Szerző: Bea

  • Vancouver, a váratlan szerelem

    Vancouver, a váratlan szerelem

    Az az igazság, hogy Vancouver nem nagyon hozott lázba, amikor Kanadába költöztünk, ráadásul éppen mellé, sőt, vele egybenőve. Képzeletemet és álmaimat az óceán, a hegyek és a vízesések kötötték le, melyek valóban uralják ezt a vidéket – és valóban meg is érdemlik az álmodozást. Magunkat ismerve nem meglepő módon a város környékét hamarabb kezdtük felfedezni, mint magát a várost, Vancouvert, így már majdnem egy hónapja itt éltünk, amikor először sétáltam a belvárosban.

    Majd másodszor is. Majd rájöttem, hogy legszívesebben minden héten egy teljes napot a városban töltenék. (Napos napot, khm.) Pedig nincs is itt semmi. Na, jó, pontosítsunk. Az én európai szememmel egy város fő látványosságai a régi belvárosa, macskaköves utcái, katedrálisai, erődjei és várai. Ezekből itt semmi sincs. Van viszont valami, ami már korábban is meghódított. Akkor, amikor San Franciscóban és Sydneyben jártam. Ezek azóta is a kedvenc városaim közé tartoznak a világon, és most Vancouver is belépett a sorba.

    Charleson Park, Vancouver, BC, Canada

    De hogy mi ez pontosan, ami rabul ejt bennük? Képek és hangulatok. Miközben semmi különöset nem csinálok, csak sétálok egyet a városban. Csillogó üvegóriások, ahogy az öböl sima vizében tükröződnek – mondjuk, egy rózsaszín naplementében. Nyüzsgő kikötők, karcsú hidak. Hullámok, ahogy végignyalják az aranyhomokos strandokat. Parkok, és a föléjük tornyosuló felhőkarcolók. Fókák, ahogy kidugják a fejüket a vízből néhány pillanatra. Varázslatos éjszakai fények.

    A természet. Igen, hiába városok, de sem San Francisco, sem Sydney, sem Vancouver nem választhatók el az őket körbeölelő természettől, melybe beleolvadnak – parkostól, felhőkarcolóstól, hidastól. Az óceánhoz tartoznak, Vancouver pedig a hegyekhez is. A vízesések, rohanó hegyi folyók, kanyonok és esőerdők a városba is elérnek, és én, aki habozás nélkül a természetet választom a városokkal szemben, itt nem tudok választani. Összetartoznak.

    Third Beach, Stanley Park, Vancouver, BC, Canada

    Mégis megtaláltam az ideális várost végül? Nem, nem. Abban a városban én egész évben papucsban, rövidnadrágban járnék, és sütne rám a nap. De azért amikor Vancouver fölött kisüt, akkor egy picit elfeledkezem arról, hogy nem nagyon kell ide papucs, inkább gumicsizma, és akkor olyan, mintha…

    Vanier Park, Vancouver, BC, Canada

  • Kanadai napló 1.

    Kanadai napló 1.

    Sokan kérdezték tőlem, az Úton hősnője én vagyok-e. Bár a válaszom határozottan nem, az utazás és világjárás nekem is szenvedélyem, és most egy kicsit világgá mentem megint, mégpedig családostól. Kanadába. Egy évre. Vagy kettőre. Vagy, nem tudom.

    Miért ide, miért most? Erre nehezen találok választ, pedig a válasz mélyen bennem van, csak nem szavakkal. Szavakkal csak annyit tudok mondani, hogy amióta ösztöndíjasként éltem egy évet Kaliforniában a Kedvessel, visszavágyunk a nyugati partra. Hogy szeretnénk bejárni ezt a régiót, és ehhez itt kell élni néhány évet. Pedig ez többről is szól ennél. Arról az érzésről, ami bennem volt, mikor Kaliforniában éltünk, és bennem van a mai napig, amikor erre gondolok. És hogy miért pont most? Nem pont most, évek óta ezt szeretnénk, de most adódott rá lehetőség.


    Felszállt a gép, meg le is, kétszer is. De ekkora utat nem lehet reálisan érzékelni, ekkora változást nem lehet néhány óra alatt felfogni. Az előző reggelen még a budapesti lakásunkban pakoltunk. Úgy terveztem, nosztalgiázva elmélázok majd minden szobában búcsúzóul, hiszen vagy négy évig itt éltünk, ami a közös történetünk leghosszabb egy lakásban töltött ideje a Kedvessel. Mégsem búcsúztam, kapkodás lett az utolsó reggel, rohantunk le a csomagokkal, “jaj, gyorsan még egy peluscsere”, “nem, azt kérlek, ne pakold ki onnan”, cipőt fel, “ugye, semmit nem hagyunk itt?” (de, nagyon sok mindent). Lenn már várt a taxi, csak a Picur állt meg az ajtóban, “pápá, lakás”, de a repülőtér utána őt is jobban izgatta.

    Csak egy lista volt a fejemben egész nap, hogy mikor, hol kell lennünk, kinek mit kell bemutatni, kérdezni vagy kapni tőle, és ezek hol vannak, illetve hová tegyük őket. Hány csomagunk van, melyik kinél, na, meg a Picurra melyikünk figyel éppen. Mire a fejemben levő lista minden pontja elé kitettem a pipát, addigra már egy ismeretlen ágyban feküdtem a Picur mellett. Altattam, és elaludtam én is. Egy Surrey nevű településen, Brit Kolumbiában.

    Pedig zökkenőmentes utazás volt. Nem késtük le a csatlakozást, csak majdnem. Nem hagytunk el egyetlen csomagot sem, pedig a két kezünknél jóval több volt belőlük. Minden papírunk megvolt, rendben volt, amit igényelnünk kellett, azt a határon megkaptuk. De, azt hiszem, egy két éves gyerekkel a világ túlfelére költözni még zökkenőmentesen is nagyon fárasztó.

    Pillanatokra azért eltöltött a boldog megnyugvás, amikor a repülőgép a napsütötte fenyvesek és fjordok felett ereszkedett, majd végül az óceán partján landolt. Pedig nem várt itt minket senki. Hogy semmi sem, azt már nem mondhatom, mert egy rakás intéznivaló nagyon is ránk várt. Meg az óceán.


    Nálunk otthon, az “elmaradott Kelet-Európában” fél perc alatt átmegy egy utalás, itt miért kell hozzá három nap? És ezek itt nem ismerik a polcokat? Meg a fiókokat? A három lakásban, amit eddig megnéztünk (és amelyik mind kevésbé tetszett, mint a sajátunk, amelyikben Budapesten laktunk), egyáltalán nincs polc, se fiók a gardróbokban. Egy darab sem. Itt az emberek mindent vállfára akasztanak, még a zoknikat is?

    Na, meg a melegvíz a kádban és a zuhanyzóban. A tekerővel erősséget nem lehet állítani, csak hőmérsékletet, és mielőtt a megfelelő pozícióba kerülne, jól lespriccel jéghideg vízzel. Először azt hittem, csak ezen a szálláson ilyen, amit lefoglaltunk az első két hétre, de nem, az összes többiben is így volt, amiket megnéztünk.

    És nincs sajt. Van, de nem úgy, mint otthon. “Kérnék egy kiló trappistát.” Viccelsz? Itt olyan nincs, csak ízetlen gumik. Ami kicsit is hasonló, abból 100 grammos kiszerelést lehet venni legfeljebb, azt is méregdrágán. Pedig amúgy minden nagy kiszerelésben van, egy csomag vécépapír félig megtölti a kocsi csomagtartóját – és nem azért, mert az autó kicsi. (Közepes méretű autót kértünk, amikor otthonról béreltünk az első napokra. Aham. Amit kaptunk, az egy tank. Csak azért tudok parkolni vele, mert a parkolókat is ilyenekhez méretezik.)

    A kukoricapehely meg émelyítően édes, én azt az otthoni sparos márkát szerettem. Nem, itt nincs Spar. Sem Lidl, meg Tesco. Ha némelyik bolt neve ismerős, azt a kaliforniai előtörténetemnek köszönhetem. (Walmart, persze, van.) A kenyér meg mintha gumiból lenne. Itt nem tudnak kenyeret sütni? Meg semmilyen egyéb péksüteményt sem, ami ehető?

    Az eső is esik. Holnap is esni fog. Tudom, otthon is szokott, de biztos nem ennyit. Ha pedig most azt kérdezed, miért vagyunk akkor itt, a világ túlfelén, amikor ott, ahonnan eljöttünk, minden jobb, csak annyit mondhatok, ezt kérdezem magamtól én is.

    U.I.: Nemcsak olvastam róla, hanem évekkel ezelőtt egyszer már meg is tapasztaltam ezt a jelenséget, amit kultúrsokknak hívnak, és jól tudom, a “sokk” nagyon találó ebben a szóösszetételben. De attól, mert értem, még ugyanúgy átélem. Megint. Ráadásul egy olyan országba jöttem, aminek a kultúrája messziről nem is tűnik annyira másnak, mint a hazámé. Hát, igen, messziről. Közelről viszont feltűnik, hogy nincsen trappista sajt. A túróról meg ne is beszéljünk.


    A természet itt tényleg a küszöbünkön van. Esőerdő a város határain belül! Igen, esőerdő. Nem, ez nem a trópusok, mérsékelt övi esőerdő, van ilyen. Ahol sokat esik az eső, például itt. És nemcsak esőerdő, hanem jár hozzá vízesés, kanyon, sőt, még medvére is figyelmeztetnek a táblák – még mindig a város határain belül. Persze, kívül is. Zárható, tömör fém szemeteskukák vannak mindenhol, nem elég felemelni, be is kell nyomni egy gombot rajta, hogy nyíljon. A medvék miatt, hogy ne szokjanak oda a kirándulóhelyekre. (Nem láttunk még egyet sem.)

    Lynn Canyon Park, North Vancouver, Brit Kolumbia, Kanada

    Az esőerdőkben a hatalmas fákon vastagon áll a moha, az erdő alját páfrányok borítják, a talaj mindig nedves. Vidáman csörgedeznek a patakok, és ezek a vízesések sosem száradnak ki. Még alig két hete vagyunk csak itt, és a két kezem már nem elég, hogy összeszámoljam, hány vízesést láttunk.

    Ha arra gondolok, mit szeretek Vancouverben (aminek a belvárosában viszont érkezésünk óta egyszer sem jártunk még), akkor az esőerdők, a hegyek, a tavak, az óceán jutnak eszembe. Ez egy olyan város, aminek a legnagyobb vonzereje a természet. A városban, és a város körül is. A szárazföldön nem is tudunk olyan irányba autózni, hogy ne hegyeknél kössünk ki másfél-két órán belül. És amikor hegyet mondok, akkor valóban hegyre gondolok, fenyvesekkel és kopár sziklacsúcsokkal, októberben érkező havazással, smaragdzöld és türkizkék tavakkal, mint a képeslapokon. Legszívesebben egyszerre járnám be az összeset!

    Bár a gondolataim és álmaim szárnyalásával a valóság sosem tud lépést tartani, így is eljutottunk már néhány mesés helyre. “Lesz még patak” – mondja a Picur lelkesen, mikor már vagy a harmincadik, a túraúton keresztül csörgedező bővizű erecskén gyalogol át (egyedül!) a gumicsizmájában. Igen, tényleg lesz még, sőt, sebes vizű hegyi folyón átívelő kis fahíd is, meg robajló vízesés. Én is alig várom őket!


    Esik. Bámulok ki az új otthonunk ablakán, és azon gondolkodom, miért nem érzem magam otthon. Persze, csak néhány napja költöztünk be ebbe a kétszintes kis sorházba, aminek egy része még mindig kong az ürességtől, a másik meg tele van a szétdobált cuccainkkal, félig kipakolt bőröndjeinkkel. Bútorozatlanul vettük ki, itt nem is lehet máshogy. De már első este matracon aludtunk, sőt, lett étkezőasztalunk, székeink, konyhafelszerelésünk, néhány kisebb szekrényünk. Megkönyebbülés és hála tölt el, ha erre gondolok – főleg, mivel használtan és nagyon olcsón, jó részét pedig teljesen ingyen szereztük be ezeknek a dolgoknak.

    Mégis, hiányzik az otthonunk. De hát ez az! Nem, nem ez, a másik, a régi, a budapesti. A miénk. Ez még nem a miénk. Még csak összehordtunk néhány berendezést és használati tárgyat, amiknek egy része még nem is a végleges helyén áll. És ez a hálószoba nem a mi hálónk. Ez nem a mi ágyunk. (Nem is, ágy még nincs, csak matrac.) Akárhová utazunk, sosem szokott zavarni a szálláshelyeink idegensége, sőt, már az első nap úgy mondom “késő van, induljunk haza”. Mert akkor az a haza. De most nem. Ez most nem ideiglenes, nem egy utazás. Ez az otthonunk lesz – az lesz?


    És mi az, hogy sehol nem árulnak paplanhuzatot? Olyat, amibe be is lehet húzni a takarót?! Én itt nem tudok élni, még be se tudok takarózni kényelmesen… (1537. kultúrsokk 😛 )

  • Életre kelni

    Életre kelni

    2017-ben jelent meg Anna Gavaldának az Életre ​kelni című novelláskötete, de mintha csak az elmúlt évhez íródott volna, figyelmeztetésnek. És ez csak az egyik ok, amiért nagyon megszerettem.

    Rádöbbentett ez a kötet arra is, mitől igazán jó egy novella, és miért nehéz ilyet írni: mert pontosan jó helyen kell abbahagyni, nem írni egyetlen szóval sem többet, sem kevesebbet. Ennek a kötetnek mind a hét novellája ilyen, az írónő épp addig meséli őket, ameddig szükséges, végül pedig mindegyikben valamiféle csavar következik, ami gyakran sugall reményteljes fordulatot. Azt, hogy életre lehet kelni. Bármilyen csapás után, újra meg újra.

    A legerősebb kapocs a történetek között az, hogy mindegyik találkozásról, kapcsolódásról, ezek gyógyító erejéről szól. Szereplőik épp olyan pontján vannak az életüknek, ahol megrekedtek, nem látnak kiutat, de találkoznak valakivel, akinek a közelsége kirángatja őket ebből. Legtöbbször kifejezetten nem aktív cselekvésről van szó, hanem jelenlétről, odafigyelésről, meghallgatásról.

    Az elmúlt évben éppen ezt tapasztalhattuk meg, hogy az egyszerű jelenlétnek mekkora ereje van, a hiánya pedig mennyire fájó és romboló. Hogy webkamerán keresztül nem ugyanaz. Hogy néha ölelés kellene, mert nincs mit mondani, tenni. Hogy csendben együtt lenni csak igazából lehet, virtuálisan nem. Anna Gavalda novelláinak a szereplői éppen ezek az együttlétek által gyógyítják egymást, mert a kapcsolatok okozta sebekre is kapcsolat a gyógyír.

    Azt is találóan adják vissza a novellák, hogy nem feltétlen azoknak az embereknek van nagy szerepe ezekben a fordulatokban, akiket a legrégebb óta ismerünk, vagy akikhez a legmélyebb kapcsolat fűz. A spontán, talán csak egyszeri, akár soha meg nem ismétlődő találkozás, beszélgetés is tud sorsfordító lenni, valami, amire éppen akkor szükségünk van, és éppen attól az embertől kaphatjuk meg, aki az utunkba vetődik – és éppen azért, mert vele nincs közös múltunk, vele szabadabbak vagyunk másmilyennek lenni, mint akik vagyunk.

    Van kedvencem a novellák közt?

    Nehéz választani. Az ér, ha a hétből hármat mondok? Ennyire tudom leszűkíteni, mert a Trubadúrszerelem, a Nők illegalitásban és A baka is nagyon-nagyon megfogott.

    „Jéggé dermedtek az ujjaim, és a kedvem is. Ez pontosan az a pillanat, amikor állati rossz ötlet mérleget vonni az életéről az embernek, és pontosan az a pillanat, amikor mégis megteszi” – mondja a Trubadúrszerelem hősnője, aki reménytelenül sodródik az életben, és akihez ódát is írnak végül. Annyira hétköznapi történet, annyira mesterien megírva.

    „Ha tudtam volna, hogy ennyire szeretem, még sokkal jobban szerettem volna.” A Nők illegalitásban című novellában egy fiatal özvegy és egy szerető beszélget át egy éjszakát, akik különbözőségük ellenére is sok mindenben nagyon hasonlítanak egymáshoz.

    Végül A baka. „Ez is ténykérdés. Rossz férj, rossz gyermek és rossz apa, de közben senkinek sem marad üres a tányérja. Senkinek.” Igen, a tényeket nézve nem éppen szimpatikus üzletember a főszereplő, de a tények alatt lassan felsejlenek a részletek is, hivatás és magánélet konfliktusa, érzelmi dermedtség.  „..az életem kudarcának a titka ott rejtőzik, abban a bepárásodott tükörben: lefokozom az embereket, akiket szeretek, mert mindig magamnál erőtlenebbnek szeretném látni őket.” Majd jön egy felszínesnek tűnő, különös barátság, ami képes változást hozni.

    A Meg fog halni a kutyám is finom húrokat rezdít, a gyász feldolgozásáról szól, de ugye, mindegyik azért nem lehet kedvencem, különben ez is az lenne. Meg Az életpontjaim, ami egy gyerekszemmel látni tudó apáról és a fiairól mesél. Az Egy fiú és a Happy Meal tetszettek a legkevésbé, bár a novellák füzérébe illeszkednek, a többiek mellett elhalványultak.

    Ti szeretitek a novellákat? Van kedvenc novelláskötetetek?

  • 6 különleges regénycím, ami felpiszkálja a kíváncsiságot

    6 különleges regénycím, ami felpiszkálja a kíváncsiságot

    Amint a címeiket megláttam, tudtam, hogy ezeket a regényeket el fogom olvasni. Van bennük valami, ami nem hagyja nyugodni a képzeletet, mert nem szokványosak, és azonnal gondolkodni kezdek, mi lehet mögöttük. További érdeme ezeknek a regényeknek, hogy tényleg van is sok minden a cím mögött, és a történet ismeretében az még kifejezőbbé, szinte ikonikussá válik.

    Margaret Atwood: Az ​ehető nő

    idézet

    A cím egy szimbólum, ahogy ez a regény maga is tele van szimbólumokkal. Főhőse, Marian egy átlagos nő a 60-as évekbeli Kanadában, átlagos munkával, átlagos pasival. Aki egy napon megkéri a kezét, mert mindketten érzik, illik már megállapodni, és inkább gyakorlatiasan, mint szerelmesen döntenek egymás mellett. Innentől az addigi egyes szám első személyű elbeszélő egyes szám harmadik személybe vált, jelképezve ezzel is azt, hogy Marian egyre távolodik önmagától, ahogy bekelebezi őt női szerepe. Étkezési problémái is ekkor kezdődnek, és szintén azt hivatottak (tudattalanul) ellentpontozni, hogy őt magát fel ne falják a társadalmi elvárások.

    A többi szereplő sarkított karakterei is mind szimbolizálnak valamit: Peter a konvenciókat, Clara azt a nőt, akinek személyisége feloldódik az anyaságában, az „irodaszüzek” a tipikus szingliket, akik tíz körmükkel kapnak minden nőtlen pasi után, Duncan a káoszt, akihez Marian annál inkább vonzódik, minél inkább pengeélen táncol normalitás és őrület között. Marian lakótársa, Ainsley nagyon érdekes figura, az elején szélsőséges feministának tűnik, később azonban ő ragaszkodik a legvehemensebben a hagyományos nőiséghez kapcsolható értékekhez, a gyerekszüléshez, szoptatáshoz, valamint ahhoz, hogy a gyermeknek apára van szüksége.

    Egy lassan emészthető, helyenként szarkasztikus útkereső regény Az ehető nő, mely főleg a nők helyzetével és szerepével foglalkozik, és ma éppúgy aktuális, mint 1965-ben, a megírásakor volt. Nekem legjobban az érzékletes hangulatok tetszettek benne, valamint a sarkos ábrázolások, amik egyszerre tűntek abszurdnak és valóságosnak. (De ha a feminizmus, szarkazmus és abszurd szavak bármelyikétől kifutnál a világból, akkor inkább ne olvasd el.)

    Gergely Ágnes: Őrizetlenek

    idézet

    A cím nagyon egyszerű, ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha használtam ezt a szót ebben a formában. Szép, a jelentése viszont inkább fájdalmas, és ezzel jól tükrözi a regényt magát, mert ebben az egy szóban benne is van az egész.

    Szépségesen megírt, lírai, fájdalmas történet az Őrizetlenek. Emlékképekből áll össze, melyek zaklatottak, kuszák, bizonyos részletek felett elsiklanak, máskor meg sok éve elhangzott mondatokat őriznek szóról-szóra. A szereplők ezekből az emlékekből bontakoznak ki.

    Ott áll a két kislány, gyermeki ártatlansággal és védtelenül a tragédiák közepette, amiket a felnőttek is alig tudnak elviselni. A sors időnként fordul, történhetne jó is, rossz is. A rossz történik, és nincs magyarázat, az anyai, emberi erő kevés ahhoz, hogy megvédjen. Végig ott vibrál a történetben az igazságtalanság feszültsége, és nincs feloldás.

    Őrizetlenek. Kifejező és félelmetes ez a szó, és egyre inkább ilyenné vált, ahogy haladtam előre a könyvben. Azt hiszem, az ártatlanul elszenvedett igazságtalanság olyan dolog, amit az ember, akárhány éves is, nem tud megérteni. Isten, sors, gondviselés – valakitől igazságot várunk. Valakitől azt várjuk, hogy ne hagyja az igazságtalanságot. Hogy őrizzen.

    “Az angyal azért jön, hogy segítsen.” “Biztosan tudod, anyu?” – kérdezi Daniela az édesanyját a regényben. “Biztosan” – feleli az. De mi van, ha az őrangyal nem jön? Ha nem jön senki? Mit kezdünk akkor a tragédiákkal? Torokszorító regény, mégis van benne valami felemelő, nemcsak a gyönyörű mondatok, a hibáikba ragadtan, elbukottan is tiszta szereplők, hanem talán az is, hogy mennyi mindent mond ki kimondatlanul.

    John Fowles: A francia hadnagy szeretője

    idézet

    Szerelmes regény vajon? Nem, biztosan nem. Ha jó a címadás, akkor ez sokkal több annál, valami módon normabontó, tabudöngető. Hát, igen, a címadás zseniális, John Fowles regénye éppen ilyen. A szabadság regénye. Nemcsak témája a szabadság, hanem ennél sokkal mélyebben is magában hordozza azt: a cselekmény és a jellemek szabadságát, az alkotói és formai szabadságot.

    A történet a viktoriánus korban játszódik, első látásra történelmi regény, egy szerelmi háromszöggel. Adott Charles, a harmincas éveiben járó angol úriember, menyasszonya, Ernestina, egy gazdag kereskedő elkényeztetett, féltő gonddal nevelt, a viktoriánus ideálnak tökéletesen megfelelő leánya, valamint Sarah, a francia hadnagy szeretője, a rejtély.

    Sarah kilóg a tengerparti kisváros közösségéből. Nem fogadják be, nem értik őt, némelyek őrültnek, mások züllöttnek tartják. Még a magát modernül gondolkodónak elkönyvelő Charles is folyton megpróbálja őt “bekategorizálni”, sőt, maga az olvasó is – én legalábbis ezen kaptam magam. De Sarah csak azért sem illeszkedik semmilyen skatulyába. Amikor már Charles-szal együtt azt hisszük, hogy végre értjük őt, tudjuk a titkait és átlátjuk motivációit, mindig jön egy újabb csavar.

    De akkor milyen a valódi Sarah? Ez a regény végén éppúgy rejtély, mint az elején. Időközben azonban arra döbbentem rá, hogy nem is ez a lényeg. Őt nem érteni kell, Sarah alakja más miatt fontos. A szabadság miatt.

    Egyrészt ugyanis rajta keresztül mutatja meg a regény, hogyan bánik a viktoriánus kor társadalma azokkal, akik kilógnak a sorból. Mindegy is, miért lógnak ki, mindegy, hogy pontosan mit tettek vagy nem tettek a múltban. Sarah valósága nem derül ki, mert senkinek nem is fontos. Másrészt Sarah Charlesért van.

    A férfiban korábban is vannak kételyek közelgő házasságát illetően. Ernestinát inkább egy csinos és szórakoztató babának tartja, mint igazi társnak. A világlátott, tudomány iránt is érdeklődő Charlest pedig zavarja ez a felszínesség, börtönnek érzi eljövendő családi életét. Sarah felkavarja őt, eleinte önmagának sem vallja be, hogy mennyire. Mert más. Viselkedése szokatlan, ő nem süti le szendén a szemét, egyenesen, szinte nyersen beszél, és egyenrangúként viselkedik Charlesszal.

    Sarah jelkép, menekülés a konvenciók által megbéklyózott életből, és mindaz, aminek ő a szimbóluma, lassan elvezeti Charlest a valódi szabadsághoz. Vagy mégsem? Az olvasónak szabadságában áll dönteni, Fowles ugyanis három befejezést is kínál a történethez. Az egyik konvencionális, a másik romantikus, a harmadik pedig… hm, szokatlan és merész, és talán még ma is megbotránkoztató. 

    A regény formai szabadságának is jó példája a háromféle befejezés. De az író más szokatlan dolgokat is elkövet. Lépten-nyomon megjegyzéseket fűz a történethez, a szereplőkhöz, elemezni próbálja őket, sőt, azon is eltöpreng, hogy ő mint író milyen eszközöket használ vagy használhatna. Ezzel időnként kirángat minket a történetből, ahogy azzal is, hogy kezdettől fogva világos, a 20. századból visszatekintve, a viktoriánus kor kötöttségeitől szabadon mesél nekünk a 19. századról. Nekem tetszett az ezekből eredő szellemesség, irónia, játékosság.

    Számtalan rétegben és részletben bontja ki ez a könyv a szabadságot. Eszközei és befejezése szokatlanok, mégis mindegyik fontos, és hozzátesz a központi témához.

    Toni Morrison: Nagyonkék

    idézet

    Megláttam ezt a címet, és ennyi elég is volt. Tudtam, Toni Morrison az amerikai kortárs irodalomnak elismert alakja, Pulitzer- és Nobel-díjas fekete írónő. A címről egy mély, csodálatosan kék alpesi tóra asszociáltam elsőre (nem is én lennék), meg a kék szempárra. Utóbbi lett.

    A kék szemek hamar elő is kerültek a történetben: a játékbabák szép kék szemei, valamint azoké az igaziaké, akikről a fekete házvezetőnők gondoskodnak, miközben saját gyerekeiket elhanyagolják. Több iskolában és könyvtárban is betiltották ezt a regényt, de a rasszizmust, szeretethiányt, abúzust és a generációkon át öröklődő testi-lelki nyomort, amiről szól, nem lehet ilyen egyszerűen betiltani.

    Ez a könyv fáj, és a történetmesélés ártatlan, gyermeki szemszöge ezt a fájdalmat csak tovább fokozza. A főszereplő Pecola, egy tizenegy éves fekete kislány, de főszereplők még a fekete lányok és nők általában is. Azok, akik életük során jórészt fehér asszonyok utasításainak engedelmeskednek, otthon pedig tűrik a fehér ember által megalázott férjeik bántalmazását. Gyerekeiket megszidják, ha lebetegszenek, mert az is egy újabb gond, de azért időnként homlokukra teszik a kezüket, hogy ellenőrizzék, jobban vannak-e.

    Hogy mi történt, az nem titok egy percig sem, ezzel nyit az első fejezet: Pecolát teherbe ejtette az apja, a kisbaba meghalt. Az írónő ezzel eléri, hogy ne azon törjük a fejünket, mi fog történni, hanem oda kerül a hangsúly, hogy hogyan történhetett meg.

    Megismerjük Pecola apját, akit édesanyja a vonatsínre tett, és otthagyott, és az anyját, aki házvezetőnőként a gazdag fehér család házát példás rendben tartja, szőke kislányukat szeretgeti-babusgatja, miközben saját otthonával és családjával nem törődik, mert mi értelme, saját otthonában nincsen sem szépség, sem öröm, és ezek reménye sem. Megismerjük Pecolát is, aki kék szemeket szeretne, mert a kék szemű, szőke hajú kislányokat mindenki édesnek és szeretnivalónak tartja.

    Döbbenetes a rasszizmus megjelenése a történetben úgy, hogy a szereplők amúgy mind feketék. Pontosabban, feketék és niggerek. A kislányok elfogadás helyett szőke hajú játékbabát kapnak, és a felnőttek megszidják őket, amiért – kétségbeesett dühből – tönkreteszik.

    A regény végén Pecola megkapja kék szemeit, a legkékebbeket a világon. Az őrület által elmenekül a valóságból egy olyan burokba, ahol ő is különleges és szerethető, az emberek pedig nem is néznek rá többé, mert olyasmivel szembesítené őket, amit nem tudnak elviselni. 

    Kimondatlanul is azzal a kérdéssel zárul a könyv, hogy vajon milyen kiút lenne még. Lenne vajon más kiút? Lebilincselő, magába szippantó ez a regény (ahogy a többi Toni Morrison-regény is, amiket később olvastam), de rossz is, hogy nem enged, mert nehéz a téma, néha félrenéznénk inkább, legalább egy kis időre.

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    idézet

    Már a címből tudtam, hogy imádni fogom ezt a könyvet. Megint egy szimbólumokkal teli útkeresős regény, ami egyben szatíra is, egy bölcsész-vámpír főhőssel, a magyar valóságban. Töprengős, elvont, szembenézős történet, és már annyiszor írtam róla hosszabban-rövidebben, hogy most nem teszem, itt olvashatjátok az ajánlóját részletesen.

    Delia Owens: Ahol ​a folyami rákok énekelnek

    idézet

    Utolsónak hozom, mert úgyis mindenki ismeri (vagy nem?). A címe, borítója és a témája vonzott, a körülötte felcsapó nagy és általános lelkesedés kissé elbizonytalanított, de végül kellemes meglepetés lett számomra Delia Owens regénye. Inkább fejlődésregény, mint krimi, bár utóbbinak az elemei is előfordulnak benne, de a középpontban a lélek és a természet áll. A cím nemcsak különleges, hanem a hangulatát is visszaadja a regénynek, amiről egy bővebb ajánlót már írtam – itt olvashatod!

    Ti milyen regényeket olvastatok a különleges címük miatt?

  • 3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    3 kevésbé ismert angol klasszikus – női szerzőktől, nemcsak nőknek!

    Rákaptam az angol klasszikusokra, az idei könyvkihívásom is róluk szól, de még ez sem elég. Anne Brontë első regénye után például muszáj volt a másodikat is elolvasnom, és ezzel a Brontë nővérek összes regényének végére értem. George Eliotra (akinek ez írói álneve, az igazi Mary Ann Evans) véletlen akadtam rá, és őt sem fogom egy regény után abbahagyni.

    Ők ihlették ezt a bejegyzést, amiben olyan angol klasszikus regényeket hoztam, melyek kevésbé ismertek (tudom, ez meg relatív, aki otthon van a klasszikusokban, annak egyik sem lesz újdonság), valamint nők írták őket, ami abban a korban még hihetetlen és megbotránkoztató dolog volt. (Nem is vállalta egyikük sem saját névvel, csak álnév alatt.)

    Ami még érdekes bennük, hogy mindegyikről olvastam olvasói értékeléseket korábban, melyekben rendszeresen előjött, hogy mennyire szép szerelmes regények, és általában a magyar kiadásaik borítója is elég “lányregényes”. Pedig szerintem pont egyik sem igazi szerelmes regény, lányregény meg főleg nem. Sokkal inkább szólnak a társadalomról és a férfi-nő viszonyról, szerepekről, szereplőik is gyakran típusok, és rajtuk keresztül adott emberi tulajdonságokat vagy társadalmi működésmódot figuráznak ki az írónők. Épp ezért egyáltalán nemcsak szerelmes regényekre áhítozó lányoknak és nőknek ajánlanám őket – sőt, ők talán csalódnának is bennük, mert van ugyan szerelmi szál, de nem mindig az a hangsúlyos, van még sok más is.

    De ennyi felvezetés után lássuk akkor őket sorban:

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    Anne Brontë: Wildfell ​asszonya

    A híres nővér, Charlotte Brontë azt mondta erről a regényről, hogy meg sem kellett volna írni. Húga, Anne halála után nem volt hajlandó segíteni abban sem, hogy elkészüljön a második kiadása, noha az első jobban fogyott, mint a Jane Eyre. El is fogyott, majd feledésbe merült egy időre, szerzőjével együtt.

    Pedig Anne Brontë mindkét elkészült regényéből csendes erő és egyszerű szépség sugárzik, és józan hangjuk éppoly döbbenetes ma is, mint akkor lehetett, amikor íródtak. Az Agnes Grey olvasásakor is ezt éreztem, és a Wildfell asszonya csak megerősített abban, hogy a harmadik Brontë lány is remek író, egyedi hanggal, mely elüt mind Charlotte-étól, mind Emily-étől.

    De mi baja volt Charlotte-nak a Wildfell asszonyával? Ezt már sosem tudjuk meg, de annyi tény, hogy a Brontë nővérek egyetlen, szinte istenítve szeretett, idővel pedig javíthatatlanul elzüllött, alkohol- és ópiumfüggő bátyja, Branwell igen nagy hasonlóságot mutat a Wildfell asszonyának egyik férfi főhősével, Mr. Huntingdonnal. Talán ez döfött bele Charlotte érzékenységébe, hogy annyira el akarta temetni ezt a regényt.

    Szép szerelmesnek semmiképp nem mondanám, bár szépnek szép a Wildfell asszonya, ami részben a nyelvezetének köszönhető, részben pedig annak, hogy realista, mégsem keserű. Realista? Első ránézésre épphogy nem az, mivel tele van angyalian jó és ördögien gonosz figurákkal. De csak első ránézésre.

    Kezdjük mindjárt a főhősnővel, Helennel, akit mindhárom belé szerelmes férfi angyalinak nevez, pedig nagyon is emberi, ahogy tudatlan, szerelemtől elvakított fiatal lányként igent mond Mr. Huntingdonnak, eltökélve, hogy majd az ő erényei és szerelme megmentik a férfit saját hibáitól. Hát, nagy az a pofon, amit az élettől kap, pont olyan nagy, amekkora Helen elbizakodottsága és naivitása kezdetben. Mr. Huntingdon jelleme nem javul, hanem hanyatlik, Helen pedig maga is keserűvé és keménnyé válik, miközben a társadalom, amiben él, arra ítéli, hogy élete végéig csendben tűrje elhamarkodott ifjúkori döntésének minden következményét.

    Helen jellemén és viselkedésén keresztül azonban nemcsak őt magát ismerjük meg, hanem azt is, mit várt az a kor egy lánytól és egy asszonytól, és mennyire nagyban hozzájárult ez az ilyen szerencsétlen házasságok megkötéséhez és fennmaradásához. A lányokat ugyanis „ártatlanságban tartották”, ami valójában vak tudatlanság volt az élet számos területén. A férfiak ezzel szemben belevethették magukat az élet élvezetébe, és emiatt csak akkor néztek rájuk rosszallóan, ha idővel nem hagytak fel a csapodár életmóddal, ivással, nőzéssel, szerencsejátékkal, és komolyodtak hozzá férji és apai szerepükhöz. Helen és Mr. Huntingdon házassága többek között azt is szemlélteti, mekkora boldogtalanságot hoz az ennyire különbözően nevelt nő és férfi életének összefonódása, és mennyire tehetetlen szerepbe kerül a nő, akinek egyszerre kéne javítani a férjét és engedelmeskedni neki, de valójában csak egyetlen út marad a számára: tűrni.

    Tűrni pedig tudtak a nők, erre Helen mellett barátnője, Millicent is jó példa, akinek kapcsán a családon belüli erőszakot mutatja be az írónő, egyszerű és döbbenetesen kifejező eszközökkel. Millicent arra is példa, hogy a Helennél szelídebb, félénkebb természete még kevésbé alkalmas rá, hogy a férjére bármi hatást gyakoroljon, sőt, az úgy tiporja őt el, hogy még csak észre sem veszi, és felesége panaszainak hiányából azt szűri le, hogy nyilván nincs semmi baja, csak természettől fogva ilyen „fonnyadozó, sírós fajta”.

    Helen alakja nem az angyali jóságával, hanem a belső erejével emelkedik ki a többi nő közül. Mai szemmel nézve mártír módra viselkedik, valójában csak éli azt a szerepet, amire nevelték, viszont van egy pont, ahol képes kilépni belőle, és elhagyni a férjét (amiért természetesen mindenki megvetése sújtja). Anne Brontë az ő karakterén keresztül azt is megmutatja, hogy a tisztességes nőnek is van szexualitása, érez vonzalmat, mert Helen boldogtalan feleségként két férfival szemben is küzd ezekkel a vágyakkal. Ez megint egy olyan dolog, amit a mai olvasók maradi bigottságnak láthatnak Helenben (hiszen a férje is megcsalta, megalázta őt, akkor neki is joga lenne), akkoriban viszont már ilyen vágyaknak a puszta felébredése is megbotránkoztató volt, márpedig hősnőnk annak a kornak a gyermeke.

    Ami a többi feddhetetlennek tűnő hőst illeti, idővel mindegyiküknek megismerjük a hibáit. Csak látszatra olyan tökéletesek ők, a látszat mögé nézve már nem ilyen fekete-fehér a kép. Helen bölcs és feddhetetlen nénikéje például elvárná, hogy fiatal unokahúga becsüljön és szeressen egy unalmas, idős, bár becsületes és mértékletes életet folytató urat, aki Helent még le is kezeli a tapasztalatlansága miatt. Frederick, a szerető báty kissé fura figura, akire ma azt mondanánk, hogy elég magas az értelmi, de alacsony az érzelmi intelligenciája. Gilbert, a hősszerelmes egy kissé elkényeztetett, felszínes fiatalember, aki ráadásul meglepő brutalitásról és érzéketlenségről is tanúságot tesz a történet folyamán. Igaz, jellemfejlődést is látunk nála, érettebbé válik, jobban képes uralkodni magán, és ezeket főleg a Helen iránti szerelmének köszönheti, számomra viszont végig kérdéses volt, Gilbert vajon Helen érzéseivel vagy a sajátjaival törődik inkább. Gyakran úgy tűnt, az utóbbival. Lángoló szerelme még a végén is akadályba ütközik, amikor már minden akadály elhárult, Gilbertnek ugyanis el kell fogadnia, hogy szerelme nem egy elesett, megvetett nő, aki gyámolításra szorul, hanem egy független és gazdag nő, aki a társadalom szemében felette áll. Nem megy neki könnyen.

    És mi van a romlott hősökkel? Miközben Anne Brontë Mr. Huntingdon hanyatlását bemutatja, azokat a családi és társadalmi okokat is feltárja, amik idáig vezettek. Miért tanulna mértéktartást és önuralmat valaki, akinek egész életében elnézték, hogy azt tegye, amihez kedve van? De Huntingdon barátjának, Hattersleynek a javulása sincs idealizálva, azért igyekszik ugyanis tisztes családapává válni, mert megcsömörlött a sok tivornyázástól, és most már egy békés, meghitt családi fészekben szeretne üldögélni egy üde, bájos feleség társaságában (aki viszont bosszantó módon fonnyadozik, és folyton sír). Mr. Hargrave, Helen csábítója eleinte „jófiúnak” tűnik, megértőnek és érzékenynek, idővel azonban kiderül, mennyire önhitt és önző, és az is, hogy állítólag szeretett anyja és húgai érzéseivel pont olyan keveset törődik, mint Helenével. Ennek is megvan azonban az oka, többek között ennek a szeretett anyának a vak elnézése.

    Kerek és egész ez a regény. Az írónő biztos kézzel és mélyre ás emberekben és viszonyaikban. Az elbeszélés keretes, az elején és a végén Gilbert mesél, a közepén pedig Helen naplóját olvashatjuk. Ebből fakad Helennek, Wildfell új bérlőjének titokzatossága, mely már az elején feszültséget kelt, és ellenállhatatlanul beránt a történetbe – hogy aztán el se engedjen a végéig.

    George Eliot: Middlemarch

    George Eliot: Middlemarch

    A Middlemarch olyan, mint egy bögre tömény, finom, forró csokoládé, amit lassan kortyolgatsz. Hosszú, nem túl pörgős tempójú, mégis végig érdekfeszítő, és bár sokáig kóstolgatod, végül fáj a szíved, mikor azon kapod magad, hogy már elfogyott.

    George Eliot – valódi nevén Mary Ann Evans – stílusa pont ellentéte a kissé hatásvadász kortárs sikerregényekének. Feltételezi és elvárja az olvasótól, hogy a harmadik sor után is vele marad abban a mondatban, hogy nem akar annyira rohanni, hanem több szemszögből is megáll megnézni valamit, hogy képes benne maradni egy hosszabb gondolatmenetben. Mindezeket pedig nem úgy kell röviden lefordítani, hogy ez a regény unalmas és nehezen olvasható, mert épphogy egyik sem, ezért volt olyan üdítő a találkozás vele.

    A cím magyar fordításban is Middlemarch, és ez nem március idusára utal, hanem egy kisváros neve, ahol a történet nagy része játszódik. Egy tizenkilencedik századi kisváros pedig igen érdekes háttér egy finom humorral átszőtt társadalmi regényhez, amilyen a Middlemarch. Virginia Woolf később úgy emlegette ezt a könyvet, mint ama kevés angol regény egyikét, amely felnőtteknek íródott. Valóban nagyon sokrétű, óriási tablóját mutatja a vidéki társadalomnak, és bemutatja mindazokat az embertípusokat, akik akkor is, ma is és örökké létezni fognak. Szerelmi szálak is vannak benne éppen, de már csak azért sem tipikus szerelmes regény, mert elég hamar megköttetnek a házasságok, és igazán az érdekli az írónőt, ami utána jön.

    Sokféle szálon indulunk, és eleinte a szereplők kis csoportjainak látszólag megvan a saját kis történetük, ezek azonban szép lassan összefonódnak, helyet kapnak a teljes képben, de mégis érezzük, a kép sohasem lehet tökéletesen teljes. Ez az egyik legnagyszerűbb ebben a regényben, ahogyan eléri, hogy megértsük, milyen sokrétű és bonyolult a világ, és akárhány szemszögből nézünk is valamit, mindig van olyan szempont, amit az kiszűr.

    A szereplők sokaságából ketten emelkednek ki, akik akár főszereplőknek is tekinthetők, sorsuk pedig jelképes: Dorothea és Lydgate doktor.

    Dorothea Brook az írónő elmondása szerint egy „rossz korba született Szent Teréz”, akiben ég a világ jobbításának vágya, de fennkölt eszményei megvalósításához még vagyona és viszonylagos függetlensége ellenére sincsenek eszközei. Ha Dorothea később születik, biztosan politikus lett volna, egy Margaret Thatcher vagy Angela Merkel – ezt, persze, nem George Eliot írta, csak én teszem hozzá.

    A Middlemarch egyik témája épp ez, hogy a nőknek akkoriban nem volt lehetőségük tevékeny energiáikat a társadalom és a világ jobbítására fordítani, a Dorotheához hasonló jómódú hölgyek legfeljebb a cselédség irányításában és szűk környezetük életének megszervezésében bontakoztathatták ki képességeiket. Dorothea ábrándja ezért az, hogy férje oldalán, az ő segítő társaként vegyen részt a világjobbításban. Mindenki megdöbbenésére hozzá is megy az idős, tudós Mr. Casaubonhoz, aki mellett azonban csalódás várja, mert a férfi se nem olyan bölcs, se nem olyan jó, se nem olyan tevékeny, mint amilyennek a naiv Dorothea képzeli.

    A másik főhős Tertius Lydgate,a fiatal, tehetséges orvos, akinek eszményei némileg hasonlatosak Dorotheáéhoz, ám neki is le kell mondania róluk, részben a kisváros szűklátókörűsége, részben pedig a szép, de önző és szűk látókörű Rosamonddal kötött házassága miatt, mely adósságba rántja, és megalkuvásra kényszeríti. 

    De mennyi más szereplő is van még! Mindegyik finom érzékkel megrajzolva, és mindegyik egy kicsit önmagunkkal és a világ ellentmondásosságával szembesít. Mr. Bulstrode, aki rossz ember, de jó férj. Caleb Garth, aki jó és tehetséges, mégis sok tűrésre és nélkülésre kárhoztatja feleségét és gyerekeit. A kedélyes lelkész, aki leginkább horgászni szeret, és a pletykás lelkészfeleség, akinek folyamatosan a házasságszerzésen jár az esze. Szinte minden szereplő egy lecke az életről, a regénynek mégis az a legnagyobb tanulsága, hogy ezeknek a leckéknek sosincs vége.

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë: Shirley

    Charlotte Brontë regényei közül utoljára olvastam a Shirley-t, és mind közül ennél tartott a legtovább, hogy megszeressem, de akkor aztán megszerettem ezt is igazán. Bár a Yorkshire dimbes-dombos, lápos, vadvirágos tájain szövődő két párhuzamos szerelmi szál alapján elsőre tényleg könnyen hihetnénk bájos lányregénynek, a Shirley több és bonyolultabb ennél. Aki az előbbire számít, már az első fejezetekben jól meglepődhet, a központi téma itt ugyanis a szövőgyár, annak igyekvő, ám a háború miatt a csőd felé sodródó gazdája, a növekvő munkanélküliség és a géprombolás.

    A 19. században vagyunk, a napóleoni háborúk idején, és az írónő legalább annyit foglalkozik a társadalmi folyamatokkal, mint a történetben feltűnő szerelmesekkel. A szerelmi szálak később is időről-időre háttérbe szorulnak (sőt, az egyik szál, a főszereplő Shirley-vel együtt a regény közepéig fel sem bukkan), helyet adva politikai, vallási, nőjogi kérdéseknek. Utóbbiak fő képviselője maga Shirley.

    Shirley művelt, bátor, szertelen, ugyanakkor melegszívű és érzékeny lány. Charlotte Brontë más női főhőseitől abban tér el, hogy független személyisége mellett gazdag is, így valóban elérheti azt a szabadságot, amire szíve szerint vágyik. Az ő karakteréről gondolják, hogy Emily Brontë ihlette, és Charlotte legalább a regényében megmutatta, ki lehetne a húga, ha meglennének hozzá a lehetőségei – vagyona és függetlensége.

    Bár számomra a regény végére ez kicsit el lett rontva, mert úgy éreztem, hogy a sokat hangoztatott egyenlő kapcsolat helyett Shirley mégis kissé alárendelt szerepbe húzódik, amikor rátalál egy hozzá hasonlóan erős személyiségű férfira, akinek hagyja magát “megszelídíteni”. Ki tudja, Charlotte Brontë talán maga is megijedt az általa alkotott karakter erejétől. A bátor, eszes, határozott Shirley tökéletesen szembenállt az akkori kor szelíd, rebbenő szemű, simulékony nőideáljával. Az ő felbukkanásáig azonban lehetőségem volt megismerni és megszeretni a másik női hőst, Caroline-t. Valójában kettejük közül ő volt számomra mindvégig a szimpatikusabb.

    Caroline szelídsége és csendessége mögött szintén okosság és erő rejlik. Gondolkodásmódja sokban hasonlít Shirley-hez, természete azonban nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb. Az ő vagyoni helyzete nem enged számára túl nagy álmokat, lehetőségeihez képest mégis független életet próbál teremteni magának. Barátsága Shirley-vel társadalmi helyzetük különbözősége ellenére viruló és versengéstől mentes.

    Bár a regény kezdete kicsit döcögős volt, nem szippantott magába olyan hamar, és időbe telt, mire rájöttem, hová tart – meg az is, mire végre feltűnt benne a főszereplő -, végül megadtam magam neki. Tetszett Shirley és Caroline különböző, mégis hasonló karaktere, a finom humor, a kiszólások az olvasónak, és a többi karakter is, akiket árnyaltan, jó és rossz oldalaikat egyaránt bemutatva ábrázolt.

  • Mire tanított A Danaida?

    Mire tanított A Danaida?

    Szabó Magdának szinte minden regényét olvastam, és bár a legtöbb tetszett, nehéz lenne kedvencet választanom. A legtöbb lenyűgözött az éleslátóan, finoman kidolgozott jellemekkel, a mélybe nézéssel, a felbukkanó helyzetek és játszmák pedig fájóan valóságosak. De az egyik kedvencre esélyes regény biztosan A Danaida, ami a legutóbb olvasottak egyike, mely érdekes kérdéseket feszeget sorsról és hiányokról, miközben nem sugall semmilyen választ. Engem épp ezzel ösztönöz leginkább válaszkeresésre.

    De mi a kérdés?

    A sors. Ki miért úgy él, ahogy? Ki lehet-e ebből törni? Mi történik a gyermekkel, ha gondos, pedáns, ám közönyös anya mellett nő fel? Ha nem kap szeretetet azoktól, akiken ragaszkodással csügg, s közben nem veszi észre azt a néhány embert, akik talán furcsa vagy suta módon, mégis őszinte jósággal és törődéssel fordulnak felé? Mi történik az emberrel, ha saját érzelmeibe, sebeibe zárkózva él, a külvilágot szinte észre sem véve?

    Csándy Katalin, a regény főhőse mindez egyszerre. Ő a könyvben a danaida, élete éppoly értelmetlenül folyik el, mint Danaus király lányainak az idők végezetéig a feneketlen hordóba öntött vize. Különböző kapcsolataiban kicsi korától fogva csak használják őt – imádott bátyja az apja bosszantására, édesanyja a bátyja pótlékaként, első szeretője illegális tevékenysége leplezésére. A kihasználás betetőzése férje, Simkó Elek és Anyuci, az Elek első házasságából ottmaradt anyós – két bravúrosan megírt, rendkívül ellenszenves karakter, igazi életvitelszerű élősködők, mindenféle értelemben véve.

    A megértés és a változás két különböző dolog

    Olvasóként hamarabb látjuk a sebeket, játszmákat, torzulásokat, melyeket, megkésve bár, de Katalin is észrevesz. A megértés azonban kevés a változáshoz. Változást Melinda hoz, a fogadott gyermek, azon kevés szereplők egyike, aki valóban szereti Katalint, érdekeit a sajátja elé tudja helyezni. Katalin pedig vele kapcsolatban hozza meg első olyan önálló döntését, mely a maga és mások életét is jelentősen átformálja.

    De hiába a változás, Katalin szeretetre nem lel legvégül sem, csak nyugalomra. A történetet lezáró hazatérésben benne van a megszokottság melege, de a változatlanság szomorúsága is. Katalin egyszerűen csak beletörődik, hogy új lakhelye, új élete olyan, amilyen. Azt eldönti, milyen életet hagy ott, de azt nem, milyet választ helyette.

    Ezt hozta legnagyobb tanulságul is nekem ez a regény, és ezért nehéz önmagában csak a hibákból – magunkéból vagy másokéból – tanulni, mert nem elég tudni, mit utasítunk el, milyenek nem akarunk lenni. Ha nem tudjuk, mi felé tartunk, ha nincsenek pozitív céljaink is, amik felé törekedni érdemes, akkor csak menekülünk, vagy sodródunk.

    Neked van kedvenc Szabó Magda regényed?

  • 6 “strandolásra” alkalmatlan strand, amit mégis érdemes meglátogatni

    6 “strandolásra” alkalmatlan strand, amit mégis érdemes meglátogatni

    Egy évig éltem a Csendes-óceán partján, és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy leszámoljak azzal a naiv gyermeki hittel, hogy a strandokra fürdeni jár az ember. Kaliforniában, ráadásul. Különösen felháborítónak találtam ezt azért is, mert gyerekként a nagymamámmal gyakran néztük a Baywatch című ikonikus sorozatot, és ott bizony folyton ki kellett menteni valakit a vízből, ami már csak azért sem lehet igaz, mivel nem nagyon megy be senki, ha meg mégis, akkor sem úszni, hanem szörfözni.

    Bár a Baywatchból kiábrándultam, Kalifornia örökre meghódított magának, a fürdésre teljesen alkalmatlan strandjaival együtt is. (Oké, oké, néhányszor én is fürödtem, és a nálunk megszálló észt fiú is megállapította, hogy a Balti-tengerhez képest San Francisco strandjain igen kellemes a víz hőmérséklete.) Sőt, azóta azon kaptam magam, hogy vonzódom ezekhez a strandokhoz, és ezt csak megerősítette, hogy számos feledhetetlenre akadtam köztük a világot járva. De miért azok? Megmutatom, mert összegyűjtöttem nektek a kedvenceimet.

    Reynisfjara, vagy Black Sand Beach, Izland

    Reynisfjara (Black Sand Beach), Iceland

    Hah, Izlandra nem fürdeni járunk amúgy se, igaz? (Dehogynem! Csak nem az óceánban, hanem a természetes hőforrásokban.) Azért mégis érdemes körbenézni az óceánparton, kezdve mindjárt a leghíresebb fekete homokos stranddal, a Reynisfjarával, a sziget “halálstrandjával”.

    A bizarr becenév annak köszönhető, hogy számos haláleset történt már a strandon a nagy hullámok és az erős áramlat miatt, és nem is feltétlen azért, mert valaki bement úszni, hanem csak csinált egy selfie-t, háttal a hullámoknak. Ezt a partszakaszt ugyanis annyira nem védi semmi, hogy egy több száz kilométerre a nyílt óceánon támadó hirtelen széllökés máris méterekkel tovább kifutó hullámokat eredményez, amik könnyen magukkal rántanak bárkit, és nem is eresztik.

    Reynisfjara (Black Sand Beach), Iceland

    No, de miután Kaliforniában egy éven át olvastam lépten-nyomon a figyelmeztető táblákat, hogy az óceánnak (és a medvének) soha, de soha ne fordítsd hátat, bátran előreszegett fejjel indultam felfedezni a Reynisfjarát, ami egy csodaszép strand. Lépcsős bazaltoszlopok és egy csinos kis barlang adják meg a hátteret a koromfekete homoknak, amin igen jól mutatnak a fehér habok. Bent a vízben is több látványos sziklaforma található, ezek természetesen kővé vált trollok, mint az összes ilyen a szigeten.

    Fürdőruha nem szükséges, széldzseki viszont ajánlott, fázós kezűeknek romantikus parti sétához pedig kesztyű is, mert másképp nem akaródzik majd a kézfogás. Utána érdemes felautózni a strand fölé magasodó világítótoronyhoz, onnan is csodás a látvány. 

    Moss Beach, Kalifornia, USA

    Moss Beach, San Francisco Bay Area, CA, USA

    Kalifornia azért mégsem maradhat ki, de ne aggódjatok, nem fogom az összes strandot felsorolni. Olyat mutatok, amit viszonylag kevesen ismernek, és nemhogy fürdeni, még sétálni sem lehet rajta, ugyanis a meredek sziklafal tetejéről nem vezet oda út. Ez Moss Beach egyik kis öble, a borjúfókák kedvenc pihenőhelye.

    Ezek az édes állatok nagyon esetlenül mozognak a szárazföldön, és ha embert látnak, már messziről menekülnek abba a közegbe, ahol viszont ügyesek: a vízbe. Kalifornia partjainál gyakran lehet velük találkozni, de ellentétben a kikötőket hangos ugatásukkal betöltő oroszlánfókákkal, a félénk borjúfókák az elhagyatott strandokat kedvelik. Moss Beachnél a szikla tetején levő, fákkal szegélyezett túraútról észrevétlenül megleshetjük őket.

    Gibson Beach, Port Campbell Nemzeti Park, Viktória, Ausztrália

    Port Campbell National Park, Victoria, Australia

    Megint egy strand, ahol pusztán csak a nagy hullámok és erős áramlatok miatt nem javasolt a fürdés. Ausztráliáról mindenkinek a mérges pókok, kígyók, krokodilok, cápák és halálos csípésű medúzák jutnak eszébe, amik valóban mind meg is találhatók ezen a világtól elszigetelt, hatalmas kontinensen és az őt körülölelő óceánban, viszont halálesetekhez elenyésző közük van. Főleg ahhoz képest, ahányan belefulladnak az óceánba évente. Mert ilyen erős és pusztító tud lenni az óceán, medúzák meg cápák segítsége nélkül is.

    Gibson Beachre azért mégiscsak érdemes lesétálni azon a hosszú, meredek lépcsősoron, amit a strand fölé magasodó sziklafalba építettek. Azok a bizonyos nagy hullámok már önmagukban is csodálatra méltóak (csak nem szabad nekik hátat fordítani), emellett viszont közelről nézhetünk fel a Tizenkét Apostol néhány sziklájára. A Gibson Beach melletti öböl ugyanis a híres sziklaformáció otthona, csakhogy magas, függőleges sziklafalak zárják körül, és oda nem vezet lépcső. A látványt Gibson Beachről és a környező sziklafalak tetejére épített kilátóplatformokról lehet élvezni.

    Cape Tribulation Beach, Daintree Nemzeti Park, Queensland, Ausztrália

    Daintree National Park, Australia

    Cape Tribulation Beach Queensland egyik puha homokos, képeslapra illő trópusi strandja, ahol lépten-nyomon táblák hirdetik, hogy senki bele ne menjen a vízbe. Ugyanis ezt a strandot a bordás krokodilok is kedvelik, akik minden krokodil közül a legnagyobbra nőnek, és az ausztrálok “sósvízi krokodiloknak” hívják őket, mivel a folyótorkolatokból gyakran felúsznak az óceánba. Mivel a Daintree folyóban nyüzsögnek a krokik, a Daintree Nemzeti Parkban egyik strandon sem javasolt a fürdés. Viszont lehet a partról krokodilra lesni!

    A Daintree esőerdeje már önmagában is különleges, mert a legősibb a világon, majdnem 180 millió éves! Cape Tribulation strandjánál pedig két természeti csoda ölelkezik össze: az esőerdő és a Nagy-korallzátony. A Daintree itt szinte belenőtt az óceánba, a mangrove fák nagy gyökerei dagálykor sós vízben áznak. Egyébként ezekben a sós mocsarakban szaporodnak nagy kedvvel az esős évszakban Ausztrália gyilkos medúzái. És bármily hihetetlen, ebbe az érintetlen, vad világba biztonságos tanösvényeken nyerhetünk betekintést, melyeknek egyik állomása a gyönyörű Cape Tribulation Beach.

    Antequera Beach, Tenerife, Kanári-szigetek, Spanyolország

    Antequera Beach, Tenerife, Canary Islands, Spain

    Antequera Beach a legfrissebb élményem, az egyik kedvenc strandom Tenerifén. A fekete homokos, nagy, lapos kövekkel teleszórt öböl az Anaga hegyei alatt bújik meg, és dagálykor szinte teljesen el is nyeli az Atlanti-óceán. A hullámok ágyúdörgéshez hasonló robajjal omlanak a partra, ilyen nagyokat nem láttunk sehol máshol a szigeten!

    De nem is csak maga Antequera Beach a látványosság, hanem maga a túra is, ami hozzá elvezet. Máshogy ugyanis nem közelíthető meg, csak gyalog vagy hajóval. A gyalogtúra az Igueste de San Andrés nevű kis faluból indult, és három órán keresztül vezetett át a meredek parti hegyeken és mély völgyeiken. Tipikusan az az út, ami első ránézésre nem túl nehéz, hiszen nem vezet magasra, és a kiindulási meg a végpont között nincs nagy szintkülönbség. Csakhogy egyetlen rövidke egyenes szakasz sincs benne, vagy meredeken felfelé, vagy meredeken lefelé kell menni, ezért az egyik legnehezebb túra volt, amit Tenerifén csináltunk. De az egyik legszebb is, végig csodás kilátással a partra és a hegyekre!

    Ballinskelligs Beach, Írország

    Ballinskelligs Castle, Ring of Kerry, Ireland

    Itt igazából lehet fürdeni, akinek kedve támad. Védett, homokos öböl, szinte mediterrán kékségű vízzel, oldalról a Ballinskelligs-kastély festői romjaival díszítve (Írországban minden rom festői, meg romantikus, ez van). A híres panorámaút, a Ring of Kerry egyik meseszép megállója ez a hely, ahol úgyis tudod már, mi miatt nem fogsz úszni: az időjárás.

    Nem tudom, hány fokos itt az óceán, de amikor pulcsiban és dzsekiben sétálok a parton a csípős szélben, akkor nem is nagyon érdekel. Azt is tudom, vannak, akik nem olyan finnyásak, mint én, mert éppen láttam is valakit fürdeni itt. Egyetlen embert, az igaz, de őt igazán megjegyeztem, mert máshol nem találkoztunk fürdőzővel a kéthetes ír utunk során se előtte, se utána. Némelyik strandon ugyan tábla figyelmeztetett rá, hogy óvd magad az erős napsugárzástól, de ezt viccnek vettem.

    Na, nektek is vannak a tarsolyotokban ilyen strandok? Vagy az a strand nem is igazi, ahol nem lehet fürdeni?

  • 3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    3 nagyszerű regény a 3 Brontë-nővértől

    Szereted az angol klasszikusokat? Akkor biztosan olvastál már a Brontë nővérektől, akik már csak azért is roppant különlegesek, mert hozzájuk hasonlóan zseniális írók nem születnek minden másnap, ők viszont hárman is beleszülettek ugyanabba a családba: Charlotte, Emily és Anne.

    Hogy melyikük a legjobb író, abban talán soha nem fognak a kritikusok egyezségre jutni, és hogy melyik olvasónak ki a kedvence közülük, az legalább ennyire változatos képet mutathat. Az viszont mindenképp igaz, hogy mindhármukat érdemes megismerni, mert mindegyikük stílusa sajátos, egyáltalán nem lehet egy kalap alá venni őket.

    Emily a vad és független, Charlotte a szenvedélyes, Anne a csendes erő – pontosabban, az általuk írt regények ezt a benyomást keltik róluk. Emily Brontë egyetlen regénye, az Üvöltő szelek olyan is, mint a címe: őrjöngő vihar. Charlotte Brontë regényei friss szellőként fújnak, Anne pedig, aki a legfiatalabb hármuk közül, nos, az ő regényeinek hangja nyugodt és kellemes, de éleslátó és állhatatos is.

    Nekem melyikük a kedvencem? Nem tudom. Az Üvöltő szelek egyedülállóan zseniális alkotás, hozzá hasonló ritkán születik, de nyomasztó, nehéz regény is. Charlotte érzelmes hangját éppúgy szeretem, mint Anne szépséges, letisztult stílusát. Azt hiszem, minden héten vagy hónapban más és más Brontë-lány a kedvencem, de egy biztos: rossz választás nincs. Ennek örömére mutatok tőlük egy-egy regényt, amit elsőnek ajánlanék olvasásra (nem mintha egyébként olyan sok regényt írtak volna rövid életük során… sajnos).

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    Szóval ez nem is kérdés, mivel Emilynek egyetlen regénye van csak. Csak? Azért erről az egyetlenről is igen sok mindent lehetne írni. Ami azt illeti, írtam is: ez a bejegyzés pont arról szól, miért is nem tetszett annyira kamaszként, és miért tetszett nagyon később újraolvasva az Üvöltő szelek.

    Most röviden csak annyit írnék róla, hogy bár Catherine és Heathcliff szerelme lényeges eleme a történetnek, ez egyáltalán nem egy szerelmes regény. Sokkal inkább szól a családon belüli erőszakról, annak generációkon túli pusztító erejéről, és arról, hogyan lesz a bántalmazott maga is bántalmazó. Habár a téma nehéz, a forma gyönyörű. Emily Brontë életre kelt és érzésekkel tölt meg mindent, a szereplőktől kezdve a dombos lápvidékig, a regényt a hangulata, sodrása is páratlan és felejthetetlen olvasmánnyá teszi.

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë: Villette

    Charlotte Brontë-tól már csak azért sem a Jane Eyre kerül ebbe a válogasba, mivel azt mindenki ismeri. Ehelyett inkább a Villette-et hoztam, ami nekem még jobban is tetszett. Sok hasonlóság van a két regény főhősnői között, akik mindketten magányos, szegény, nem különösebben szép fiatal nők, akik maguk próbálnak boldogulni a világban. A Villette Lucy Snow-ja azonban még Jane Eyre-nál is mélyebben kibontott jellem, ahogy a többi karakter és kapcsolataik boncolgatása is mélyebbre megy, pszichológiai mélységekbe. A Villette ugyanakkor sokkal kevésbé szerelmes regény, mint a Jane Eyre, és sokkal inkább a szeretetéhes Lucy önmagával való küzdelméről szól, arról, hogyan fogadja el a sorsot, amit csak részben tud maga alakítani.

    Ha érdekel részletesebben, nekem mi tetszett benne legjobban, írtam már róla egy önmagában is elég hosszú bejegyzést, itt elolvashatod.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë volt az utolsó a nővérek sorában, akitől olvastam, és ő a legkevésbé ismert is. Talán azért, mert az ő hangja a legcsendesebb, legvisszafogottabb. Emily regényén végigsöpör a szenvedély, Charlotte regényeit is erőteljes érzelmek kísérik, legkisebb húguk első regényét, az önéletrajzi ihletésű Agnes ​Greyt azonban a legjobb értelemben vett egyszerűség jellemzi. Kellemes, de reális stílusban, egyes szám első személyben mesél nekünk életéről a főhős, Agnes, aki nevelőnőként keresi kenyerét.

    A regény olvasása közben gyakran felmerült bennem a gondolat, hogy Agnes Grey története kicsit hasonlít Jane Eyre történetére, csak éppen nem olyan romantikus. Amikor azonban utánaolvastam a tényeknek, kiderült, hogy ha azon morfondírozok, vajon egyik testvér lopott-e némi ihletet a másiktól, akkor legfeljebb Charlotte bukhat le, nem Anne. Az Agnes Grey ugyanis korábban született meg, mint a Jane Eyre, csak később adták ki, és hiába, hogy sokkal reálisabb képet fest a nevelőnői életről, mint Charlotte klasszikusa, mégis az utóbbi ragadta magával az embereket jobban – talán éppen ezért. Pedig igen ritka volt abban a korban, hogy egy nevelőnőnek csak egyetlen és oly kevés gondot okozó tanítványa legyen, a házvezetőnő anyáskodjon felette, és intelligens, jóképű munkaadója végül belészeressen – ahogy az a Jane Eyre-ban történik.

    Anne Brontë: Agnes ​Grey

    Anne Brontë maga is nevelőnőként dolgozott, miközben titokban első regényét írta, így az Agnes Greyben nemcsak az ő életének egyes elemeit fedezhetjük fel, hanem reális korrajzot is kapunk a viktoriánus kori Angliáról, és benne a nevelőnők helyzetéről. A korrajz elég lesújtó egyébként: jómódú szülők, akik elhanyagolják gyerekeiket, kötelességeiket a nevelőnőre hagyják, akinek azonban nincs tekintélye a gyerekek előtt – többek között azért, mert maguk a szülők is lenézik.

    Bár az írónő elég végletesnek ábrázolt minden szereplőt – vannak a szegények, akik szerények és jók, meg a gazdagok, akik önzők és felszínesek -, elfogultsága érthetőbbé válik, ha az ő helyzetéből tekintünk a társadalomra. A nevelőnői állás ugyanis az egyetlen elfogadható, mégis eléggé lesajnált módja volt annak, ahogyan egy nő pénzt kereshetett. A nevelőnők sajátos helyzetükből adódóan kilógtak mindenhonnan: nem voltak szolgák, társadalmi helyzetüket illetően viszont munkaadóik alatt álltak (noha műveltségben és intelligenciában nem feltétlen voltak alattuk), így mindkét réteg kitaszította őket.

    De az Agnes Grey ezen túl fejlődésregény is, és nekem a személyes vonulata tetszett igazán. Agnes a maga akaratából vállalt munkát, hogy családja terhein könnyítsen, és hiába becsülték le és bántak vele szeretetlenül az őt alkalmazó családok, hiába voltak elkényeztetettek és nehezen kezelhetők a rábízott gyerekek, Agnes nem hátrált meg. A karakteréből csendes elszántság sugárzik, és annak a méltósága, hogy az ember, aki képes tenni önmagáért, kamatoztatni a képességeit, sosem sajnálatra méltó. Ezért, bár Agnes sorsa küzdelmes, a regény egyáltalán nem lehangoló.

    Agnes pedig, aki visszafogott, de meggyőződéseiben megingathatatlan, a maga módján nagyon is erős nő. Tudja, jobb lesajnált munkát végezni, mint kényelemben élve másoktól függeni, jobb önmagához hűnek maradni, mint feladni elveit, csak hogy mások elfogadják és szeressék. Függetlensége szerény, szinte láthatatlan, de függetlenség. Anne Brontë pedig, nővéreitől eltérően olyan férfi főhőst írt mellé, aki nem sötétlelkű és erőszakos bántalmazó, hanem kifejezetten jólelkű és kedves – a nőkkel, a szegényekkel, bárkivel.

    Neked van kedvenced a Brontë nővérek közül?

    //A kiemelt képen a Ballinskelligs kastély romjai láthatók, amire Írország szeles partjainál bukkantam rá, és akár ez is remek inspiráció lehetett volna egy regényhez.

  • Állatkertben – babaszemmel

    Állatkertben – babaszemmel

    Amikor reggeli után anya mondta, hogy készülünk, és indulunk, lelkesen rohantam a cipőmért. Persze, ő még szokása szerint szöszmötölt mindenfélével, vizet töltött, meg mindenféle csörgő zacskókat pakolt a hátizsákba, kereste a napellenzős sapkámat, de én azért kitartóan követtem mindenhová, kezemben a cipőmmel, hogy végre adja már rám, és menjünk akkor. Erre kitalálta, hogy még pelust is cseréljünk. Ezt aztán már igazán nem viselhettem el szó nélkül, de mikor láttam, hogy végre tényleg a cipőm következik, abbahagytam a sírást.

    Az ajtón kilépve nem találtam a szokott helyén a kis motoromat. Néha érthetetlen módon eltűnik, főleg olyankor, amikor autóval megyünk valahova. Ez történt aznap is. Az állatkertbe mentünk! Persze, akkor még nem tudtam, mi az, csak anya mondta, hogy nagyon jó móka lesz. Ez nem volt újdonság, mert lássuk be, az öltöztetést leszámítva van olyan dolog a világon, ami nem jó móka?

    Az állatkert is annak bizonyult. Tele volt gyerekekkel, meg rengeteg olyan dologgal, amire fel lehet mászni! Lépcsők, padok, fából faragott figurák. Lyukakon is lehetett kukucskálni, és voltak olyan lejtős részek, amilyeneken a házak előtt szokták letolni a babakocsit, csak ezek sokkal hosszabbak, még nagyobb élvezet volt végigszaladni rajtuk! Anya is szaladt utánam, és a végén felkapott, odavitt valami nagy üveghez, és mutatta, hogy fóka. Tetszett, ahogy elúszott előttem, ezért mondtam én is, hogy “kóka”, de utána követeltem, hogy tegyen le, mert megint futni akartam, most felfelé. Aztán megint lefelé.

    Más gyerekek is csinálták, és együtt sikongattunk közben. Anya pedig átadott apának, és mondta, hogy ő azért szeretné rendesen megnézni a fókát. Mind a ketten végig ezt csinálták, anya meg apa. Nézték az állatokat. Nekem is próbálták felhívni a figyelmem egy-egyre, és néha oda is néztem, csak hogy örüljenek, de aztán mentem tovább felfedezni az állatkertet.

    Rengeteg táblát találtam, és mindegyiket végig is tapogattam. Imádom a táblákat! Az egyik különösen tetszett, mert kupakok voltak rajta, anya legalábbis azt mondta, amikor piszkálni kezdtem. A nap folyamán ez sokszor eszembe jutott, ilyenkor boldogan mondtam, hogy “kupak”, hogy anyáéknak is eszébe juttassam, milyen érdekes dolgot találtam én az állatkertben.

    Budapest Zoo

    Később aztán elfáradtam, először apa a nyakába vett, aztán beültetett a hátiba. Valószínűleg szundíthattam egyet, mert amikor felébredtem, anya és apa olyan állatokat néztek, amilyeneket még nem láttam. Majmok, azt mondták, és ők is, meg a körülöttük álló sok ember is elérzékenyedve mutogatott egy kicsi majomra, aki a mamája hátára kapaszkodva aludt. Nem tudom, ez miért olyan különleges dolog, én is gyakran szoktam apa hátán aludni. De mivel addigra kipihentem magam, lekéredzkedtem, és rögtön észrevettem, hogy a közelben van egy lépcső, amire feltétlenül fel kell másznom.

    Még csak háromszor másztam meg le- és felfelé, amikor anya már unszolt, hogy menjünk, nézzük meg a kengurukat is. De beláthatta, hogy nem fogom otthagyni ezt a remek helyet holmi kengurukért, ezért megint apát kérte meg, hogy maradjon kicsit velem, míg elmegy megnézni őket. Ezután már hagyták, hogy rendesen kiélvezzem a sok látnivalót az állatkertben, nem zavartak meg folyton holmi kengurukra, vagy más, ketrecben fekvő szőrös izére hivatkozva, csak időnként egyikük elszaladgált valamerre, de aztán mindig visszajött hozzám.

    Hogy az örömöm teljes legyen, végül elkapott minket egy zápor is. Mindenfelé tele lett pocsolyával, és utolsó erőmet összeszedve végigszaladtam rajtuk. Igazán élvezetes nap volt, remélem, megyünk még máskor is állatkertbe.