta nem volt ennyire igazi nyaram. Ez nemcsak Kanadán múlt, részben a mostanra már hároméves Picurnak is köszönhető, annak, hogy vele töltöttem, nagyrészt kinn, a szabadban, nem pedig egy légkondival agyonhűtött irodában, ahol a kánikulában is fagyoskodok. Éreztem a nyarat. Vancouver ehhez azt adta, hogy rengeteg vizes programlehetőség van. Az óceán partján a strandok, melyek közt vannak homokosak és aprókavicsosak is, és az apálykor visszamaradt, könnyen felmelegedő kis pocsolyák a kisgyerekek kedvenc “mini medencéi”. Számtalan tó is van a környéken, és azok, amik kisebbek, valamint nem túl magasan vannak, meglepően kellemes hőmérsékletűre felmelegedtek a nyáron. Nemcsak kanadaiaknak kellemes, hanem egy hároméves kisgyereknek is pancsoláshoz. 🙂 Ezen kívül vannak vízi játszóterek és sekély gyerekmedencék, amiket máshol a világban eddig nem láttam ilyen formában, hogy pont úgy hozzáférhetők bárki számára, mint akármelyik játszótér, a különbség csak annyi, hogy kizárólag nyáron működnek. Tulajdonképpen víz közelében töltöttük az egész nyarat, egy energikus kisgyerekkel, aki imádja a vizet.

6. Azt se hittem volna, hogy Kanadában fogok életemben először sátorral kempingezni (leszámítva egy sikertelen, pár napos kísérletet még húszévesen), harminc felett, kisgyerekkel, és hogy meg is fogom szeretni ezt a fajta utazást. De sajnos ez is a rövid nyár élvezetei közé tartozik, és a hegyekben a magasabban fekvő kempingekben még így is négy réteg ruhában (és a vastag hálózsákban), téli sapkában aludtunk.

7. Ha azzal a tudással kezdenénk itt az életet, amit mostanra felszedtünk, terepjárót vennénk. Brit Kolumbia nem egy sűrűn lakott tartomány (mondjuk, a többi se). A területe nagyobb, mint Németország és Franciaország együtt, lakosainak száma viszont alig több, mint 5 millió, még a hozzá képest picuri Magyarországénál is jóval kevesebb. Ebből az következik, hogy a tartomány jó része vadon – érintetlen, gyönyörű és nehezen megközelíthető vadon. Vannak főutak, és sok gyönyörű helyre el lehet jutni jó minőségű betonúton, de még Vancouver környékén is számtalanszor fordultam vissza kátyús földúton, vagy zötykölődtünk végig rajta nagyon óvatosan, merthogy csak pár kilométer. A fakitermeléshez használatos erdei úthálózatot elvileg bárki használhatja, de leginkább terepjáróval érdemes nekivágni. Persze, ezek az utak nem településekhez vezetnek, hanem szép kis tavakhoz, vízesésekhez, hőforrásokhoz, túrák kezdetéhez. A forgalmasabb, népszerű helyekhez van betonút, de aki szeret kevésbé ismert helyeket is felfedezni, az biztosan hamar eljut majd a földutakra, és ez így történt velünk is.

8. Nagyon közel van a természet, bárhová megyünk. Ez is olyan, amit tudtam, mégsem tudtam ilyen mértékben elképzelni. Európában ezt szerintem legfeljebb Izlandon lehet megtapasztalni, viszont a két ország mérete nem összehasonlítható.

9. Vancouver és Brit Kolumbia távolabbi, nehezebben megközelíthető részei között hatalmas különbségek vannak. Vancouver egy nagy olvasztótégely, sok és sokféle emberrel, és szubjektív benyomásunk szerint alig él itt kanadai. Persze, bárki lehet kanadai, hiszen itt alapból bevándorló mindenki, az őslakosokat leszámítva, de olyan értelemben írom ezt, hogy a legtöbb embernek, akivel kapcsolatba kerülünk, nem anyanyelve az angol (sem a francia). Talán itt születtek, talán tíz éve vagy két éve élnek itt, de van egy anyanyelvük és egy nemzeti identitásuk, és ez azé az országé, ahonnan jöttek, vagy ahonnan származnak. Ez ránk is igaz, persze, de éppen ez a furcsa, hogy sok szempontból nem nagyon érezzük, hova kellene beilleszkedni. Másrészt ott vannak a messzebbi régiók. Települések, amiket három komppal lehet megközelíteni, vagy 20+ óra vezetéssel Vancouverből, és ahol olyan emberek élnek, akik közül sokan nemhogy Kanadát, de Brit Kolumbiát, sőt, azt a várost vagy azt a szigetet sem hagyták el soha életükben.

esőerdő North Vancouverben

10. Először használtam a “megesznek a szúnyogok” kifejezést teljes átérzéssel ezen a nyáron. Noha, mint oly sok mindenről, a szúnyogokról is azt hittem, hogy tudom milyen, ha rengetegen vannak és össze-vissza csípnek, erről is kiderült, hogy nem így van. Ezt nem Vancouverben tapasztaltuk ugyan, mert itt nincsenek, hanem más részein a tartománynak, és ott sem mindenhol. Ahol viszont igen, ott nem tudtunk mit kezdeni vele. A szúnyogriasztó nem sokat használt, a ruhán átharaptak, több rétegen is, és ha egy pillanatra megálltunk, húsz támadott egyszerre, mindegyikünket. Azt mondják, a hóolvadás utáni egy-két hónapban szaporodnak el ennyire, utána jobb lesz a helyzet (valamint hamarosan leesik újra a hó a hegyekben, mivel a hóolvadás júniusban van, amiből idén inkább július lett).

11. Nem találkoztunk még medvével. Autóból már láttunk néhányszor, de parkban, túrázás vagy kempingezés közben soha, amit nem annyira bánok, csak meglepőnek tartom, mert rengeteg medve van, és a városi parkokban is sokat szoktak látni, mi pedig elég sok időt töltünk a szabadban. A mókusokat és a fókákat viszont már nem is számoljuk.

12. A hivatalos ügyek intézésének itt is vannak labirintusai, és nem mindig könnyű a kijáratot megtalálni. Erről nem is írnék hosszabban, mert bekebelezné az egész eredeti bejegyzést.

Nem írtam az iskolákról, sem az egészségügyről, mivel ezekben nem nagyon volt meglepetés. Öt éves kor alatt csak magántulajdonban levő gyerekvigyázó intézmények vannak, elég sokféle, de az közös bennünk, hogy elég drágák is. Öt éves kortól van ingyenes iskola. Ezeket előre tudtuk, ahogy azt is, hogy fogorvoshoz menni közel megfizethetetlen, és ez így is van. Azon némileg meglepődtünk, hogy átlagosan 7-8 hónapot kell várni arra, hogy háziorvosunk legyen – és még mindig várunk. Addig ott van a walk-in clinic, erről viszont (szerencsére) nincs tapasztalatunk. Komoly vizsgálatokra, beavatkozásokra itt is sokat, akár hónapokat kell várni, de (ismét szerencsére) ezt sem saját tapasztalat alapján írom. Orvos- és nővérhiány van itt is, ráadásul Kanadában nem nagyon ismerik el a más országban szerzett orvosi diplomát.

óceáni naplemente Vancouverben (nem nyári kép, már régen fektetési idő, amikor a nyári nap lemegy, júliusban akár este 10 után)

Nincsen konklúzió. Tökéletes ország sincsen, és a kihívásával együtt is csodálatos évet töltöttünk itt – és töltünk még mindig. Imádom, hogy bármikor kimehetünk az óceán partjára, a hegyekbe, hogy minden annyira zöld, és a reggeli futás közben a parkban átnyargalnak előttem a mókusok. Kötődöm ide, mert már vannak emlékeim, megszokott, kedvenc helyeim. Néhány barátunk is, de ez nem összevethető a távol lévő családdal és barátokkal. Már előre borzadok a hamarosan érkező őszi esőktől – de még nyár van, és arra biztosan megtanított ez az itt töltött év, hogy még jobban örüljek a napsütésnek, szép időnek, annak, hogy mezítláb lépkedhetek a strandon a homokban.