Szerző: Bea

Mostanra tényleg megérkeztem, lélekben is. Legalábbis a hosszú érzelmi hullámvasút, ami őrülten száguldott lentről fel, majd fentről le, naponta vagy hetente váltogatva a szárnyalást a zuhanással, mintha lelassult volna. Egyre természetesebb, hogy itt vagyok, hogy milyen itt lenni, de azért még nagyon élesen látom a különbségeket, hogy milyen volt máshol.

Nézem a két évvel ezelőtti képeinket egy görögországi nyaralásról, amiről az volt az emlékem, hogy nem is voltak sokan a strandokon, pedig főszezonban mentünk, és hogy milyen hosszú homokos partok voltak. De a képeken, ahogy most nézem őket, sokan vannak. Mostanra a szemem máshoz szokott, és az egy kilométer hosszú strand még bőven az átlagos kategóriába tartozik.

Szokták emlegetni mások, hogy egy rémálom a parkolás Sydney-ben, és jaj, milyen borzasztó nehéz helyet találni egy-egy népszerűbb strand mellett egy nyári hétvégén. Néha már szinte el is hiszem. Aztán eszembe jut, hogy nem, az, hogy a strandtól három sarokra ingyen le tudok parkolni egy kis utcában egész napra, és utána 10 percet kell sétálnom, az még bőven nem a borzasztó kategória.

Igen, van az egy szem Bondi Beach, és van a városközpont legbelső magja, ahol tényleg nem igazán lehet parkolni (értelmes ideig, értelmes áron). De ezeket leszámítva sehol sem probléma a parkolás. Az északi strandok első látásra elképesztően drága központi parkolóit pedig annyival meg lehet úszni, hogy a legelső mögötte levő utcában parkolok le. (Egyébként nem értem, miért erre ösztönzik az embereket.)

téli táj a Bouddi Nemzeti Parkban

Ha már közlekedés, a körforgalom pontos működését és szabályait fél év után sem tudnám definiálni. Van az írott szabály, amit láthatólag senki nem követ, és van a gyakorlat, ami viszont nem működőképes. Ebből következően nem tudom, miből derülhet ki mások számára, hogy a harmadik vagy a negyedik kijáraton mennék ki, és az a tapasztalatom, hogy nem is szokott kiderülni, csak van, aki óvatos, más meg nem.

Soha ennyit nem betegeskedtünk a télen családilag, mint itt. Az enyhe, párás éghajlat remek táptalaja a vírusoknak és baktériumoknak, amik a mi szervezetünk számára idegenek? Nincs rendes fűtés? Talán a kettő együtt. De mostanra mintha kilábaltunk volna a folyamatos orrfolyás, köhögés, láz körforgásából.

Az emberek mondogatják, hogy mikor jön már végre a meleg, miközben 20 fok van napközben – és én értem, miért mondják, sőt, én is mondom. Ezekben a házakban akkor kellemes élni, ha már éjszaka sem megy sokkal 20 fok alá a hőmérséklet.

Ismerkedem az iskolarendszerrel, mármint elméletben. Hat éves kortól kötelező az iskola, aminek az első évét nem hívják iskolának, pedig ekkor már az iskola épületébe jár a gyerek, kindergarten-be – amiről angol órán annak idején azt tanultam, hogy az óvodát jelenti. A kindergarten előtt viszont preschool-ba járhat, amiről semmit nem tanultam angol órán, és már rájöttem, semmi értelme megpróbálni az általam ismert bölcsőde-óvoda-iskola fogalmakba gyömöszölni ezeket.

Sydney, június – az első téli hónap

De virágoznak a bokrok, rikoltoznak a kakaduk. Nyüzsögnek a parkokban az emberek hétvégén, húszas csoportokban piknikeznek, használják az ingyenes elektromos barbeque-kat, és le is takarítják maguk után. A strandon, ha épp van más is látótávolságban rajtunk kívül, akkor megpróbálhatom elmagyarázni a Picurnak, hogy ő miért nem mehet be a 18°C-os vízbe, mikor a másik gyerek épp benne lubickol. Nem tudom, hogy nem fáznak meg, előbb nekem magyarázza ezt el valaki. (Gondolom, ugyanazért, amiért a 14-17°C-os szobában szerintük nincs még szükség fűtésre. Amit szintén nem értek.)

A strand és az óceán rendszeres szereplői az életünknek télen is. Lehet homokozni, nem kell napernyő, sok strand mögött van játszótér, sétány, a standok közötti magasparton kilátópontok, padok. A part menti túrák ilyenkor a legszebbek, most élvezzük azt, ami miatt nyáron nem igazán élvezetesek: alig van árnyék, és az erdők is gyakran ritkásak, fényesek. Szívjuk magunkba a napfényt, mesés a kilátás, ja, hopp, nézd, ott egy bálna. “Rég voltunk már az óceánparton” – mondom, ha a héten még nem voltunk.

Télen bálnák vonulnak a parti sziklák alatt, uszonyukkal integetnek, hatalmas farkukkal csapják a vizet. Delfinraj úszik az öbölben, és egyikük teljes testtel kiugrik a vízből, pont ott, előttem. Vannak pillanatok, még mindig, amikor csak szavak nélkül bámulok, elképedve.

Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

A három hónapos szerelmi vallomásom után hetekig szinte minden nap esett az eső. Általában nem egész nap, hanem naponta több felhőszakadás és napsütéses időszak váltogatta egymást. Nyilván, ha elindultunk valahova, mondván, végre süt ki a nap, mire odaértünk, biztosan beborult, és a nyakunkba szakadt az ég.

Dramatikus, ez a legjobb szó az időjárásra. Ha jön a vihar, színpadra lép, és vonul. A bársonyos kék ég meglepően rövid időn belül szinte feketére tud változni, olyan mennydörgés visszhangzik végig a tájon, mintha ágyú szólna, hatalmas villámok vágják ketté az eget, majd megérzem az első pár csepp esőt, és tudom, hogy fél percem van esőkabátot húzni (ami nagyjából semmit se fog érni) vagy fedél alá menni, mert pontosan fél percen belül ömleni fog az eső.

Ja, de általában nincsen tető a házak bejáratánál. Ahogy a házakat nem szigetelik sehogy se, mert “itt meleg van”, úgy esővédő tetőket sem tesznek a bejáratok fölé, nyilván mivel “itt mindig süt a nap”. Kisüt egyébként, akár a szakadó eső közepette is, és nagy szivárvány borul fölénk olyankor.

Olvasnál friss írásokat az ausztrál életről? Angolul írok róla tovább itt.

*           *          *

a hónap “kedvenc helye” címet a Boneyard sziklaformái kapták 🙂

A rutin, a hétköznapi dolgok. Már írtam arról, hogy ez mennyit segít az otthonosság érzésének megteremtésében. Pusztán attól, hogy megvan, melyik boltokba szoktunk járni vásárolni, hogy a megszokott sonkát, vajat, tejet teszem a kosárba, hogy van kedvenc csokim, megszokott reggeli futó útvonalam, és tudom, hol a legpraktikusabb parkolni a hozzánk legközelebbi strandoknál, vagy hová kell nyúlni, hogy a fürdőszobában vagy az előszobában kapcsoljak villanyt, kezdem otthonnak érezni a lakást, a várost, az országot, ahol élek. Apróságok, de ez az alap, amire minden más épül, épülhet.

És most már nem mondok olyat, hogy “ugyan, fél órája dörög az ég, de nem esik semmi, nyugi, elvonul más irányba”. Nem, nem, a drámának a nagyjelenete nem marad el, csak még fokozni kell a várakozást.

*           *          *

Sétálok egyet a kemping előtti strandon. Nem, nem sétálom végig, mert 11 kilométer, egy irányban. Csak a puha homok és a hatalmas hullámok – és ilyen strandok véget nem érő sorozata a hosszú ausztrál partvonal mentén. Később, sötétedés után a hullámok hangjára alszom el a sátorban.

Éjjel, a mosdó felé botorkálva kenguruk legelésznek a sátrak között. Rémülten felkapja a fejét az, akire a zseblámpámat szegezem, de mikor látom, mi az, és másfelé irányítom a fényt, folytatja az evést.

Aztán egy visító kis másfél évesre ébredek reggel 6 körül. Nem, nem az enyém, ő már végre, végre nem visít hajnalban, ez a szomszéd sátor. Tele vannak a kempingek. Szörfösökkel, baráti társaságokkal, családokkal, kisgyerekekkel. Még most, ősszel is. De számunkra vége a szezonnak mostanra, nem is a hideg miatt, hanem azért, mert délután öt körül már sötét van.

*           *          *

Szeretek itt magyarul beszélni. Úgy értem, olyan kényelmes, hogy úgy válaszolhatok a Picur kérdéseire a vonaton, buszon, játszótéren, mintha otthon lennénk, mert tudom, hogy úgysem érti senki, és hasonlóan fesztelenül magyarázhatom el, hogy mit miért csinál vagy nem csinál a néni vagy bácsi. “Nem, a bácsinak sem szabadna feltennie a lábát az ülésre.” De akkor miért, jön a következő kérdés. Miért nem szabad, miért csinálja, most minden a miértekről szól, és sokkal könnyebb úgy válaszolni, hogy közben egyáltalán nem kell tekintettel lennem a bácsira vagy nénire, csak a gyerekemre.

Mellesleg, a magyar nyelv beszélgetésindítónak sem utolsó. Legalább egyszer minden héten valaki megkérdezi, hogy ne haragudjak, de ez milyen nyelv, amin beszélünk, mert ő hallgatja, és még csak tippelni sem tud.

*           *          *

Érdekes egyébként, a tengerentúlon töltött néhány év döbbentett rá eddig a legerősebben arra, hogy magyar vagyok, és hogy európai. Magyarországon élve mindkettő természetes volt. Mivel európai országban nem éltem külföldön, nem tudom, milyen érzése van egy ott élő magyarnak, de én közösséget érzek nemcsak a magyarokkal, hanem az európaiakkal is, akikkel találkozom.

Főleg az amerikaiak és kanadaiak szokták mondani, hogy “az európaiak olyan direkt módon kommunikálnak”, egy kalap alá véve mindenkit Európában, ahogy sok más alkalommal is. Elsőre, de még másodikra is elképesztőnek találtam ezt, pedig messzebbről – a kontinensen kívülről nézve – van benne igazság. Sok más európaival állapítottuk meg nevetve az évek során, hogy tényleg direkten kommunikálunk, és szeretjük, ha ezt egymással felszabadultan megtehetjük.

És az ausztrálok? Nem tudom. Azt már érzem, hogy nem vehetők egy lapra az amerikaiakkal és a kanadaiakkal – akik kölcsönösen felháborodnának egyébként, hogy nekem őket eszembe jutna egy kalap alá venni bármilyen tekintetben is. Sssh, most úgyis magyarul írok. 🙂

De ahhoz még kell némi idő, hogy bármit írjak úgy általában az ausztrálokról. Azt viszont tudom, hogy brutális gyerekdalokból nekik is van pár. Szoktunk nevetni a Kedvessel a magyarokon, mint a “Boci boci tarka”, vagy a “Katalinka szállj el”, és ilyenkor mindig eszembe jutott, vajon más nemzeteknek vannak-e ilyesféle, felnőtt fejjel riasztóan brutális gyerekdalai. Nos, az ausztrál gyerekek fán incselkedő kis majmokról énekelnek, akiket sorban felfal a krokodil. Közben mutogatnak is.