Ezt a bejegyzést eredetileg egy hónappal az Ausztráliába költözésünk után írtam, de mivel az egyik legolvasottabb a blogon, és azóta eltelt másfél év, úgy érzem, írhatnék egy frissítést hozzá. Szóval: milyen az élet Ausztráliában másfél év után?
Régi álmom volt, hogy itt élhessek, és hála van bennem, hogy így lett. De máris pontosítanom kell, mert valójában nem az volt az álmom, hogy Sydney-ben, Ausztráliában éljek. Éltem korábban San Franciscóban, majd Vancouverben is bő egy-egy évet, és azokért is hálás vagyok, azokra az évekre is mondhatnám, hogy beteljesült az álmom, amiért ott lehettem – és ez igaz is. De a teljes igazság mégis több ennél. Hogy amire valójában vágytam, az Ausztrália volt, azt csak azóta tudom, mióta itt élünk.
Ausztráliában úgy van együtt minden, ami fontos nekem, mint sehol máshol. Éghajlat, hangulat, emberek mentalitása, közállapotok, természet – minden pont jó. Persze, nem tökéletes, olyan hely nincs, ahol minden tökéletes. Olyan sincs, hogy ne hiányozzon semmi, különösen úgy, hogy több országban is éltem, és mindenhol láttam jót is, rosszat is. Mégis, másfél év után azt érzem, itt nekem pont jó.
Sydney éghajlata ideális számomra, szeretem a meleget és a sok napsütést, de azt is, hogy az óceánparton nincs kánikula még nyáron sem, 25-30 fok között szokott ingadozni a hőmérséklet. Otthon nekem a nyár volt a kedvenc évszakom (nem az utóbbi évek 40 fokos nyarai, hanem a korábbiak), és itt is szeretem a nyarat, de kedvencem az ősz és a tavasz, amikor tökéletes a hőmérséklet a kinti szabadidős tevékenységekhez. A szabadban lenni az enyhe telek alatt is élvezet, a 10-15 fok kellemes idő futáshoz, túrázáshoz, kenuzáshoz, városban mászkáláshoz. A teleket a lakások pocsék szigetelése miatt nem szeretem annyira, mert a benti hőmérséklet is 15 fok körül van (központi fűtés itt nincs a lakásokban, a szigetelés minimális, klímával lehet fújni meleg levegőt, de lényegében az utcát fűtjük vele).
Sydney-ben van ugyan négy évszak, legalábbis ezt mondják, de ez nem az a négy évszak, aminek a körforgásához szokva vagyok, és én ezt szeretem. Szeretem, hogy egész évben zöld minden, hogy az év bármely szakaszában sok bokor és növény virágzik, és hogy sokáig virágoznak a fák, nem pár hétig, hanem hónapokig. Szeretem, hogy nem is olyan nagy a különbség egy meleg téli nap és egy hűvösebb nyári nap között. Szeretem, hogy a tavasz és az ősz nagy része nyárnak érződik, szelídebb nyárnak.
Berry Island Reserve: egy kicsi, helyieken kívül másoknak ismeretlen park egy téli napon (az akáciák a tél második felétől fél éven át virágoznak)
Szeretem az ausztrál természetet. Már amikor először jártam ebben az országban, akkor elbűvölt, nem hasonlítható semmihez. Az állat- és növényvilág egyedi és különleges, a tájak vadak, érintetlenek és lenyűgözők. Hatalmas terek vannak, elvesznek bennük az emberek. Mondom ezt úgy, hogy Sydney agglomerációjában élünk, ami a legzsúfoltabb hely a kontinensen. Mégis, vannak üres strandok meg esőerdei túraösvények, itt, a városban.
Az ausztrálok lazák és kedvesek. Sztereotipikus ennyivel letudni őket, de a sztereotípia alapvetően igaz. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű barátkozni velük. Már az amerikai kultúrában beleütköztem magyarként abba a furcsaságba, hogy attól, mert valaki barátságos velem, még nem feltétlen akar barátkozni. Ez az általános barátságosság jellemző az észak-amerikaiakra éppúgy, mint az ausztrálokra, és lehet felszínességnek bélyegezni, de szerintem az félreértése a kultúrájuknak. Azért barátságosak veled, mert itt ez az alapvető hozzáállás a másik emberhez. Ha te ezt összekevered a barátsággal, mert azt szoktad meg, hogy idegenek nem szoktak csak úgy barátságosak lenni, azzal neked van dolgod. Szerintem. Számomra mindenesetre ez pozitív vonása a társadalomnak.
Ettől még barátkozni nehéz. Felnőttként egy új országban a nulláról felépíteni magad köré egy szociális hálót bizony nehéz. Bevándorlóként pedig más bevándorlókkal a legkönnyebb barátságokat kötni. Nem azért, mert az ausztrálok ellenségesek. Nem azok (barátságosak, az előbb írtam, és tényleg így van), viszont legtöbbjüknek itt a családja és a gyerekkorától kialakult baráti köre, és se idejük nincs új kapcsolatokat építeni, se szükségét nem érzik neki.
Beilleszkedni viszont nem nehéz, mivel nem nagyon kell, de ez valószínűleg Sydney sajátossága, és a vidéki Ausztráliára már nem igaz. Sydney-ben több a bevándorló, mint az ausztrál, így bevándorlóként senki nem fog kilógni. Itt mindenki más, szinte mindenki jött valahonnan és van valamilyen akcentusa.
A közügyekben, szabályozásokban, intéznivalók tekintetében van egy egyensúly a szabályozottság és a lezserség között, ami számomra nagyjából megfelel. Kulcsszó, hogy számomra. Ebben nincsen tökéletes egyensúly, csak olyan, ami neked megfelelő. Számomra a német precizitás elborzasztó, de ugyanolyan ijesztőnek találom a balkáni káoszt. Itt azt érzem, hogy vannak szabályok, tiszteletben is kell tartani őket, de azért nem nyomnak agyon, és nem az a cél, hogy végül valahogy jól megbüntessenek. (De gyorshajtásért például megbüntetnek, mégpedig úgy, hogy fájjon. Be is tartja mindenki a sebességhatárokat, nincsen eszetlen száguldozás.)
a Ku-ring-gai Chase Nemzeti Park tulajdonképpen a városban van, Sydney északi felén
Ausztráliában élni kicsit olyan, mintha nem lennék a világ része. Nemcsak hogy nem igazán foglalkozik senki a világ többi részén Ausztráliával (néhány kígyómarásos vagy cápatámadásos hírt leszámítva, amikből évente párat leközölnek, mert mégis, létezik ez az ország, mondjunk már róla valamit), de nem is egy ritmusban vagyunk a világ nagy részével. Amikor ott tél van, itt akkor van a nyári szünet, amikor mindenki virágzó fákat posztol a közösségi médiában, itt akkor jön az ősz, amikor szeptemberben iskolakezdésről beszélnek, akkor nyugtázom ezt a tényt, de már elszoktam tőle, itt februárban kezdődik a tanév, és július végével zárul az adóév.
De hogy minden van Ausztráliában, ami fontos nekem, az nem teljesen igaz. A tágabb családom, a régi barátaim nagyon messze vannak, és hiányoznak. Évente hazalátogatni nem reális, az időzónák különbsége miatt élőben beszélgetni is nehéz. Tudtam, hogy ez fájó pont lesz, de ebben nincsen kompromisszum. Vagy kell így is Ausztrália, vagy nem.
ilyen, amikor egy strandon nincs tömeg 🙂 Clifton Gardens Beach, Sydney-ben
És akkor jöjjön az, amit úgyis mindenki tud (vagy nem?). Persze, hogy nehéz. Az első fél év volt a legnehezebb, de még mindig nehéz. Egy életet újra felépíteni nehéz, bárhol a világban. Sydney-ben drága a lakhatás, mégsem költözhetünk el, mert olyan munkavízummal vagyunk kint, ami munkahelyhez köt, ez a munkahely pedig Sydney belvárosához. Szeretnénk állandó tartózkodási engedélyt szerezni, mert minden szempontból sokat javítana és egyszerűsítene az életünkön, de maradjunk annyiban, hogy ez roppant nehéz, drága és hosszadalmas. Megtehetik, hogy válogatnak a bevándorlókból, és meg is teszik.
* * *
Reggel a kakaduk rikácsolására és a kokaburák jellegzetes kacagására ébredek. Ha már egy hete nem voltunk a parton, akkor azt mondom, hogy “olyan régen strandoltunk”, és ha elindulunk egy parti túrán annak reményében, hogy lássuk a sziklák tetejéről a vonuló bálnákat, de csak néhány delfint látunk végül, akkor le vagyok nyűgözve, hogy csalódott vagyok, amiért “csak” delfineket láttunk. Hát ilyen.
És akkor, mementóként, itt következik az eredeti bejegyzés, hogy milyen volt Ausztrália az első hónapokban:
Nyilván fogalmam sincs, egy hónap után. Azért egy pici mégis van, mert nagyon sok minden történt ez az egy hónap alatt, és teljesen másképp ismertem meg az országot, mint ahogy egy hosszabb utazás alkalmával ez lehetséges. Kevesebb látnivaló (noha bőven jutott idő erre is), több intéznivaló és mindennapi élet.
Sydneyt általában egy meleg helynek képzeli mindenki a messzi Ausztráliában, és ez igaz is, nem is. A lakáskeresésnél az egyik központi kérdés számunkra a fűtés volt. Mivel Sydney klímája olyan meleg, központi fűtés nincsen sehol, és szigetelés sem nagyon. Így viszont a téli 5-10 fokos hőmérséklet már egyáltalán nem számít melegnek. Klíma, elektromos radiátor vagy hősugárzó – jórészt ezek a megoldások a fűtésre. Hát, meglátjuk, mi lesz télen. Az óceán partján a nyári éjszakák is hűvösek, egy közepesen vastag takarót már most is használunk.
Hyde Park, Sydney
Az ügyintézés általában véve gördülékeny, a briteknél használatos “lovely” helyett itt minden “beautiful”, sok dolog online intézhető. A helyi jogosítvány megszerzése Kanada után kifejezetten egyszerű – bár nem nekem. Mivel az én vezetéknevemben “ü” és “ö” betűk vannak, amiket bizonyos hatóságok hol “u”-ra és “o”-ra, hol “ue”-re és “oe”-re cserélnek, hogy aztán a következő helyen problémázhassanak, hogy ez nem ugyanaz a név.
De végül csak sikerült megoldani a helyzetet, és postán meg is kaptam az új új-dél-walesi jogosítványom. Nem kellett se elméleti, se gyakorlati vizsga, csak egy érvényes kanadai jogosítvány. Amit mellesleg nem vettek el, ellentétben Kanadával, ahol elbokozták a magyart a kanadaiért cserébe, amire viszont nem írják rá az első jogosítványszerzés dátumát. Így ezt egyféle módon tudtam Ausztráliában bizonyítani: a régebben lefotózott magyar jogsimon szereplő dátumot bemondtam, ők pedig mondták, hogy ennyi elég. Nem lehetne mindent így?
A tömeg fogalma is más. Persze, hogy nagy a forgalom egy ötmilliós városban, és Kanada után olyan szűkösek az utak, viszont a több kilométeres aranyhomokos strandokon elvesznek az emberek, nem is hasonlítható az érzés a nyár közepi Adriához. Ausztrália messze van, a turistáknak is, ez még a híres látványosságoknál is érződik. A kempingek azért tele vannak, azokat megtölteik az ausztrálok is, Sydney környékén biztosan. (Naná, hogy itt is kempingezni fogunk.)
Maitland Bay, Bouddi Nemzeti Park
Hogy hogyan ne legyen a strandról való hazaérkezésünk után az egész lakás csupa homokos, sós és ragacsos, ez olyan probléma, ami eddig a rövid nyaralásokra redukálódott, ám most örömmel üdvözlöm a hétköznapi életben is. A kocsi csomagtartójából ki se vesszük a hatalmas szatyornyi homokozós játékot és a napernyőt, és imádok mezítláb lenni.
A boltokban feltűnően sok önkiszolgáló kassza van, akár futószalagos is a nagyobb mennyiségű árunak, így szinte sosem kell sorban állni, mert legalább tíz kassza működik. Általában van egy vagy két nem önkiszolgálós is, de oda szinte sosem megyek, gyorsabb egy éppen szabad önkiszolgálós. Néha bénázok, akkor segítenek, de hamarosan meglesz a rutin, már többször egy teljes nagybevásárlás tartalmát szalagra tettem, és végigcsipogtattam magamnak.
Észak-Amerikában, sem az Egyesült Államokban, sem Kanadában, egyetlen helyi csokit, kekszet vagy édes pékárut sem találtam, ami ne lenne bozasztóan édes, ezért csak akkor vettem édes terméket, ha szerepelt rajta, hogy “European” vagy “Belgian”, vagy európai márka volt. Ezzel ellentétben itt már az első héten ráakadtam (és rá is függtem) a Tim Tamra, az ausztrálok csokis kekszére, valamint az új-zélandi Whittaker’s csokira, ami simán felér a Lindthez. Hamar megtanultam azt is, hogyha egy kekszen az Arnott’s márkát látom, az jót jelent.
Grand Canyon, Blue Mountains
A péksütik egy része ehető, a gyümölcsök isteniek, és számosat közülük sem név, sem kinézet alapján nem ismerek fel, szóval lesz mivel kísérletezni. Finom sajt, mondjuk, itt sincs, és bár húsz féle bacon közül választhatok a boltban, a sonkát nagyítóval kell keresni.
A lakást, amit itt (Kanadához hasonlóan) teljesen üresen adnak bérbe, minimális költségből sikerült berendezni. Eredeti csomagolásából ki sem bontott új mosógépet kaptunk teljesen ingyen, valakitől, akit nem is ismerünk. Mert neki nem tetszett, miénk lehet, csak vigyük onnan.
Ja, autót néztünk legelőször, mert az már a kezdeti időszakban is nagyon jól jön, sőt, soha jobban. Mert vihetjük az étkezőasztalt a hat darab fa székkel, kirakja a garázs elé, csak menjünk érte. Tényleg tömör fa, érzem a súlyán. Vihetjük az ágyat, komódot, szekrényt, de oldjuk meg, hogyan hozzuk el. Egy napra még egy nagyobb furgont is kellett bérelnünk. Ja, van még egy doboznyi lábas, bögre, ilyesmik, az nem kell? Dehogynem. Kicsit kopott, megunt, de teljesen használható dolgokat kaptunk, vagy vettünk roppant olcsón. Akárcsak Kanadában, itt is tükre a jólétnek, miket dobnak ki sokan csak úgy, mert vettek helyette újabbat.
az egyik találkozás
Mostanra már láttunk kígyót kétszer, valamint különféle gyíkokat és pókokat, különféle méretben. Habár a kígyókért kifejezetten nem rajongok, csodálattal tölt el, hogy akármilyen rövid erdei vagy parti sétára indulunk el, valakivel biztosan találkozunk, még ha csak néhány rikácsoló kakadu, párbajozó vadpulyka vagy színes papagáj is az.
na, de ők is itt vannak ám 🙂
Koalákat is láttunk, de őket rezervátumban, és most már azt is tudom, hogy a kutyaugatás önmagában akkora stresszt tud okozni egy koalának, hogy bele is halhat. A kutyákat tilos is nemzeti parkokba vinni. Nagyon törékeny ennek a távoli, sehol máshol elő nem forduló növényekkel és állatokkal teli szigetnek az ökoszisztémája. Ezért nézik meg még a cipőnk talpát is, amikor a reptéren belépünk az országba, és mindent be kell mutatni egyesével, ami étel, növény, fa. A fából készült utazó étkészletemet beengedték, a cipőm talpát koszosnak találták.
De itt vagyok, immár ausztrál kosz a cipőm talpán, és ausztrál só a hajamba ragadva.
Frissítve: 2024. aug.
A magyarul publikált ausztrál naplóbejegyzéseket itt olvashatod:
Ezek kinti életem első fél évének benyomásai.
