Ürmös Beáta

Szerző: Bea

  • 4 ok, amiért érdemes elolvasnod a Hiúság vásárát

    4 ok, amiért érdemes elolvasnod a Hiúság vásárát

    William Makepeace Thackeray legsikeresebb regénye, a Hiúság vására klasszikus, mégpedig angol klasszikus, ami nálam szinte alapból bérelt helyet jelent azon a bizonyos soha véget nem érő könyves kívánságlistán. Megjelenése óta tartó töretlen sikere és számos megfilmesítése önmagában is elég bizonyíték rá, hogy mindenkinek érdemes legalább egyszer az életben elolvasni ezt a nem is olyan rövid regényt.

    Utálod az ilyen felvezetéseket, hogy valamit csak azért olvassunk el, mert klasszikus meg híres? Akkor inkább elmondom, szerintem miért érdemes elolvasni a Hiúság vásárát, ugyanis idei könyvkihívásom első teljesítéseként épp nemrég fejeztem be.

    1. Regény, csupa nagybetűvel

    Amikor évekkel ezelőtt az Elfújta a szél olvasását befejeztem, első gondolatom az volt, hogy ha valakinek el kellene magyaráznom, mitől regény a regény, egyszerűen a kezébe adnám, mivel Margaret Mitchell könyve maga a nagybetűs regény. Na, ez az gondolat akkor ötlött fel bennem újra, amikor idén januárban befejeztem a Hiúság vásárát. Ugyanis ez is egy monumentális, sodró, sokszereplős, mozgalmas, évtizedeket felölelő regény – a regény.

    És ha már Margaret Mitchell klasszikusát emlegettem, nem tud nem feltűnni, hogy az Elfújta a szélnek és a Hiúság vásárának két főbb női hőse (Scarlett és Melanie, illetve Emília és Becky) országtól, kortól, szokásoktól függetlenítve bizony nagyon hasonló, örök és örökzöld karakterek.

    2. A Hiúság vására egyáltalán nem romantikus regény, hanem szatíra

    A regény cselekményének rövid összefoglalását azzal kezdeném, hogy két fiatal lány, a gazdag és angyali jóságú Emília Sedley és a vagyontalan, árva, ám agyafúrt Becky Sharp sorsát kísérjük végig onnan, hogy a lánynevelő intézetből kilépnek, majd férjvadászatba fognak, egészen érett asszony korukig. Ebből akár azt is gondolhatnád, hogy a Hiúság vására egy romantikus regény, ami viszont egyáltalán nem igaz.

    Eladó lány és udvarló, férj és feleség ugyanis éppúgy árucikkek és alku tárgyai a regényben, mint a társadalmi vagy katonai rangok. A „Hiúság Vására” nem más, mint ez a férj-, feleség- és rangvásár, a képmutatás, felkapaszkodni vágyás, pénzhajhászás és sznobság, mely dróton rángat minden szereplőt, akik csak bábok e nagy színjátékban – előkelő hölgyek, gyarmati tisztviselők, jómódú bankárok, arisztokraták, polgárok, vidéki papok, tisztek, nevelőnők, szobalányok, sőt, maga az elbeszélő író is.

    Bár a szerző állítása szerint ez a regény hős nélküli, szerintem legfőbb szereplője az érdek, műfaja pedig szatíra. Thackeray a 19. századi Anglia társadalmának minden rétegét és embertípusát felvillantja és kigúnyolja, mondanivalójának érvényessége viszont jóval túlmutat Anglián és a 19. századon.

    3. Szarkasztikus-szatirikus-ironikus stílusa megunhatatlan

    A regény élvezetéhez nem árt, ha szereted a görbe tükröt, Thackeray ugyanis mesterien éri tetten és gúnyolja ki az emberi gyarlóságot. A fonákjáról mutat mindent, így a regénynek, bár zsúfolásig telve van különféle életkorú, helyzetű és jellemű karakterekkel, egyetlen egy pozitív szereplője sem marad a végére.

    Az ártatlan és jóságos Emília egyúttal szenvelgő, túlérzékeny és butuska is, későbbi mártír szerepében pedig kifejezetten irritáló. Thackeray nem habozik felfedni szereplőinek cselekedetei mögött az önérdeket egyikük esetében sem. „Érett aggszűz volt, már csak néha-néha gondolt házasságra, és ezért a négerek iránti szeretet majdnem teljesen lefoglalta érzelmeit” – jegyzi meg például tárgyilagosan a jótékony ügyekben (túl)buzgólkodó Lady Emilyről. A feddhetetlennek tűnő, ám hiú és képmutató Pitt Crawleyról is gyakran van megjegyzése, például ilyesféle: „Mindig öccsének lelkére gondolt, meg azoknak a lelkére, akiknek véleménye eltért az övétől; sok komoly ember lel vigaszt ilyesmiben.”

    Még Dobbin őrnagy is, aki a leginkább őszintének, becsületesnek és önmagához hűnek tűnik, nos, még őt is balféknek látjuk végül, és az író ki is szól nekünk: „Ez a történet nem érte el célját, ha az olvasó nem vette észre, hogy az őrnagy fajankó volt.”

    A történet folyamán egyre inkább elmosódik a határ a kezdetben pozitívnak és negatívnak tűnő szereplők közt, egyre inkább az az érzésünk, hogy a szereplők megérdemlik egymást, és kigúnyolásukkal az író valójában nem is őket gúnyolja elsősorban, hanem azt a viselkedést vagy embertípust, amit a regényben történetesen ők képviselnek.

    De a szarkazmus és az irónia nemcsak a szereplőkben, hanem az egész történetben ott van, az író kiszólásaiban és bölcs megjegyzéseiben, a szélhámosság és képmutatás kímélet nélküli kiparodizálásában. „Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?” – mondja Thackeray, és kétség sem férhet hozzá, hogy igaza van, nem? 😛

    Még a happy end sem menekül meg a parodizálás elől.

    4. Becky Sharp a világirodalom egyik legelbűvölőbb szélhámosa

    Főszereplője ugyan nincs a Hiúság vásárának, de van néhány kiemelkedő alak, akik köré a legtöbb történés és egyéb szereplő csoportosul. Ezek egyike Becky Sharp, a legnagyobb szélhámos, és az egyetlen olyan szereplő, akiben élénkség, ész és bátorság egyesül. Csak éppen kizárólag a maga boldogulása érdekében használja ezeket, számító természete képtelen az őszinte ragaszkodásra. Áldozatait mégsem igazán tudjuk sajnálni, mert saját butaságuknak, szűklátókörűségüknek és hiúságuknak köszönhetik, hogy a vakmerő kis kalandornő hálójába kerülnek.

    „Igaz, hogy a férjvadászat feladatát a fiatal lányok általában kellő szerénységgel a mamájukra bízzák, de ne felejtsük el, hogy Sharp kisasszonynak nem volt édesszülője, aki elrendezze számára ezt a kényes ügyet, s ha ő maga nem fog magának férjet, széles e világon senkit nem talál, aki ezt a munkát elvégezné helyette” – tudjuk meg Beckyről a regény kezdetén. Talpraesettsége és céltudatossága már itt szemet szúr, ugyanakkor Becky karaktere a fonákjáról mutatja az árva, szegény lányt, akivel senki sem törődik, aki teljességgel magára van utalva – ezért ő csak magával törődik, és bármit gátlástalanul megtesz, hogy nehéz helyzetéből feljebb kapaszkodjon.

    Marad még illúziónk?

    Mielőtt még teljesen elvenném bárki kedvét a regénytől, hadd szögezzem le, olvasása csak olyan illúzióktól foszt meg minket, melyektől már amúgy is elbúcsúztunk. Kamaszként például, azt hiszem, főleg csak Emília és Becky sorsa miatt izgultam volna, és valószínűleg nem sok figyelmet fordítok a társadalomkritikára – bár ezt már sosem fogom megtudni. Az évek mindenesetre biztosan egyre több finom részletet láttatnak, zseniális stílusba csomagolva. Csak ne féljünk saját munkat is meglátni abban a görbe tükörben.

    Végezetül a regény utolsó mondataival zárok, melyek nagyon kecses kis hidat építenek a történetből a mi életünk és mindennapjaink felé: „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?… Elég volt, gyerekek, csukjuk be a színházat, rakjuk el a bábukat. Játékunk véget ért.”

  • Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    „Lydia ​halott. De ők még nem tudják” – kezdődik Celeste Ng regénye, az Amit sohase mondtam el, fülszövege alapján thriller, de ezt rögtön kijavítanám, szerintem ugyanis családi dráma. Ja, hogy ilyen csak filmben van? Akkor családregény. De őszintén szólva, néhány más, kortárs amerikai regényhez hasonlóan ezt is kicsit olyan volt olvasni, mint filmet nézni. Amerikai filmet, természetesen. Valószínűleg a sűrű jelenetváltásokkal dolgozó, időben a jelen és múlt között gyakorta ugráló, a feszültséget egyre fokozó cselekményvezetés miatt támadt ilyen érzésem, és önmagában ez se nem bók, se nem kritika, csak egy megállapítás.

    Ha nem olvastam volna korábban az írónő második regényét, a Kis tüzek mindenütt címűt (igen, úgy alakult, hogy azt olvastam tőle először), akkor, azt hiszem, sokkal jobban tetszett volna az Amit sohase mondtam el. De kezdem az elején.

    Miről szól?

    A történet a 70-es években játszódik, egy Ohio állambeli kisvárosban, középpontjában pedig az öttagú Lee család áll: az amerikai-kínai vegyes páros, Marilyn és James, illetve három gyerekük, Nath, Lydia és Hannah. Bár a regény Lydia halálával kezdődik, amiről hamarosan családja is tudomást szerez, mivel holttestét a házukhoz közeli tóban találják meg, a thriller-elemeknek ezzel nagyjából vége is.

    Ahogy a cím utal is rá, a történet sokkal inkább arról szól, milyen kimondatlan dolgok, sebek, csalódások, vágyak és elvárások határozzák meg a Lee család tagjainak életét, hogyan borul fel a család beteges egyensúlya Lydia halálával, másodsorban pedig arról is, milyen a be nem fogadás és a be nem illeszkedés fájdalma. Persze, azért arról is, mi Lydia halálának az oka, de ez szorosan hozzátartozik a családi témához, nincsen bűnügyi szál.

    Hogyan ne neveljünk gyereket?

    Na, a Lee család a regényben ezt tökéletesen példázza. A csinos és okos, orvosi arrierjét a családért feladó Marylin, és a kínai származású, de már Amerikában született, mégis minden amerikai közösségből kilógó James mindketten boldogtalan emberek, akik eltemetett álmaikat és reményeiket kedvenc lányukra, Lydiára vetítik – anélkül, hogy ezt észrevennék. Tehetséges fiukat és szeretetre sóvárgó kisebbik lányukat szinte teljesen elhanyagolják, a család középpontjában Lydia áll, aki viszont összeroppan a figyelem és az elvárások kereszttüzében. Bár ő szüleinek szeme fénye, sem anyja, sem apja nem veszik észre, mennyire szenved, és mennyire nem ismerik őt.

    Emellett sem Marylin, sem James nem beszélnek soha semmilyen fontos dologról sem egymással, sem a gyerekekkel. „Így hát amikor James aznap este hazajött, ő csak annyit mondott: – Meghalt az anyám. – Aztán visszafordult a sütő felé, s hozzátette: – Meg a füvet is le kell nyírni. – És James megértette: ez még egyszer nem kerül szóba köztük.”

    A regény legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy Celeste Ng jól érzékeltette a szinte észrevétlenül, hosszú évek alatt kialakuló, mindenkit boldogtalanságba betonozó családi dinamikát. Minden szereplőt meg lehetett érteni, és az írónő ítélet nélkül, aprólékosan, néha szinte szájbarágósan rajzolta ki a jelen és a múlt darabjaiból a családtagok motivációit, érzéseit. A Lydia halála után bekövetkező egyensúlyvesztést és újrarendeződést is döbbenetesen, valósághűen visszaadta vissza.

    Mi nem tetszett?

    Az írónőnek eddig megjelent két regényét olvasva nem tudtam nem észrevenni, hogy pont ugyanaz a recept alapján készültek. Mindkettő egy döbbenetes ténnyel indít – ez esetben Lydia halála, a másik könyvben az, hogy Izzy felgyújtotta a házat -, utána pedig múlt és jelen között mozogva kiderül, mi vezetett odáig. A cselekményvezetés, a feszültségnövelés technikái mindkét regényben pont ugyanazok, a nézőpontváltások szintén. A téma is mindkét esetben a családi titkok, de ez önmagában még nem zavarna, hiszen ez egy elég mély és örök téma, amit nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni – és ez szerintem sikerül az írónőnek.

    Persze, miért ne használna valaki egy receptet, ha az bevált? Nyilvánvalóan ez a helyzet itt is, mindkét regény nagyon sikeres lett, csak épp én nem kedvelem az ilyesmit, ahogyan a sikeres filmek folytatásait sem, meg a sorozatokat úgy általában sem könyvben, sem filmben. Ha már itt tartunk, Celeste Ng esetében is az első lett „az igazi”, az Amit sohase mondtam el kicsivel jobb regény, mint az őt követő Kis tüzek mindenütt. (A két történetnek semmi köze egyébként egymáshoz, csak a megírásuk módja miatt hasonlítottam őket a filmes folytatásokhoz.)

    A kissé hatásvadász cselekményvezetés itt is zavart egy picikét, ahogy a másik regényénél is, de az ítélet nélküli, súlyos témákhoz érzékenyen nyúló elbeszélés itt is bőven ellensúlyozta ezt. A cselekmény pörgetése azonban nem tett jót a nézőpontváltásoknak. A történetet ugyanis felváltva látjuk a család öt tagjának szemszögéből, de időnként olyan gyorsan és hirtelen váltunk szemszöget, hogy nekem az már zavaró volt, éppen beleéreztem volna az adott szereplő lelkivilágába, de már ott is kellett hagyni.

    Akkor érdemes elolvasni?

    Összességében mégsem bántam meg, hogy elolvastam, mert izgalmas és elgondolkodtató családi történet a kommunikáció hiányának, a ki nem mondott elvárásoknak a pusztító hatásáról. A fő téma, a szülők által cipelt terheknek a gyerekekre pakolása, elég klisés manapság, de az írónő hús-vér szereplőkön, finoman kibontott történeten keresztül hozza ezt közel, ami miatt mélyebben érint, nagyobbat üt. Aki viszont nem tudja megbocsátani az oly sok amerikai bestsellerre jellemző hatásvadászatot, annak nem fog tetszeni.

  • Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Egy árva kislány, Jane Eyre története a 19. századi Angliából – mi van ebben olyan különleges és feledhetetlen? Az elején kicsit mintha Copperfield Dávid történetéhez hasonlítana, csak éppen „lányban”, később viszont a gótikus és a szerelmes regény elemei jelennek meg. Annyi biztos, hogy nem egyszerűen csak egy lányregény, és hogy, bár Jane karaktere ma már korántsem olyan megbotránkoztató, mint a regény megírásakor, története a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Tizenhárom filmfeldolgozás készült belőle (öt még a némafilmek korában), és számtalan színházi adaptáció. Miért ennyire népszerű?

    Erre egyrészt hozhatom válaszként azt, nekem miért tetszett, ez azonban kevés, így megpróbálom elfogulatlanabb érvekkel is kiegészíteni. Noha a rövid válasz nem nehéz: Jane karakterének ereje, és az általa felvetett kérdések, melyek ma is aktuálisak.

    Jane Eyre, egy szerethető és erős női karakter

    Az egyik legszerethetőbb, akiről valaha olvastam, és ez nagyban múlik Charlotte Brontë-on, aki így tudta őt megírni. Jane a megpróbáltatásokkal teli gyermekkorból művelt, erős, bámulatra méltó személyiséggé nő ki, gazdag belső világa felemeli, szegénysége, árvasága és lehetőségeinek hiánya viszont lehúzza. Alakja egymagában könnyedén elvinné a hátán az egész regényt, részben ez is történik. Pedig a cselekmény szintén izgalmas, de azt hiszem, Jane karaktere mellett kissé mégis elhalványul.

    Jane személyisége és gondolkodásmódja a korban szokatlan, ráadásul az írónő már az elején közli velünk, hogy nem kifejezetten szép lány. Abban a korban, amikor a nőket vagy bájaik, vagy vagyonuk tette kívánatossá és esélyessé a házasságra, Jane-nek nem sok esélye lehetett a boldogságra. Az ő története azonban épp ezért lesz különleges. Hiába ingerszegény, szűk környezetben nő fel, mégis érzékeny, okos és bámulatosan gazdag belső világgal megáldott nővé érik. A megpróbáltatások szívóssá teszik, de közben jólelkű is tud maradni.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Szabadságról, a tehetség kibontakoztatásáról, férfi és nő kapcsolatának egyenlőségéről alkotott véleménye messze megelőzi korát, felháborítja korabeli olvasóközönségét. Én egyenesen ambiciózus személyiségnek nevezném, amit még az igen merész Charlotte Brontë sem tett – sőt, talán a mai napig nem igazán pozitív jelző egy nő esetében. (Hm.)

    Nem szokványos szerelmi szál

    Jane bátor, független, törekvő jelleméből következik, hogy nem omlik egykönnyen senki karjába. Megbecsüli a nélkülözés évei után következő nyugodt, biztonságos, ám kissé egyhangú életét, de közben gyakran a hegyeket kémleli, és arról ábrándozik, milyen hatalmas a világ, és ő milyen keveset ismer belőle. Képzelete gyakran kalandozik a hegyeken túli ismeretlenbe, szárnyaló szenvedélyét azonban kiegyensúlyozza önfegyelme és higgadt józansága, mely a Mr. Rochesterrel való kapcsolatából tűnik ki legjobban.

    Jane nemcsak azt tudja, hogy a legigazabb szerelem sem képes eltörölni a társadalom által a férfire és nőre szabott szerepet, sem az egyháznak a társadalom által is szigorúan ellenőrzött szabályait, hanem azt is, hogy nem akar függő helyzetbe kerülni. Jóval fiatalabb, mint Mr. Rochester, de neki van több vesztenivalója is. Sem szeretőként, sem feleségként nem akar alárendelt szerepbe kerülni, és nem is dobja oda mindenét még a szeretett férfi lábai elé sem. SPOILER! Szerelmükben amellett, hogy végül egyenlő társak lesznek, még az is szokatlan, hogy Jane olyan nő, aki elsősorban eszével és intelligenciájával hódítja meg a férfit. SPOILER!

    A korabeli olvasók olyasvalakit láthattak benne, akinek meg kellene adnia magát a szerelemnek, mégis küzd ellene, mi talán inkább olyat, akinek küzdenie kellene, mégis megadja magát végül. Ám az tagadhatatlan, hogy Jane, aki mindent belső indíttatásból tesz, a szerelmet is a maga szabta feltételek között fogadja el. Igaz, hogy ezt megtehesse, ahhoz szükség van néhány hihetetlenebb fordulatra a regény végén.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Az egyén felemelkedése

    Jane Eyre azért tud a mai napig közel kerülni hozzánk, mert olyan dolgokért küzd, amik számunkra is fontosak. Nem veti alá magát a konvencióknak, vágyik arra, hogy megtalálja a maga egyedi útját. Identitását sok nehézség közepette kell kialakítania, és mivel a körülötte élők  – szeretetlen család, szigorú iskola, hideg, kiszámíthatatlan munkaadó – ebben nem viszik előre, Jane befelé fordul. Bár környezete nem becsüli őt sokra, legnagyobb ereje mégis az önbecsülése, melynek alapja, hogy képes független maradni, dolgozni, és eltartani magát.

    Charlotte Brontë pedig az egyes szám első személyű narrációval még közelebb hozza őt az olvasókhoz, hiszen a fejébe láthatunk, megismerhetjük kétségeit, belső küzdelmeit. Talán ezt ma már természetesnek érezzük, de néhány évszázada még igencsak újdonságnak számított.

    A jó karakterek örökké élnek

    A Jane Eyre ékes bizonyítéka annak, mennyire sokat jelentenek egy regényben a karakterek, és hogy egy izgalmas, elgondolkodtató történetet is az tesz elsősorban időtállóvá, ha karaktere évszázadokkal később is képes életre kelni az olvasók fantáziájában.

    (Emellett számos kutatás azt derítette ki az elmúlt évtizedben, hogy a nők sokkal többen és többet olvasnak regényeket, mint a férfiak, így aztán nem is csoda, hogy az erős női karakterek és a női lét kérdései, problémái egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, akár klasszikus, akár kortárs művekről van szó. Fiúk, ha nem tetszik, olvassatok többet.)

    Te olvastad a regényt? Miért szeretted (vagy nem szeretted)?

  • Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Történelemből annak idején az ókori Róma volt az egyik kedvenc korszakom, és ez a rajongásom azóta is megmaradt. Róma meg is érdemli, elvégre ott egyszer már minden megtörtént, és a történelem azóta csak ismétli magát.

    Ordító társadalmi igazságtalanságok? Pipa. Őrült diktátor? Pipa. Korrupció? Pipa. Különböző kultúrák és vallások keveredése, vérengzések, feszültségek? Pipa. Kenyeret és cirkuszt a népnek? Azóta is. Mindenféle államforma köztársaságtól a különféle tekintélyuralmi rendszerekig, külső és belső háborúk, intrikák, botrányok, válságok… egyszóval a régi Rómában minden társadalmi és politikai jelenségre lehet példát találni. Aki izgalmat keres, talál, aki tanulságot, az is.

    Nem is csoda, hogy ez a korszak a művészetekben is népszerű, és sokan regényben is megörökítették a Római Birodalom egy-egy időszakát. Ezen regényekben egyesek párhuzamot vélnek felfedezni azzal a korral, melyben az adott író élt és alkotott, de ez nyilván a véletlen műve. A mi jelenünkkel fennálló párhuzamok meg még inkább. Vagy nem.

    Mindenesetre olyan magyar regényeket hoztam most nektek, amiket az ókori Róma iránti  érdeklődésemnek köszönhetően vettem kézbe, és amiknek köszönhetően még jobban megismertem, megszerettem (és megutáltam) azt a kort. Mielőtt pedig azt hinnétek, hogy csupa komoly, unalmas olvasmány következik, hozzáteszem, hogy nagyon is sodróak és érdekesek ezek a regények. Hát hogyisne, mondtam, hogy Róma tele van feszültséggel, érzelemmel és intrikával.

    (A kiemelt képen pedig az a Róma, ahova én repültem el, amikor még lehetett ilyesmit.)

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    Móra Ferenc

    Kezdjük ezzel, mert ez volt nekem a legnagyobb meglepetés. Mórát korábban nem kedveltem, és ezt az általános iskolában olvasott Kincskereső kisködmönnek köszönhetem. Nem is emlékszem már, miért szereztem be az Aranykoporsót, de pihent nálam vagy két évig, mire rászántam magam. Nem bántam meg!

    Politika és szerelem keveredik ebben a regényben, mely úgy tud részletgazdag lenni, hogy mégsem válik unalmassá. A történet Diocletianus császár idejébe visz vissza, aki új korszakot teremtett a Római Birodalomban, egyben pedig az első és utolsó olyan római császár volt, aki önként mondott le hatalmáról, és vonult vissza. Egyébként autokratikus kormányzásáról és a véres keresztényüldözésekről vált híressé.

    Khm. Meg sem próbálom néhány mondatban ismertetni azt a bonyolult korszakot, aminek a végéről a teljes regény szól, különben sem tudnám ezt olyan érdekesen tenni, ahogy Móra. Ő ugyanis Diocletianus császárt emberközelből mutatja, nem tanulunk róla, hanem megismerjük őt a történeten keresztül. Mégpedig elég árnyaltan és hitelesen, mint utólag ellenőriztem is.

    A hitelesség, persze, nem zárja ki azt a fiktív szálat, melyben a szerelmi történet bontakozik ki, eleinte annyira lassan, hogy szinte fel sem tűnik. A társcsászár lányának, Titanillának és egy rabszolga, Quintipor szerelmének a bemutatása lehetne közhelyes, erőltetett vagy csöpögős, de számomra egyik sem volt. Árnyaltan volt kibontva ez is, az úrnő-szolga viszony lassan változott, játszadozásból valódi szerelemmé mélyült. S a „politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás” fejezetcímeknek megfelelően szívszorító vége lett. Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, de szerintem szebb annál.

    Márai Sándor: Rómában történt valami

    Márai Sándor

    Máraiban még sosem csalódtam, és ez a regény újabb bizonyosság, hogy nem is fogok. A Rómában történt valami szellemes és könyörtelenül igaz, igazi csemege azoknak, akik fogékonyak a szatirikus humorra. Történelmi regény, mely Julius Caesar idejébe visz vissza, pontosabban közvetlenül a Caesar halála utáni napokba.

    Miről szól? Leginkább a történelemről, mely nem világrengető, nagy események sorozata, hanem nagyon is hétköznapi és unalmas, és az emberről, aki mit sem változott azóta. Tulajdonképpen egy körképet látunk, melyben a lényegesnek tűnő alak, Julius Caesar nem szerepel, de szerepel mindenki más: udvaroncok, talpnyalók, kegyvesztettek, száműzöttek, számítók, haszonlesők, lemaradók, kimaradók, érdektelenségbe csömörlöttek. Nemes, polgár, költő, orvos, szerető, rabszolga.

    Minden fejezet egyikük szemszögéből láttatja Caesar halálát. Szerintem már maga ez az ötlet is lenyűgöző, hát még a megvalósítás! Találó, fanyar, cinikus, és szólhatna bárkikről, bármikor, mert annyira az örököt és emberit ragadja meg. Nem túl szívderítő egyébként, de ez már igazán nem Márain múlik.

    Kosztolányi Dezső: Nero, ​a véres költő

    Kosztolányi Dezső

    Néró császár híres arról, hogy felgyújtotta Rómát, és arról is, hogy ő kezdte üldözni a keresztényeket, Kosztolányi azonban nem erről a Néróról ír. Regényének középpontjában az a Néró áll, aki középszerű, és ezt tudja is magáról, de minden hatalmában álló eszközzel változtatni akar rajta – hatalma és eszközei, azok pedig vannak.

    Látjuk a fiatal Nérót, aki szép reményekkel lép trónra, majd a bármi áron kitűnni akaró Nérót, aki minden kegyetlensége ellenére is szánalmas figura marad. A tehetséget irigyli másoktól, és mivel neki nincs, művészi sikert a hatalmával próbál meg kicsikarni. Aki nem hódol előtte úgy, ahogy elvárja, arra kíméletlenül lesújt.

    De többről is szól Kosztolányi regénye, mint Néróról. A római császár történetét felhasználva művészet és hatalom viszonyát boncolgatja, valamint érzékletesen mutatja be, hová vezet, ha egy középszerű ember kezébe hatalom kerül. Hát igen, erre is lehet párhuzamot találni a későbbi korokban…

    Neked van kedvenc ókori Rómában játszódó regényed?

  • Januári hóvadászat

    Januári hóvadászat

    Az utóbbi időben igencsak könyves blog lett ebből az én személyes blogomból, aminek fő oka, hogy az elmúlt hónapokban nagyjából az történik csak velem, amit olvasok. (Meg a kisfiam, akiről megfogadtam, hogy nem rakom tele vele és apró-cseprő ügyeivel a világhálót. Majd egyszer ő is megteszi, ha lesz blogja…) A természet, ami a tavalyi évben annyi örömet okozott, télen kevésbé dob fel. Ha kimegyek, arra panaszkodom, mennyire utálom a hideget, és ezt a szürke, kopár, csúnya tájat, ha itthon maradok, akkor arra, hogy sosem megyünk sehova… Ezt megelégelve igenis lelkesedni akartam végre valamiért, és nem is sokat kellett várnom januárban az okra: leesett a hó!

    Na, jó, pontosítok: volt olyan reggel, amikor az ablakon kinézve fehérség fogadott, ami aztán már délelőttre szinte teljesen el is tűnt a pesti utcákról. De hát a hegyek! Hiszen a közelünkben annyi hegy van, mire várunk?! Nem kétséges, hogy mások is hozzám hasonlóan alig várták, legyen végre valami jó a télben, amiért érdemes kimozdulni, aminek eredményeképpen fél Magyarország a Mátra, Börzsöny és Pilis magasabb részein tolongott azon a nevezetes hétvégén.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Amikor megérkeztünk a Börzsönybe, a királyréti parkolóba, eléggé lelombozódtam. A vártnál sokkal több embert, és sokkal nagyobb sarat találtunk, hónak viszont nyomát sem. Hogy feljebb van, abban nem kételkedtem, mivel aznap reggel néztem végig minden egyes webkamera felvételét a közelünkben lévő hegyek csúcsairól, csak azt nem tudtam, mennyit kell a hóig mennünk. De azt igen, hogy menni fogunk, ha már odáig elautóztunk.

    Így aztán beálltunk a hegyre tartó menetbe, számtalan más családdal együtt, és nem egy kisgyerekkel találkoztunk útközben, aki a Picurnál hevesebben és hangosabban hisztizett, ha épp nem engedték szeszélyei (meg a meredek részek) felé menni. Tudom, nem kéne, de titkos megkönnyebbülést érzek, amikor épp nem az én gyerekem sírása veri fel az erdőt. Sőt, a Picur ilyenkor ártatlanul és kíváncsi arccal igyekszik minél közelebb kerülni a másik gyerekhez, hogy csendes csodálkozással megnézhesse magának. „Hogy egyesek mit meg nem engednek” – mondaná, ha tudna már beszélni. De sajnos hamar feledi a másik kisgyerekkel kapcsolatos döbbenetét, és igen rossz névem veszi tőlem és apjától, ha megpróbálunk beleszólni abba, merre menjen és mit (ne) vegyen a szájába.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Azért sírva-kacagva, nyakban, háti hordozóban és totyogva csak megpillantottuk az első hókupacokat, és a Nagy-Hideg-hegyhez közeledve egyre fehéredett a táj. A legfelső szakaszon olyan havas csodaország fogadott, hogy már nem is emlékeztem a sár miatti bosszúságomra. A fák ágain vastagon állt a hó, a szél és a fagy együtt csodásan rögzítette fehér ruháikat.

    Lelkesen mutogattam a Picurnak, aki még sosem látott előtte havat. Sőt, annak is örültem, hogy végre valamit megengedhetek neki: a szűz hóból a kezébe, sőt, akár a szájába is tehet egy picit, ha kíváncsi rá, milyen. De nem volt kíváncsi. Érdeklődését nagyrészt a mellettünk kutyástól elhaladók köttötték le, minden kutyának lelkesen utánaszaladt. Bátor lelkesedése odáig tartott, míg a gazdi meg nem állt, és fel nem ajánlotta neki, hogy simogassa meg a kutyust, akkor félénken hátrált vissza hozzánk. Mindenesetre, családilag jól elvoltunk, minket a szép havas fák, a Picurt a sok ember és kutya nyűgözte le. A pelusba érkező csomagot is épp jókor időzítette, közel volt a turistaház, a mosdói nyitva.

    Bár pelenkázásra kifejezetten alkalmas helyet nem találunk – én, mondjuk, nem is láttam semmit, mert maszk nélkül is bepárásodik a szemüvegem, ha télen bárhová bemegyek, hát még így -, de azért professzionális csapatmunkával megoldottuk a dolgot a folyosón is, a mosdóba igyekvő emberek pedig elnézően átléptek rajtunk. Remélem, elnézően, de nem volt energiám és merszem ezt ellenőrizni.

    Snow in the Börzsöny Mountains, Hungary

    Szóval a kiruccanás jól sikerült, a havat megtaláltuk. Megkíséreltük a következő hétvégén is megismételni, és nem a hó hiányán buktuk el, más problémánk akadt. Mióta ugyanis a Picur megszületett, akárhová megyünk, törvényszerűen elfelejtünk valamit vinni – kesztyűt vagy sapkát nekem, uzsonnát a Kedvesnek, extra pulóvert, esőkabátot, pokrócot, pelenkázó alátétet, popsitörlőt. Olyan nincs, hogy minden ott legyen, ami kell, csak az a kérdés, mekkora kellemetlenséget okoz majd, ami épp hiányzik.

    Egy kis leleményességgel sok mindent lehet pótolni, mi meg végül is egy fél napot kibírunk éhen, ezúttal azonban sikerült a Picur téli overallját otthon hagyni, amire természetesen csak a helyszínen, egy órás kocsikázás után derült fény… Nem tartott sokáig a túra.

    Mikor végre képes voltam kicsit humorosan látni aznapi baklövésünket, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nem inkább a Kedves szendvicseit felejtettem el berakni, elég szemrehányó tekintetet kaptam válaszul. Azóta nem voltunk hóvadászaton.

  • Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate 2017-ben megjelent regénye, az Elrabolt életek igaz történeten alapul, ami különösen súlyos olvasmánnyá teszi ezt az érzékeny témáról szóló, izgalmas és szívszorító könyvet. A szerző maga egyébként újságíró, és regényében egy ténylegesen megtörtént, 1950 környékén kirobbant, majd elaltatott botrányt tár fel, melynek részleteire csak az 1990-es években derült fény.

    A regény valós alapja

    Georgia Tann, aki évtizedeken keresztül tetszelgett az árvák megmentőjének és védelmezőjének szerepében, valójában gyakran mélyszegénységben élő szülőktől csalta ki vagy lopta el gyerekeiket, akiket aztán a Tennessee Gyermekotthonba vitt, hogy később jó pénzért eladhassa őket dúsgazdag gyermektelen örökbefogadó szülőknek. Voltak nők, akikkel szülés után, a fájdalomcsillapító hatása alatt írattak alá nyilatkozatot, melyben lemondtak gyermekükről, másoknak pedig azt hazudták, hogy gyermekük halva született, miközben a csecsemőt jó pénzért adták el valamelyik másik államba, örökbefogadásra várakozó szülőknek. Utóbbiakat szintén zsarolták, a gyermek visszavételével fenyegették.

    A gyerekkereskedelem három évtizeden át folyt, hatóságok, orvosok, szociális munkások is be voltak vonva, politikusok falaztak neki. Amikor mégis kirobbant a botrány, a sok érintett befolyásos ember közbelépésére hamar el is altatták, a gazdag örökbefogadók közt politikusok, színészek és más közéleti személyiségek is voltak. A részletekre negyven évvel később derült csak fény, így a gyermekeiket elvesztő szülők, és az egymástól elszakított testvérek közül csak néhányan találták újra egymásra, magánnyomozók segítségével. A gyermekek nevét és születési adatait ugyanis az árvaházba kerüléskor megváltoztatták, hogy ezáltal se derülhessen fény valódi kilétükre.

    Miről szól az Elrabolt életek?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Lisa Wingate regényének szereplői nem valós személyek, de történetükben előbukkannak azok az elemek és események, melyekről az érintett gyerekek és családok később beszámoltak. A regény két szálon fut, de mindkét szál ugyanazon esemény felé közelít két irányból: a szétszakított Foss család tragédiájához.

    A régebbi szál May története, aki öt testvérével és fiatal, tanulatlan, de szerető szüleivel egy lakóhajón él a Mississippin. Az anyát következő szülésekor kórházba kell vinni, a magukra hagyott gyerekeket pedig, akik közül a tizenkét éves May a legidősebb, Georgia Tann emberei erőszakkal behurcolják a gyermekotthonba. May emlékein keresztül tudjuk meg, hogyan bántak a testvérekkel az otthonban, hogyan próbáltak visszajutni szüleikhez, és mi lett későbbi sorsuk.

    A másik cselekményszál két generációval később játszódik, May már nagymama korú. Ennek főhőse Avery Stafford, a jómódú politikus családba született jogász, aki véletlen bukkan rá egy családi rejtélyre, és ahogy egyre több részletét ismeri meg, egyre kevésbé képes abbahagyni a kutatást, míg meg nem tudja a teljes igazságot.

    Mit tetszett benne legjobban?

    May története döbbenetes. Részletes kutatómunka áll mögötte, és Lisa Wingate a fiktív szereplők sorsán keresztül, a gyermek May szemszögéből nagyon hatásosan meséli el a szívszorító családi drámát, érzelmileg teljesen a hatása alá kerültem (gyanítom, mivel nekem is van gyerekem, még sokkal jobban, mintha nem lenne).

    Az Elrabolt életek emellett az örökbefogadás kérdéséről is elgondolkodtat, ami – mint a legtöbb téma az életben – nem teljesen fekete vagy fehér. Van az a klisé, hogy önző, aki nem vállal gyereket. Arról viszont kevésbé szoktunk beszélni, hogy a gyerekvállalás is éppoly önző érdekből történhet (a szülők szeretnének gyereket, ez az ő vágyuk), és innen át lehet esni a túloldalra is: mivel annyira vágyom egy gyerekre, ezért jár nekem, és ha nem adatik, akkor valaki adjon.

    A gyerekkereskedelmi botrányt az 50-es években azzal altatták el, hogy végső soron a gyerekek többsége jó helyre került, a szegénységből a jólétbe, minek ezt bolygatni… Mintha a szegény gyerekek problémájának egyik megoldása az lenne, hogy adjuk őket örökre jómódú gyermektelen pároknak. 

    Bármennyire is borzasztóak azonban egyes mozzanatok a könyvben, valamennyire kiegyensúlyozza őket az, hogy a regény a jövőbe is néz, és a testvéri szeretet erejéről, a továbblépésről is szól, valamint arról, hogyan hatnak a régóta lappangó családi titkok a későbbi nemzedékre. Ami, ha már szóba került, térjünk is át arra, mi nem tetszett annyira…

    Mi nem tetszett?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Avery cselekményszála sokkal lényegtelenebbnek és súlytalanabbnak tűnik, May és Avery szemszögének fejezetenkénti váltakozása pedig csak még jobban ráerősít erre. Kicsit az volt az érzésem, mintha a jelen nem is lenne lényeges, Avery történetének legizgalmasabb eleme a múlt és annak titkai.

    Értem, persze, hogy a May történetében szereplő események sokkal súlyosabbak, mint Avery életének bármely dilemmája, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna ezeknek jobban a mélyére menni, és rajtuk keresztül Averyt is közelebbről megmutatni. Valamennyire elkezdett az írónő idővel kapirgálni abban, hogy Avery élete mennyire előre megtervezett, családja és ő maga is mennyire kifelé él, hogy ebben a látszatéletben nem találja önmagát, de sajnáltam, hogy olyan későn került erre sor, és akkor is gyorsan szép „happy end”-be fordult a rendesen ki se bontott történet.

    A regény élvezhetőségén azért nem ront jelentősen ez a cselekményszál, mert a múltat feltáró részei fenntartják a feszültséget és az izgatott várakozást, csak hát, lehetett volna még jobb. Mert fontos a múlt, de a későbbi generációknak már főleg a jelenre gyakorolt hatása miatt, hiszen mégiscsak a jelenben élünk.

    Te olvastál a közelmúltban családregényt? Ajánlanád másnak?

  • 10 életbölcsesség a Hiúság vásárából

    10 életbölcsesség a Hiúság vásárából

    Életbölcsességekkel kezdeni az új évet? Csak ha szarkazmus is van bennük. Szerencsére ennek kiapadhatatlan forrása az első regény, amit idén olvastam: a Hiúság vására – melyből ezennel meg is osztom veletek néhány kedvenc életbölcsességemet.

    William Makepeace Thackeray klasszikusa leginkább szatíra, mely kíméletlenül kifigurázza a 19. századi Anglia társadalmát, és közben rádöbbenhetünk, nemcsak azt. Ennek megfelelően olvassuk és fontoljuk meg az alábbi idézeteket, használjuk és fejlesszük humorérzékünket 2021 folyamán is. 🙂

    „Egy cinikus francia mondta egyszer, hogy egy szerelmi ügyhöz ketten kellenek: az egyik, aki szeret, a másik, aki hajlandó ezt elviselni.”

    „Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig előretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezető szerepét a világban?”

    „…néha csakugyan múlik ki olyan ember is az árnyékvilágból, aki valóban megérdemli mindazon dicséretet, melyet a kőmetsző rakott tetemei fölébe.”

    „Nagyon jól tudjuk, hogy minden öreg nő szépség volt valaha.”

    „Vannak férfiak, hölgyeim, akik a szerelemben hiába látják a horgot és a zsineget, az egész horgászfelszerelést, amellyel meg akarják őket fogni, mégis bekapják a csalétket, be kell kapniuk, nem lehet másképp, s máris fennakadtak, és a parton tátognak levegő után.”

    „Azt mondják, hogy ír embert igazán csak egy másik ír tud gyűlölni, éppúgy bizonyos, hogy nőt csak nő tud igazán megkínozni.”

    „Van-e olyan butaság, melyet ne tenne megbocsáthatóvá egy pár ragyogó szem? Van-e unalom, melyet ne tenne kellemessé a piros ajk és az édes hangsúly? És így a hölgyek szokásos igazságérzetükkel úgy érvelnek, hogy mert egy nő csinos, azért már buta is. Ó, hölgyek, hölgyek! Vannak önök között, akik sem nem csinosak, sem nem okosak.”

    „Ha eszünkbe jut, hogy gyerekkorunk könnyei felszáradtak egy darab mézeskalács láttára, s hogy egy szilváslepény kárpótlásul szolgált az anyáktól és testvéreinktől való elválás kínjaiért, akkor, ó, felebarátaim, nem kell olyan nagyra tartanunk gyengéd érzéseinket.”

    „.. bár az a heroikus női jellem, amelyet az úri hölgyek csodálnak, sokkal dicsőségesebb és szebb adomány a kedves, üde, mosolygó, mesterkéletlen, gyöngéd kis házi instenségnél, amelyet a férfiak imádni képesek – mégis a nők ezen utóbbi, alacsonyabb rendű fajtájának meglehet az a vigasztalása, hogy a férfiak mindazonáltal őket imádják…”

    „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közülünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?”

  • 5 dolog, amit nem tudtál Emily Brontë-ról

    5 dolog, amit nem tudtál Emily Brontë-ról

    Kamaszkoromtól kezdve rajongok az angol klasszikusokért (igen, Jane Austennel az élen, de nemcsak ő van ám!), és szinte minden évben olvasok (vagy újraolvasok) néhányat. Kedvenc szerzőimnek és könyveiknek pedig most egy többrészes bejegyzés sorozatot szentelek a blogon, amit Emily Brontë-tal kezdek.

    Miért épp vele? Mert a három Brontë nővér közül róla tudunk a legkevesebbet, valamint neki az összes regényét elolvastam – mindössze egyetlen regényt írt ugyanis rövid élete során. Mára a legtöbb irodalmár őt tartja a legnagyobb írónak a nővérek közül, az Üvöltő szelek pedig egy feledhetetlen és különös regény, egy örök klasszikus.

    Engem nagyon izgatott az is, hogy ki lehet valójában ez a magányos tanító- és nevelőnő a 19. századi Angliából, aki ilyen regényt tud írni. Nos, ezt sosem fogjuk megtudni, mivel Emily a családtagjain kívül szinte senkivel nem érintkezett, és alig maradtak fenn róla információk. Azért találtam néhány érdekeset:

    1. Álnéven írt

    A másik két Brontë-nővérhez, Charlotte-hoz és Anne-hez hasonlóan Emily sem az eredeti nevén publikált, hanem Ellis Bell néven. Így akarták a nővérek elkerülni a női írók elleni előítéleteket. Az Üvöltő szelek csak Emily halála után néhány évvel jelent meg az igazi neve alatt.

    2. Sohasem volt szerelmes

    Állítólag, bár ebben, persze, tévedhet mindenki. Mindenesetre nagyon visszahúzódó, félénk alkat volt, legszívesebben egyedül, vagy imádott testvére, Anne társaságában töltötte idejét.

    3. Remekül zongorázott

    Mialatt Charlotte és ő Brüsszelben tanultak, Emily zongoratanárként vállalt órákat, bár egyébként nem szerette a diákjait és a tanítást.

    4. Remek célbalövő is volt

    Apja a család biztonságáért aggódva megtanította a fegyver használatára, és Emily jó célbalövő volt.

    5. Elkezdte az Üvöltő szelek folytatását

    Az Üvöltő szeleknek minden valószínűség szerint készült a folytatása, Emily azonban meghalt, mielőtt befejezhette volna. A kézirat utóbb nem került elő, vagy ő maga, vagy valamelyik családtagja semmisíthette meg.

    Emily Brontë: Üvöltő szelek

    A legtitokzatosabb Brontë-lány

    Az írónő harminc évesen halt meg tuberkulózisban, alig néhány héttel karácsony előtt. Egyetlen regénye azonban örök, ereje, vad sodrása, hangulata páratlan, témája pedig merész, gyűlölet és szerelem heves, eltéphetetlen összefonódása áll a középpontjában. És hogy valójában ki volt ez a visszahúzódó kis nevelőnő, aki úgy tudott írni a szenvedélyről, hogy korabeli olvasók kizártnak tartották, hogy a regényt nő írta? Ez örök titok marad.

    De az Üvöltő szelekről hamarosan írok még bővebben is.

  • Egy engedelmes lázadó: Molnár Borbála, az első magyar költőnő

    Egy engedelmes lázadó: Molnár Borbála, az első magyar költőnő

    1760. Kislány születik, Molnár István nemesi származású református tanító leánya. A korban szokatlan módon a kis Borbálát édesapja megtanítja olvasni, ám a szokatlan dolgoknak ezzel nincs vége, sőt, itt kezdődnek.

    A szokatlan életút már önmagában lázadás?

    Írni Borbála már magától, lopva tanul meg, édesapja szerint ugyanis egy lánynak nincs ilyesmire szüksége, úgyis csak bugyuta szerelmes leveleket firkálna. Bár iskolába nem járhat, szívesen tanul együtt otthon két öccsével, később pedig saját fiaival. Mindent elolvas, ami a kezébe kerül.

    Anyja fiatalon, 17 évesen férjhez kényszeríti egy jómódú gazdához, akit Borbála nem szeret. Bántalmazás, alkoholizmus, tehetetlen feleség, az eseményeket részvéttel, de csendben és tétlenül figyelő falu. „Azok a régi szép idők.” De ebből a fájdalomból születnek Borbála első versei, melyek a női élet problémáit tárják fel.

    Mihelyt bevezetik a polgári válást Magyarországon, Borbála beadja a válópert, de a halál hamarabb választja el tőle a férjét. Nem házasodik újra, egyedül neveli fel és iskolázza három fiát. Elválni, gyerekeket nevelni egyedülálló nőként – csupa szokatlan, akkoriban enyhén szólva is megrökönyödést kiváltó döntés.

    Mecénások és az első magyar költőnő

    Hát még azért milyen ferdén néznek rá sokan, hogy nem elég, hogy nőként irkál, de még idegen férfiakkal is levelezik! Pedig Borbála mindezek ellenére nem tipikus lázadó, pedáns és szorgalmas háziasszony, éveken át csendben tűrő feleség, és anyai kötelességeit sosem téveszti szem elől. Csakhogy egy olyan korban él, amikor nemhogy az írás, de az olvasás sem számít mindennapos elfoglaltságnak a nők körében, ha pedig mégis olvasnak, szinte közügynek számít: mit olvashat egy nő?

    Borbála néhány jó szemű és szándékú támogató segítségével (ők azok a bizonyos férfiak, akikkel oly gyanús levelezést folytat) kerül be az irodalmi életbe, kiadják első könyvét. Saját érzéseit, boldogtalan házasságát, fájdalmait önti versbe, és első olyan költőnőnk lesz, akinek nyomtatásban jelennek meg magyar nyelven írott versei.

    Borbála levelezőpartnerei közt azonban nemcsak férfiak voltak, akadt ott egy másik nő is, akire szintén emlékszik az utókor: az erdélyi Újfalvy Krisztina költőnő, akivel közös kötetet is megjelentettek Barátsági vetélkedés címmel, melyben mindkét nem, nők és férfiak hibáit taglalják szórakoztató módon.

    Újhelyi poétriánk: Molnár Borbála élete

    Martinák Jánosné: Újhelyi poétriánk

    Molnár Borbála sok szempontból hagyományos, más szempontokból viszont nagyon is kirívó életét Martinák Jánosné Újhelyi poétriánk című könyvéből ismertem meg, melynek fejezetei a költőnő életének egy-egy időszakát mutatják be, gyermekkorától kezdve unokái terelgetéséig, majd haláláig. Portré egy nőről, akinek pont az a nehéz, előre elrendelt asszonysors jutott, mint számos társának a korban, ám aki a maga és mindannyiuk nevében leírta és könyvben megjelentette ennek a sorsnak a darabkáit.

    A könyvért pedig hálás köszönet a szerzőnek és kedves olvasómnak, aki általa újabb elfeledett szeletét ismertette meg velem a magyar irodalomnak, és remélem, a bejegyzésemen keresztül másokkal is.

    Te milyen magyar költőnőket ismersz és szeretsz?