Ürmös Beáta

Szerző: Bea

  • 5 tipp: miről írj, hogy olvassanak?

    5 tipp: miről írj, hogy olvassanak?

    Az örök érvényű kérdés minden blogger számára, amire örök érvényűek a válaszok is. Általában nem olyan meglepő, hogy melyik bejegyzés lesz népszerű. Sejthető. Befolyásolható is? Igen. De hol a határ figyelemfelkeltés és kattintásvadászat között? Mikortól van az, hogy egy aktuális téma kivesézése olyan hisztériába csap át, ami már nem a javát szolgálja az ügynek? Van olyan, hogy etikus blogolás? Ezekről lesz most szó.

    Kezdjük is azzal, hogy miről írj, ha azt akarod, hogy sokan elolvassák.

    1. Örökzöld témák

    Vannak témák, amikről szinte bármit írhatsz, sokan fogják olvasni. Harry Potter. Jane Austen. Star Wars. Isten/vallás. Politika. Pénz. Gyereknevelés. Maga az írás lehet jó és érdekes, de lehet rossz is. Ami miatt sokan olvassák, az leginkább maga a téma, mely garantál bizonyos számú kattintást. Különösen igaz ez, ha figyelemfelkeltő, akár önmagában is érzelmeket felkorbácsoló, megosztó címet választasz neki. De tudd, mi a célod ezzel. Egy fontos téma megérdemli az indulatokat, de a puszta kattintásvadászat céljából való indulatkeltés hosszú távon visszaüt.

    Példák:

    2. Aktuális témák

    Aktuális témák meglovaglása – amiről épp a fél ország beszél. Koronavírus. Ja, erről az egész világ. Nagy felzúdulást kiváltó helyi témák. CSOK, gyerekvállalás. Bevándorlás. A tömegturizmus átkai. Életmódváltás, paleó, ketogén. Az ilyen témák indulatot (vagyis kommentet és megosztást) generálnak. Kihívás írni róluk, mert nehéz eredeti megközelítésben írni valamiről, amiről te írsz százötvenkétezer-négyszázhuszonharmadiknak. Cserébe viszont az sem baj, ha nem sikerül annyira eredetien írni róluk, mert akkor is garantált egy bizonyos népszerűség.

    Példák:

    • Mi kéne, hogy szüljön végre az a nő?
    • Tények és mítoszok: hogyan terjed a koronavírus?
    • Hogyan repülj biztonságosan világjárvány idején
    • Népességnövekedés – sokan vagyunk vagy kevesen?
    • Ketogén diéta – több szól ellene, mint mellette?

    3. Listák

    Na, ezek azok a bejegyzések, amiket két metrómegálló között átgörgetsz, amiket unatkozó irodai dolgozók előszeretettel nyitnak meg a sokadik böngészőablakban. Néhány (leginkább 3-10) pontban foglalnak össze egy témát, könnyen emészthetők, és ha elég érdekes a címük, akkor különösképpen ösztönöznek a megosztásra.

    Ajánlók, tippek esetében különösen kézenfekvő ez a formátum, az olvasó pedig az alcímek alapján dönthet, melyik részt olvassa el, melyiket ugorja át. (Ez a cikk maga is példa erre a típusra.)

    Példák:

    4. Problémamegoldók („Hogyan….?” típusú írások)

    Hány olyan fiút ismersz, aki a ballagása előtt beírta a keresőbe, hogy „Hogyan kell nyakkendőt kötni?”. Hát te beírtad-e már azt, hogy „Hogyan főzzek rizst, ami nem ragad össze?”, vagy „Miért folyik a hűtő? Hogy kell megjavítani?”. Ilyenek vagyunk, problémáink megoldásához gyakran kikérjük a Google véleményét is, így a konkrét problémák megoldását taglaló bejegyzések mindig is keresettek voltak és lesznek. Főleg, ha értelmesen és gyakorlatiasan írják meg őket.

    Példák:

    • Hogyan oszd be az idődet, hogy anyaként és dolgozó nőként is helytállj?
    • Hogyan spórolj fájdalommentesen a fűtésszámlán?
    • Hogy lehet magánkiadásban regényt kiadni?
    • Hogyan fogyj úgy, hogy aztán ne hízz vissza?
    • Hogy duplázd meg a megtakarításaidat néhány év alatt?

    5. Érzelmeket kiváltó témák

    Ezek nagy átfedést mutatnak a többi kategóriával, mivel az embereket általában akkor érdekli valami, ha érzelmeket vált ki belőlük. Kíváncsiságot, félelmet, felháborodást, dühöt, vagy éppen jóleső nosztalgiát. Ezért olyan népszerűek azok a bejegyzések, amik arról szólnak, hogyan kerülj el bizonyos hibákat – a blog témájától függően ezeknek széles skálája van, az adóbevallásban vagy lakásvásárlásnál elkövetett hibáktól kezdve a kamasz gyerek fegyelmezése során elkövetett tipikus hibákig. De ugyanezen okból kedveltek azok a cikkek, amik valamit kifiguráznak, vagy valamilyen közös, adott csoporthoz tartozó emberek által átélt érzelmekre épülnek.

    Példák:

    • Nehezen ment az első pár hét a babával otthon? Nem vagy egyedül!
    • Büntettek meg mostanában gyorshajtásért? Akkor olvass tovább.
    • Ezt a 6 hibát ne kövesd el, ha Horvátországba tervezel nyaralást (ez egyben lista is)
    • Téged is megőrjít a bezártság?
    • Vezetők a magyar utakon – te melyik típusba tartozol?

    És mindezt etikusan?

    Az etikus blogolás számomra nem egy szabálygyűjtemény, hanem inkább maga a szándék, ami minden írás mögött rejlik. Nem kihasználni a témát és az olvasót. Adni, építeni. Nem ígérni többet a címben, mint amennyit ad a tartalom. Úgy kritizálni, hogy az ne céltalan fröcsögés legyen, hanem előremutató, érvekkel alátámasztott bírálat. Úgy írni, hogy az olvasó szórakozzon, tanuljon vagy elgondolkodjon – vagy mindezek együtt.

    Te mit gondolsz? Mi alapján választasz témát íráshoz?

  • Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?

    Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?

    A Brontë-nővérek összes műve közül én Emily Brontë egyetlen regényét, az Üvöltő szeleket olvastam legelőször, még tizenévesen. Egyszerűen levettem a könyvtárban a polcról, olyasmire számítva, hogy biztosan Jane Austen regényeihez hasonló lesz. Hát, elég nagyot csalódtam, és utólag úgy gondolom, tizenévesen ennél szerencsétlenebbül nem is választhattam volna Brontë regényt. Sötét, komor hangulat, kísértetek, erőszak, halál, egy baljós és elborzasztó szerelmi történet. Ennyi maradt meg belőle, és még valami más is, amit nem teljesen értettem, de ez vonzott évekkel később arra, hogy újraolvassam.

    Üvöltő szelek újraolvasva…

    A második olvasáskor, immár a késő húszas éveimben, néhány oldal után rájöttem, miért nem tudtam ezt a regényt elfelejteni, még ha nem is nagyon ismertem fel az értékeit elsőre: olyan szinten magával ragad érzelmileg, amire kevés más regény képes! Ereje van, vad sodrása és semmihez sem fogható hangulata. Olvasás közben szinte éreztem a kopár fennsíkon végigsüvítő, soha nem szűnő, hideg szelet, és teljesen bevonódtam a regény világába, pedig a szereplői közül egy sem volt igazán szerethető.

    Ha már a szerethetőségnél tartunk, első olvasásra azért nem tetszett annyira az Üvöltő szelek, mert szerelmes regényt vártam, de amit kaptam, az sokkal bonyolultabb volt annál. Igen, ebben a történetben van szerelem, de legalább ennyire fontos szerepet kap a lelki és fizikai bántalmazás ördögi köre is, melyet egyik generáció örökít a másikra, és a regény nagyon élesen rajzolja ki elénk, hogyan tud az erőszak szörnyeteggé torzítani egy embert. (Nem, határozottan nem ezt a Brontë regényt adnám egy kamasz lány kezébe… 😀 )

    Catherine és Heathcliff szerelme

    Üvöltő szelek

    Heathcliff, a férfi főhős ez a bizonyos szörnyeteg, de a történet kibontakozása közben megértjük azt is, miért vált azzá. Bántották, megalázták, szolgasorba taszították, végül pedig szerelme, Catherine is elfordult tőle. Na, igen, Catherine és Heathcliff szerelme. Heves, eltéphetetlen, beteljesületlen és kegyetlen szerelem az övék. Végzetesen tragikus szerelem. Valamiféle ősi szenvedély fűzi őket össze, melynek gyökerei a kicsi gyermekkorba nyúlnak vissza, de mintha Catherine és Heathcliff nem is annyira együtt akarnának lenni, sokkal inkább egymás lelkét akarnák birtokolni, ezáltal pedig valamiféle teljességet elérni.

    …van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

    – mondja a regényben Catherine, akinek a tragédiája épp ez: másban akarja megtalálni önmagát. De még ezt is feladja, a társadalomba való beilleszkedés érdekében feláldozza a Heathcliff iránti szerelmét, amivel aztán a férfi őrült szenvedélyét őrjöngő gyűlöletbe fordítja.

    Bántalmazók és bántalmazottak

    Emily Brontë-nak azonban még a női hősei sem csupán passzív szenvedők, az erőszak tehetetlen áldozatai. Catherine maga is tud kegyetlen lenni, vad és konok természetű, és nem adja meg magát. Még a nála gyengébbnek és törékenyebbnek ábrázolt női szereplők – például Isabella, Heathcliff későbbi felesége, valamint Cathy, Catherine lánya – sem viselik tétlenül szenvedéseiket.

    Családon belüli erőszak, alkoholizmus és gyermekbántalmazás, elhanyagolás – ezek kísérik végig a történetet, mely sokféleképpen mutatja meg, hogy a bántalmazó embernek még a szeretete is mennyire fájdalmas, erőszakos, és milyen nehéz ebből az örökségből kitörni. A regény szereplőit és helyszíneit az írónő élénken rajzolja elénk, berántva minket a világába, melytől nem is tudunk szabadulni, míg a történet végére nem érünk. Még a táj is, a lápvilág és a szélfútta dombtetők, a szereplők érzéseit tükrözi – baljós, irtózatos, nyugodt vagy éppen reményteli. Igen, egy kis remény jut a végére, a legifjabb generáció két tagja talán meg tudja törni a bántalmazás ördögi körét.

    Ha nem szerelmes regény, akkor mi?

    Nem, az Üvöltő szelek nem egy szép szerelmes történet, több és más annál, és bár lebilincselő, letehetetlen olvasmány, lelkileg nem éppen könnyű. Viszont zseniálisan van megírva, különösen mély és ellentmondásos rejtekeit tárja fel az emberi érzéseknek, ösztönöknek, és nehezen tudom elképzelni, hogy bárkit hidegen hagyjon, aki elolvassa. De megmarad a titok, hogy ki lehetett ez a visszahúzódó kis nevelőnő, aki mindezt megírta…

    //A kiemelt képet Írországban készítettem, aminek tájai többek között a Brontë lányok regényeit idézték fel bennem.

  • Hogyan blogolj sikeresen? A statisztikák megmondják(?)

    Hogyan blogolj sikeresen? A statisztikák megmondják(?)

    Milyen témákról olvasnak az emberek a blogokon? Mennyi ideig, hogyan, milyen eszközökön olvassák azokat? Hogyan találnak rá a blogokra? Miért lesznek visszatérő olvasók, vagy miért nem? Nekem bloggerként ezek nagyon érdekes kérdések, és ha te is blogger vagy (vagy csak kíváncsi), most összegyűjtöttem néhány érdekes és hasznos adatot 2020-as statisztikákból, ezek alapján pedig javaslatokat, melyeket érdemes szem előtt tartani, ha azt szeretnénk, hogy minél többekhez el is jusson, amit írunk.

    A forrásokat a cikk alján találjátok.

    A kezdetektől máig

    Az első blog 1994-ben indult, Justin Hall amerikai újságíró írta és írja azóta is – megnézheted itt. 1999-ben a létező blogok száma már elérte a 23-at.

    És ma? Több mint 600 millió blog létezik a világon, és a bloggerek majdnem 6 millió új blogbejegyzést publikálnak naponta – pedig ez a szám az egyes bloggereket tekintve csökkenőben van. Míg évekkel ezelőtt a legtöbb blogger heti néhány alkalommal publikált, ma jellemzőbb a havi néhány alkalom.

    Mit lehet tudni a jelenleg aktív bloggerekről?

    Egy átlagos blogbejegyzés megírása 3.5 óra hossza. (Ezen az adaton szerintem csak az lepődik meg, aki még sosem blogolt… 🙂 ) A trend az elmúlt öt évre visszatekintve az, hogy egyre hosszabb bejegyzéseket írnak a bloggerek, de egyre ritkábban publikálnak új bejegyzést. Néhány százalékra becsülhető azoknak a bloggereknek a száma, akik a virtuális naplójukba tényleg minden nap írnak.

    A bloggereknek több mint a fele 21 és 35 év közötti. A legidősebb ismert blogger a 108 éves svéd Dagny Carlsson, aki 99 éves korában végzett el egy számítógép-kezelői tanfolyamot. (Itt a blogja, svédül van.)

    urmosbeata.hu - az én blogom első napjai

    A legnépszerűbb bejegyzés típusok a bloggerek között a “How To”-írások és a listák. Előbbi egy konkrét problémát jár körül és old meg, utóbbira pedig mindenféle témájú blogon rengeteg példa van, az enyémen a legnépszerűbbek: 8 könyv karácsonyra nőknek, 7 könyv, ha nevetni szeretnél, Három gyönyörűen szomorú őszi vers.

    Ami a pénzkeresést illeti, egy 2012-es felmérés szerint a bloggerek 80%-a soha nem keres a blogjával 100 dollár feletti összeget.

    Mit tudunk az olvasókról?

    Az internethasználók 77%-a olvas blogokat, és az átlagos olvasó 37 másodpercet tölt egy bejegyzés olvasásával. Ez durva számnak tűnhet, de hozzá kell tenni, hogy kutatások szerint az emberi figyelem a 2000-es években 12 másodpercről 8-ra csökkent annak tekintetében, mennyi esélyt adnak az emberek egy átlagos cikknek, hogy felkeltse az érdeklődésüket. 8 másodpercet. Ha nem sikerül, már kattintanak is máshová.

    Az emberek majdnem fele nem olvassa, hanem főleg átgörgeti a blogbejegyzéseket. (Na, itt a válasz többek között arra, miért tűnik úgy néha a kommentekből, mintha nem is olvasták volna a bejegyzést egyesek. Tényleg nem olvasták, de bedühödtek a címre, vagy az egyik alcímre.)

    A nagyjából hét perc alatt elolvasható bejegyzések a legvonzóbbak. Ennyi idő alatt egy átlagos felnőtt nagyjából 1800 szót olvas el.

    Tanulságok a bloggerek számára

    A képeket is tartalmazó bejegyzéseket 94%-kal többen nézik és osztják meg, mint a kép nélkülieket.

    Képek

    A legtöbb blogger 2-3 címötletet mérlegel, mikor új bejegyzést ír, akik viszont ennél többet, azok rendszerint sikeresebbek. Igen, a cím fontos, és ha nem kelt érdeklődést, akkor a legtöbben bele sem olvasnak a bejegyzésbe.

    A Google által legmagasabbra értékelt bejegyzések átlagos hossza 1447 szó. (Valamint az internet forgalmának 75%-a keresztülmegy a Google-n.)

    Az organikus keresésekből származó forgalom 56%-a mobilról jön. Hogy egy blog mobilra is optimalizált legyen, nem extra, hanem alap.

    Egy Google felmérés alapján átlagosan 7 másodpercbe telik betölteni egy weboldalt. Rémlik még, mennyi türelmük van a felhasználóknak, hogy kiderüljön, érdekli-e őket az oldal? Igen, átlagosan 8 másodperc. Az oldal betöltési sebességnek csökkentése tehát jelentős hatással lehet az olvasottságra.

    A felhasználók 75%-a az alapján ítél meg egy weboldalt, hogyan néz ki. Vagyis ahhoz, hogy a tartalom egyáltalán esélyt kapjon az elbírálásra, először a kinézettel kell hódítani. (Végül is, ez nem olyan meglepő, ugye? 😛 ) Az e-boltok esetében ez a százalék még magasabb, a nehezen kezelhető felület gyorsan elveszi a vásárlók kedvét és bizalmát.

    A bloggerek több mint 90%-a elsősorban a közösségi médiában népszerűsíti bejegyzéseit, ez azonban a legkevésbé hatékony módszer, és olyanok előzik meg, mint például a SEO és az e-mail (nem a spam, hanem a hírlevél, amire az emberek önként iratkoznak fel). Ami a közösségi média nagy aránya mellett szól, hogy ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módszer, miért is hagynánk ki?

    A YoastSEO WordPress bővítmény segít a keresőoptimalizálásban:

    A YoastSEO segít a keresőoptimalizálásban

    Végső tippem pedig az, hogy nézd a saját blogod statisztikáit a Google Analytics-ben, mert abból derül ki, hogy a te olvasóidra mi jellemző. Más témájú blogoknak más a közönsége is, ami valakinél beválik, másnál nem biztosan.

    Nincs új a nap alatt

    Gyakran kell írni hosszú és igényes cikkeket érdekfeszítő témákról egy szép felületre, no, meg egyedi hangon, mert vagy 600 millió másik blog közt valahogy ki kell tűnni. Az olvasók figyelmét azonnal meg kell ragadni, el se engedni többé, ez a címmel kezdődik, és a szépen tagolt tartalommal folytatódik (tudod, amelyiket könnyű átgörgetni, és csak az alcímeit elolvasni). Vagy legyél Kim Kardashian, és akkor mindegy, mit írsz.

    Na, milyen tippek maradtak ki?

    Források:

  • A ​nagy Gatsby – a legjobb amerikai regény?

    A ​nagy Gatsby – a legjobb amerikai regény?

    Már az utazás is megtanított rá, hogy ha egy helyre hatalmas elvárásokkal érkezem, milyen könnyen csalódást tud okozni (és, persze, van olyan is, hogy nem, még a képtelenül magas elvárásokat is képes túlszárnyalni). Könyvvel kapcsolatban ritkán történik velem ilyen, de A nagy Gatsbyt olvasni pont ilyen volt.

    Annyiszor hallottam már, hogy emlegetik ezt a regényt, annyi filmben, más regényekben van rá utalás, számos híres ember nyilatkozik úgy interjúkban, hogy ez az egyik kedvenc regénye, és sokan állítják róla, hogy az amerikai irodalom legeslegjobbja. Na, ilyen elvárásokkal vettem nemrég kézbe F. Scott Fitzgerald regényét, és ennek az lett az eredménye, hogy végig azon morfondíroztam olvasás közben, vajon mit nem értek, mit nem veszek észre, mitől is olyan jó… Mert én gyakran csak pislogtam, hogy „mi van?”.

    Végül arra jutottam, hogy A nagy Gatsby egy jó regény, de nem egy nekem való regény. De kezdjük az elején…

    Miről szól A nagy Gatsby?

    1920-as évek, Amerika, keleti part. Partiról partira járjuk az elegáns New York-i villákat, éttermeket, szállodákat, és figyeljük a dúsgazdag, felszínes embereket, akiket látszólag nem izgat semmi – sem a témák, amikről beszélgetnek, sem az emberek, akikkel beszélgetnek, sem a saját sorsuk, sem másoké. Céltalanul és unottan iszogatják drága koktéljaikat, és az elején maga a regény is ebbe a nemtörődöm unalomba ringatja az olvasót.

    Egy kivétel tűnik fel ebben a társaságban, akiről csak fokozatosan tudunk meg egyre többet: Jay Gatsby. Ő az egyetlen szereplő, aki nemcsak lézeng, hanem konkrét célja van, amit el akar érni. Elég kétes cél ugyan, mindenesetre Gatsby komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy visszaszerezze régi szerelmét, Daisyt, aki megunva a rá való várakozást, feleségül ment a dúsgazdag és arrogáns Tom Buchananhez.

    Gatsby szegény sorból, igen gyanús és rejtélyes módon küzdi fel magát a gazdagok világába, ahova azonban sosem fogadják igazán be. Gatsby célja azonban nem a gazdagság, hanem Daisy visszahódítása a kacsalábon forgó palota és pazar estélyek segítségével. Bár estélyeire rengetegen járnak, Gatsbyt valójában nem ismeri senki. Egyedül Nick, a történet narrátora, Gatsby szomszédja kerül közel hozzá, a történetet és Gatsbyt is Nick szemszögéből ismerjük meg.

    F. Scott Fitzgerald: A ​nagy Gatsby

    És hogy miért „nagy Gatsby”? Igen, ez is végig ott motoszkált a fejemben olvasás közben, és arra jutottam, nagyjából azért, amit az előbb írtam róla: mert volt célja, volt álma, és keményen küzdött, hogy valóra váltsa. Viszont ha közelebbről megnézzük, az volt a célja, hogy megszerezze Daisyt, mint valami jutalmat az erőfeszítéseiért. Nekem furcsa és önző az a szerelem, amiben csak az egyik fél hevül ennyire, csak neki álma a másik, és a másikat – esetünkben Daisyt – eléggé hidegen hagyja az érte való küzdelem. Ahogy az is elég visszás, hogy Gatsby cseppet sem törődik Daisy jelenlegi családi helyzetével, például azzal, hogy van egy kislánya. Felemelkedéséért küzdve pedig Gatsby nem válogat az eszközökben. Összességében tehát Gatsby nagysága elég kétes, csak egy ilyen világban lehet nagy, csak azokhoz az emberekhez képest, akiket a regényben körülötte látunk. Az ő nagysága önmagában kemény társadalomkritika.

    Mi tetszett?

    Ahogy Gatsby szegény fiúként beleszeret a gazdag, csinos Daisybe, annak van egy „nincstelen, legkisebb fiú küzd a szépséges királylányért” jellege, ugyanakkor az eredeti mese jelentősen el van torzítva. A küzdelem a regényben a meggazdagodást jelenti, mivel az anyagias Daisyt csak a mesés gazdagság, az elegáns villa, a finom ingek bűvölik el. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gatsby körbevezeti őt a villájában, és Daisy az elérzékenyüléstől sírva borul az ingjeire. Talán mondanom sem kell, magától Gatsbytől, vagy bárki más embertől sohasem érzékenyült el. Az irónia, mint mindig, ebben a regényben is tetszést aratott nálam.

    Érdekes az is, hogy Jay Gatsby meggazdagodásának történetével nem igazán foglalkozik a regény. Egy-egy homályos célzás – melyeknek néha az igazságtartalma is kétes -, mindössze ennyit kapunk. Ha belegondolok, hány amerikai szerző írt már „hogyan legyél sikeres és boldog?” témából könyvet, és mennyire mindig is a kemény munkával való előrejutás és az álmok földje volt Amerika, A nagy Gastby hanyag nemtörődömsége, amivel elintézi ezt a kérdést, szinte önmagában is gúny. Szegény volt, gazdag lett, ez van, Amerika az álmok földje. 

    Közben viszont látjuk az álom összeomlását is, és a világ, a New York-i dúsgazdagok világa, amibe a regény bepillantás nyújt, cseppet sem irigylésre méltó, reményvesztettség és céltalanság hatja át. Olyan embereket látunk, akik „összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak pénzükbe és nemtörődömségükbe.” Daisy és Tom Buchanan különösen ezt a felelőtlenséget, érdektelenséget jelenítik meg, de igazából egyetlen szimpatikus szereplő sem akadt, talán a mesélőn kívül, aki viszont kívülről, kissé naivan szemlélte ezt a világot.

    Nos, végül magamat is megleptem, mennyi pozitívumot találtam a regényben, ahogy ezt a bejegyzést írva igyekeztem kicsit objektívebben nézni. Most pedig a sokkal szubjektívebb nemszeretem lista jön.

    Mi nem tetszett?

    F. Scott Fitzgerald: A ​nagy Gatsby

    Jay Gatsby karaktere egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit, nem kerültem közel hozzá. SPOILER! Még csak sajnálni se igazán tudtam az álom összetörésekor se, mert az álom maga is önző birtoklási vágy volt csupán: megszerezni Daisyt, bármi áron. SPOILER VÉGE!

    A regény hangulata az 1920-as évek Amerikáját idézi, a pezsgő és dekadens „dzsesszkorszakot”, ez viszont megintcsak nem tudott magával ragadni, keveset tudok róla, és őszintén szólva, nem is keltette fel az érdeklődésemet. (A dekadens franciákért se nagyon rajongtam soha, bármit is írjanak róluk az irodalom tankönyvek, ez van.)

    A téma – az ambíció, a pénz és a hatalom bűvölete, az ezek mögötti üresség és céltalanság -, ez valahogy egyszerre örök és klisés is nekem, és gyakran úgy éreztem, A nagy Gatsby nem mond újat. Noha a regény utolsó mondata ütős, és számomra a legemlékezetesebb utolsó mondatok közé tartozik (regényekben, mármint): „Gatsby hitt a zöld fényben, a mámorító jövőben, amely pedig évről évre mind messzebb távolodik tőlünk. Ha kisiklott is a kezünkből, mit számít? – holnap még gyorsabban futunk, s a karunkat még messzebbre tárjuk ki… Hogy majd egy reggelen…
    Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén a múltba érkezzünk.”

    Hogy ez lenne az amerikai álomról szóló legjobb regény, vagy egyenesen az egyik legjobb amerikai regény? Talán sokak számára így van, talán én is másképp látnám, ha amerikai lennék. Számomra mindenesetre inkább azok a regények közé tartozik, amelyeknek az értékét elismerem, de különösebben nem nőttek a szívemhez.

    Neked van kedvenc amerikai klasszikusod?

  • Dorian Gray arcképe: 8 vitaindító idézet

    Dorian Gray arcképe: 8 vitaindító idézet

    Szeretek idézeteket kijegyzetelni a kedvenc regényeimből. Oscar Wilde Dorian ​Gray arcképének olvasása közben azon kaptam magam, hogy nagyon sok helyet megjelölök, és utólag átfutva őket azt is meg kellett állapítanom, ezek az idézetek pont olyan érdekes vitaindítók lehetnek számos témában, mint maga a regény.

    Hogy ettől értékesek-e? Ez is egy olyan dilemma, melyet Lord Henry Wotton felvethetett volna a történetben. 🙂 Az idézett részek ugyanis jórészt tőle származnak, és át is adom a szót neki…

    „…egyikünk se tudja elviselni másokban a saját hibáit.”

    „Az önvádban van valami fényűzés. Ha önmagunkat korholjuk, úgy érezzük, senki másnak nincs joga korholni bennünket.”

    „Ha boldogok vagyunk, akkor mindig jók vagyunk, de ha jók vagyunk, akkor nem vagyunk mindig boldogok.”

    „A gyermekek azzal kezdik, hogy szeretik szüleiket, majd, hogy felcseperednek, ítélkeznek fölöttük, néha pedig meg is bocsátanak nekik.”

    „Te mindenkit szeretsz, ami azt jelenti, hogy neked mindenki közömbös.”

    „Az emberek szeretnek olyasmit adni, amire nekik maguknak van a legnagyobb szükségük. Ezt nevezem én az igazi nagylelkűségnek.”

    „Csak kétféle ember igazán elbűvölő: az, aki mindent tud a világon, és az, aki semmit sem tud a világon.”

    „A tapasztalat nem erkölcsi érték. Pusztán név, melyet az emberek tévedéseiknek adnak.”

    Kiegészítenéd még valamivel?

  • Dorian ​Gray arcképe és a selfie-k: mi közük egymáshoz?

    Dorian ​Gray arcképe és a selfie-k: mi közük egymáshoz?

    Idei könyvkihívásomba olyan angol klasszikusat válogattam, melyek tipikusan a „mindenkinek olvasnia kell egyszer” kategóriába tartoznak, így aztán néhány hete végre elolvastam Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regényét. Klisés dolog olyanokat mondani, hogy a klasszikusok mindig aktuálisak, de nekem az egyik első dolog, ami a regényről eszembe jutott, az a selfie.

    Miről szól a Dorian Gray arcképe?

    Természetesen a regényben szó sincs selfie-ről, hiszen a 19. századi Londonban játszódik. A gazdag, naiv és gyönyörű Dorian Gray a főhőse, aki szépségének és fiatalságának megszállottjává válik. Kívánsága, hogy a róla készült arckép öregedjen és változzon, ne ő maga, valóra válik. Dorian pedig a cinikus és hedonista Lord Henry Wotton befolyása alá kerülve alámerül az önző élvezetekben, magával rántva másokat is a romlásba. Arca és szeme azonban ártatlan, fiatalkori szépségét őrzik, lelkének torzulása és az évek nyoma csak az arcképen látszik, melyet házának egy soha nem használt szobájában tart gondosan elzárva.

    Oscar Wilde talán a görög mitológiából, Narkisszosz történetéből vette eredeti ötletét, aki a saját tükörképébe szeretett bele, regénye mégis nagyon egyedi megközelítést hoz, és durvább is, mint amit a leírása alapján vártam. A történet durvaságával ellentétben áll a gyönyörű nyelvezete, ami még erősebbé teszi a hatást, amit kivált, nárcisztikus főhősének sorsa pedig, aki eladja lelkét a fiatalságért és szépségért cserébe, sok kérdést felvet, melyek épp azok az örök kérdések közül valók, amik a regényt klasszikussá emelik.

    De mi köze mindehhez a selfie-knek?

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    Ahogy Dorian Gray esetében különválik az, hogy milyennek látszik, és milyen valójában, a selfie-k is sokkal inkább arról szólnak, milyennek akarunk látszani, mit mutatunk magunkról a világnak, mintsem arról, milyenek vagyunk igazából. Nem minden selfie pozitív – bár a tipikus selfie talán még mindig ez, ahol az alany boldog, vonzó, épp jól érzi magát valami szép helyen -, de még ha valaki direkt a fogyás előtti, vagy éppen a szülés utáni, egyértelműen tökéletlen testét mutogatja, akkor is fontos, hogy a selfie különleges és emlékezetes legyen, ne csak egy átlagos napon készült átlagos kép. Mert a selfie az önkifejezés eszköze, és nem is csak a fiatalok körében.

    De tovább is mehetünk: Facebook-profilja is szinte mindenkinek van. A képek, a bejegyzések, amiket ott közzéteszünk, szintén azt hivatottak közvetíteni a világ felé, milyenek vagyunk. Vagy inkább csak azt, milyennek akarunk látszani? Mert a legnagyobb veszély ebben rejlik: túlságosan is azzal törődve, milyennek látnak minket kívülről, elfelejtünk azzal törődni, ami belül van. Túlságosan arra figyelve, milyennek látszanak mások, megfeledkezünk arról, hogy amit látunk, nem feltétlenül egyenlő azzal, amilyenek ők, hanem csupán azzal, amit magukból mutatnak.

    Ez az egyik oka annak, hogy a túl sok közösségi média depresszív hatást gyakorolhat az emberre – különösen arra, aki éppen lelkileg nagyon sebezhető (mint a tinédzserek tipikusan, de nem kizárólag). Mert a profilokat és képeket nézegetve úgy tűnik, mások szépek, lazák, sikeresek és boldogok, mosolygós családi eseményekből, baráti iszogatásokból, tengerparton lazulásból áll az élet, minden, amire vágyunk, elérhető, és a nehézségeken túllendít egy frappáns Coelho-idézet.

    Valójában minden ember egy szűrt képet mutat magáról másoknak, hiszen lelkünk legmélyét, az összes titkunkat csak nagyon kevesek, vagy talán senki előtt sem fedjük fel. De hol van az egészséges határ? És vajon mi mindig nemet tudunk mondani arra, ami árt a lelkünknek, vagy van, hogy muszáj kompromisszumot kötni?

    Hogy mi az, ami segít, hogy helyén kezeljük ezt az egészet, az pedig ismét visszavezet Oscar Wilde regényéhez, ugyanis Dorian Grayből is ez hiányzott: a személyiségnek egy erős, stabil belső magja.

    Mi alakítja a személyiséget?

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    Dorian fiatal, naiv és befolyásolható, emellett pedig gazdag is, ami sok lehetőséget ad a kezébe. Nem tudja, mit keres pontosan, de nagyon vágyódik utána, és úgy érzi, Lord Henry segítségével megtalálhatja. Ezért aztán kipróbál mindenfélét, kísérletezik azzal, mi milyen hatást gyakorol rá, mindenféle dolgoknak teret enged az életében. Csak azt nem méri fel, hogy minden, amit tesz, alakítja őt magát is, változó arcképe döbbenti rá, hogy mennyire. Ez az arckép azonban kissé be is csapja, mert a segítségével elhiteti magával, hogy azért ő mégiscsak érintetlen, hiszen életének nyomait a kép viseli magán.

    Dorian kívül keresi a választ azokra a kérdésekre, melyekre csak belülről jöhet. Ezért aztán sem a tudomány, sem a tapasztalatok, sem az élvezetek nem viszik őt semerre, csak sodródik, mint egy horgonyt vesztett hajó a tengeren.

    De ez vajon csak az ő hibája? A regényből az is kitűnik, hogy a társadalom szemében a szépség és a fiatalság a legnagyobb érték, Hallward, a festő szinte isteníti Doriant, és később is bármit suttogjanak valódi énjéről, kevesen hiszik, hogy ez az ártatlannak tűnő, jómódú fiatalember képes volna gonosz, becstelen tettekre.

    Vajon mennyiben oka a külvilág Dorian nárcizmusának? A nárcisztikus személyiségzavar köztudottan erőteljes szégyen- és elégedetlenségérzetből táplálkozik. Mennyi félelem van a hiúság mögött?

    A cinizmus rombolása

    Oscar Wilder: Dorian Grey arcképe

    No, és ott van még Lord Henry karaktere, ami szintén érdekes kérdéseket vet fel. Rendszerint be szoktam jelölni az olvasott könyvekben a nekem tetsző idézeteket, és a kedvenceket ki is írom végül. A Dorian Grey arcképét olvasva pedig észrevettem, hogy különösen sok mondatot jelölök meg, és szinte mindet Lord Henry mondja a regényben. Meglepő? Nem annyira. A cinizmus, ha szellemességgel és humorral párosul, nagyon frappáns tud lenni, gyakran igaznak és merésznek érezzük az ilyen kijelentéseket.

    Csakhogy a cinizmus ettől még romboló. Lord Henry ezért egyszerre vicces és kegyetlen figura. Van igazság abban, amiket mond, de ezek az igazságok csak lerombolni tudják egy Dorianhoz hasonló befolyásolható fiatal világképét, adni viszont nem adnak helyette semmit. Érdekes viszont, hogy Lord Henry az egyetlen jelentős szereplő, aki pont ugyanaz marad a regény végére is, mint aki az elején volt.

    Egy igazi klasszikus

    Lenyűgöz, amikor egy regény olyan, hogy figyelmesen olvasva egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe juthatok. Hogy attól függően, mennyire engedem közel, bennem is sok mindent felpiszkál. Szembesít, kérdez, tükröt mutat, elgondolkodtat. A Dorian Gray arcképe tipikusan ilyen, és „ha én magyar tanár lennék”… – na, mindegy, a lényeg, hogy szerintem remek kiindulópontja az önismerettel, külső megjelenéssel, önmagunkról alkotott képpel, külső és belső világgal kapcsolatos bármilyen vitának, beszélgetésnek.

    Nektek milyen regényről jutott eszetekbe a selfie-zés, meséljetek! 🙂

  • 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    Előre szólok, elfogult leszek. Ritkán szoktam egyébként Valentin-nap alkalmából írni, ha mégis, akkor iróniával próbálom legyőzni az ilyenkortájt különösen töményen ömlő közhely és giccs áradatát. Most jobb ötletem támadt: összeszedem nektek kedvenc szerelmes párjaimat a világirodalomból, mert ki mástól is tanulhatnánk többet a szerelemről…?

    Van köztük (nem csöpögős) „happy end”, mások meg nem a szerelmes regényekben megszokott karaktereket, vagy éppen befejezést, hoznak, sőt, nem is mondanám mindegyiket szerelmes regénynek. Az azonban közös bennük, hogy árnyaltak, sokoldalúan mutatják be a férfit, a nőt és a köztük lévő kapcsolatokat.

    Mr. Darcy és Lizzy (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

    Bármennyire szeretnék nem közhelyes lenni, őket nem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta. Jane Austen minden regénye az udvarlás és a házasságkötés időszakával foglalkozik, nagy számban bukkannak fel bennük szerelmes párok, de Mr. Darcy és Elizabeth Bennet kétségtelenül mindenki kedvencei, és ez éppoly természetes, mint hogy Párizst, Londont, Barcelonát vagy New Yorkot sem tudja senki meglátogatni, és nem beleszeretni. (Kivételek, persze, vannak. Nekem például Párizs.)

    De ami a Büszkeség és balítélet hőseit illeti, sikerük egyik titka, hogy mindketten szerethető jellemek. Lizzy derűs, játékos és intelligens, Mr. Darcy okos, higgadt, becsületes és egyenes jellem, és a világ női felének jó része egyetért abban, hogy az igazi férfi megtestesítője. Mindketten képesek a hibáikat belátva fejlődni, és számtalan szellemes párbeszéddel szórakoztatnak minket a regényben.

    Szerelmük kiteljesedését Jane Austen a tőle megszokott finomsággal ábrázolja, és úgy ír szerelmes regényt, hogy az érzelmes, de nem érzelgős, fel-felbukkan benne az irónia, időnként éppen Lizzy vagy Mr. Darcy hangján, vagy éppen rögtön az első mondatban, amivel a regény indul: „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.” Ki is ne olvasna tovább?

    Rhett és Scarlett (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)

    Elfújta a szél

    A két szerethető jellem után jöjjön két szerethető szélhámos: Rhett Butler és Scarlett O’Hara. Bennük épp az a különleges, hogy kevés romantikus összesimulás van, de parázs vitáik izzanak a szenvedélytől, és a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak. A tizenkét évet felölelő történet során végig érezzük, mennyire hasonlítanak egymásra, és végig izgulunk, vajon ők erre rájönnek-e.

    Ugyanis kemény, makacs jellemek mindketten, talpraesettek és vakmerők, akik megszokták, hogy bármi áron elérjék a céljukat. Scarlett az egyik kedvenc erős női hősöm, noha felváltva lehet őt utálni, szeretni és csodálni. Sokkal több van benne a csinos kis bábnál, akit az akkori társadalom ideális nőnek kiáltott ki. Határozottsága, gyakorlatias gondolkodása, üzleti érzéke, olthatatlan szenvedélye szülőföldje és az élet iránt segít neki felállni a csapások után, de meg is botránkoztatja a körülötte élőket, akik egy nőtől azt várják, hogy szelíd, kedves, simulékony legyen – és semmiképpen sem okosabb, mint a mellette álló, őt védelmező férfi.

    Egyetlen ember van a regényben, aki érti és szereti Scarlettet: Rhett Butler. Ahogy a férfi egyszer meg is fogalmazza ezt, Scarlett olyan, mint ő, csak nőben, és ők ketten abban is különböznek a többi szereplőtől, hogy tudnak előre nézni, el tudják engedni a múltat. Hogy egymásban felismerik-e a társat, az már egy másik kérdés, amire egészen a regény végéig nem kapunk választ – és nem árulom el én sem, ha esetleg még nem olvastad.

    Lucy és Monsieur Paul (Charlotte Brontë: Villette)

    Kicsit már önmagában is spoiler, hogy elárulom, van egy ilyen szerelmi szál Charlotte Brontë regényében. Nekem egyébként ez a regény a kedvencem tőle, szoros versenyben a Jane Eyre-ral, de azért egy hajszállal előtte. Ennek oka pedig, hogy a regény karakterei és szerelmi szálai egyaránt zseniálisak!

    Utóbbiból három is van, három nagyon különböző párhoz kapcsolódva, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb szerelem a legészrevehetetlenebb közülük. Hamarabb feltűnik az üres románc és az émelyítően édes idill, ami mögött már csak a tökéletesség látszata miatt is megsejtünk némi hamisságot. Idővel vesszük csak észre a főszereplő, Lucy lassan bontakozó kapcsolatát Paullal.

    Sem Lucy nem olyan nő, sem Paul nem olyan férfi, akiért tipikusan bolondulna a másik nem, épp ellenkezőleg, szinte észrevétlenek maradnak bármely társaságban. Kapcsolatuk is szinte észrevétlenül, csendben bontakozik ki a regény folyamán, de higgadt, józan természetük mögött lassan ébredő, mindent elsöprő szenvedély szunnyad. A visszahúzódó, csendes Lucyban a kincset és az egyediséget épp olyan lassan ismerjük fel, ahogy a történetben Paul, de ahogy észrevesszük, a többi női szereplő el is halványodik mellette.

    Toru és Midori (Murakami Haruki: Norvég erdő)

    A Norvég erdő egy kortárs japán regény, Norvégiához nincsen köze, a címe egy Beatles-számra utal, és a 60-as évekbeli Tokióba visz vissza minket. Sajátságos hangulatú, kissé melankolikus és keserű történet ez útkeresésről és sodródásról, barátságokról és szerelmekről.

    A néha igen nyomasztóvá váló regény színfoltja Midori, és a lánynak a főszereplővel, Toruval való kapcsolata. Midori először nagyon furának tűnik, mégis szerethető első perctől kezdve, mert olyan őszinte és élettel teli, idővel pedig kezdtem úgy érezni, nem is olyan különc. Vagy nem jobban, mint mások. Vagy legalábbis úgy nyitja meg a szelepeket, ahol a feszültséget kiengedi, hogy az nem rombolja sem önmagát, sem másokat – ez is valami, nem is kevés. 

    Imádtam a Toruval való párbeszédeiket, némelyiken hangosan felnevettem, és szükség is volt a Midori által hozott pezsgésre – Torunak is, nekem is – a komor hangulat megtöréséhez ebben a regényben, ahol túlontúl sok fiatal szereplő menekül öngyilkosságba.

    Titanilla és Quintipor (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

    Aranykoporsó

    Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Móra Ferenc Aranykoporsója, mely egy ideig titkolta, hogy szerelmes regény (is). A történet az ókori Rómába visz, és lassan, szinte észrevétlenül bukkan fel és erősödik meg benne a szerelmi szál, hogy végül minden mást maga mögé utasítson. Titanilla, a társcsászár lánya és Quintipor, a felszabadított rabszolga szerelme szép és árnyalt, és nem válik közhelyessé egy pillanatra sem. Nem könnyű helyzetből indulnak, Quintipornak engedély nélkül szó szerint rá sem szabadna nézni a lányra. Egy lassan átalakuló úrnő-szolga viszonyt látunk, melyben Titanilla eleinte gúnyos-játékos évődéseit lassan mélyebb érzelmek váltják fel, és Quintipor félelme és tartózkodása is átadja a helyét másnak. 

    Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, ami annyiban jogos, hogy ókori helyszínen zajló tragikus szerelem ez is, de szerintem szebb és mélyebb történet, mint Rómeó és Júliáé (amit én annyira sosem szerettem egyébként).

    Most ti jöttök, meséljetek, kik a legendás, feledhetetlen szerelmes párok még?

  • Az online térből ömlő negativitás

    Az online térből ömlő negativitás

    Ezt mennyiszer hallom – vagy éppen olvasom (természetesen online): hogy mennyire sok a negativitás az interneten, a hírek, az alattuk lévő kommentek, a Facebook-megosztások, és az azok alatti kommentfolyamok, olykor gyűlölködő kommentcunamik. Az utóbbi évben rossz hírekből amúgy sem volt hiány, ráadásul életünknek egyre nagyobb része szorult az online térbe, úgyhogy igazán megértem az ilyen kifakadásokat, gyakran így érzek én is.

    Egy dologról mégis mintha megfeledkeznénk: mi döntünk arról, mit olvasunk el, mit osztunk meg, és ezzel a döntéssel nemcsak magunkra, hanem másokra, és az online közösségre is hatással vagyunk.

    Egyrészt értem, hogy mindenki tájékozott akar lenni, és a pszichológusok régóta tudják azt is, hogy a negatív érzések erősebb reakciót váltanak ki belőlünk, mint a pozitívak. Ha látunk két cikket, az egyiknek a címe “A nyár legjobb filmjei”, a másiknak meg, hogy “10 hiba, amit a legtöbb szülő elkövet”, na vajon, melyikre lesz nagyobb ingerünk ráklikkelni? Persze, ez attól is függ, szülők vagyunk-e, de lehetett volna a második cikk címe történetesen “3 hiba, ami végzetes lehet az első randin”, ha tinimagazint írunk, vagy “Mibe buknak bele a legtöbben lakásvásárlásnál?”, ha fiatal középosztálybeli párok a célcsoportunk.

    Amikor egy cikk címe bármilyen formában is azt érezteti velünk, hogy valamiből kimaradtunk, valamit elrontottunk, vagy valamit nem tudunk, amit mindenki más igen, akkor nagy eséllyel kattintunk. Érzékenyek vagyunk a félelemre, résen vagyunk és hevesen reagálunk, és ennek nyilván evolúciós oka is van. Nagyobb eséllyel maradt életben, aki akkor is félt, mikor nem kellett volna, mint az, aki egyszer nem félt, amikor kellett volna – és utána egy kardfogú tigris gyomrában végezte. Ez pedig valamilyen szinten talán mind a mai napig így van, mert félni jobb túlélési stratégia, mint nem félni. (Más kérdés, hogy a lelki egészség szempontjából viszont nem jó félelemben élni, és az örökké aggódó emberek társasága gyakran terhes tud lenni.)

    De visszakanyarodva a hírekhez, azért negatív a legtöbb, mert ez vált ki érdeklődést a legtöbb emberből. A tévék, újságok és minden egyéb hírszolgáltató érdeke pedig az, hogy minél több ember figyelmét minél hosszabb időre magához ragadja. Így működik a Facebook is. Gondolom, senkinek nem újdonság, hogy a hírfolyamban nem csak simán egymás után jelennek meg a közzétett bejegyzések, hanem a Facebook ezeket priorizálja. Arra ugyan pontos szabályokat nem árulnak el, hogyan, de annyi tudható, hogy a “releváns” és “érdekes” tartalmak előnyt élveznek, hiszen a Facebook érdeke is az, hogy mindenki minél tovább görgessen és olvasson az oldalon.

    Miért írom le ezeket? Épp ezért, mert a mi érdeklődésünk formálja azt, hogy mit kínálnak nekünk. Az online világban különösen nehéz megszerezni és megtartani a figyelmet, és gyakran csak megosztó vagy negatív tartalmakkal sikerül, melyek sok emberből nagyon erős érzelmeket váltanak ki. Ők aztán meg is osztják a cikket olyasféle kísérőszöveggel, hogy “mekkora barmok ezek, komolyan, olvassátok el…”, meg kommentelnek alá, hogy “az is hülye, aki ilyet ír”, vagy veszekszenek “hülye vagy”-“nem, te vagy a hülye” stílusban. És ezzel mit érnek el? Például azt, hogy a Facebook algoritmusai az adott cikket releváns és érdekes tartalomnak ítélik, hiszen milyen sok reakciót kivált az emberekből, és ezért még több ember hírfolyamába bekerül, akik közt megint lesz néhány, aki indulatból ráugrik… Az ördögi kör bezárul.

    Annak ellenére is, hogy mindezzel tisztában vagyok, eléggé meglepett a legutóbbi blogbejegyzésem sikere. Nem szoktam direkt negatív témákat használni arra, hogy növeljem a látogatók számát a blogon, és ezt a bejegyzést sem ezért írtam. Csak arról volt szó, hogy kivételesen nem olyan könyvek kerültek terítékre benne, amik tetszettek, hanem olyanok, amik nem.

    Mi lett az eredménye? Soha egy bejegyzésem sem lett ilyen gyorsan és ennyire népszerű, és soha nem kaptam rájuk ennyi reakciót és kommentet különféle Facebook-csoportokban. Ha csak az lenne a célom, hogy minél több olvasóm legyen, levonhatnám az egyszerű következtetést: érdemesebb a negatív témákra koncentrálni, mert láthatólag az emberek sokkal szívesebben olvasnak és beszélnek arról, amit nem szeretnek, mint amit igen.

    Mi következik ebből? Az, hogy az online világ (is) olyan, amilyenné tesszük. (És nem, nem fogok direkt olyan könyveket keresni, amiket aztán jól lehúzhatok a blogon, viszont én nem is abból élek, hogy hányan olvassák a blogomat.)

    Igenis hiszem, hogy van beleszólásunk abba, milyen tartalmakat olvassunk, mégpedig épp azzal, hogy azokat olvassuk, amiket értékesnek tartunk, azokat osztjuk meg, és azok alá írunk kommentet, segítve ezzel, hogy az online algoritmusok az ilyen cikkeket ítéljék hasznosnak, és jutassák el minél több emberhez. Ha a megosztó, színvonaltalan, negatív vagy agresszív tartalmakra ugrunk, azzal kizárólag csak azt bizonyítjuk, hogy ezek a tartalmak képesek legjobban megragadni a figyelmet, ezért egyre több lesz belőlük, mi pedig sopánkodhatunk, hova jutott a világ.

    De szeretnék egy-két megosztást, hogy ez minél többekhez eljusson! 😛

  • 5 népszerű regény, amit nem szerettem

    5 népszerű regény, amit nem szerettem

    Tényleg jó ötlet olyan regényekről írni, amik nem tetszettek? Mégis miféle könyvajánló ez? Régen elkezdtem ezt a bejegyzést, sokáig nem fejeztem be, gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e megírni, és közzétenni. Könyvről rosszat írni? Akár klasszikusokról? Hogy képzelem?! Döntésem eredménye ezennel következik itt alább, mert igenis helye van a blogon ilyesminek is.

    Egyrészt, túlságosan egyoldalúnak érzem csak azokról a könyvekről írni, amik tetszettek, még ha ki is emelek néhány dolgot belőlük, ami annyira nem. Ha a jó élményekről írok, a rosszakról miért nem? Másrészt, nem is mindenestől rossz olvasmányélmények ezek, mert volt bennük, ami tetszett, hiszen különben végig sem olvastam volna őket. Csak éppen volt bennük olyan is, ami számomra megbocsáthatatlan, és ami miatt alig vártam már, hogy végre befejezzem őket. De talán éppen ez lesz az, ami a te kíváncsiságodat felkelti.

    A lista ugyanis, mondanom sem kéne, teljesen szubjektív, és ahogy a pozitív könyajánlóknál kiemelem, ami nem tetszett, itt is ki fogom azt, ami igen.

    Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai

    Szóval ez egy híres regény. (Többek között Rory Gilmore egyik kedvenc könyve, ami igen erős érv mellette.) Mark Twain pedig híres író, és olvastam már tőle olyat, amit imádtam. Huck Finn története is lehetett volna ilyen, egy ideig úgy tűnt, lesz is.

    Egyszerre vicces és komoly. Huck Finn egy elhanyagolt, bántalmazott gyerek, aki magára maradt a világban, szabadon nő, mint a dudva. A regény a címhez hűen kalandos, és van egy sajátos hangulata, szinte látom magam körül a Mississippi vidékét, ahol a történet könnyedén nyargal előre. Mégsem könnyed kalandregényről van szó, az árva Huck Finn sorsa, és társának, Jimnek az alakján keresztül felmerülő, rasszizmus körüli kérdések nehéz súllyal terhelik az amúgy szórakoztató történetet. Nem tudtam szívből nevetni egyszer sem, ami jól is van így.

    Mark Twain

    Egészen meg is szerettem a könyvet, mire a végéhez közeledve felbukkant benne Tom Sawyer, akinek a kalandjairól szóló regényt kizárt, hogy valaha elolvassam. Tom ugyanis roppant idegesítő figura, de ami ennél nagyobb baj, hogy felbukkanása olyan rémisztő blődséggé változtatja a történetet, hogy afölött nem lehet elsiklani. Akkor sem értettem, azóta sem, minek kellett őt belekeverni, minek kellett úgy befejezni a regényt, ahogy, számomra ez rányomta a bélyegét az egészre.

    Markus Zusak: A könyvtolvaj

    Ezúttal kortárs szerző könyve, igen népszerű kortárs szerzőjé. Az alapötlet ígéretesnek tűnt: a náci németországban élő kislány, Liesel története, aki nem zsidó, tehát lehetőség nyílik ennek az időszaknak a leggyakoribbtól eltérő feldolgozására, ráadásul a regény elbeszélője a halál. A lelkesedésem azonban nem sokáig tartott, azon kaptam magam, hogy én ezt a regényt bizony unom. Pedig ez nem gyakran fordul elő velem, ráadásul A könyvtolvaj igazán nem nehezen olvasható, sőt, olyan rövidek a mondatok, és olyan mértékben túlzottan tagolt a szöveg, hogy az már számomra idegesítő. Mintha minden második mondat valami kinyilatkoztatás lenne.

    Azért is végig akartam olvasni, de csak arra jöttem rá, hogy azért unom, mert túl van írva, és azért idegesít, mert végig az az érzésem, ez a könyv hatásvadász módon elérzékenyülést akar kicsikarni belőlem. Mikor pedig az összecsapott befejezéshez értem, már csak egy „Ja, most akkor vége?”-szemöldökráncolásra futotta, de annyira nem is sajnáltam.

    Mégis nehezen hittem el, hogy ennyire ne találjak jót benne, ezért elolvastam Zusaknak egy másik könyvét is, Az üzenetet. Ekkor már biztos voltam benne, az a legnagyobb bajom, hogy egyáltalán nem jön be nekem Zusak írói stílusa. Kicsit olyan ez, mint hogy vannak emberek, akiknek minden szava és arckifejezése ideges rángást vált ki az egész bensőmben, mindenféle megmagyarázható ok nélkül. Ők nem tudnak, és talán nem is tehetnek róla, hogy minden megnyilvánulásuk, az egész kisugárzásuk idegesít, de én se tehetek erről, ez csak egy érzés bennem, nem tudatos döntés. Na, valahogy így vagyok Zusakkal is.

    Alessandro Baricco: Háromszor ​hajnalban

    Alessandro Baricco

    Alessandro Baricco a tavalyi évem felfedezettje, három regényét is elolvastam, és teljesen beléjük szerettem. Hát, jelentem, a rózsaszín köd eloszlott, sikerült nagyot csalódnom ezúttal. Pedig a Háromszor hajnalban alapötlete nagyon tetszett: adott három különböző történet, melyekben ugyanaz a férfi és nő szerepel, csak éppen más a helyzetük és az életkoruk, viszont közös elem a szálloda és a hajnal – és adott a szerző maga, aki gyönyörűen ír. 

    Alig egy nap alatt elolvastam a három kis történetet, és ha nem nyüzsögne körülöttem egy fáradhatatlan kis egy éves, akkor talán néhány óra alatt elolvastam volna, mert rövid. A tömörség, persze, nem baj, sőt, épp emiatt nagyon ütős is lehet, de ez nem lett az. Üres, nem nagyon kaptam tőle semmit, talán néhány kósza gondolatfoszlányt, azok is csak lógnak a levegőben. A stílusa sem tetszett, nem találtam benne azt a szépséget, amivel a Tengeróceán, a Selyem és a Novecento elbűvölt, a tőlük megszokott mélységnek meg végképp nyoma sem volt. Még írni sem tudok róla ennél többet, annyira nincsen benne semmi. Nem hiszem, hogy soha többet ne olvasnék Bariccót, de nem esik nehezemre pihentetni kicsit.

    Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

    A Doris Lessingtől olvasott első regény (A fű dalol) is annyira tetszett, hogy alig vártam a következőt. Amivel aztán nagyon-nagyon hosszú idő alatt végeztem, félre is tettem néhányszor, és nem elsősorban azért, mert hosszú – pedig hosszú, de önmagában ezzel nekem sosem volt bajom. Az arany jegyzetfüzet is inkább azért nem tetszett, mert hosszúnak érződött, mivel nem kötött le.

    Doris Lessing

    Elismerem, nagyon sok érdekes témát felvet, és ez ígéretesnek tűnik az elején. Főszereplője, Anna egy feminista, elvált, gyermekét egyedül nevelő írónő az 50-es évekbeli Londonban. Rajta keresztül szó van női identitásról, szerelemről, írói válságról, családi traumákról, normális és nem normális közti határról. Lényeges szerep jut barátnőjével, egy idősebb, szintén elvált, szintén feminista nővel való kapcsolatának. Valamint ott van Anna négy jegyzetfüzete: egy a múltjába visz vissza, egy a politikai nézeteiről szól, egy az érzelmi életéről, egy pedig a mindennapjairól. Majd lesz egy ötödik is, arany színű. A jegyzetfüzetek további témákat hoznak be. Valamint van még regény a regényben is.

    Miközben rágtam át magam mindezen, egyre inkább visszaütött a sok téma. Úgy éreztem, annyi mindenről akar szólni a könyv, hogy végül igazán semmiről nem szól. Valahol a felénél szét is esett számomra teljesen. A szálak közül volt egy-kettő, ami már éppen magával ragadott volna, de azután megszakadtak, jött valami új, majd megint másvalami, és túl sok idő telt el, mire visszatért a regény egy adott szálhoz. Végig az volt az érzésem, hogy mikor épp belemerülnék valamibe, hirtelen kizökkent, más lesz a téma, az idő, a helyszín. Ráadásul némelyik szál nagyon száraz volt, és untatott, például a politikai eszmefuttatások.

    Érdekes gondolatok és kérdések bukkanak fel ugyan időnként a káoszból, de ez kevés volt ahhoz, hogy összességében megszeressem a regényt. Noha egyáltalán nincsen bajom azokkal a művekkel, melyeket lassan kell emészteni, közben filózni rajtuk, itt az volt a baj, hogy emellett hiányzott az, amitől regénynek, teljesnek érezzem, ne csak mindenféle elszórt jegyzetfüzet lapok egymás után rendezgetésének.

    Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet

    Hadd szögezzem le, én úgy szoktam regényt olvasni, hogy minél inkább függetleníteni próbálom az írótól, személyének aktuális megítélésétől, és ez jól is megy. Tudom, Wass Albert ellentmondásos személyiség, és nem is rég volt róla újabb vita, hogy miért pont az ő regénye legyen kötelező. Ezekkel most nem szeretnék foglalkozni, csak magával a regénnyel, ami egyébként az első könyv, amit olvastam tőle.

    Wass Albert

    Majdnem meg tudtam szeretni. Bár a történet fájdalmas, de sodró is, és nem hagy nyugodni. A második világháború utáni, Magyarországtól elszakított Erdélybe visz, és főhősén, egy egyszerű községi erdész fiának történetén, küzdelmein és tragédiáján keresztül személyes közelségbe hozza azokat az igazságtalanságokat, melyeket a történelemkönyvekből mindenki ismerhet. Azt hiszem, maga a téma is hiánypótló: a határon túlra került magyar kisebbség hányattatott sorsa Trianon és a kommunizmus kettős súlya alatt.

    Mégis, az elejétől kezdve zavart valami. Hiába a megdöbbentő történet, az Erdély tájai, szépsége iránti szeretet, hiába, hogy olyan pontosan villantotta fel a kommunizmus igazi arcát, melyben olyan nehéz megtalálni, ki a valódi bűnös, mivel a rendszer mindenkit megront, cinkossá tesz, mégis, mégis, valami mindig megzavarta a katarzist. Nem is tartott soká rájönni, mi az, már az első királyi Magyarország szentséges törvényeire való hivatkozás rádöbbentett: a pátosz, a múlt érzelmes és hamis eszményítése. Mellé pedig betársult egy olyasfajta magyarságtudat, amit rendkívül rombolónak tartok.

    „Velünk, magyarokkal, csupa igazságtalanság esett a történelem folyamán, mindig, mindenki velünk szúrt ki, és most már végre igazságot kell nekünk szolgáltatni.” Ilyesféle gondolatok kísérik végig a regényt, és ezzel a sérelemre épülő magyarságtudattal engem ki lehet kergetni a világból. Nem azért, mert a sérelem jogosságát vonom kétségbe (bár azt, hogy csak a magyarokkal szúrt volna ki a világ, és velük a legjobban, azt azért a világtörténelem teljesebb ismeretének fényében igenis kétségbe vonom). Hanem azért, mert azt nem tudom elfogadni, hogy a hazaszeretet elsősorban a sérelmekhez való ragaszkodást és az igazságtétel követelését jelentse, aminek a rögzülése még generációkkal később is rombol.

    Mert hibást keresni könnyebb, mint megoldást, mert duzzogva verni az asztalt, hogy valaki itt tegyen igazságot (miközben az élet általában nem igazságos, sem nemzeti, sem személyes, sem semmilyen szinten), könnyebb, mint tenni valamit, ami előre visz. Azt pedig, hogy Wass Albert regénye olyan egyértelműen ezt a magyarságtudatot sulykolja mint egyetlen igazit, azt nem tudom neki megbocsátani.

    Te olvastál mostanában olyan könyvet, amit sokat ajánlottak és szerettek, neked mégsem tetszett?