Kategória: Könyvajánló

  • Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    Amit sohase mondtam el – Celeste Ng regényét olvastam

    „Lydia ​halott. De ők még nem tudják” – kezdődik Celeste Ng regénye, az Amit sohase mondtam el, fülszövege alapján thriller, de ezt rögtön kijavítanám, szerintem ugyanis családi dráma. Ja, hogy ilyen csak filmben van? Akkor családregény. De őszintén szólva, néhány más, kortárs amerikai regényhez hasonlóan ezt is kicsit olyan volt olvasni, mint filmet nézni. Amerikai filmet, természetesen. Valószínűleg a sűrű jelenetváltásokkal dolgozó, időben a jelen és múlt között gyakorta ugráló, a feszültséget egyre fokozó cselekményvezetés miatt támadt ilyen érzésem, és önmagában ez se nem bók, se nem kritika, csak egy megállapítás.

    Ha nem olvastam volna korábban az írónő második regényét, a Kis tüzek mindenütt címűt (igen, úgy alakult, hogy azt olvastam tőle először), akkor, azt hiszem, sokkal jobban tetszett volna az Amit sohase mondtam el. De kezdem az elején.

    Miről szól?

    A történet a 70-es években játszódik, egy Ohio állambeli kisvárosban, középpontjában pedig az öttagú Lee család áll: az amerikai-kínai vegyes páros, Marilyn és James, illetve három gyerekük, Nath, Lydia és Hannah. Bár a regény Lydia halálával kezdődik, amiről hamarosan családja is tudomást szerez, mivel holttestét a házukhoz közeli tóban találják meg, a thriller-elemeknek ezzel nagyjából vége is.

    Ahogy a cím utal is rá, a történet sokkal inkább arról szól, milyen kimondatlan dolgok, sebek, csalódások, vágyak és elvárások határozzák meg a Lee család tagjainak életét, hogyan borul fel a család beteges egyensúlya Lydia halálával, másodsorban pedig arról is, milyen a be nem fogadás és a be nem illeszkedés fájdalma. Persze, azért arról is, mi Lydia halálának az oka, de ez szorosan hozzátartozik a családi témához, nincsen bűnügyi szál.

    Hogyan ne neveljünk gyereket?

    Na, a Lee család a regényben ezt tökéletesen példázza. A csinos és okos, orvosi arrierjét a családért feladó Marylin, és a kínai származású, de már Amerikában született, mégis minden amerikai közösségből kilógó James mindketten boldogtalan emberek, akik eltemetett álmaikat és reményeiket kedvenc lányukra, Lydiára vetítik – anélkül, hogy ezt észrevennék. Tehetséges fiukat és szeretetre sóvárgó kisebbik lányukat szinte teljesen elhanyagolják, a család középpontjában Lydia áll, aki viszont összeroppan a figyelem és az elvárások kereszttüzében. Bár ő szüleinek szeme fénye, sem anyja, sem apja nem veszik észre, mennyire szenved, és mennyire nem ismerik őt.

    Emellett sem Marylin, sem James nem beszélnek soha semmilyen fontos dologról sem egymással, sem a gyerekekkel. „Így hát amikor James aznap este hazajött, ő csak annyit mondott: – Meghalt az anyám. – Aztán visszafordult a sütő felé, s hozzátette: – Meg a füvet is le kell nyírni. – És James megértette: ez még egyszer nem kerül szóba köztük.”

    A regény legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy Celeste Ng jól érzékeltette a szinte észrevétlenül, hosszú évek alatt kialakuló, mindenkit boldogtalanságba betonozó családi dinamikát. Minden szereplőt meg lehetett érteni, és az írónő ítélet nélkül, aprólékosan, néha szinte szájbarágósan rajzolta ki a jelen és a múlt darabjaiból a családtagok motivációit, érzéseit. A Lydia halála után bekövetkező egyensúlyvesztést és újrarendeződést is döbbenetesen, valósághűen visszaadta vissza.

    Mi nem tetszett?

    Az írónőnek eddig megjelent két regényét olvasva nem tudtam nem észrevenni, hogy pont ugyanaz a recept alapján készültek. Mindkettő egy döbbenetes ténnyel indít – ez esetben Lydia halála, a másik könyvben az, hogy Izzy felgyújtotta a házat -, utána pedig múlt és jelen között mozogva kiderül, mi vezetett odáig. A cselekményvezetés, a feszültségnövelés technikái mindkét regényben pont ugyanazok, a nézőpontváltások szintén. A téma is mindkét esetben a családi titkok, de ez önmagában még nem zavarna, hiszen ez egy elég mély és örök téma, amit nagyon sok szempontból meg lehet közelíteni – és ez szerintem sikerül az írónőnek.

    Persze, miért ne használna valaki egy receptet, ha az bevált? Nyilvánvalóan ez a helyzet itt is, mindkét regény nagyon sikeres lett, csak épp én nem kedvelem az ilyesmit, ahogyan a sikeres filmek folytatásait sem, meg a sorozatokat úgy általában sem könyvben, sem filmben. Ha már itt tartunk, Celeste Ng esetében is az első lett „az igazi”, az Amit sohase mondtam el kicsivel jobb regény, mint az őt követő Kis tüzek mindenütt. (A két történetnek semmi köze egyébként egymáshoz, csak a megírásuk módja miatt hasonlítottam őket a filmes folytatásokhoz.)

    A kissé hatásvadász cselekményvezetés itt is zavart egy picikét, ahogy a másik regényénél is, de az ítélet nélküli, súlyos témákhoz érzékenyen nyúló elbeszélés itt is bőven ellensúlyozta ezt. A cselekmény pörgetése azonban nem tett jót a nézőpontváltásoknak. A történetet ugyanis felváltva látjuk a család öt tagjának szemszögéből, de időnként olyan gyorsan és hirtelen váltunk szemszöget, hogy nekem az már zavaró volt, éppen beleéreztem volna az adott szereplő lelkivilágába, de már ott is kellett hagyni.

    Akkor érdemes elolvasni?

    Összességében mégsem bántam meg, hogy elolvastam, mert izgalmas és elgondolkodtató családi történet a kommunikáció hiányának, a ki nem mondott elvárásoknak a pusztító hatásáról. A fő téma, a szülők által cipelt terheknek a gyerekekre pakolása, elég klisés manapság, de az írónő hús-vér szereplőkön, finoman kibontott történeten keresztül hozza ezt közel, ami miatt mélyebben érint, nagyobbat üt. Aki viszont nem tudja megbocsátani az oly sok amerikai bestsellerre jellemző hatásvadászatot, annak nem fog tetszeni.

  • Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Miért a Jane Eyre az egyik legnépszerűbb angol klasszikus?

    Egy árva kislány, Jane Eyre története a 19. századi Angliából – mi van ebben olyan különleges és feledhetetlen? Az elején kicsit mintha Copperfield Dávid történetéhez hasonlítana, csak éppen „lányban”, később viszont a gótikus és a szerelmes regény elemei jelennek meg. Annyi biztos, hogy nem egyszerűen csak egy lányregény, és hogy, bár Jane karaktere ma már korántsem olyan megbotránkoztató, mint a regény megírásakor, története a mai napig nagy népszerűségnek örvend. Tizenhárom filmfeldolgozás készült belőle (öt még a némafilmek korában), és számtalan színházi adaptáció. Miért ennyire népszerű?

    Erre egyrészt hozhatom válaszként azt, nekem miért tetszett, ez azonban kevés, így megpróbálom elfogulatlanabb érvekkel is kiegészíteni. Noha a rövid válasz nem nehéz: Jane karakterének ereje, és az általa felvetett kérdések, melyek ma is aktuálisak.

    Jane Eyre, egy szerethető és erős női karakter

    Az egyik legszerethetőbb, akiről valaha olvastam, és ez nagyban múlik Charlotte Brontë-on, aki így tudta őt megírni. Jane a megpróbáltatásokkal teli gyermekkorból művelt, erős, bámulatra méltó személyiséggé nő ki, gazdag belső világa felemeli, szegénysége, árvasága és lehetőségeinek hiánya viszont lehúzza. Alakja egymagában könnyedén elvinné a hátán az egész regényt, részben ez is történik. Pedig a cselekmény szintén izgalmas, de azt hiszem, Jane karaktere mellett kissé mégis elhalványul.

    Jane személyisége és gondolkodásmódja a korban szokatlan, ráadásul az írónő már az elején közli velünk, hogy nem kifejezetten szép lány. Abban a korban, amikor a nőket vagy bájaik, vagy vagyonuk tette kívánatossá és esélyessé a házasságra, Jane-nek nem sok esélye lehetett a boldogságra. Az ő története azonban épp ezért lesz különleges. Hiába ingerszegény, szűk környezetben nő fel, mégis érzékeny, okos és bámulatosan gazdag belső világgal megáldott nővé érik. A megpróbáltatások szívóssá teszik, de közben jólelkű is tud maradni.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Szabadságról, a tehetség kibontakoztatásáról, férfi és nő kapcsolatának egyenlőségéről alkotott véleménye messze megelőzi korát, felháborítja korabeli olvasóközönségét. Én egyenesen ambiciózus személyiségnek nevezném, amit még az igen merész Charlotte Brontë sem tett – sőt, talán a mai napig nem igazán pozitív jelző egy nő esetében. (Hm.)

    Nem szokványos szerelmi szál

    Jane bátor, független, törekvő jelleméből következik, hogy nem omlik egykönnyen senki karjába. Megbecsüli a nélkülözés évei után következő nyugodt, biztonságos, ám kissé egyhangú életét, de közben gyakran a hegyeket kémleli, és arról ábrándozik, milyen hatalmas a világ, és ő milyen keveset ismer belőle. Képzelete gyakran kalandozik a hegyeken túli ismeretlenbe, szárnyaló szenvedélyét azonban kiegyensúlyozza önfegyelme és higgadt józansága, mely a Mr. Rochesterrel való kapcsolatából tűnik ki legjobban.

    Jane nemcsak azt tudja, hogy a legigazabb szerelem sem képes eltörölni a társadalom által a férfire és nőre szabott szerepet, sem az egyháznak a társadalom által is szigorúan ellenőrzött szabályait, hanem azt is, hogy nem akar függő helyzetbe kerülni. Jóval fiatalabb, mint Mr. Rochester, de neki van több vesztenivalója is. Sem szeretőként, sem feleségként nem akar alárendelt szerepbe kerülni, és nem is dobja oda mindenét még a szeretett férfi lábai elé sem. SPOILER! Szerelmükben amellett, hogy végül egyenlő társak lesznek, még az is szokatlan, hogy Jane olyan nő, aki elsősorban eszével és intelligenciájával hódítja meg a férfit. SPOILER!

    A korabeli olvasók olyasvalakit láthattak benne, akinek meg kellene adnia magát a szerelemnek, mégis küzd ellene, mi talán inkább olyat, akinek küzdenie kellene, mégis megadja magát végül. Ám az tagadhatatlan, hogy Jane, aki mindent belső indíttatásból tesz, a szerelmet is a maga szabta feltételek között fogadja el. Igaz, hogy ezt megtehesse, ahhoz szükség van néhány hihetetlenebb fordulatra a regény végén.

    Charlotte Brontë: Jane Eyre

    Az egyén felemelkedése

    Jane Eyre azért tud a mai napig közel kerülni hozzánk, mert olyan dolgokért küzd, amik számunkra is fontosak. Nem veti alá magát a konvencióknak, vágyik arra, hogy megtalálja a maga egyedi útját. Identitását sok nehézség közepette kell kialakítania, és mivel a körülötte élők  – szeretetlen család, szigorú iskola, hideg, kiszámíthatatlan munkaadó – ebben nem viszik előre, Jane befelé fordul. Bár környezete nem becsüli őt sokra, legnagyobb ereje mégis az önbecsülése, melynek alapja, hogy képes független maradni, dolgozni, és eltartani magát.

    Charlotte Brontë pedig az egyes szám első személyű narrációval még közelebb hozza őt az olvasókhoz, hiszen a fejébe láthatunk, megismerhetjük kétségeit, belső küzdelmeit. Talán ezt ma már természetesnek érezzük, de néhány évszázada még igencsak újdonságnak számított.

    A jó karakterek örökké élnek

    A Jane Eyre ékes bizonyítéka annak, mennyire sokat jelentenek egy regényben a karakterek, és hogy egy izgalmas, elgondolkodtató történetet is az tesz elsősorban időtállóvá, ha karaktere évszázadokkal később is képes életre kelni az olvasók fantáziájában.

    (Emellett számos kutatás azt derítette ki az elmúlt évtizedben, hogy a nők sokkal többen és többet olvasnak regényeket, mint a férfiak, így aztán nem is csoda, hogy az erős női karakterek és a női lét kérdései, problémái egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, akár klasszikus, akár kortárs művekről van szó. Fiúk, ha nem tetszik, olvassatok többet.)

    Te olvastad a regényt? Miért szeretted (vagy nem szeretted)?

  • Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Történelemből annak idején az ókori Róma volt az egyik kedvenc korszakom, és ez a rajongásom azóta is megmaradt. Róma meg is érdemli, elvégre ott egyszer már minden megtörtént, és a történelem azóta csak ismétli magát.

    Ordító társadalmi igazságtalanságok? Pipa. Őrült diktátor? Pipa. Korrupció? Pipa. Különböző kultúrák és vallások keveredése, vérengzések, feszültségek? Pipa. Kenyeret és cirkuszt a népnek? Azóta is. Mindenféle államforma köztársaságtól a különféle tekintélyuralmi rendszerekig, külső és belső háborúk, intrikák, botrányok, válságok… egyszóval a régi Rómában minden társadalmi és politikai jelenségre lehet példát találni. Aki izgalmat keres, talál, aki tanulságot, az is.

    Nem is csoda, hogy ez a korszak a művészetekben is népszerű, és sokan regényben is megörökítették a Római Birodalom egy-egy időszakát. Ezen regényekben egyesek párhuzamot vélnek felfedezni azzal a korral, melyben az adott író élt és alkotott, de ez nyilván a véletlen műve. A mi jelenünkkel fennálló párhuzamok meg még inkább. Vagy nem.

    Mindenesetre olyan magyar regényeket hoztam most nektek, amiket az ókori Róma iránti  érdeklődésemnek köszönhetően vettem kézbe, és amiknek köszönhetően még jobban megismertem, megszerettem (és megutáltam) azt a kort. Mielőtt pedig azt hinnétek, hogy csupa komoly, unalmas olvasmány következik, hozzáteszem, hogy nagyon is sodróak és érdekesek ezek a regények. Hát hogyisne, mondtam, hogy Róma tele van feszültséggel, érzelemmel és intrikával.

    (A kiemelt képen pedig az a Róma, ahova én repültem el, amikor még lehetett ilyesmit.)

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    Móra Ferenc

    Kezdjük ezzel, mert ez volt nekem a legnagyobb meglepetés. Mórát korábban nem kedveltem, és ezt az általános iskolában olvasott Kincskereső kisködmönnek köszönhetem. Nem is emlékszem már, miért szereztem be az Aranykoporsót, de pihent nálam vagy két évig, mire rászántam magam. Nem bántam meg!

    Politika és szerelem keveredik ebben a regényben, mely úgy tud részletgazdag lenni, hogy mégsem válik unalmassá. A történet Diocletianus császár idejébe visz vissza, aki új korszakot teremtett a Római Birodalomban, egyben pedig az első és utolsó olyan római császár volt, aki önként mondott le hatalmáról, és vonult vissza. Egyébként autokratikus kormányzásáról és a véres keresztényüldözésekről vált híressé.

    Khm. Meg sem próbálom néhány mondatban ismertetni azt a bonyolult korszakot, aminek a végéről a teljes regény szól, különben sem tudnám ezt olyan érdekesen tenni, ahogy Móra. Ő ugyanis Diocletianus császárt emberközelből mutatja, nem tanulunk róla, hanem megismerjük őt a történeten keresztül. Mégpedig elég árnyaltan és hitelesen, mint utólag ellenőriztem is.

    A hitelesség, persze, nem zárja ki azt a fiktív szálat, melyben a szerelmi történet bontakozik ki, eleinte annyira lassan, hogy szinte fel sem tűnik. A társcsászár lányának, Titanillának és egy rabszolga, Quintipor szerelmének a bemutatása lehetne közhelyes, erőltetett vagy csöpögős, de számomra egyik sem volt. Árnyaltan volt kibontva ez is, az úrnő-szolga viszony lassan változott, játszadozásból valódi szerelemmé mélyült. S a politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás” fejezetcímeknek megfelelően szívszorító vége lett. Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, de szerintem szebb annál.

    Márai Sándor: Rómában történt valami

    Márai Sándor

    Máraiban még sosem csalódtam, és ez a regény újabb bizonyosság, hogy nem is fogok. A Rómában történt valami szellemes és könyörtelenül igaz, igazi csemege azoknak, akik fogékonyak a szatirikus humorra. Történelmi regény, mely Julius Caesar idejébe visz vissza, pontosabban közvetlenül a Caesar halála utáni napokba.

    Miről szól? Leginkább a történelemről, mely nem világrengető, nagy események sorozata, hanem nagyon is hétköznapi és unalmas, és az emberről, aki mit sem változott azóta. Tulajdonképpen egy körképet látunk, melyben a lényegesnek tűnő alak, Julius Caesar nem szerepel, de szerepel mindenki más: udvaroncok, talpnyalók, kegyvesztettek, száműzöttek, számítók, haszonlesők, lemaradók, kimaradók, érdektelenségbe csömörlöttek. Nemes, polgár, költő, orvos, szerető, rabszolga.

    Minden fejezet egyikük szemszögéből láttatja Caesar halálát. Szerintem már maga ez az ötlet is lenyűgöző, hát még a megvalósítás! Találó, fanyar, cinikus, és szólhatna bárkikről, bármikor, mert annyira az örököt és emberit ragadja meg. Nem túl szívderítő egyébként, de ez már igazán nem Márain múlik.

    Kosztolányi Dezső: Nero, ​a véres költő

    Kosztolányi Dezső

    Néró császár híres arról, hogy felgyújtotta Rómát, és arról is, hogy ő kezdte üldözni a keresztényeket, Kosztolányi azonban nem erről a Néróról ír. Regényének középpontjában az a Néró áll, aki középszerű, és ezt tudja is magáról, de minden hatalmában álló eszközzel változtatni akar rajta – hatalma és eszközei, azok pedig vannak.

    Látjuk a fiatal Nérót, aki szép reményekkel lép trónra, majd a bármi áron kitűnni akaró Nérót, aki minden kegyetlensége ellenére is szánalmas figura marad. A tehetséget irigyli másoktól, és mivel neki nincs, művészi sikert a hatalmával próbál meg kicsikarni. Aki nem hódol előtte úgy, ahogy elvárja, arra kíméletlenül lesújt.

    De többről is szól Kosztolányi regénye, mint Néróról. A római császár történetét felhasználva művészet és hatalom viszonyát boncolgatja, valamint érzékletesen mutatja be, hová vezet, ha egy középszerű ember kezébe hatalom kerül. Hát igen, erre is lehet párhuzamot találni a későbbi korokban…

    Neked van kedvenc ókori Rómában játszódó regényed?

  • Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate: Elrabolt életek – Az örökbefogadás sötét oldala

    Lisa Wingate 2017-ben megjelent regénye, az Elrabolt életek igaz történeten alapul, ami különösen súlyos olvasmánnyá teszi ezt az érzékeny témáról szóló, izgalmas és szívszorító könyvet. A szerző maga egyébként újságíró, és regényében egy ténylegesen megtörtént, 1950 környékén kirobbant, majd elaltatott botrányt tár fel, melynek részleteire csak az 1990-es években derült fény.

    A regény valós alapja

    Georgia Tann, aki évtizedeken keresztül tetszelgett az árvák megmentőjének és védelmezőjének szerepében, valójában gyakran mélyszegénységben élő szülőktől csalta ki vagy lopta el gyerekeiket, akiket aztán a Tennessee Gyermekotthonba vitt, hogy később jó pénzért eladhassa őket dúsgazdag gyermektelen örökbefogadó szülőknek. Voltak nők, akikkel szülés után, a fájdalomcsillapító hatása alatt írattak alá nyilatkozatot, melyben lemondtak gyermekükről, másoknak pedig azt hazudták, hogy gyermekük halva született, miközben a csecsemőt jó pénzért adták el valamelyik másik államba, örökbefogadásra várakozó szülőknek. Utóbbiakat szintén zsarolták, a gyermek visszavételével fenyegették.

    A gyerekkereskedelem három évtizeden át folyt, hatóságok, orvosok, szociális munkások is be voltak vonva, politikusok falaztak neki. Amikor mégis kirobbant a botrány, a sok érintett befolyásos ember közbelépésére hamar el is altatták, a gazdag örökbefogadók közt politikusok, színészek és más közéleti személyiségek is voltak. A részletekre negyven évvel később derült csak fény, így a gyermekeiket elvesztő szülők, és az egymástól elszakított testvérek közül csak néhányan találták újra egymásra, magánnyomozók segítségével. A gyermekek nevét és születési adatait ugyanis az árvaházba kerüléskor megváltoztatták, hogy ezáltal se derülhessen fény valódi kilétükre.

    Miről szól az Elrabolt életek?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Lisa Wingate regényének szereplői nem valós személyek, de történetükben előbukkannak azok az elemek és események, melyekről az érintett gyerekek és családok később beszámoltak. A regény két szálon fut, de mindkét szál ugyanazon esemény felé közelít két irányból: a szétszakított Foss család tragédiájához.

    A régebbi szál May története, aki öt testvérével és fiatal, tanulatlan, de szerető szüleivel egy lakóhajón él a Mississippin. Az anyát következő szülésekor kórházba kell vinni, a magukra hagyott gyerekeket pedig, akik közül a tizenkét éves May a legidősebb, Georgia Tann emberei erőszakkal behurcolják a gyermekotthonba. May emlékein keresztül tudjuk meg, hogyan bántak a testvérekkel az otthonban, hogyan próbáltak visszajutni szüleikhez, és mi lett későbbi sorsuk.

    A másik cselekményszál két generációval később játszódik, May már nagymama korú. Ennek főhőse Avery Stafford, a jómódú politikus családba született jogász, aki véletlen bukkan rá egy családi rejtélyre, és ahogy egyre több részletét ismeri meg, egyre kevésbé képes abbahagyni a kutatást, míg meg nem tudja a teljes igazságot.

    Mit tetszett benne legjobban?

    May története döbbenetes. Részletes kutatómunka áll mögötte, és Lisa Wingate a fiktív szereplők sorsán keresztül, a gyermek May szemszögéből nagyon hatásosan meséli el a szívszorító családi drámát, érzelmileg teljesen a hatása alá kerültem (gyanítom, mivel nekem is van gyerekem, még sokkal jobban, mintha nem lenne).

    Az Elrabolt életek emellett az örökbefogadás kérdéséről is elgondolkodtat, ami – mint a legtöbb téma az életben – nem teljesen fekete vagy fehér. Van az a klisé, hogy önző, aki nem vállal gyereket. Arról viszont kevésbé szoktunk beszélni, hogy a gyerekvállalás is éppoly önző érdekből történhet (a szülők szeretnének gyereket, ez az ő vágyuk), és innen át lehet esni a túloldalra is: mivel annyira vágyom egy gyerekre, ezért jár nekem, és ha nem adatik, akkor valaki adjon.

    A gyerekkereskedelmi botrányt az 50-es években azzal altatták el, hogy végső soron a gyerekek többsége jó helyre került, a szegénységből a jólétbe, minek ezt bolygatni… Mintha a szegény gyerekek problémájának egyik megoldása az lenne, hogy adjuk őket örökre jómódú gyermektelen pároknak. 

    Bármennyire is borzasztóak azonban egyes mozzanatok a könyvben, valamennyire kiegyensúlyozza őket az, hogy a regény a jövőbe is néz, és a testvéri szeretet erejéről, a továbblépésről is szól, valamint arról, hogyan hatnak a régóta lappangó családi titkok a későbbi nemzedékre. Ami, ha már szóba került, térjünk is át arra, mi nem tetszett annyira…

    Mi nem tetszett?

    Lisa Wingate: Elrabolt életek

    Avery cselekményszála sokkal lényegtelenebbnek és súlytalanabbnak tűnik, May és Avery szemszögének fejezetenkénti váltakozása pedig csak még jobban ráerősít erre. Kicsit az volt az érzésem, mintha a jelen nem is lenne lényeges, Avery történetének legizgalmasabb eleme a múlt és annak titkai.

    Értem, persze, hogy a May történetében szereplő események sokkal súlyosabbak, mint Avery életének bármely dilemmája, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna ezeknek jobban a mélyére menni, és rajtuk keresztül Averyt is közelebbről megmutatni. Valamennyire elkezdett az írónő idővel kapirgálni abban, hogy Avery élete mennyire előre megtervezett, családja és ő maga is mennyire kifelé él, hogy ebben a látszatéletben nem találja önmagát, de sajnáltam, hogy olyan későn került erre sor, és akkor is gyorsan szép „happy end”-be fordult a rendesen ki se bontott történet.

    A regény élvezhetőségén azért nem ront jelentősen ez a cselekményszál, mert a múltat feltáró részei fenntartják a feszültséget és az izgatott várakozást, csak hát, lehetett volna még jobb. Mert fontos a múlt, de a későbbi generációknak már főleg a jelenre gyakorolt hatása miatt, hiszen mégiscsak a jelenben élünk.

    Te olvastál a közelmúltban családregényt? Ajánlanád másnak?

  • Egy engedelmes lázadó: Molnár Borbála, az első magyar költőnő

    Egy engedelmes lázadó: Molnár Borbála, az első magyar költőnő

    1760. Kislány születik, Molnár István nemesi származású református tanító leánya. A korban szokatlan módon a kis Borbálát édesapja megtanítja olvasni, ám a szokatlan dolgoknak ezzel nincs vége, sőt, itt kezdődnek.

    A szokatlan életút már önmagában lázadás?

    Írni Borbála már magától, lopva tanul meg, édesapja szerint ugyanis egy lánynak nincs ilyesmire szüksége, úgyis csak bugyuta szerelmes leveleket firkálna. Bár iskolába nem járhat, szívesen tanul együtt otthon két öccsével, később pedig saját fiaival. Mindent elolvas, ami a kezébe kerül.

    Anyja fiatalon, 17 évesen férjhez kényszeríti egy jómódú gazdához, akit Borbála nem szeret. Bántalmazás, alkoholizmus, tehetetlen feleség, az eseményeket részvéttel, de csendben és tétlenül figyelő falu. „Azok a régi szép idők.” De ebből a fájdalomból születnek Borbála első versei, melyek a női élet problémáit tárják fel.

    Mihelyt bevezetik a polgári válást Magyarországon, Borbála beadja a válópert, de a halál hamarabb választja el tőle a férjét. Nem házasodik újra, egyedül neveli fel és iskolázza három fiát. Elválni, gyerekeket nevelni egyedülálló nőként – csupa szokatlan, akkoriban enyhén szólva is megrökönyödést kiváltó döntés.

    Mecénások és az első magyar költőnő

    Hát még azért milyen ferdén néznek rá sokan, hogy nem elég, hogy nőként irkál, de még idegen férfiakkal is levelezik! Pedig Borbála mindezek ellenére nem tipikus lázadó, pedáns és szorgalmas háziasszony, éveken át csendben tűrő feleség, és anyai kötelességeit sosem téveszti szem elől. Csakhogy egy olyan korban él, amikor nemhogy az írás, de az olvasás sem számít mindennapos elfoglaltságnak a nők körében, ha pedig mégis olvasnak, szinte közügynek számít: mit olvashat egy nő?

    Borbála néhány jó szemű és szándékú támogató segítségével (ők azok a bizonyos férfiak, akikkel oly gyanús levelezést folytat) kerül be az irodalmi életbe, kiadják első könyvét. Saját érzéseit, boldogtalan házasságát, fájdalmait önti versbe, és első olyan költőnőnk lesz, akinek nyomtatásban jelennek meg magyar nyelven írott versei.

    Borbála levelezőpartnerei közt azonban nemcsak férfiak voltak, akadt ott egy másik nő is, akire szintén emlékszik az utókor: az erdélyi Újfalvy Krisztina költőnő, akivel közös kötetet is megjelentettek Barátsági vetélkedés címmel, melyben mindkét nem, nők és férfiak hibáit taglalják szórakoztató módon.

    Újhelyi poétriánk: Molnár Borbála élete

    Martinák Jánosné: Újhelyi poétriánk

    Molnár Borbála sok szempontból hagyományos, más szempontokból viszont nagyon is kirívó életét Martinák Jánosné Újhelyi poétriánk című könyvéből ismertem meg, melynek fejezetei a költőnő életének egy-egy időszakát mutatják be, gyermekkorától kezdve unokái terelgetéséig, majd haláláig. Portré egy nőről, akinek pont az a nehéz, előre elrendelt asszonysors jutott, mint számos társának a korban, ám aki a maga és mindannyiuk nevében leírta és könyvben megjelentette ennek a sorsnak a darabkáit.

    A könyvért pedig hálás köszönet a szerzőnek és kedves olvasómnak, aki általa újabb elfeledett szeletét ismertette meg velem a magyar irodalomnak, és remélem, a bejegyzésemen keresztül másokkal is.

    Te milyen magyar költőnőket ismersz és szeretsz?

  • Angol klasszikusok könyvkihívás 2021

    Angol klasszikusok könyvkihívás 2021

    Annak örömére, hogy a tavalyi könyvkihívást nem teljesítettem, meg a tavalyi év úgyis megy a levesbe, most újba kezdek. Mivel az angol klasszikusokat nagyon szeretem, de közel sem elég jól ismerem, ez az év róluk (is) fog szólni. Havi egy kijelölt regénynél maradok, mert tudom, úgyis pillanatnyi szeszélyeimtől és egyéb hirtelen jött ötlettől (és ajánlástól) vezérelve fogom majd a többi olvasmányt választani, és szükségem van erre a szabadságra, hogy izgatottan olvashassak. Szóval a lista a következő:

    1. William Makepeace Thackeray: Hiúság ​vására
    2. Charles Dickens: Copperfield Dávid (újraolvasás)
    3. Oscar Wilde: Dorian ​Gray arcképe
    4. Jane Austen: Emma (újraolvasás)
    5. Charles Dickens: Szép remények
    6. Jane Austen: A mansfieldi kastély (újraolvasás)
    7. Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
    8. Wilkie Collins: A ​fehér ruhás nő
    9. Anne Brontë: Agnes ​Grey
    10. Anthony Trollope: Hitek ​és remények
    11. George Meredith: Az ​önző
    12. George Orwell: 1984

    Van benne több újraolvasás is, mert úgy gondolom, és tapasztaltam is, hogy ha egy regény olvasása óta több mint tíz év eltelt, akkor az nagyon sok újdonságot adhat. (Éljen Jane Austen, kamaszkorom egyik kedvence, akit felnőtt fejjel újra megszeretek, bár kicsit másként. Valamint húúúú… több mint tíz éve voltam kamasz. Ebbe most ne is menjünk bele.)

    Egyébként a tavalyi, külföldi és magyar kortárs irodalmat célzó kihívásom, bár nem teljesítettem, mégis célt ért. Azokat a könyveket, amik a listában voltak, nem mind olvastam el, de sok más kortárs regényt igen, főleg magyart és amerikait. Idén is fogok, sok kedvenc szerzőm is van az utóbbi évekből, akikhez vissza szeretnék térni: Szécsi Noémi, Esterházy Péter, Závada Pál, Tóth Krisztina, Toni Morrison, Anna Gavalda, Margaret Atwood, Murakami Haruki. Ha így folytatom, új szerzőkre nem is lesz idő. Miért nem kaptam én egy időnyerőt karácsonyra? 😛

    Te szereted a könyvkihívásokat? Csatlakozol?

    Létrehoztam a kihívást a molyon is, így minden résztvevőnek könnyebben követhető lesz, hogy áll vele – kattints ide a csatlakozáshoz! (moly.hu regisztráció szükséges hozzá)

  • Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Kedvenc olvasmányaim, 2020

    Negyedik éve írom meg ezt az összegzést, és még mindig nagyon szeretem. Idén különösen sokat olvastam, aminek örülhetnék is, ha részben nem azért történt volna így, mert időnként meglehetősen elegem volt a valóságból, és a könyveken kívül máshova nem nagyon lehetett menekülni előle. De a regényekbe merülni jó választás amúgy, kutatások is bizonyítják, hogy hatékonyan csökkenti a stresszt. Ne a homokba dugd hát a fejed, hanem egy jó könyvbe!

    A molyon idén elkezdett, és gondosan vezetett olvasmányaim listájának köszönhetően most először azt is meg tudom mondani, szám szerint hány könyvet olvastam 2020-ban: 48-at. Célkitűzésem pedig ezennel az, hogy jövőre ezzel ne akarjak versenyezni, mert nem a szám a lényeg, hanem minden más, amit az olvasmányok adnak.

    Szóval jöjjön az a tíz, ami nekem idén a legtöbbet adta, egy-egy kedvenc idézettel kísérve. Némelyikről írtam már bővebben, azt belinkelem, némelyikről meg majd fogok. 🙂

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    „Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud.”

    Németh László: Gyász

    „A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? – s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők – nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; előbb megöregszem én, mint beletörődjek.”

    Szécsi Noémi: Finnugor vámpír

    „– Te a fiúkat szereted vagy a lányokat?
    – Nem is tudom – tűnődtem. – Se a fiúkat, se a lányokat. Nem nagyon szeretem az embereket.”

    Szerb Antal: A Pendragon legenda

    „Bölcsészdoktor vagyok, a fölösleges tudományok tudora, és mindennel foglalkozom, ami rendes embernek nem jut az eszébe.”

    Günter Grass: A bádogdob

    „Fehérre lakkozott kórházi vaságyam tehát mérce. Számomra még ennél is több: ez az ágy a cél, amelyet végre elértem, ez a vigasztalásom, sőt hitem is lehetne, ha a kórház igazgatósága megengedné, hogy némi változtatást eszközöljek rajta: szeretném magasabbra emelni a rácsát, hogy többé senki se férkőzhessen túl közel hozzám.”

    Alessandro Baricco: Tengeróceán

    „Ne gondold, hogy az élet olyan, amilyennek képzeled. A saját útján jár. Te meg a magadén. És ezek nem azonosak. Bizony… Nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. Pusztán menekülni akartam… menekülni, igen: menekülni. Csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. Az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az, hogy jó legyen. Nem. A vágyak mentik meg az embert. Ez az egyetlen, ami valódi. Velük megmenekülsz.”

    Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

    „Végül is olyan könnyű összezúzni egy történetet. Megtörni egy gondolatsort. Összerombolni egy álomtöredéket, melyet olyan óvatosan hordoznak körbe, akár egy darab porcelánt. Hagyni, vele tartani, ahogy Velutá tette, ez a legnehezebb dolog.”

    Elizabeth Gilbert: City of Girls (New York lányai)

    „1940 New Yorkja! New York sosem lesz még egyszer ugyanolyan. Nem szeretném leszólni az 1940 előtti vagy utáni New Yorkot sem; a maga módján mindegyik figyelemre méltó lehetett. Ám ez olyan nagyváros, amely folyamatosan újjászületik minden egyes fiatal szemében, aki életében először érkezik ide. Így az a város, az a hely – amely abban a pillanatban csak nekem született újjá – sosem fog újra létezni. Örökké őrzi az emlékezetem, akárcsak az idő egy papírnehezékbe zárt orchideát. Az a város mindörökké az én tökéletes New Yorkom marad.”

    Michelle Obama: Becoming (Így lettem)

    „Ma már úgy gondolom, ez az egyik legfölöslegesebb kérdés, amelyet felnőtt gyereknek feltehet: “Mi leszel, ha nagy leszel?” Mintha a felnőttség lenne a végállomás. Mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.”

    Yaa Gyasi: Homegoing (Hazatérés)

    „– Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.”

    Meséljetek, nektek mik voltak az idei kedvenceitek!

    Ha érdekelnek az előző évi kedvencek is, itt megnézhetitek őket!

  • Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Mi az, amit te sem tudsz Czóbel Minkáról, a méltatlanul elfeledett költőnőről?

    Hogy én mit nem tudtam, az egy teljes regényt megtöltene, sőt, éppenséggel meg is töltött. Mielőtt kezembe került volna A Bárókert rabja, melyet egyik legkedvesebb olvasóm ajándékozott nekem, és ami egy Czóbel Minka életét feldolgozó novella-regény, azelőtt, bevallom, nem is hallottam a költőnőről. Te sem? Érdekes. Vagy mégsem?

    A 20. századi költészetnek ezt a művelt, de a társaságtól visszavonultan élő úttörőjét kortársai nem is igazán feledhették el, mivel nem ismerték soha. Báró Baloghfalvi Czóbel Wilhelmina ugyanis grófnőnek született. Gróf is, nő is, ráadásul olyan nő, aki még férjhez sem ment. Nem ilyen költőket várt és bálványozott az a kor. Czóbel Minkával nem tudtak mit kezdeni, így inkább nem is foglalkoztak vele, ő pedig anarcsi birtokának hatalmas kertjébe visszahúzódva élte életét.

    A Bárókert rabjai: közelebbi ismeretségben Minkával

    Martinák Jánosnénak A Bárókert rabja című könyve, melyet szerzője kétkezes novellaregénynek nevez, Czóbel Minka életét dolgozza fel, színesítve a történetet Minka verseivel.

    A grófkisasszony, aki egy szabolcsi faluban született és nevelkedett, több nyelven beszélt és a kor emberéhez képest olyan művelt volt, amitől még manapság is óva intik aggódó pszichológusok a nőket. Mert szegény férfiaknak még a végén kisebbségi komplexusa lesz mellettük, ezt meg senki sem akarhatja, ugyebár.

    A “bogaras vénkisasszony”, a Nyugat előfutára

    Húszas éveiben Minka a Sorbonne-on hallgatott előadásokat, ebben az időszakban ismerte meg Verlaine és Baudelaire líráját, aminek nagy hatása volt rá, és valószínűleg része is abban, hogy Minka lett az első magyar szimbolista költő, Ady Endrét jócskán megelőzve. Bizony, a Nyugat előfutára volt ő, az elsők közt írt szabadverseket Magyarországon, átvéve a franciák dekadens stílusát. Bár saját kora a “bogaras vénlány” jelzőt sütötte rá, Minka bátor újító volt. Írásai sosem hoztak ismertséget neki, mégsem hagyott fel velük.

    A Bárókert rabja erről az elfeledett, csak sokkal később kutatott életútból ad ízelítőt az egymás után fűzött novellákban, és a kapcsolódó versekben. Élete egy-egy mozzanatának kiemelése, a témához kapcsolódó versek idézése közelebb hozta és megszerettette velem Minkát. Egy kíváncsi, gondolkodó lány alakját bontakoztatta ki, akit sok minden foglalkoztat, aki képes kilépni a megszokottból, kérdéseket feltenni, új utakat keresni, miközben csendben küzd a meg nem értettséggel és a magánnyal.

    Martinák Jánosné: A Bárókert rabja

    A magányról szól az a verse is, ami a leginkább megérintett:

    Az üvegfal

    Magányos, árva minden lélek,
    Mint egy üvegharang alatt,
    Halandó kéz még át nem törte
    Ez átlátszó, kemény falat:

    Felolvadnál a természetbe? –
    Hiába nyúlsz a hold után!
    S a rét virága itt melletted,
    Azt hiszed, közelebb talán?

    Hisz’ szól a holdsugár szívedhez,
    S szól illatával a virág,
    Mégis oly mérhetetlen távol,
    Idegen az egész világ.

    Rokonlelket látsz, mely közelben
    Melletted vágyva elhalad,
    Kezed kinyújtod – s megérinted
    A jéghideg kemény falat.

    Isten felé vágyódna lelked?
    Kibontja szárnyát, felrepül.
    Meddig? – Az égboltot elzárja
    Az üveglap kegyetlenül.

    Nem lelhetsz semmit e világon,
    Önmagad sem keresheted,
    Hiszen előtted az üvegfal
    Elzárja – saját lelkedet!

    Vannak érzések, amiket képekben könnyebb megfogalmazni, mint szavakkal körülírni és elmagyarázni. Minka képei pedig gyönyörűek, még a fájdalmon is átszűrődik a szépség és a természet szeretete. Minka írt, mert író volt; írt anélkül, hogy népszerűséget vagy sikert várt vagy kapott volna érte. Még élete végén is csak igen visszafogott elismerés jutott neki, és ő nem is küzdött ilyesmiért. Csak írt, mert mást nem tehetett, mert az írásban találta meg a teljességet.

    Te ismersz olyan írónőket, költőnőket, akikről a világ mintha megfeledkezett volna? Mitől emlékezetesek neked?

  • Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Yaa Gyasi: Hazatérés – családregény és a történelem egy hiányzó darabja

    Ahányszor eddig afrikai vagy ázsiai szerző könyvét vettem a kezembe, döbbenetes és szemfelnyitó élményt adott (és azonnali vágyat ébresztett, hogy felkeressem ezeket a kontinenseket, mert valószínűleg az is hasonlóval ajándékozna meg). A ghánai-amerikai írónő, Yaa Gyasi Hazatérés című regénye a legutóbbi ilyen, és még szerencse, hogy december legvégére hagytam az idei kedvenc olvasmányaim gyűjteményét, mert ennek helyet kell kapnia köztük.

    Miről szól a Hazatérés? Hét generáció útja, két kontinensen

    – Kinek a történetét higgyük el akkor?
    A fiúk némán ültek. Néztek rá, vártak.
    – Azét hisszük el, akié a hatalom. Ő az, aki eljut oda, hogy leírja a történetet. Úgyhogy amikor a történelmet tanuljátok, mindig fel kell magatokban tennetek a kérdést: Kinek a története hiányzik nekem? Kinek a hangját nyomták el, hogy ez a hang hallatsszon? Amint ezt kitaláljátok, meg kell találnotok azt a történetet is. Onnantól rendelkezésetekre áll egy tisztább, noha még mindig nem tökéletes kép.

    Hazatérés

    A történelmet a győztesek, a hatalmasok írják, ebben a regényben viszont megismerjük azt a bizonyos másik hangot is. Talán nincs még egy könyv, mely családregénybe ágyazva a feketék sorsát ennyire átfogóan, sokoldalúan, izgalmasan és érzékenyen mutatja be. Nagy szavak, nézzük őket sorban.

    A 18. század második feléből indulunk, hogy végül napjainkban lyukadjunk ki, és egy ghánai család két ágának sorsát kísérjük végig hét generáción keresztül. Egy testvérpárral kezdődik, akik valójában csak féltestvérek, és sohasem találkoznak egymással. Effia egy rabszolgakereskedő fehér angol felesége lesz az Aranyparton, Esit Amerikába hurcolják rabszolgaként, innen indul a két párhuzamos szál, az afrikai és az amerikai.

    Effia és Esi leszármazottai között pedig ennek megfelelően nagyon különböző emberekkel találkozhatunk – szökött rabszolgával, takarítónővel, fegyenccel, drogossal, törzsfőnökkel, földművessel, lányanyával, harcossal, tanárral. Az azonban közös bennük, hogy mindegyikük sorsa leginkább attól függ, mikor és hová született, a háború melyik oldalán állt.

    Az utolsó generáció tagjaként maga az írónő is megjelenik. Bár más néven, de ő az a lány, aki Ghánában születik, majd egyetemi tanár apja és ápolónő anyja Alabamába költöznek vele, ahol a lány a fehérek és a feketék közül is kilóg.

    Mit szerettem benne? Mit nem?

    Yaa Gyasi: Hazatérés

    Sodró történet, tizennégy nézőpontból

    Sodor magával, arcul csap, majd ismét sodor tovább ez a regény. Minden fejezetet más nézőpontból látunk, a hét generáció 2×7 nézőpontot hoz, és bár csak mozzanatokat ismerünk meg egy-egy sorsból, mégis kiderül a lényeg, életre kel minden szereplő, és összeáll a történet egy nagy egésszé.

    A sorsok egyszerre egyediek, de tipikusak is, adott korban, adott helyen élő fekete nő vagy férfi sorsai. Rajtuk keresztül a regény szerintem legfontosabb üzenete jön át: a legtöbb ember nem tudja alakítani a történelmet, mert nem olyan lehetőségekkel születik, csak sodródik a hullámokkal, tehetetlenül és kiszolgáltatottan. Ez dühítő, fájdalmas, és az elnyomás, a megaláztatottság nemzedékeken átívelő, kitörölhetetlen nyomot hagy.

    Történelem, családregénybe csomagolva

    A sok szereplő különböző szemszöge számomra egyértelmű pozitívum, és ennek köszönhető, hogy a regény ennyire átfogó és alapos tud lenni, ahogy a feketék sorsát bemutatja a történelemben.

    Látjuk az Afrikában harcoló törzsek ellentéteit, amit a fehérek még tovább szítanak, szövetséget kötve az egyik törzzsel, hogy az a másik törzs embereit eladja nekik rabszolgának. A rabszolgakereskedelem elmúltával látjuk a gyarmatosítást, a szabadságért folyó küzdelmet, végül a független Ghána megszületését. A másik szál bemutatja az Amerikába hurcolt feketék elszakadását kultúrájuktól, nyelvüktől, a függetlenségi háborút, a szegregációt, a rasszizmust.

    Amellett, hogy történelmileg értékes ez a regény, a szereplői is remekül megírt, élethű figurák, akiket meg lehet érteni, és akikkel együtt lehet érezni.

    Mondjak rosszat is?

    Tudom, hogy most le kellene írnom azt is, mi nem tetszett, de nem megy. Kritikus szemlélő biztosan találhatna benne hibát, de engem a legtöbb regény, ami meghódít, kicsit vakká is tesz a hibákra, így van ez a Hazatéréssel is. Ezért nem hívom ezeket a szubjektív ajánlókat könyvkritikáknak, mert nem azok, és ha olyan könyvről írnék, ami nem tetszett – nos, arról nem írok. (Bár időnként elgondolkodom rajta, írjak-e, csak az egyensúly miatt. Hát az nem lehet, hogy minden könyv jó – és nem is. :P)

    De a Hazatérés nem volt kérdéses, és habár a végét irreálisnak találtam az előzményekhez képest, viszont megható, és olyan szépen keretbe foglalja a történetet, hogy végső soron az is tetszett.

    Kinek ajánlom a Hazatérést?

    Annak, akit érdekel Afrika és Amerika, a történelem az elnyomottak szemszögéből. De nemcsak a feketék sorsáról és a rabszolgaságról szól ez a regény, hanem sokkal többről is: a kilátástalanság és kiszolgáltatottság okozta sebekről, melyek nemzedékeken át öröklődnek.

    De ajánlom annak is, aki egy megrázó és izgalmas családregényt olvasna, és annak is, aki azokat a történelmi regényeket szereti, melyeknek a középpontjában a hétköznapi emberek, az átlagos sorsok állnak.

    Te olvastál már afrikai szerzőtől?