Ürmös Beáta

Kategória: Könyvajánló

  • A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    Ahol romantikus regények kerülnek szóba, ott Jane Austen neve biztosan elhangzik, és nincs még egy tizennyolcadik századi szerző, aki ennyire töretlen népszerűségnek örvendene mind a mai napig. Hat regényének mindegyikét megfilmesítették, némelyiket többször is. Kezdve a Büszkeség és balítélettel, még kamaszként kiolvastam mind a hatot, az utóbbi években pedig szép lassan újraolvastam őket.

    Míg tizenévesen elsősorban a főhősökért rajongtam, és a szerelmi szálak érdekeltek igazán, a későbbi újraolvasások alkalmával Jane Austen ironikus és finom humora, árnyalt társadalomkritikája, mely a romantikus történeteket realizmussal vegyíti, legalább ennyire magával ragadott. Értékeltem az aprólékosan, esetenként tökéletes karikatúraként kidolgozott, minden regényhez sokat hozzáadó mellékszereplőket. Azt pedig még harmincon felül is úgy gondolom, hogy Austen romantikus történetei nem valóságtól elrugaszkodottak és csöpögősek. Szereplői, akár nők, akár férfiak, tökéletlenek, látjuk a hibáikat (és ők is egymásét), és azt is, ahogy küzdenek velük, és ahogy mindezek ellenére, félreértések és konfliktusok közepette végül megállapodnak egymás mellett.

    Az írónő mind a hat regényének fő témája ugyanaz: a fiatal lányoknak nővé érve be kell illeszkedniük a társadalomba, vagyis férjhez kell menniük. A hasonlóságnak ezzel vége is, mert a főhősök és a hangulat roppant különbözőek, minden Austen regény egy külön világ. De melyik a legjobb?

    Erre van az a meglehetősen idegesítő válaszom, hogy a maga módján mindegyik nagyon jó, és van az is, hogy megmutatom, szerintem sorrendben hogyan következnek egymás után. Most az utóbbit fogom tenni – persze, ez az értékelés szubjektív, és tudom, sokan más sorrendet állítanának. Hozzáteszem még azt is, hogy szerintem Jane Austen olyan, mint a csoki. Meg lehet vitatni, kinek melyik a kedvenc márkája, de végső soron a csoki az csoki, jó mindegyik. 😛

    Akkor nézzük végre azt a sorrendet:

    1. Büszkeség és balítélet

    Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.

    Büszkeség és balítélet

    Nem lepődött meg senki, igaz? Pedig az újraolvasások után nem volt annyira egyértelmű legeslegjobb a Büszkeség és balítélet, a második helyezettemet csak egy hajszállal előzte meg. De megelőzte. Mert a szellemes, játékos, intelligens Elizabeth Bennet az egyik legszerethetőbb hősnő a világirodalomban, mert Mr. Darcy komoly jellemfejlődés során azzá válik, akibe azóta a világ női felének jelentős része jelképesen beleszeretett mint igazi férfiba, és mert még mindig az egyik legszebb szerelmes történetnek tartom Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatát.

    A regény ikonikus első mondattal indít („Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül.”), amit sziporkázva követ a többi, és belőlük összeáll ez a szórakoztató, érzelmes, elgondolkodtató és felejthetetlen regény, ami egyforma sikerrel szeretteti meg az olvasást egy kamaszlánnyal, és bűvöli el felnőtt tündérmeséjével az idősebbeket is. Ha olyannak ajánlanék Jane Austen regényt, aki még sosem olvasott az írónőtől korábban, biztosan ezt ajánlanám – mellesleg, ez az a regénye, ami ritka kivételtől eltekintve mindenkinél sikert is szokott aratni.

    De Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatán túl is annyi minden van itt! Austen minden regényében bebizonyítja, hogy zseniálisan tud mellékszereplőket írni, Mr. és Mrs. Bennet, Mr. Collins, vagy éppen Lady Catherine kiváló bizonyítékok erre. A két főhős túlságosan is idillinek tűnő boldogságát – melyhez rajtuk kívül bőven kellett egy jó adag szerencsés véletlen is – pedig több másik házasság ábrázolásával ellensúlyozza. Lydia és Wickham meggondolatlan és zsarolással kikényszerített házassága érezhetően sok nyomorúságot tartogat mindkét fél számára, Charlotte Lucas józan belátásból házasodik, mert ez az egyetlen tiszteletreméltó, reális szerep, ami elérhető számára az életben, Mr. Bennet házasságának egyetlen öröme pedig, hogy megtanult mulatni felesége szűklátókörűségén és hisztérikusságán.

    Miközben Mrs. Bennet komikus szereplő már az első oldaltól fogva, a regény során rádöbbenhetünk, hogy az írónő rajta keresztül a társadalmat is kritizálja, melyben egy anyának a legfőbb gondja jól férjhez adni a lányait, mert azoknak ez az egyetlen esélyük a boldogulásra. Így válnak lassan észrevehetővé Mr. Bennet hibái, aki sztoikus nemtörődömségbe vonulva nem sokat tesz a lányaiért, és bár feleségével ellentétben értelmi képességei nem vonhatók kétségbe, apai gondoskodásának hiánya egyre jobban érezhető, ahogy haladunk előre a történetben.

    Charlotte és Lizzy házassággal kapcsolatos felfogásának különbsége is olyan téma, ami más Austen-regényekben is felmerül. Lizzy romantikus ideáljával élesen szembenáll Charlotte reális látásmódja, és Lizzynek is be kell látnia, hogy barátnője számára nem kínál jobb lehetőséget az élet annál, mint amit az bölcsen elfogad: kényelmes otthont, biztos megélhetést, tiszteletreméltó státuszt – de egy olyan férfi mellett, akit nem becsül, és a társaságában semmi élvezetet nem talál, viszont türelemmel viseli.

    Ott van még a másik boldog pár, Jane és Mr. Bingley, akiknek a boldogsága viszont szinte mellékesnek érződik, Lizzy és Mr. Darcy boldogságának természetes következménye, és talán ezért nem is jelent különösebb izgalmat, mert egyikükben sem látunk jellemfejlődést, és révbe érésük a két főhős jellemfejlődéséből következik. Sőt, bár Mr. Bingley mellett szól kellemes modora, érzékenysége és jó szíve, a regény végére igencsak befolyásolható, éretlen figurának tűnik, nem éppen egy főnyeremény mint férj. Viszont az ő párosuk is egy újabb színfoltot ad a Jane Austen által oly színesen és szórakoztatóan megrajzolt társadalmi tablóhoz.

    2. Meggyőző érvek

    Jane Austen

    Talán ez a regény lóg ki legjobban a többi közül melankólikus, lírai hangjával és a többi Austen hősnőhöz képest idős, huszonhét éves főszereplőjével, Anne Elliottal – és ez nyert a legtöbbet a szememben az idővel, olyan sokat, hogy majdnem a legelső helyre tettem.

    Lázadó kamaszként hogy is érthettem volna Anne-t, aki nem lázad még akkor sem, amikor a saját boldogsága forog kockán? Családja befolyására kikosarazza a férfit, akivel kölcsönösen szeretik egymást. Hiába szól a jelleme és tehetsége Wentworth kapitány mellett, sem összeköttetései, sem vagyona, így Anne családja és barátai egyáltalán nem tartják kívánatosnak ezt a házasságot.

    Miért nem áll ki a szerelméért Anne? Mert pont olyan, amilyennek az ideális nőt képzelni szokás: mindig mások kedvében akar járni, simulékony, és mások érdekeit jobban szem előtt tartja, mint a sajátját. Megfelel az elvárásoknak, csak belül szenved, de azt is csendben teszi, nem zavarva vele senki békéjét vagy boldogságát. Igen, Anne olyan nő, aki megtanulta, hogy az érzései nem fontosak – mások sem veszik tekintetbe őket, és ő maga sem.

    De nyolc évvel a felbontott eljegyzése után újra viszont kell látnia egykori szerelmét, aki azóta fényes karriert tudhat maga mögött, és szép vagyont is szerzett. Még mindig nőtlen, ám ezen változtatni kíván, épp csak egy személy van, aki nem jöhet szóba feleségként: Anne. Wentworth kapitány, mint Austen annyi más férfi hőse, tökéletlenségében is közel tökéletes férfi ideál, felelősségteljes, becsületes, és nemcsak érző szívű, de képes nyíltan beszélni is az érzelmeiről. Abban viszont elüt a többiektől, hogy nem született kiváltságosnak, felemelkedését a maga erejéből, kemény munkával érte el.

    Donegal, Ireland

    Borús óceán, Donegal, Írország, 2019

    Anne-t a vele való újbóli találkozás ébreszti rá saját érzéseire, és arra, hogy azoknak erejét alábecsülte. Szerelme Wentworth kapitány iránt csendes, de nagyon mély. Ugyanakkor többről is szólt nekem ez a regény egy szerelemnél, ami talán kaphat egy második esélyt. Anne története mindarról szólt, amit a húszas évei végén visszanézve ismer csak fel egy nő, miközben az időt már nem lehet visszahozni, a megértés mindig csak utólagos, a múlt pedig megváltoztathatatlan.

    3. A klastrom titka

    Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja.

    Henry Tilney, A klastrom titka

    Ez egy paródia, méghozzá a Jane Austen korában oly népszerű gótikus regények paródiája. Tetszett korábban is, de mióta újra elolvastam, nem tudok betelni vele. Élesen gunyoros, szatirikus stílusa különbözteti meg leginkább a többi Austen regénytől. Hősnője, Catherine Morland tiszta szívű, vidám, tapasztalatlan kislány, aki naiv hiszékenységének köszönhetően kap egy pár pofont az élettől, és butuska fantáziálásán keresztül Austen a korabeli rémregények iránt rajongó fiatal lányokat is kifigurázza. Közben szintén kap egy fricskát a korabeli társadalom a könyvekhez való álságos viszonya miatt – regényeket ugyanis mindenki olvas, de ezt mindenki tagadja.

    De Catherine-nél is jobban kedveltem a férfi főhőst, Henry Tilney-t, akit Austen az összes férfi hősei közül a legjobb humorérzékkel áldott meg. Annak a bizonyos gúnyos kritikának gyakran ő ad hangot a könyvben, ugyanakkor becsületes és jóérzésű férfi, aki a butuska Catherine-ben is észreveszi a romlatlan jóságot és őszinteséget. Szórakoztató baklövések sorozatát követően természetesen végül eme regény hősei is elérnek a happy end-hez, hiszen „Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját.”

    4. Értelem és érzelem

    Jane Austen

    Tizenévesként ez volt a Büszkeség és balítélet után a második kedvencem Austentől. Miért került hátrébb? Inkább azt mondanám, a többiek kerültek előrébb, mert annak idején alulértékeltem őket. Az Értelem és érzelem továbbra is az a gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regény, aminek régen láttam, csak most kicsit másként (khm… reálisabban) hat rám a befejezése, mint akkor.

    Marianne és Elinor, a két szerető testvér két teljesen ellentétes dolgot képvisel a történetben. Elinor az „értelem”, aki mindig úgy viselkedik, ahogy kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit, Marianne pedig az „érzelem”, őszinte és nyílt, tettetésre képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … nos, az esküvők nem maradnak el itt sem, de a happy end kérdéses. Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt.

    Sokkal provokatívabbnak érzem ezt a regényt felnőtt fejjel, mint régebben. Mintha írónője egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni?

    5. A ​mansfieldi kastély

    Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.

    A mansfieldi kastély

    Komor hangvételének és határozott morális iránymutatásainak, a regény végén az egyértelmű igazságtételnek köszönhetően A mansfieldi kastély sem hasonlítható egyik más Jane Austen regényhez sem, de ennél még sokkal több is megkülönbözteti tőlük.

    Hősnője, Fanny Price talán az egyik legkevésbé népszerű Jane Austen hősnő, amit részben értek, de nekem nem esett nehezemre szeretni. Elhanyagolt gyerekként látjuk őt először, akit szülei gazdag nagybátyjára és nagynénjére bíznak, így kerül a pompás mansfieldi kastélyba, ahol azonban csak egy könyörületből nevelt szegény rokon. Hogy Fanny mennyire láthatatlan, mennyire nem sokat törődik vele senki, arra a regény ráerősít azzal, hogy a történet első felében Fanny szinte végig passzívan, a háttérből figyeli a többieket. Később is egyik leglényegesebb jellemvonása ez, az események körülötte zajlanak, és Fanny szinte mindig kimarad belőlük, a háttérből figyel csendesen.

    Idővel azért kiderül, hiába egész életében a másoknak való megfelelni akarás, a szeretet legkisebb morzsái utáni sóvárgás határozta meg Fanny jellemét, mégis van annyi ereje, hogy a sarkára álljon, ha meggyőződése ellen kellene cselekednie. Mindezt úgy, hogy még annak az egyetlen embernek, Edmundnak a támogatását sem kapja meg hozzá, akihez a végletekig ragaszkodik, mert ő juttatott legtöbbet számára azokból a szeretetmorzsákból.

    Kylemore Abbey, Ireland

    Egy ködös napon: Kylemore Abbey, Írország, 2019

    Fanny sok mindenben ellentéte a sokak által szeretett Elizabeth Bennetnek, de a családja is éppoly ellentétes a Bennet családdal. Vannak viszont közös vonások is. Fanny is intelligens, mint Lizzy, de félénksége ezt elrejti, kedves, de ezt senki nem méltányolja, hanem éppoly természetesnek tekintik, mint a levegőt. Sőt, Fanny szép is, csak nincs meg benne az az élénkség és játékosság, ami erre felhívná mások figyelmét, így akinek épp nem jut eszébe ránézni, az észre sem veszi.

    Fanny az egyetlen, aki mindig pontosan tisztában van a családban zajló eseményekkel, látja az alakuló vonzalmakat, rivalizálást és kegyetlenkedést a Crawford testvérek érkezése után, őt ellenben senki sem tudja kiismerni, még Mary Crawford sem, aki elragadó modorának és jó emberismeretének köszönhetően a legkifinomultabb manipulátor a regényben.

    Fanny szerintem azért nehezen szerethető karakter, mert egyikünk sem akarna hozzá hasonlítani, és egyetlen férfi sem ilyen nőről álmodik. De Fanny nem lehet másmilyen, ennek a gyerekkorába és körülményeire visszavezethető okait nagyon árnyaltan ábrázolja Austen, és ha ezt megértjük, azt hiszem, sokkal nagyobb együttérzéssel tudjuk szemlélni őt.

    A pszichológiai igényesség amúgy is csodálatra méltó ebben a regényben. Látjuk a két testvért, Fanny nagynénjét és édesanyját, akik hasonló jellemmel, de másféle körülmények között teljesen más emberekké váltak. Látjuk a becsületes és jószándékú, de szigorú és hideg apát, aki nem tud igazán közel kerülni a lányaihoz, ezért megérteni és támogatni sem tudja őket. Csupa olyan párt látunk, akik egyáltalán nem illenek egymáshoz, mégis többen közülük összeházasodnak.

    A végére pedig az egyik legemlékezetesebb mellékszereplőt hagytam, Mrs. Norrist. Fanny nagynénije az egyik legzseniálisabban ábrázolt bántalmazó az angol irodalomban, aljas és önző húzásait mindig valamilyen máz alá rejti, és egyformán nagy károkat okoz azoknak, akiket szeret, mint azoknak, akiket nem. Mellesleg, róla nevezte el Rowling Frics úr szintén minden lében kanál, túlbuzgó és rosszindulatú macskáját Mrs. Norrisnak.

    6. Emma

    Jane Austen

    Állítólag Jane Austen azt mondta az Emmáról, hogy ebben a könyvben olyan nőt tesz főhőssé, akit rajta kívül nem nagyon fog kedvelni senki. Nos, nekem biztosan Emma Woodhouse-t a legnehezebb megszeretnem minden hősnője közül. Mégsem emiatt került az utolsó helyre az Emma, hanem azért, mert ez az egyetlen regénye az írónőnek, ami bizonyos részein túlságosan lelassult, és szinte unni kezdtem.

    Emma karaktere egyébként nagyon jól van megírva, és főleg ez az oka, hogy nemcsak egy idegesítő, elkényeztetett sznobot láttam benne, aki unalmában úgy játszik az emberekkel, mintha figurák lennének a sakktábláján. Noha ebben van igazság, Jane Austen úgy írta meg az Emmát, hogy nemcsak egy mindentudó mesélő szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem Emma fejébe is bepillantást nyerünk. Így kiderül, hogy bár valóban elkényeztetett kissé, és valóban gyakran unatkozik, Emmában nincsen rossz szándék, sőt, melegszívű, (túl)buzgó és intelligens lány. Magabiztos és önfejű is, de egyrészt huszonegy éves, másrészt belátja a hibáit, és ő maga is szenved tőlük.

    Hogy Jane Austen miért szerethette Emmát? Ezt biztosan nem tudhatjuk, mindenesetre Emma az egyetlen olyan Austen hősnő, aki nemcsak csinos és okos, de annyira gazdag is, hogy szabadságában áll nem menni férjhez, ha nem akar. Egyetlen ok azért mégis van, ami rá tudja venni Emmát a házasságra, és a maga keltette nagy kalamajkák után végül megállapodik olyasvalaki oldalán, aki a legjobbat hozza ki belőle.

    Az Emma cselekménye egyébként elég egyszerű, helyszíne pedig egy kisváros, ahol néhány család körül forog minden, ahol eseményszámba megy a távoli rokon csütörtökönként érkező levele, és egy ajándékba kapott zongora egy teljes hétre ellátja beszélnivalóval a települést. Jane Austen precízen és briliáns humorral ábrázolja ezt a világot, amit kétségtelenül ő maga is jól ismert.

    Nos, végére értem a listának, most már mindenki magának döntse el, neki az édes vagy a keserű, a marcipános vagy a chilis csoki a kedvence. Neked melyik?

  • Richard Yates: A ​szabadság útjai – az „amerikai Bovaryné”?

    Richard Yates: A ​szabadság útjai – az „amerikai Bovaryné”?

    A filmet láttam először, Kate Winslettel és Leonardo DiCaprióval a főszerepben, még évekkel ezelőtt, és nagyot ütött, mélyen bennem maradt. Most elolvastam a regényt is, és csak úgy zakatoltak a fejemben a gondolatok, közben és utána is, még jó darabig.

    A szabadság útjai nyomasztó és felkavaró könyv, de letehetetlen is, mert félelmetesen és lenyűgözően igaz. Soha nem olvastam még regényt, ami ennyire pontosan és hitelesen tárná fel a párkapcsolati játszmákat, azt, hogy férj és feleség hogyan csapják be egymást, egyúttal pedig önmagukat is. De legalább ennyire szól a regény az átlagos életből menekülő átlagos emberről, aki valami többre vágyik, de nagy álmait rendszeresen félretolja, halogatja, és végül sosem éri el. Valójában nem meri elkezdeni a megvalósításukat, mert legbelül ő is tisztában van azzal, hogy se bátorsága, se tehetsége nincs az átlag fölé emelkedni. Nos, ennek is élethű portréja a regénybeli Wheeler házaspár.

    És míg tíz éve talán azt mondtam volna, engem aztán ez nem érint, ilyesmiknek én aztán soha a közelében sem… Nos, mai fejjel inkább azt gondolom, még szerencse, ha az ember egyáltalán rálát a saját játszmáira és önbecsapásaira. 😛

    A történet: egy átlagos középosztálybeli család a kertvárosból

    A történet az 1950-es években játszódik, Frank és April Wheeler két gyerekükkel egy Connecticut állambeli kertvárosba költöznek. Frank innen ingázik minden nap a munkahelyére, minden lelkesedés nélkül, és tölti el napjait az irodában tengve-lengve anélkül, hogy abból bárkinek különösebb haszna származna. April otthon játssza a családanya és háziasszony szerepét, szintén minden lelkesedés nélkül, és csak olyankor csillogtat valami látványos teljesítményt, ha gondoskodásával akarja felpuhítani a férjét, hogy utána belemanipulálhassa valamibe.

    Manipulációban egyébként mindketten jók, és mindketten folyton szerepet játszanak, számítgatva, mikor mit érhetnek el, mire hogyan fog reagálni a másik, ki fog végül győzni. Vitáik során nagyon jól tudják, hova üssenek, hogy a másiknak igazán fájjon. Ami közös bennük, az talán csak az életükkel való elégedetlenség, és a meggyőződés, hogy ők többre hivatottak ennél, minthogy egy ilyen művilágban éljenek szép, zöld pázsittal és csinos, fehér házikókkal körülvéve.

    Frank és April, a két főhős

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    A fő cselekményszál ebben a regényben a két főszereplő egymáshoz és önmagához való viszonya, és ez olyan zseniálisan lett megírva, hogy végig fenn is tartja a feszültséget, megdöbbent és elgondolkodtat.

    Frank éppen ellentéte a nevének, a frank ugyanis egy melléknév is, aminek magyar jelentése: őszinte. Nos, Frank sohasem őszinte. Fölényes unottsággal beszél a munkájáról, hogy ezzel is bizonygassa maga és April előtt, mennyire felette áll. Mindig gondosan eltervezi, mit hogyan fog a feleségének elmesélni, hogy a lehető legjobb színben tűnjön fel előtte, hogy minél inkább egy határozott kiállású férfi benyomását keltse – ugyanis nem az. Kisebbségi komplexussal küzdő férfi, akinek folyton bizonygatni kell erejét és férfiasságát, elsősorban önmaga előtt. Bár azt gondolja, szeretne kitörni a konvenciók közül, valójában reménytelenül konvencionális ő maga is.

    April neve szintén beszédes, angolul ugyanígy mondják az április hónapot. Valóban körbelengi őt valamiféle tavasziasság, csinos és intelligens, és mégis – SPOILER! – ő hal meg végül, ez a fordulat pedig morbid ellentétben áll a nevével – SPOILER VÉGE! April az, aki jobban menekülni akar a kertvárosi életből kettejük közül, és ő tűnik bátrabbnak is. De ha jobban végiggondolom a dolgokat, talán csak kétségbeesettebb. Frankkel ellentétben, aki recepciós lányok megfektetésével, valamint különféle bárokban való iszogatással levezethette a feszültséget, April be volt zárva a családi házba, a monoton háztartási munkák és a gyerekek körüli teendők közé, és nem menekülhetett sehová.

    A gyerekek. Fájdalmas látni ezt a részletét is az életüknek, gyereket ugyanis egyikük sem akart valójában, már a megszületésüknek is csak a kettejük közti játszmázás volt az oka, pontosabban az, hogy Frank nyerte a játszmát. De törődni a gyerekekkel, szeretni őket, erre mindketten képtelenek – bár April a szerepének részeként természetesen gondoskodik róluk. 

    Álom és bukás (spoileres!)

    April álmodja meg a „nagy kitörést”, a menekülést az életükből, vagyis a tervet, hogy költözzenek Párizsba, ahol ő majd dolgozni fog, Frank pedig végre „megtalálhatja önmagát”. Látszólag sikerül ugyan Franket meggyőznie, hogy Párizsban kezdjenek új életet, de ez is csak számtalan csatáik egyike, amiben eleinte April tűnik győztesnek.

    Franket kétségek gyötrik, csak nem beszél róluk, és még magának sem nagyon ismeri be, hogy semmitől sem fél jobban, mint hogy megpróbálja „megtalálni önmagát”, mert pontosan tudja, hogy semmivel sem több azoknál az átlagos embereknél, akiket annyira lenéz, semmilyen különleges képessége vagy tehetsége nincs, amire építhetne, még csak egy témát sem tud felmutatni, ami szenvedélyesen érdekli – a középszerűség szapulásán kívül, amiben fáradhatatlan. De hogy mennyire konvencionális, azt mi sem mutatja jobban, mint a másik tény, ami zavarja a párizsi tervvel kapcsolatban: hogy April dolgozna, miközben ő lenne otthon.

    Végül egy újabb terhesség ürügyén Frank megvétózza a tervet, ezt a játszmát ő nyeri, és azt hiszi, minden visszatérhet a megszokott kerékvágásba. Azt hiszi, a tény, hogy April nem veszekszik vele, azt jelenti, nincs nagy baj, felesége szépen beletörődik majd az egészbe, és ő helyrehozhatja a házasságukat is, ha éppen megjön a kedve hozzá, mert már belefáradt a szeretőjébe. Nem veszi észre, hogy April lelke belehalt az ő győzelmébe. Mégis (bármennyire is morbid a történtek fényében ilyet mondani) April tűnik erősebbnek kettejük közül, mert ő cselekszik, Frank ellenben beletörődik. April meghal, Frank élettelenül él tovább.

    Mi miatt annyira jó ez az amúgy nagyon nyomasztó hangulatú regény?

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Richard Yates zseniálisan jeleníti meg az élethazugságokat, a folyamatos elvágyódást és az örökös hárítást. Hús-vér főhősöket írt, akik életre kelnek a lapokon, és mellékszereplői ugyanilyen jók, tökéletesen kiegészítik a történetet (igen, még nyomasztóbbá teszik).

    Például Mrs. Givings, az ingatlanközvetítő, a kellemes, rendes asszony mintapéldánya, aki rendszeresen ilyesmiket mond, hogy „Milyen üdítő, megnyugtató a gőzölgő teáskanna látványa!”, akinek minden csodás, bájos, elragadó, aki sosem veszi észre, hogy a férje hallókészüléke ki van kapcsolva, amikor ő beszél hozzá – és akinek a fia egyébként a pszichiátrián van.

    És miközben azt gondoljuk magunkban, hogy „jó ég, milyen emberek, milyen életek!”, máris eszünkbe juthat, hogy pont ezt gondolták Wheelerék is a többiekről, miközben épp csak annyival voltak különbek tőlük, hogy szenvedjenek, amiért nem vakok, és észrevegyék, hogy valójában nem többek és mások ők sem.

    A szabadság útjai és a Bovaryné

    Menekülés az átlagosból. Elvágyódás a kényelmes, de üres életből. Honnan is olyan ismerős ez? Naná, Bovaryné.

    Csakhogy míg Flaubert regénye végén Emma és Charles Bovary mindketten vesztesek, addig itt April veszít, Frank pedig megszokja azt az életet, amit felesége nem bírt elviselni. Franknek még az elvágyódása is ellentmondásos, egyszerre álmodik a menekülésről, a szürkeségből való kitörésről, valamint a biztonságos, kiszámítható meghittségről. A kör pedig bezárul, a Wheelerék házába költöző párról pont ugyanolyan leírást ad Mrs. Givings a férjének, mint annak idején Franről és Aprilről, és a gyerekeik sorsában April elhanyagolt gyerekkora ismétlődik.

    Kinek ajánlanám?

    Akit érdekel a párkapcsolati játszmák, az önbecsapás és önmegvalósítás témája. Aki nem fél a nyomasztó témáktól, nem vár minden történet végén egyértelmű lezárást és megoldást. Házasságban élőknek vagy házasságra készülőknek szintén tanulságos.

    Hogy frappánsan zárjam ezt a túl hosszúra sikeredett bejegyzést, hadd jegyezzem még meg, hogy Richard Yates állítólag saját házasságáról mintázta Wheeleréket, és ő maga is roppantul ragaszkodott a tradicionális nemi szerepekhez, melyek a nő feladatát kizárólag a háztartásban és a gyereket körül jelölik ki.

  • Amerika különböző arcai 6 regényben

    Amerika különböző arcai 6 regényben

    A hollywoodi filmek Amerikáját jól ismerjük, talán már unjuk is. Most olyan regényeket hoztam, melyek szintén Amerikát mutatják meg, de másként – különböző arcait különböző korokból, egymástól nagyon különböző szereplőkön keresztül.

    Mindegyik regényt szeretem valamiért, noha egyik sem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé. A legértékesebb bennük számomra pont az, hogy nemcsak szereplőket hoznak közel, hanem Amerikának egyes korszakait és helyszíneit is, és áthatja őket ennek a hangulata. Mutatom őket sorban, a régebbi időkben játszódó regényektől közeledve napjainkig.

    Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

    17. század közepe, Boston, Massachusetts

    Hiába, ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga se tudja már, hogy melyik az igazi.

    Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

    Nathaniel Hawthorne híres történelmi regénye a puritán Új-Angliába visz minket, az 1600-as évekbeli Bostonba. Komor hangvételű történet ez, melynek középpontjában egy házasságtörés áll, ezen keresztül pedig a megszégyenítés, kiközösítés és a bigottság, valamint az érzések felvállalásának és a bűnnek a kapcsolatát járja körül.

    Hősnője, a fiatalon, szerelem nélkül férjhez adott Hester, aki ráadásul halottnak hiszi régóta eltűnt férjét, rátalál a szerelemre, melyből egy gyermek is születik. Hestert viszont pellengérre állítják, majd egy életen át viseli a szégyen bélyegét mellén: egy skarlát A betűt (az adultery házasságtörést jelent magyarul).

    A szélsőséges puritanizmus korában járunk, amikor valóban alkalmazták azokat a büntetéseket, amiket a regény bemutat. Ezekkel szemben áll Hester karaktere, aki erős és szerethető, saját belső iránymutatásait követő, azokért emelt fővel kiálló, egyértelműen pozitív hős. A férfi főhősről, Arthur Dimmesdale tiszteletesről ez már nem mondható el, őt se megérteni, se megszeretni nem tudtam. A megcsalt férj, Roger Chillingworth gonosz és egyre gonoszabbá váló, bosszúszomjas figurája legalább érthető, de Arthur csak egy árnyék Hester mellett.

    Végül azonban még a szégyenbélyegről is bebizonyosodik, hogy ítélet ide vagy oda, a betűt a való élet ruházza fel jelentéssel. Hawthorne üzenete pedig számomra az, hogy az ember csak a saját belső parancsainak engedelmeskedve tud igaz maradni.

    Hozzátenném még, hogy a nagyjából hatvan oldalas bevezetőt meglehetősen untam, nem is adott hozzá számomra a történethez, de ez tipikusan az az eset volt, amikor megérte átküzdeni magam az elején azért, ami utána következett.

    Toni Morrison: Könyörület

    17. század, New York, Maryland és Virginia államok

    Nem csoda volt. Amit az Isten ad. Hanem könyörület. Amit ember ajánlhat fel.

    Toni Morrison: Könyörület

    Hayden Valley, Yellowstone National Park, USA

    Toni Morrison regénye A skarlát betűhöz hasonlóan a 17. században, a korai gyarmatosítás korában játszódik, de a Könyörület elsősorban a kiszolgáltatottak, a fekete rabszolgák, őslakosok és adósrabszolgák sorsával foglalkozik, akik számára Amerika nem a szabadság és a lehetőségek földje.

    Jacob Vaark, a holland származású kereskedő egy földbirtokostól annak adósságai fejében elfogad egy rabszolga kislányt, Florenst, és magával viszi birtokára, ami a korabeli viszonyok között a béke és nyugalom szigete. Erre a mozzanatra utal a cím, “könyörület”.

    De a világ, aminek a képe kirajzolódik előttünk, egyáltalán nem könyörületes. Rebekka, Jacob felesége éppúgy rakományként érkezik Amerikába, mint a fekete rabszolgák, mivel apja, hírét véve annak, hogy egy amerikai kereskedő érintetlen, dolgos asszonyt keres magának, Angliában felteszi a hajóra, hogy aztán Jacob a tengerentúlon magához vegye. Miért éppen Rebekkával kezdem, amikor neki van az egyik legjobb sora a történetben felbukkanó szereplők közül? Pont ezért. Mert még ő, a jómódú kereskedő megbecsült felesége is kiszolgáltatottá válik, amikor Jacob meghal. Egy nő mellé férfi kell, anélkül nem lehet tulajdona, és nem óvhatja meg a tőle függő többieket sem. A hatalom pedig a férfié, de még az övé is csak akkor, ha fehér és vagyonos.

    Toni Morrison írásának ereje van, reális, pátosztól mentes történetmesélése magával sodor, de arcul is csap. A Könyörületben szinte minden főbb szereplő nézőpontja kap legalább egy fejezetet, ezek váltakoznak Florens visszaemlékezésének fejezeteivel, ami nekem nagyon tetszett, mert még jobban felpörgette és átélhetővé tette ezt a könyvet, közel hozott minden egyes szereplőt. Florenst, az anyjától korán elszakított, szeretetre éhes fekete kislányt, Linát, a bennszülött szolgálót, Willardot és Scullyt, akik fehérként is rabszolgák (akkor még létezett az adósrabszolgaság), Florens anyját, a már említett Jacobot és Rebekkát, valamint Bánatot, egy elhagyatott, elvadult kislányt, akinek még valódi neve sincsen (és annyira nem is fontos senkinek, hogy adjon neki).

    A történet előrehaladtával rájövünk, hogy női sors és szolgaság szorosan összefonódik, mert ahogy a szolgák uruktól függnek, úgy a nők is csak a férfihoz fűződő viszonyukban léteznek, önmagukban nem érnek semmit, nem tudnak boldogulni a világban. Még ha véletlenül találnak is egy emberséges férfit, amilyen Jacob, akinek a szereplők nagy része az oltalma alatt áll, az is törékeny helyzet, és ki tudja, meddig tart. Érzékletes, gyönyörűen megírt, fájdalmas regény.

    Louisa May Alcott: Kisasszonyok

    amerikai polgárháború ideje (1861–1865), egy massachusettsi kisváros

    Gyermekeim szeretete, tisztelete, bizalma volt a legszebb jutalmam azért, mert megpróbáltam olyan jellem lenni, amilyennek őket szeretném látni.

    Louisa May Alcott: Kisasszonyok

    Ha könnyed, vidám, szívet melengető történetet keresel, ez az. Louisa May Alcott önéletrajzi ihletésű regénye tulajdonképpen egy lányoknak íródott ifjúsági regény. Főszereplője a March család, a négy lánytestvér, Meg, Jo, Beth és Amy March, valamint édesanyjuk, akik igen szűkösen, de meghitt boldogságban élnek, miközben az apa az amerikai polgárháborúban harcol.

    A négy lány négy különböző egyéniség is. A 16 éves Meg, a legidősebb nővér igazi “kisasszony”, nagyjából a kor nőideálja: csinos, szelíd, ügyes háziasszony, távollétében az anyjuk helyettese. Nála egy évvel fiatalabb Jo, mindenki kedvence, a fiús, önfejű, szenvedélyes kis vadóc, akinek nagy álma, hogy író legyen (az írónő őt saját magáról mintázta). A 13 éves Beth félénk, kedves kislány, a családi zongorista, legkisebb húguk, a 12 éves Amy pedig a mindenki által babusgatott, kissé elkényeztetett és kissé hiú művészlélek.

    A Kisasszonyok a négy lány mindennapjairól, kapcsolatairól és küzdelmeiről szól, és nagyon megható képet fest a testvéri és anyai szeretetről, a családi összetartás erejéről. Azt mondanám, túlságosan is idilli képet, de hát ez egy ifjúsági regény – ráadásul az egyetlen ebben a listában, ami igazán derűs hangulatú.

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    19. század, New York City

    A valódi magány az, amikor csupa kedves ember vesz körül, aki csak azt várja tőlem, hogy tettessek!

    Edith Wharton: Az ártatlanság kora

    Central Park, New York City, USA

    Edith Wharton regénye az 1870-es évek New Yorkjába repít, a felső középosztály képmutató világába. Egy arisztokrata családból való fiatalember, Newland Archer lépeget előre megírt jövője felé, amikor felbukkan életében Olenska grófnő, az elvált, szabad szellemű és intelligens asszony, akivel akaratuk ellenére egymásba szeretnek. Csakhogy Newlandnek menyasszonya van, a bájos, óvott-féltett, mintafeleségnek nevelt May Welland.

    Edith Wharton bámulatosan rajzolja meg a regényben a kor társadalmát, melyben minden pontos, bár íratlan és kimondatlan szabályok szerint történik, és minden felett szemet hunynak, ami kellemetlen. Newland próbál kitörni ebből a látszatközpontú, fojtogatóan kiszámítható világból, csakhogy az már túl erősen köré szőtte a hálóját, túlságosan is a maga képére formálta őt.

    Álom marad csak a beteljesült szerelem, és az a más élet, aminek a vágya ott motoszkál Newlandben egész életében? A történet megmutatja, hogy az akadály nem a külső körülményekben van elsősorban, hanem benne magában. Newland azért nem tudja megtörni a ránehezedő külső elvárásokat és szabályokat, mert élete során már belsővé tette őket. Így formál minket a társadalom, melyben élünk.

    F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

    1920-as évek, New York City és környéke

    … bizonyosan úgy érezte, hogy elvesztette az élethez való jogát, s nagy árat fizetett érte, hogy túl sokáig egyetlen álomnak szentelte az életét.

    F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

    A nagy Gatsby-t sokan a legjobb, legamerikaibb regénynek tartják, és egyik fő témája maga az amerikai álom. Főhőse, Jay Gatsby a nincstelenségből emelkedik a dúsgazdagok közé, alakját és meggazdagodásának történetét szinte legendák övezik. F. Scott Fitzgerald regénye azonban nem egy sekélyes happy end, hanem éppen annak a karikatúrája.

    Partiról partira vezet minket az elegáns New York-i villákban, éttermekben, szállodákban, és figyeljük a dúsgazdag, felszínes embereket, akiket nem érdekel semmi, céltalanok és unottak. Egy kivétel van csak, Gatsby, az egyetlen szereplő, akinek célja van: vissza akarja kapni egykori szerelmét, Daisyt, aki annak idején megunva a rá való várakozást, feleségül ment a dúsgazdag és arrogáns Tom Buchananhez.

    Írtam már korábban részletesen erről a regényről, olvasd el itt.

    Tayari Jones: Egy ​amerikai házasság

    napjainkban, Atlanta, Georgia állam

    Az otthonodat nem te választod, se a családodat. A pókerban öt lapot osztanak. Hármat kicserélhetsz, kettő marad nálad: a család meg a szülőhely.

    Tayari Jones: Egy ​amerikai házasság

    New York City

    Ahogy a címe is utal rá, ez a regény egy tipikus amerikai történet, mégsem olyasféle tipikus, amire ilyen címmel számítottam volna. Főhősei, az a bizonyos házaspár, Celestial és Roy fiatal, fekete házaspár Atlantában, az amerikai Délen. Celestial művész, Roy pedig ügyvivő, mindketten törekvők és szerelmesek, életük a tipikus amerikai álom forgatókönyvét követi. Vagyis követné… ha nem lennének feketék.

    Royt ugyanis megvádolják, és tizenkét évre el is ítélik nemi erőszakért, amit nem követett el, és ezt Celestial is biztosan tudja, hiszen ő volt vele azon a bizonyos éjszakán a hotelban. Ez a regény nem a régmúlt idők nyomorúságos sorsú fekete rabszolgáiról mesél, hanem a jelenről. Tanult, sőt, jómódú feketékről, akik mindazonáltal mégis kiszolgáltatottak, és nem tudják megvédeni magukat az igazságtalanságoktól, amik a bőrszínük miatt érik őket. Roy bebörtönzése ártatlanul azokra a hírekre emlékeztet a közelmúltból, amik miatt a zavargások is kitörtek. Ez is Amerika egy arca.

    De a regény nem ott ér véget, hog Royt végül sikerül hamarabb kijuttatni börtönből. Sőt, ezzel kezdődik a legérdekesebb rész, ami bemutatja, hogyan változtat meg a börtönt egy embert, hogy onnan nem jön ki senki ártatlanul, valamint azt, hogy mit tesz öt év távollét egy házassággal, ami alig egy éve tartott a kényszerű elváláskor. Celestial a börtönévek alatt magára marad, ami ugyan nem Roy hibája, de ez mégsem változtat azon, hogy a nő támaszt keres, ahol tud – történetesen egy gyerekkori barát, André szerelmében -, és munkájába menekülve úgy megváltozik az évek alatt, hogy Roy már nem is találja meg benne azt a nőt, akit otthagyott.

    A börtönéveket Roy és Celestial leveleiből ismerjük meg, és ez ügyes technika arra, hogy kettejük kapcsolatának alakulása maradjon a középpontban ebben az időszakban is. A ritkuló levelek, majd a két év szünet pedig olyan hiányt teremt, amit a szereplőkkel együtt derítünk fel Roy kiszabadulása után. Hol a hűség, a kitartás határa? Felróható, ha egy ponton Celestial feladja, mert nem tud tovább várni, egy olyan erőnek alárendelve magát, amire nincs befolyása? Mi egy házasság alapja? Nem lehet, hogy Celestial, Roy és André mindhárman áldozatok?

    A történet vége felé egyre fokozódik a feszültség, kissé hatásvadásznak is éreztem egyes mozzanatokat. Az alapvető problémák és kapcsolatok boncolgatása azonban érdekes volt, és a házasság mellett az apaság, az apák szerepe és befolyása is többször előbukkant. Egy amerikai házasság – a címe illik hozzá, napjaink Amerikája éppúgy témája ennek a regénynek, mint a házasság.

    San Francisco, CA, USA

    Neked van kedvenc Amerikában játszódó regényed?

    A képeken pedig az az Amerika, amit én láttam 2014-ben és 2015-ben. Túl rég… 🙂

  • Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?

    Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?

    A Brontë-nővérek összes műve közül én Emily Brontë egyetlen regényét, az Üvöltő szeleket olvastam legelőször, még tizenévesen. Egyszerűen levettem a könyvtárban a polcról, olyasmire számítva, hogy biztosan Jane Austen regényeihez hasonló lesz. Hát, elég nagyot csalódtam, és utólag úgy gondolom, tizenévesen ennél szerencsétlenebbül nem is választhattam volna Brontë regényt. Sötét, komor hangulat, kísértetek, erőszak, halál, egy baljós és elborzasztó szerelmi történet. Ennyi maradt meg belőle, és még valami más is, amit nem teljesen értettem, de ez vonzott évekkel később arra, hogy újraolvassam.

    Üvöltő szelek újraolvasva…

    A második olvasáskor, immár a késő húszas éveimben, néhány oldal után rájöttem, miért nem tudtam ezt a regényt elfelejteni, még ha nem is nagyon ismertem fel az értékeit elsőre: olyan szinten magával ragad érzelmileg, amire kevés más regény képes! Ereje van, vad sodrása és semmihez sem fogható hangulata. Olvasás közben szinte éreztem a kopár fennsíkon végigsüvítő, soha nem szűnő, hideg szelet, és teljesen bevonódtam a regény világába, pedig a szereplői közül egy sem volt igazán szerethető.

    Ha már a szerethetőségnél tartunk, első olvasásra azért nem tetszett annyira az Üvöltő szelek, mert szerelmes regényt vártam, de amit kaptam, az sokkal bonyolultabb volt annál. Igen, ebben a történetben van szerelem, de legalább ennyire fontos szerepet kap a lelki és fizikai bántalmazás ördögi köre is, melyet egyik generáció örökít a másikra, és a regény nagyon élesen rajzolja ki elénk, hogyan tud az erőszak szörnyeteggé torzítani egy embert. (Nem, határozottan nem ezt a Brontë regényt adnám egy kamasz lány kezébe… 😀 )

    Catherine és Heathcliff szerelme

    Üvöltő szelek

    Heathcliff, a férfi főhős ez a bizonyos szörnyeteg, de a történet kibontakozása közben megértjük azt is, miért vált azzá. Bántották, megalázták, szolgasorba taszították, végül pedig szerelme, Catherine is elfordult tőle. Na, igen, Catherine és Heathcliff szerelme. Heves, eltéphetetlen, beteljesületlen és kegyetlen szerelem az övék. Végzetesen tragikus szerelem. Valamiféle ősi szenvedély fűzi őket össze, melynek gyökerei a kicsi gyermekkorba nyúlnak vissza, de mintha Catherine és Heathcliff nem is annyira együtt akarnának lenni, sokkal inkább egymás lelkét akarnák birtokolni, ezáltal pedig valamiféle teljességet elérni.

    …van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

    – mondja a regényben Catherine, akinek a tragédiája épp ez: másban akarja megtalálni önmagát. De még ezt is feladja, a társadalomba való beilleszkedés érdekében feláldozza a Heathcliff iránti szerelmét, amivel aztán a férfi őrült szenvedélyét őrjöngő gyűlöletbe fordítja.

    Bántalmazók és bántalmazottak

    Emily Brontë-nak azonban még a női hősei sem csupán passzív szenvedők, az erőszak tehetetlen áldozatai. Catherine maga is tud kegyetlen lenni, vad és konok természetű, és nem adja meg magát. Még a nála gyengébbnek és törékenyebbnek ábrázolt női szereplők – például Isabella, Heathcliff későbbi felesége, valamint Cathy, Catherine lánya – sem viselik tétlenül szenvedéseiket.

    Családon belüli erőszak, alkoholizmus és gyermekbántalmazás, elhanyagolás – ezek kísérik végig a történetet, mely sokféleképpen mutatja meg, hogy a bántalmazó embernek még a szeretete is mennyire fájdalmas, erőszakos, és milyen nehéz ebből az örökségből kitörni. A regény szereplőit és helyszíneit az írónő élénken rajzolja elénk, berántva minket a világába, melytől nem is tudunk szabadulni, míg a történet végére nem érünk. Még a táj is, a lápvilág és a szélfútta dombtetők, a szereplők érzéseit tükrözi – baljós, irtózatos, nyugodt vagy éppen reményteli. Igen, egy kis remény jut a végére, a legifjabb generáció két tagja talán meg tudja törni a bántalmazás ördögi körét.

    Ha nem szerelmes regény, akkor mi?

    Nem, az Üvöltő szelek nem egy szép szerelmes történet, több és más annál, és bár lebilincselő, letehetetlen olvasmány, lelkileg nem éppen könnyű. Viszont zseniálisan van megírva, különösen mély és ellentmondásos rejtekeit tárja fel az emberi érzéseknek, ösztönöknek, és nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit hidegen hagyjon, aki elolvassa. De megmarad a titok, hogy ki lehetett ez a visszahúzódó kis nevelőnő, aki mindezt megírta…

    //A kiemelt képet Írországban készítettem, aminek tájai többek között a Brontë lányok regényeit idézték fel bennem.

  • A ​nagy Gatsby – a legjobb amerikai regény?

    A ​nagy Gatsby – a legjobb amerikai regény?

    Már az utazás is megtanított rá, hogy ha egy helyre hatalmas elvárásokkal érkezem, milyen könnyen csalódást tud okozni (és, persze, van olyan is, hogy nem, még a képtelenül magas elvárásokat is képes túlszárnyalni). Könyvvel kapcsolatban ritkán történik velem ilyen, de A nagy Gatsbyt olvasni pont ilyen volt.

    Annyiszor hallottam már, hogy emlegetik ezt a regényt, annyi filmben, más regényekben van rá utalás, számos híres ember nyilatkozik úgy interjúkban, hogy ez az egyik kedvenc regénye, és sokan állítják róla, hogy az amerikai irodalom legeslegjobbja. Na, ilyen elvárásokkal vettem nemrég kézbe F. Scott Fitzgerald regényét, és ennek az lett az eredménye, hogy végig azon morfondíroztam olvasás közben, vajon mit nem értek, mit nem veszek észre, mitől is olyan jó… Mert én gyakran csak pislogtam, hogy „mi van?”.

    Végül arra jutottam, hogy A nagy Gatsby egy jó regény, de nem egy nekem való regény. De kezdjük az elején…

    Miről szól A nagy Gatsby?

    1920-as évek, Amerika, keleti part. Partiról partira járjuk az elegáns New York-i villákat, éttermeket, szállodákat, és figyeljük a dúsgazdag, felszínes embereket, akiket látszólag nem izgat semmi – sem a témák, amikről beszélgetnek, sem az emberek, akikkel beszélgetnek, sem a saját sorsuk, sem másoké. Céltalanul és unottan iszogatják drága koktéljaikat, és az elején maga a regény is ebbe a nemtörődöm unalomba ringatja az olvasót.

    Egy kivétel tűnik fel ebben a társaságban, akiről csak fokozatosan tudunk meg egyre többet: Jay Gatsby. Ő az egyetlen szereplő, aki nemcsak lézeng, hanem konkrét célja van, amit el akar érni. Elég kétes cél ugyan, mindenesetre Gatsby komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszaszerezze régi szerelmét, Daisyt, aki megunva a rá való várakozást, feleségül ment a dúsgazdag és arrogáns Tom Buchananhez.

    Gatsby szegény sorból, igen gyanús és rejtélyes módon küzdi fel magát a gazdagok világába, ahova azonban sosem fogadják igazán be. Gatsby célja azonban nem a gazdagság, hanem Daisy visszahódítása a kacsalábon forgó palota és pazar estélyek segítségével. Bár estélyeire rengetegen járnak, Gatsbyt valójában nem ismeri senki. Egyedül Nick, a történet narrátora, Gatsby szomszédja kerül közel hozzá, a történetet és Gatsbyt is Nick szemszögéből ismerjük meg.

    F. Scott Fitzgerald: A ​nagy Gatsby

    És hogy miért „nagy Gatsby”? Igen, ez is végig ott motoszkált a fejemben olvasás közben, és arra jutottam, nagyjából azért, amit az előbb írtam róla: mert volt célja, volt álma, és keményen küzdött, hogy valóra váltsa. Viszont ha közelebbről megnézzük, az volt a célja, hogy megszerezze Daisyt, mint valami jutalmat az erőfeszítéseiért. Nekem furcsa és önző az a szerelem, amiben csak az egyik fél hevül ennyire, csak neki álma a másik, és a másikat – esetünkben Daisyt – eléggé hidegen hagyja az érte való küzdelem. Ahogy az is elég visszás, hogy Gatsby cseppet sem törődik Daisy jelenlegi családi helyzetével, például azzal, hogy van egy kislánya. Felemelkedéséért küzdve pedig Gatsby nem válogat az eszközökben. Összességében tehát Gatsby nagysága elég kétes, csak egy ilyen világban lehet nagy, csak azokhoz az emberekhez képest, akiket a regényben körülötte látunk. Az ő nagysága önmagában kemény társadalomkritika.

    Mi tetszett?

    Ahogy Gatsby szegény fiúként beleszeret a gazdag, csinos Daisybe, annak van egy „nincstelen, legkisebb fiú küzd a szépséges királylányért” jellege, ugyanakkor az eredeti mese jelentősen el van torzítva. A küzdelem a regényben a meggazdagodást jelenti, mivel az anyagias Daisyt csak a mesés gazdagság, az elegáns villa, a finom ingek bűvölik el. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gatsby körbevezeti őt a villájában, és Daisy az elérzékenyüléstől sírva borul az ingjeire. Talán mondanom sem kell, magától Gatsbytől, vagy bárki más embertől sohasem érzékenyült el. Az irónia, mint mindig, ebben a regényben is tetszést aratott nálam.

    Érdekes az is, hogy Jay Gatsby meggazdagodásának történetével nem igazán foglalkozik a regény. Egy-egy homályos célzás – melyeknek néha az igazságtartalma is kétes -, mindössze ennyit kapunk. Ha belegondolok, hány amerikai szerző írt már „hogyan legyél sikeres és boldog?” témából könyvet, és mennyire mindig is a kemény munkával való előrejutás és az álmok földje volt Amerika, A nagy Gastby hanyag nemtörődömsége, amivel elintézi ezt a kérdést, szinte önmagában is gúny. Szegény volt, gazdag lett, ez van, Amerika az álmok földje. 

    Közben viszont látjuk az álom összeomlását is, és a világ, a New York-i dúsgazdagok világa, amibe a regény bepillantás nyújt, cseppet sem irigylésre méltó, reményvesztettség és céltalanság hatja át. Olyan embereket látunk, akik „összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak pénzükbe és nemtörődömségükbe.” Daisy és Tom Buchanan különösen ezt a felelőtlenséget, érdektelenséget jelenítik meg, de igazából egyetlen szimpatikus szereplő sem akadt, talán a mesélőn kívül, aki viszont kívülről, kissé naivan szemlélte ezt a világot.

    Nos, végül magamat is megleptem, mennyi pozitívumot találtam a regényben, ahogy ezt a bejegyzést írva igyekeztem kicsit objektívebben nézni. Most pedig a sokkal szubjektívebb nemszeretem lista jön.

    Mi nem tetszett?

    F. Scott Fitzgerald: A ​nagy Gatsby

    Jay Gatsby karaktere egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit, nem kerültem közel hozzá. SPOILER! Még csak sajnálni se igazán tudtam az álom összetörésekor se, mert az álom maga is önző birtoklási vágy volt csupán: megszerezni Daisyt, bármi áron. SPOILER VÉGE!

    A regény hangulata az 1920-as évek Amerikáját idézi, a pezsgő és dekadens „dzsesszkorszakot”, ez viszont megintcsak nem tudott magával ragadni, keveset tudok róla, és őszintén szólva, nem is keltette fel az érdeklődésemet. (A dekadens franciákért se nagyon rajongtam soha, bármit is írjanak róluk az irodalom tankönyvek, ez van.)

    A téma – az ambíció, a pénz és a hatalom bűvölete, az ezek mögötti üresség és céltalanság -, ez valahogy egyszerre örök és klisés is nekem, és gyakran úgy éreztem, A nagy Gatsby nem mond újat. Noha a regény utolsó mondata ütős, és számomra a legemlékezetesebb utolsó mondatok közé tartozik (regényekben, mármint): „Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… Hogy majd egy reggelen…
    Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk.”

    Hogy ez lenne az amerikai álomról szóló legjobb regény, vagy egyenesen az egyik legjobb amerikai regény? Talán sokak számára így van, talán én is másképp látnám, ha amerikai lennék. Számomra mindenesetre inkább azok a regények közé tartozik, amelyeknek az értékét elismerem, de különösebben nem nőttek a szívemhez.

    Neked van kedvenc amerikai klasszikusod?

  • Dorian ​Gray arcképe és a selfie-k: mi közük egymáshoz?

    Dorian ​Gray arcképe és a selfie-k: mi közük egymáshoz?

    Idei könyvkihívásomba olyan angol klasszikusat válogattam, melyek tipikusan a „mindenkinek olvasnia kell egyszer” kategóriába tartoznak, így aztán néhány hete végre elolvastam Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényét. Klisés dolog olyanokat mondani, hogy a klasszikusok mindig aktuálisak, de nekem az egyik első dolog, ami a regényről eszembe jutott, az a selfie.

    Miről szól a Dorian Gray arcképe?

    Természetesen a regényben szó sincs selfie-ről, hiszen a 19. századi Londonban játszódik. A gazdag, naiv és gyönyörű Dorian Gray a főhőse, aki szépségének és fiatalságának megszállottjává válik. Kívánsága, hogy a róla készült arckép öregedjen és változzon, ne ő maga, valóra válik. Dorian pedig a cinikus és hedonista Lord Henry Wotton befolyása alá kerülve alámerül az önző élvezetekben, magával rántva másokat is a romlásba. Arca és szeme azonban ártatlan, fiatalkori szépségét őrzik, lelkének torzulása és az évek nyoma csak az arcképen látszik, melyet házának egy soha nem használt szobájában tart gondosan elzárva.

    Oscar Wilde talán a görög mitológiából, Narkisszosz történetéből vette eredeti ötletét, aki a saját tükörképébe szeretett bele, regénye mégis nagyon egyedi megközelítést hoz, és durvább is, mint amit a leírása alapján vártam. A történet durvaságával ellentétben áll a gyönyörű nyelvezete, ami még erősebbé teszi a hatást, amit kivált, nárcisztikus főhősének sorsa pedig, aki eladja lelkét a fiatalságért és szépségért cserébe, sok kérdést felvet, melyek épp azok az örök kérdések közül valók, amik a regényt klasszikussá emelik.

    De mi köze mindehhez a selfie-knek?

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    Ahogy Dorian Gray esetében különválik az, hogy milyennek látszik, és milyen valójában, a selfie-k is sokkal inkább arról szólnak, milyennek akarunk látszani, mit mutatunk magunkról a világnak, mintsem arról, milyenek vagyunk igazából. Nem minden selfie pozitív – bár a tipikus selfie talán még mindig ez, ahol az alany boldog, vonzó, épp jól érzi magát valami szép helyen -, de még ha valaki direkt a fogyás előtti, vagy éppen a szülés utáni, egyértelműen tökéletlen testét mutogatja, akkor is fontos, hogy a selfie különleges és emlékezetes legyen, ne csak egy átlagos napon készült átlagos kép. Mert a selfie az önkifejezés eszköze, és nem is csak a fiatalok körében.

    De tovább is mehetünk: Facebook-profilja is szinte mindenkinek van. A képek, a bejegyzések, amiket ott közzéteszünk, szintén azt hivatottak közvetíteni a világ felé, milyenek vagyunk. Vagy inkább csak azt, milyennek akarunk látszani? Mert a legnagyobb veszély ebben rejlik: túlságosan is azzal törődve, milyennek látnak minket kívülről, elfelejtünk azzal törődni, ami belül van. Túlságosan arra figyelve, milyennek látszanak mások, megfeledkezünk arról, hogy amit látunk, nem feltétlenül egyenlő azzal, amilyenek ők, hanem csupán azzal, amit magukból mutatnak.

    Ez az egyik oka annak, hogy a túl sok közösségi média depresszív hatást gyakorolhat az emberre – különösen arra, aki éppen lelkileg nagyon sebezhető (mint a tinédzserek tipikusan, de nem kizárólag). Mert a profilokat és képeket nézegetve úgy tűnik, mások szépek, lazák, sikeresek és boldogok, mosolygós családi eseményekből, baráti iszogatásokból, tengerparton lazulásból áll az élet, minden, amire vágyunk, elérhető, és a nehézségeken túllendít egy frappáns Coelho-idézet.

    Valójában minden ember egy szűrt képet mutat magáról másoknak, hiszen lelkünk legmélyét, az összes titkunkat csak nagyon kevesek, vagy talán senki előtt sem fedjük fel. De hol van az egészséges határ? És vajon mi mindig nemet tudunk mondani arra, ami árt a lelkünknek, vagy van, hogy muszáj kompromisszumot kötni?

    Hogy mi az, ami segít, hogy helyén kezeljük ezt az egészet, az pedig ismét visszavezet Oscar Wilde regényéhez, ugyanis Dorian Grayből is ez hiányzott: a személyiségnek egy erős, stabil belső magja.

    Mi alakítja a személyiséget?

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    Dorian fiatal, naiv és befolyásolható, emellett pedig gazdag is, ami sok lehetőséget ad a kezébe. Nem tudja, mit keres pontosan, de nagyon vágyódik utána, és úgy érzi, Lord Henry segítségével megtalálhatja. Ezért aztán kipróbál mindenfélét, kísérletezik azzal, mi milyen hatást gyakorol rá, mindenféle dolgoknak teret enged az életében. Csak azt nem méri fel, hogy minden, amit tesz, alakítja őt magát is, változó arcképe döbbenti rá, hogy mennyire. Ez az arckép azonban kissé be is csapja, mert a segítségével elhiteti magával, hogy azért ő mégiscsak érintetlen, hiszen életének nyomait a kép viseli magán.

    Dorian kívül keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre csak belülről jöhet. Ezért aztán sem a tudomány, sem a tapasztalatok, sem az élvezetek nem viszik őt semerre, csak sodródik, mint egy horgonyt vesztett hajó a tengeren.

    De ez vajon csak az ő hibája? A regényből az is kitűnik, hogy a társadalom szemében a szépség és a fiatalság a legnagyobb érték, Hallward, a festő szinte isteníti Doriant, és később is bármit suttogjanak valódi énjéről, kevesen hiszik, hogy ez az ártatlannak tűnő, jómódú fiatalember képes volna gonosz, becstelen tettekre.

    Vajon mennyiben oka a külvilág Dorian nárcizmusának? A nárcisztikus személyiségzavar köztudottan erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetből táplálkozik. Mennyi félelem van a hiúság mögött?

    A cinizmus rombolása

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    No, és ott van még Lord Henry karaktere, ami szintén érdekes kérdéseket vet fel. Rendszerint be szoktam jelölni az olvasott könyvekben a nekem tetsző idézeteket, és a kedvenceket ki is írom végül. A Dorian Grey arcképét olvasva pedig észrevettem, hogy különösen sok mondatot jelölök meg, és szinte mindet Lord Henry mondja a regényben. Meglepő? Nem annyira. A cinizmus, ha szellemességgel és humorral párosul, nagyon frappáns tud lenni, gyakran igaznak és merésznek érezzük az ilyen kijelentéseket.

    Csakhogy a cinizmus ettől még romboló. Lord Henry ezért egyszerre vicces és kegyetlen figura. Van igazság abban, amiket mond, de ezek az igazságok csak lerombolni tudják egy Dorianhoz hasonló befolyásolható fiatal világképét, adni viszont nem adnak helyette semmit. Érdekes viszont, hogy Lord Henry az egyetlen jelentős szereplő, aki pont ugyanaz marad a regény végére is, mint aki az elején volt.

    Egy igazi klasszikus

    Lenyűgöz, amikor egy regény olyan, hogy figyelmesen olvasva egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe juthatok. Hogy attól függően, mennyire engedem közel, bennem is sok mindent felpiszkál. Szembesít, kérdez, tükröt mutat, elgondolkodtat. A Dorian Gray arcképe tipikusan ilyen, és „ha én magyar tanár lennék”… – na, mindegy, a lényeg, hogy szerintem remek kiindulópontja az önismerettel, külső megjelenéssel, önmagunkról alkotott képpel, külső és belső világgal kapcsolatos bármilyen vitának, beszélgetésnek.

    Nektek milyen regényről jutott eszetekbe a selfie-zés, meséljetek! 🙂

  • 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    Előre szólok, elfogult leszek. Ritkán szoktam egyébként Valentin-nap alkalmából írni, ha mégis, akkor iróniával próbálom legyőzni az ilyenkortájt különösen töményen ömlő közhely és giccs áradatát. Most jobb ötletem támadt: összeszedem nektek kedvenc szerelmes párjaimat a világirodalomból, mert ki mástól is tanulhatnánk többet a szerelemről…?

    Van köztük (nem csöpögős) „happy end”, mások meg nem a szerelmes regényekben megszokott karaktereket, vagy éppen befejezést, hoznak, sőt, nem is mondanám mindegyiket szerelmes regénynek. Az azonban közös bennük, hogy árnyaltak, sokoldalúan mutatják be a férfit, a nőt és a köztük lévő kapcsolatokat.

    Mr. Darcy és Lizzy (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

    Bármennyire szeretnék nem közhelyes lenni, őket nem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta. Jane Austen minden regénye az udvarlás és a házasságkötés időszakával foglalkozik, nagy számban bukkannak fel bennük szerelmes párok, de Mr. Darcy és Elizabeth Bennet kétségtelenül mindenki kedvencei, és ez éppoly természetes, mint hogy Párizst, Londont, Barcelonát vagy New Yorkot sem tudja senki meglátogatni, és nem beleszeretni. (Kivételek, persze, vannak. Nekem például Párizs.)

    De ami a Büszkeség és balítélet hőseit illeti, sikerük egyik titka, hogy mindketten szerethető jellemek. Lizzy derűs, játékos és intelligens, Mr. Darcy okos, higgadt, becsületes és egyenes jellem, és a világ női felének jó része egyetért abban, hogy az igazi férfi megtestesítője. Mindketten képesek a hibáikat belátva fejlődni, és számtalan szellemes párbeszéddel szórakoztatnak minket a regényben.

    Szerelmük kiteljesedését Jane Austen a tőle megszokott finomsággal ábrázolja, és úgy ír szerelmes regényt, hogy az érzelmes, de nem érzelgős, fel-felbukkan benne az irónia, időnként éppen Lizzy vagy Mr. Darcy hangján, vagy éppen rögtön az első mondatban, amivel a regény indul: „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.” Ki is ne olvasna tovább?

    Rhett és Scarlett (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)

    Elfújta a szél

    A két szerethető jellem után jöjjön két szerethető szélhámos: Rhett Butler és Scarlett O’Hara. Bennük épp az a különleges, hogy kevés romantikus összesimulás van, de parázs vitáik izzanak a szenvedélytől, és a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak. A tizenkét évet felölelő történet során végig érezzük, mennyire hasonlítanak egymásra, és végig izgulunk, vajon ők erre rájönnek-e.

    Ugyanis kemény, makacs jellemek mindketten, talpraesettek és vakmerők, akik megszokták, hogy bármi áron elérjék a céljukat. Scarlett az egyik kedvenc erős női hősöm, noha felváltva lehet őt utálni, szeretni és csodálni. Sokkal több van benne a csinos kis bábnál, akit az akkori társadalom ideális nőnek kiáltott ki. Határozottsága, gyakorlatias gondolkodása, üzleti érzéke, olthatatlan szenvedélye szülőföldje és az élet iránt segít neki felállni a csapások után, de meg is botránkoztatja a körülötte élőket, akik egy nőtől azt várják, hogy szelíd, kedves, simulékony legyen – és semmiképpen sem okosabb, mint a mellette álló, őt védelmező férfi.

    Egyetlen ember van a regényben, aki érti és szereti Scarlettet: Rhett Butler. Ahogy a férfi egyszer meg is fogalmazza ezt, Scarlett olyan, mint ő, csak nőben, és ők ketten abban is különböznek a többi szereplőtől, hogy tudnak előre nézni, el tudják engedni a múltat. Hogy egymásban felismerik-e a társat, az már egy másik kérdés, amire egészen a regény végéig nem kapunk választ – és nem árulom el én sem, ha esetleg még nem olvastad.

    Lucy és Monsieur Paul (Charlotte Brontë: Villette)

    Kicsit már önmagában is spoiler, hogy elárulom, van egy ilyen szerelmi szál Charlotte Brontë regényében. Nekem egyébként ez a regény a kedvencem tőle, szoros versenyben a Jane Eyre-ral, de azért egy hajszállal előtte. Ennek oka pedig, hogy a regény karakterei és szerelmi szálai egyaránt zseniálisak!

    Utóbbiból három is van, három nagyon különböző párhoz kapcsolódva, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb szerelem a legészrevehetetlenebb közülük. Hamarabb feltűnik az üres románc és az émelyítően édes idill, ami mögött már csak a tökéletesség látszata miatt is megsejtünk némi hamisságot. Idővel vesszük csak észre a főszereplő, Lucy lassan bontakozó kapcsolatát Paullal.

    Sem Lucy nem olyan nő, sem Paul nem olyan férfi, akiért tipikusan bolondulna a másik nem, épp ellenkezőleg, szinte észrevétlenek maradnak bármely társaságban. Kapcsolatuk is szinte észrevétlenül, csendben bontakozik ki a regény folyamán, de higgadt, józan természetük mögött lassan ébredő, mindent elsöprő szenvedély szunnyad. A visszahúzódó, csendes Lucyban a kincset és az egyediséget épp olyan lassan ismerjük fel, ahogy a történetben Paul, de ahogy észrevesszük, a többi női szereplő el is halványodik mellette.

    Toru és Midori (Murakami Haruki: Norvég erdő)

    A Norvég erdő egy kortárs japán regény, Norvégiához nincsen köze, a címe egy Beatles-számra utal, és a 60-as évekbeli Tokióba visz vissza minket. Sajátságos hangulatú, kissé melankolikus és keserű történet ez útkeresésről és sodródásról, barátságokról és szerelmekről.

    A néha igen nyomasztóvá váló regény színfoltja Midori, és a lánynak a főszereplővel, Toruval való kapcsolata. Midori először nagyon furának tűnik, mégis szerethető első perctől kezdve, mert olyan őszinte és élettel teli, idővel pedig kezdtem úgy érezni, nem is olyan különc. Vagy nem jobban, mint mások. Vagy legalábbis úgy nyitja meg a szelepeket, ahol a feszültséget kiengedi, hogy az nem rombolja sem önmagát, sem másokat – ez is valami, nem is kevés. 

    Imádtam a Toruval való párbeszédeiket, némelyiken hangosan felnevettem, és szükség is volt a Midori által hozott pezsgésre – Torunak is, nekem is – a komor hangulat megtöréséhez ebben a regényben, ahol túlontúl sok fiatal szereplő menekül öngyilkosságba.

    Titanilla és Quintipor (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

    Aranykoporsó

    Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Móra Ferenc Aranykoporsója, mely egy ideig titkolta, hogy szerelmes regény (is). A történet az ókori Rómába visz, és lassan, szinte észrevétlenül bukkan fel és erősödik meg benne a szerelmi szál, hogy végül minden mást maga mögé utasítson. Titanilla, a társcsászár lánya és Quintipor, a felszabadított rabszolga szerelme szép és árnyalt, és nem válik közhelyessé egy pillanatra sem. Nem könnyű helyzetből indulnak, Quintipornak engedély nélkül szó szerint rá sem szabadna nézni a lányra. Egy lassan átalakuló úrnő-szolga viszonyt látunk, melyben Titanilla eleinte gúnyos-játékos évődéseit lassan mélyebb érzelmek váltják fel, és Quintipor félelme és tartózkodása is átadja a helyét másnak. 

    Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, ami annyiban jogos, hogy ókori helyszínen zajló tragikus szerelem ez is, de szerintem szebb és mélyebb történet, mint Rómeó és Júliáé (amit én annyira sosem szerettem egyébként).

    Most ti jöttök, meséljetek, kik a legendás, feledhetetlen szerelmes párok még?

  • 5 népszerű regény, amit nem szerettem

    5 népszerű regény, amit nem szerettem

    Tényleg jó ötlet olyan regényekről írni, amik nem tetszettek? Mégis miféle könyvajánló ez? Régen elkezdtem ezt a bejegyzést, sokáig nem fejeztem be, gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e megírni, és közzétenni. Könyvről rosszat írni? Akár klasszikusokról? Hogy képzelem?! Döntésem eredménye ezennel következik itt alább, mert igenis helye van a blogon ilyesminek is.

    Egyrészt, túlságosan egyoldalúnak érzem csak azokról a könyvekről írni, amik tetszettek, még ha ki is emelek néhány dolgot belőlük, ami annyira nem. Ha a jó élményekről írok, a rosszakról miért nem? Másrészt, nem is mindenestől rossz olvasmányélmények ezek, mert volt bennük, ami tetszett, hiszen különben végig sem olvastam volna őket. Csak éppen volt bennük olyan is, ami számomra megbocsáthatatlan, és ami miatt alig vártam már, hogy végre befejezzem őket. De talán éppen ez lesz az, ami a te kíváncsiságodat felkelti.

    A lista ugyanis, mondanom sem kéne, teljesen szubjektív, és ahogy a pozitív könyajánlóknál kiemelem, ami nem tetszett, itt is ki fogom azt, ami igen.

    Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai

    Szóval ez egy híres regény. (Többek között Rory Gilmore egyik kedvenc könyve, ami igen erős érv mellette.) Mark Twain pedig híres író, és olvastam már tőle olyat, amit imádtam. Huck Finn története is lehetett volna ilyen, egy ideig úgy tűnt, lesz is.

    Egyszerre vicces és komoly. Huck Finn egy elhanyagolt, bántalmazott gyerek, aki magára maradt a világban, szabadon nő, mint a dudva. A regény a címhez hűen kalandos, és van egy sajátos hangulata, szinte látom magam körül a Mississippi vidékét, ahol a történet könnyedén nyargal előre. Mégsem könnyed kalandregényről van szó, az árva Huck Finn sorsa, és társának, Jimnek az alakján keresztül felmerülő, rasszizmus körüli kérdések nehéz súllyal terhelik az amúgy szórakoztató történetet. Nem tudtam szívből nevetni egyszer sem, ami jól is van így.

    Mark Twain

    Egészen meg is szerettem a könyvet, mire a végéhez közeledve felbukkant benne Tom Sawyer, akinek a kalandjairól szóló regényt kizárt, hogy valaha elolvassam. Tom ugyanis roppant idegesítő figura, de ami ennél nagyobb baj, hogy felbukkanása olyan rémisztő blődséggé változtatja a történetet, hogy afölött nem lehet elsiklani. Akkor sem értettem, azóta sem, minek kellett őt belekeverni, minek kellett úgy befejezni a regényt, ahogy, számomra ez rányomta a bélyegét az egészre.

    Markus Zusak: A könyvtolvaj

    Ezúttal kortárs szerző könyve, igen népszerű kortárs szerzőjé. Az alapötlet ígéretesnek tűnt: a náci németországban élő kislány, Liesel története, aki nem zsidó, tehát lehetőség nyílik ennek az időszaknak a leggyakoribbtól eltérő feldolgozására, ráadásul a regény elbeszélője a halál. A lelkesedésem azonban nem sokáig tartott, azon kaptam magam, hogy én ezt a regényt bizony unom. Pedig ez nem gyakran fordul elő velem, ráadásul A könyvtolvaj igazán nem nehezen olvasható, sőt, olyan rövidek a mondatok, és olyan mértékben túlzottan tagolt a szöveg, hogy az már számomra idegesítő. Mintha minden második mondat valami kinyilatkoztatás lenne.

    Azért is végig akartam olvasni, de csak arra jöttem rá, hogy azért unom, mert túl van írva, és azért idegesít, mert végig az az érzésem, ez a könyv hatásvadász módon elérzékenyülést akar kicsikarni belőlem. Mikor pedig az összecsapott befejezéshez értem, már csak egy „Ja, most akkor vége?”-szemöldökráncolásra futotta, de annyira nem is sajnáltam.

    Mégis nehezen hittem el, hogy ennyire ne találjak jót benne, ezért elolvastam Zusaknak egy másik könyvét is, Az üzenetet. Ekkor már biztos voltam benne, az a legnagyobb bajom, hogy egyáltalán nem jön be nekem Zusak írói stílusa. Kicsit olyan ez, mint hogy vannak emberek, akiknek minden szava és arckifejezése ideges rángást vált ki az egész bensőmben, mindenféle megmagyarázható ok nélkül. Ők nem tudnak, és talán nem is tehetnek róla, hogy minden megnyilvánulásuk, az egész kisugárzásuk idegesít, de én se tehetek erről, ez csak egy érzés bennem, nem tudatos döntés. Na, valahogy így vagyok Zusakkal is.

    Alessandro Baricco: Háromszor ​hajnalban

    Alessandro Baricco

    Alessandro Baricco a tavalyi évem felfedezettje, három regényét is elolvastam, és teljesen beléjük szerettem. Hát, jelentem, a rózsaszín köd eloszlott, sikerült nagyot csalódnom ezúttal. Pedig a Háromszor hajnalban alapötlete nagyon tetszett: adott három különböző történet, melyekben ugyanaz a férfi és nő szerepel, csak éppen más a helyzetük és az életkoruk, viszont közös elem a szálloda és a hajnal – és adott a szerző maga, aki gyönyörűen ír. 

    Alig egy nap alatt elolvastam a három kis történetet, és ha nem nyüzsögne körülöttem egy fáradhatatlan kis egy éves, akkor talán néhány óra alatt elolvastam volna, mert rövid. A tömörség, persze, nem baj, sőt, épp emiatt nagyon ütős is lehet, de ez nem lett az. Üres, nem nagyon kaptam tőle semmit, talán néhány kósza gondolatfoszlányt, azok is csak lógnak a levegőben. A stílusa sem tetszett, nem találtam benne azt a szépséget, amivel a Tengeróceán, a Selyem és a Novecento elbűvölt, a tőlük megszokott mélységnek meg végképp nyoma sem volt. Még írni sem tudok róla ennél többet, annyira nincsen benne semmi. Nem hiszem, hogy soha többet ne olvasnék Bariccót, de nem esik nehezemre pihentetni kicsit.

    Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

    A Doris Lessingtől olvasott első regény (A fű dalol) is annyira tetszett, hogy alig vártam a következőt. Amivel aztán nagyon-nagyon hosszú idő alatt végeztem, félre is tettem néhányszor, és nem elsősorban azért, mert hosszú – pedig hosszú, de önmagában ezzel nekem sosem volt bajom. Az arany jegyzetfüzet is inkább azért nem tetszett, mert hosszúnak érződött, mivel nem kötött le.

    Doris Lessing

    Elismerem, nagyon sok érdekes témát felvet, és ez ígéretesnek tűnik az elején. Főszereplője, Anna egy feminista, elvált, gyermekét egyedül nevelő írónő az 50-es évekbeli Londonban. Rajta keresztül szó van női identitásról, szerelemről, írói válságról, családi traumákról, normális és nem normális közti határról. Lényeges szerep jut barátnőjével, egy idősebb, szintén elvált, szintén feminista nővel való kapcsolatának. Valamint ott van Anna négy jegyzetfüzete: egy a múltjába visz vissza, egy a politikai nézeteiről szól, egy az érzelmi életéről, egy pedig a mindennapjairól. Majd lesz egy ötödik is, arany színű. A jegyzetfüzetek további témákat hoznak be. Valamint van még regény a regényben is.

    Miközben rágtam át magam mindezen, egyre inkább visszaütött a sok téma. Úgy éreztem, annyi mindenről akar szólni a könyv, hogy végül igazán semmiről nem szól. Valahol a felénél szét is esett számomra teljesen. A szálak közül volt egy-kettő, ami már éppen magával ragadott volna, de azután megszakadtak, jött valami új, majd megint másvalami, és túl sok idő telt el, mire visszatért a regény egy adott szálhoz. Végig az volt az érzésem, hogy mikor épp belemerülnék valamibe, hirtelen kizökkent, más lesz a téma, az idő, a helyszín. Ráadásul némelyik szál nagyon száraz volt, és untatott, például a politikai eszmefuttatások.

    Érdekes gondolatok és kérdések bukkanak fel ugyan időnként a káoszból, de ez kevés volt ahhoz, hogy összességében megszeressem a regényt. Noha egyáltalán nincsen bajom azokkal a művekkel, melyeket lassan kell emészteni, közben filózni rajtuk, itt az volt a baj, hogy emellett hiányzott az, amitől regénynek, teljesnek érezzem, ne csak mindenféle elszórt jegyzetfüzet lapok egymás után rendezgetésének.

    Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet

    Hadd szögezzem le, én úgy szoktam regényt olvasni, hogy minél inkább függetleníteni próbálom az írótól, személyének aktuális megítélésétől, és ez jól is megy. Tudom, Wass Albert ellentmondásos személyiség, és nem is rég volt róla újabb vita, hogy miért pont az ő regénye legyen kötelező. Ezekkel most nem szeretnék foglalkozni, csak magával a regénnyel, ami egyébként az első könyv, amit olvastam tőle.

    Wass Albert

    Majdnem meg tudtam szeretni. Bár a történet fájdalmas, de sodró is, és nem hagy nyugodni. A második világháború utáni, Magyarországtól elszakított Erdélybe visz, és főhősén, egy egyszerű községi erdész fiának történetén, küzdelmein és tragédiáján keresztül személyes közelségbe hozza azokat az igazságtalanságokat, melyeket a történelemkönyvekből mindenki ismerhet. Azt hiszem, maga a téma is hiánypótló: a határon túlra került magyar kisebbség hányattatott sorsa Trianon és a kommunizmus kettős súlya alatt.

    Mégis, az elejétől kezdve zavart valami. Hiába a megdöbbentő történet, az Erdély tájai, szépsége iránti szeretet, hiába, hogy olyan pontosan villantotta fel a kommunizmus igazi arcát, melyben olyan nehéz megtalálni, ki a valódi bűnös, mivel a rendszer mindenkit megront, cinkossá tesz, mégis, mégis, valami mindig megzavarta a katarzist. Nem is tartott soká rájönni, mi az, már az első királyi Magyarország szentséges törvényeire való hivatkozás rádöbbentett: a pátosz, a múlt érzelmes és hamis eszményítése. Mellé pedig betársult egy olyasfajta magyarságtudat, amit rendkívül rombolónak tartok.

    „Velünk, magyarokkal, csupa igazságtalanság esett a történelem folyamán, mindig, mindenki velünk szúrt ki, és most már végre igazságot kell nekünk szolgáltatni.” Ilyesféle gondolatok kísérik végig a regényt, és ezzel a sérelemre épülő magyarságtudattal engem ki lehet kergetni a világból. Nem azért, mert a sérelem jogosságát vonom kétségbe (bár azt, hogy csak a magyarokkal szúrt volna ki a világ, és velük a legjobban, azt azért a világtörténelem teljesebb ismeretének fényében igenis kétségbe vonom). Hanem azért, mert azt nem tudom elfogadni, hogy a hazaszeretet elsősorban a sérelmekhez való ragaszkodást és az igazságtétel követelését jelentse, aminek a rögzülése még generációkkal később is rombol.

    Mert hibást keresni könnyebb, mint megoldást, mert duzzogva verni az asztalt, hogy valaki itt tegyen igazságot (miközben az élet általában nem igazságos, sem nemzeti, sem személyes, sem semmilyen szinten), könnyebb, mint tenni valamit, ami előre visz. Azt pedig, hogy Wass Albert regénye olyan egyértelműen ezt a magyarságtudatot sulykolja mint egyetlen igazit, azt nem tudom neki megbocsátani.

    Te olvastál mostanában olyan könyvet, amit sokat ajánlottak és szerettek, neked mégsem tetszett?

  • 4 ok, amiért érdemes elolvasnod a Hiúság vásárát

    4 ok, amiért érdemes elolvasnod a Hiúság vásárát

    William Makepeace Thackeray legsikeresebb regénye, a Hiúság vására klasszikus, mégpedig angol klasszikus, ami nálam szinte alapból bérelt helyet jelent azon a bizonyos soha véget nem érő könyves kívánságlistán. Megjelenése óta tartó töretlen sikere és számos megfilmesítése önmagában is elég bizonyíték rá, hogy mindenkinek érdemes legalább egyszer az életben elolvasni ezt a nem is olyan rövid regényt.

    Utálod az ilyen felvezetéseket, hogy valamit csak azért olvassunk el, mert klasszikus meg híres? Akkor inkább elmondom, szerintem miért érdemes elolvasni a Hiúság vásárát, ugyanis idei könyvkihívásom első teljesítéseként épp nemrég fejeztem be.

    1. Regény, csupa nagybetűvel

    Amikor évekkel ezelőtt az Elfújta a szél olvasását befejeztem, első gondolatom az volt, hogy ha valakinek el kellene magyaráznom, mitől regény a regény, egyszerűen a kezébe adnám, mivel Margaret Mitchell könyve maga a nagybetűs regény. Na, ez az gondolat akkor ötlött fel bennem újra, amikor idén januárban befejeztem a Hiúság vásárát. Ugyanis ez is egy monumentális, sodró, sokszereplős, mozgalmas, évtizedeket felölelő regény – a regény.

    És ha már Margaret Mitchell klasszikusát emlegettem, nem tud nem feltűnni, hogy az Elfújta a szélnek és a Hiúság vásárának két főbb női hőse (Scarlett és Melanie, illetve Emília és Becky) országtól, kortól, szokásoktól függetlenítve bizony nagyon hasonló, örök és örökzöld karakterek.

    2. A Hiúság vására egyáltalán nem romantikus regény, hanem szatíra

    A regény cselekményének rövid összefoglalását azzal kezdeném, hogy két fiatal lány, a gazdag és angyali jóságú Emília Sedley és a vagyontalan, árva, ám agyafúrt Becky Sharp sorsát kísérjük végig onnan, hogy a lánynevelő intézetből kilépnek, majd férjvadászatba fognak, egészen érett asszony korukig. Ebből akár azt is gondolhatnád, hogy a Hiúság vására egy romantikus regény, ami viszont egyáltalán nem igaz.

    Eladó lány és udvarló, férj és feleség ugyanis éppúgy árucikkek és alku tárgyai a regényben, mint a társadalmi vagy katonai rangok. A „Hiúság Vására” nem más, mint ez a férj-, feleség- és rangvásár, a képmutatás, felkapaszkodni vágyás, pénzhajhászás és sznobság, mely dróton rángat minden szereplőt, akik csak bábok e nagy színjátékban – előkelő hölgyek, gyarmati tisztviselők, jómódú bankárok, arisztokraták, polgárok, vidéki papok, tisztek, nevelőnők, szobalányok, sőt, maga az elbeszélő író is.

    Bár a szerző állítása szerint ez a regény hős nélküli, szerintem legfőbb szereplője az érdek, műfaja pedig szatíra. Thackeray a 19. századi Anglia társadalmának minden rétegét és embertípusát felvillantja és kigúnyolja, mondanivalójának érvényessége viszont jóval túlmutat Anglián és a 19. századon.

    3. Szarkasztikus-szatirikus-ironikus stílusa megunhatatlan

    A regény élvezetéhez nem árt, ha szereted a görbe tükröt, Thackeray ugyanis mesterien éri tetten és gúnyolja ki az emberi gyarlóságot. A fonákjáról mutat mindent, így a regénynek, bár zsúfolásig telve van különféle életkorú, helyzetű és jellemű karakterekkel, egyetlen egy pozitív szereplője sem marad a végére.

    Az ártatlan és jóságos Emília egyúttal szenvelgő, túlérzékeny és butuska is, későbbi mártír szerepében pedig kifejezetten irritáló. Thackeray nem habozik felfedni szereplőinek cselekedetei mögött az önérdeket egyikük esetében sem. „Érett aggszűz volt, már csak néha-néha gondolt házasságra, és ezért a négerek iránti szeretet majdnem teljesen lefoglalta érzelmeit” – jegyzi meg például tárgyilagosan a jótékony ügyekben (túl)buzgólkodó Lady Emilyről. A feddhetetlennek tűnő, ám hiú és képmutató Pitt Crawleyról is gyakran van megjegyzése, például ilyesféle: „Mindig öccsének lelkére gondolt, meg azoknak a lelkére, akiknek véleménye eltért az övétől; sok komoly ember lel vigaszt ilyesmiben.”

    Még Dobbin őrnagy is, aki a leginkább őszintének, becsületesnek és önmagához hűnek tűnik, nos, még őt is balféknek látjuk végül, és az író ki is szól nekünk: „Ez a történet nem érte el célját, ha az olvasó nem vette észre, hogy az őrnagy fajankó volt.”

    A történet folyamán egyre inkább elmosódik a határ a kezdetben pozitívnak és negatívnak tűnő szereplők közt, egyre inkább az az érzésünk, hogy a szereplők megérdemlik egymást, és kigúnyolásukkal az író valójában nem is őket gúnyolja elsősorban, hanem azt a viselkedést vagy embertípust, amit a regényben történetesen ők képviselnek.

    De a szarkazmus és az irónia nemcsak a szereplőkben, hanem az egész történetben ott van, az író kiszólásaiban és bölcs megjegyzéseiben, a szélhámosság és képmutatás kímélet nélküli kiparodizálásában. „Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?” – mondja Thackeray, és kétség sem férhet hozzá, hogy igaza van, nem? 😛

    Még a happy end sem menekül meg a parodizálás elől.

    4. Becky Sharp a világirodalom egyik legelbűvölőbb szélhámosa

    Főszereplője ugyan nincs a Hiúság vásárának, de van néhány kiemelkedő alak, akik köré a legtöbb történés és egyéb szereplő csoportosul. Ezek egyike Becky Sharp, a legnagyobb szélhámos, és az egyetlen olyan szereplő, akiben élénkség, ész és bátorság egyesül. Csak éppen kizárólag a maga boldogulása érdekében használja ezeket, számító természete képtelen az őszinte ragaszkodásra. Áldozatait mégsem igazán tudjuk sajnálni, mert saját butaságuknak, szűklátókörűségüknek és hiúságuknak köszönhetik, hogy a vakmerő kis kalandornő hálójába kerülnek.

    „Igaz, hogy a férjvadászat feladatát a fiatal lányok általában kellő szerénységgel a mamájukra bízzák, de ne felejtsük el, hogy Sharp kisasszonynak nem volt édesszülője, aki elrendezze számára ezt a kényes ügyet, s ha ő maga nem fog magának férjet, széles e világon senkit nem talál, aki ezt a munkát elvégezné helyette” – tudjuk meg Beckyről a regény kezdetén. Talpraesettsége és céltudatossága már itt szemet szúr, ugyanakkor Becky karaktere a fonákjáról mutatja az árva, szegény lányt, akivel senki sem törődik, aki teljességgel magára van utalva – ezért ő csak magával törődik, és bármit gátlástalanul megtesz, hogy nehéz helyzetéből feljebb kapaszkodjon.

    Marad még illúziónk?

    Mielőtt még teljesen elvenném bárki kedvét a regénytől, hadd szögezzem le, olvasása csak olyan illúzióktól foszt meg minket, melyektől már amúgy is elbúcsúztunk. Kamaszként például, azt hiszem, főleg csak Emília és Becky sorsa miatt izgultam volna, és valószínűleg nem sok figyelmet fordítok a társadalomkritikára – bár ezt már sosem fogom megtudni. Az évek mindenesetre biztosan egyre több finom részletet láttatnak, zseniális stílusba csomagolva. Csak ne féljünk saját munkat is meglátni abban a görbe tükörben.

    Végezetül a regény utolsó mondataival zárok, melyek nagyon kecses kis hidat építenek a történetből a mi életünk és mindennapjaink felé: „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?… Elég volt, gyerekek, csukjuk be a színházat, rakjuk el a bábukat. Játékunk véget ért.”