Címke: Móra Ferenc

  • 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból

    Előre szólok, elfogult leszek. Ritkán szoktam egyébként Valentin-nap alkalmából írni, ha mégis, akkor iróniával próbálom legyőzni az ilyenkortájt különösen töményen ömlő közhely és giccs áradatát. Most jobb ötletem támadt: összeszedem nektek kedvenc szerelmes párjaimat a világirodalomból, mert ki mástól is tanulhatnánk többet a szerelemről…?

    Van köztük (nem csöpögős) „happy end”, mások meg nem a szerelmes regényekben megszokott karaktereket, vagy éppen befejezést, hoznak, sőt, nem is mondanám mindegyiket szerelmes regénynek. Az azonban közös bennük, hogy árnyaltak, sokoldalúan mutatják be a férfit, a nőt és a köztük lévő kapcsolatokat.

    Mr. Darcy és Lizzy (Jane Austen: Büszkeség és balítélet)

    Bármennyire szeretnék nem közhelyes lenni, őket nem tudom kihagyni, úgyhogy essünk is túl rajta. Jane Austen minden regénye az udvarlás és a házasságkötés időszakával foglalkozik, nagy számban bukkannak fel bennük szerelmes párok, de Mr. Darcy és Elizabeth Bennet kétségtelenül mindenki kedvencei, és ez éppoly természetes, mint hogy Párizst, Londont, Barcelonát vagy New Yorkot sem tudja senki meglátogatni, és nem beleszeretni. (Kivételek, persze, vannak. Nekem például Párizs.)

    De ami a Büszkeség és balítélet hőseit illeti, sikerük egyik titka, hogy mindketten szerethető jellemek. Lizzy derűs, játékos és intelligens, Mr. Darcy okos, higgadt, becsületes és egyenes jellem, és a világ női felének jó része egyetért abban, hogy az igazi férfi megtestesítője. Mindketten képesek a hibáikat belátva fejlődni, és számtalan szellemes párbeszéddel szórakoztatnak minket a regényben.

    Szerelmük kiteljesedését Jane Austen a tőle megszokott finomsággal ábrázolja, és úgy ír szerelmes regényt, hogy az érzelmes, de nem érzelgős, fel-felbukkan benne az irónia, időnként éppen Lizzy vagy Mr. Darcy hangján, vagy éppen rögtön az első mondatban, amivel a regény indul: „Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül. Ez mindenki szerint alapvető igazság. Ez az igazság oly rendíthetetlenül él a vidéki családok gondolkodásában, hogy amint effajta legényember érkezik a környékükre, máris úgy tekintenek rá, mint valamelyikük lányának jogos tulajdonára, függetlenül attól, hogy a szóban forgó úr milyen érzéseket táplál és miféle nézeteket vall.” Ki is ne olvasna tovább?

    Rhett és Scarlett (Margaret Mitchell: Elfújta a szél)

    Elfújta a szél

    A két szerethető jellem után jöjjön két szerethető szélhámos: Rhett Butler és Scarlett O’Hara. Bennük épp az a különleges, hogy kevés romantikus összesimulás van, de parázs vitáik izzanak a szenvedélytől, és a regény legszórakoztatóbb részletei közé tartoznak. A tizenkét évet felölelő történet során végig érezzük, mennyire hasonlítanak egymásra, és végig izgulunk, vajon ők erre rájönnek-e.

    Ugyanis kemény, makacs jellemek mindketten, talpraesettek és vakmerők, akik megszokták, hogy bármi áron elérjék a céljukat. Scarlett az egyik kedvenc erős női hősöm, noha felváltva lehet őt utálni, szeretni és csodálni. Sokkal több van benne a csinos kis bábnál, akit az akkori társadalom ideális nőnek kiáltott ki. Határozottsága, gyakorlatias gondolkodása, üzleti érzéke, olthatatlan szenvedélye szülőföldje és az élet iránt segít neki felállni a csapások után, de meg is botránkoztatja a körülötte élőket, akik egy nőtől azt várják, hogy szelíd, kedves, simulékony legyen – és semmiképpen sem okosabb, mint a mellette álló, őt védelmező férfi.

    Egyetlen ember van a regényben, aki érti és szereti Scarlettet: Rhett Butler. Ahogy a férfi egyszer meg is fogalmazza ezt, Scarlett olyan, mint ő, csak nőben, és ők ketten abban is különböznek a többi szereplőtől, hogy tudnak előre nézni, el tudják engedni a múltat. Hogy egymásban felismerik-e a társat, az már egy másik kérdés, amire egészen a regény végéig nem kapunk választ – és nem árulom el én sem, ha esetleg még nem olvastad.

    Lucy és Monsieur Paul (Charlotte Brontë: Villette)

    Kicsit már önmagában is spoiler, hogy elárulom, van egy ilyen szerelmi szál Charlotte Brontë regényében. Nekem egyébként ez a regény a kedvencem tőle, szoros versenyben a Jane Eyre-ral, de azért egy hajszállal előtte. Ennek oka pedig, hogy a regény karakterei és szerelmi szálai egyaránt zseniálisak!

    Utóbbiból három is van, három nagyon különböző párhoz kapcsolódva, és a legmélyebb, legszenvedélyesebb szerelem a legészrevehetetlenebb közülük. Hamarabb feltűnik az üres románc és az émelyítően édes idill, ami mögött már csak a tökéletesség látszata miatt is megsejtünk némi hamisságot. Idővel vesszük csak észre a főszereplő, Lucy lassan bontakozó kapcsolatát Paullal.

    Sem Lucy nem olyan nő, sem Paul nem olyan férfi, akiért tipikusan bolondulna a másik nem, épp ellenkezőleg, szinte észrevétlenek maradnak bármely társaságban. Kapcsolatuk is szinte észrevétlenül, csendben bontakozik ki a regény folyamán, de higgadt, józan természetük mögött lassan ébredő, mindent elsöprő szenvedély szunnyad. A visszahúzódó, csendes Lucyban a kincset és az egyediséget épp olyan lassan ismerjük fel, ahogy a történetben Paul, de ahogy észrevesszük, a többi női szereplő el is halványodik mellette.

    Toru és Midori (Murakami Haruki: Norvég erdő)

    A Norvég erdő egy kortárs japán regény, Norvégiához nincsen köze, a címe egy Beatles-számra utal, és a 60-as évekbeli Tokióba visz vissza minket. Sajátságos hangulatú, kissé melankolikus és keserű történet ez útkeresésről és sodródásról, barátságokról és szerelmekről.

    A néha igen nyomasztóvá váló regény színfoltja Midori, és a lánynak a főszereplővel, Toruval való kapcsolata. Midori először nagyon furának tűnik, mégis szerethető első perctől kezdve, mert olyan őszinte és élettel teli, idővel pedig kezdtem úgy érezni, nem is olyan különc. Vagy nem jobban, mint mások. Vagy legalábbis úgy nyitja meg a szelepeket, ahol a feszültséget kiengedi, hogy az nem rombolja sem önmagát, sem másokat – ez is valami, nem is kevés. 

    Imádtam a Toruval való párbeszédeiket, némelyiken hangosan felnevettem, és szükség is volt a Midori által hozott pezsgésre – Torunak is, nekem is – a komor hangulat megtöréséhez ebben a regényben, ahol túlontúl sok fiatal szereplő menekül öngyilkosságba.

    Titanilla és Quintipor (Móra Ferenc: Aranykoporsó)

    Aranykoporsó

    Nagyon kellemes meglepetés volt számomra Móra Ferenc Aranykoporsója, mely egy ideig titkolta, hogy szerelmes regény (is). A történet az ókori Rómába visz, és lassan, szinte észrevétlenül bukkan fel és erősödik meg benne a szerelmi szál, hogy végül minden mást maga mögé utasítson. Titanilla, a társcsászár lánya és Quintipor, a felszabadított rabszolga szerelme szép és árnyalt, és nem válik közhelyessé egy pillanatra sem. Nem könnyű helyzetből indulnak, Quintipornak engedély nélkül szó szerint rá sem szabadna nézni a lányra. Egy lassan átalakuló úrnő-szolga viszonyt látunk, melyben Titanilla eleinte gúnyos-játékos évődéseit lassan mélyebb érzelmek váltják fel, és Quintipor félelme és tartózkodása is átadja a helyét másnak. 

    Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, ami annyiban jogos, hogy ókori helyszínen zajló tragikus szerelem ez is, de szerintem szebb és mélyebb történet, mint Rómeó és Júliáé (amit én annyira sosem szerettem egyébként).

    Most ti jöttök, meséljetek, kik a legendás, feledhetetlen szerelmes párok még?

  • Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Három magyar klasszikus, melyek az ókori Rómába kalauzolnak

    Történelemből annak idején az ókori Róma volt az egyik kedvenc korszakom, és ez a rajongásom azóta is megmaradt. Róma meg is érdemli, elvégre ott egyszer már minden megtörtént, és a történelem azóta csak ismétli magát.

    Ordító társadalmi igazságtalanságok? Pipa. Őrült diktátor? Pipa. Korrupció? Pipa. Különböző kultúrák és vallások keveredése, vérengzések, feszültségek? Pipa. Kenyeret és cirkuszt a népnek? Azóta is. Mindenféle államforma köztársaságtól a különféle tekintélyuralmi rendszerekig, külső és belső háborúk, intrikák, botrányok, válságok… egyszóval a régi Rómában minden társadalmi és politikai jelenségre lehet példát találni. Aki izgalmat keres, talál, aki tanulságot, az is.

    Nem is csoda, hogy ez a korszak a művészetekben is népszerű, és sokan regényben is megörökítették a Római Birodalom egy-egy időszakát. Ezen regényekben egyesek párhuzamot vélnek felfedezni azzal a korral, melyben az adott író élt és alkotott, de ez nyilván a véletlen műve. A mi jelenünkkel fennálló párhuzamok meg még inkább. Vagy nem.

    Mindenesetre olyan magyar regényeket hoztam most nektek, amiket az ókori Róma iránti  érdeklődésemnek köszönhetően vettem kézbe, és amiknek köszönhetően még jobban megismertem, megszerettem (és megutáltam) azt a kort. Mielőtt pedig azt hinnétek, hogy csupa komoly, unalmas olvasmány következik, hozzáteszem, hogy nagyon is sodróak és érdekesek ezek a regények. Hát hogyisne, mondtam, hogy Róma tele van feszültséggel, érzelemmel és intrikával.

    (A kiemelt képen pedig az a Róma, ahova én repültem el, amikor még lehetett ilyesmit.)

    Móra Ferenc: Aranykoporsó

    Móra Ferenc

    Kezdjük ezzel, mert ez volt nekem a legnagyobb meglepetés. Mórát korábban nem kedveltem, és ezt az általános iskolában olvasott Kincskereső kisködmönnek köszönhetem. Nem is emlékszem már, miért szereztem be az Aranykoporsót, de pihent nálam vagy két évig, mire rászántam magam. Nem bántam meg!

    Politika és szerelem keveredik ebben a regényben, mely úgy tud részletgazdag lenni, hogy mégsem válik unalmassá. A történet Diocletianus császár idejébe visz vissza, aki új korszakot teremtett a Római Birodalomban, egyben pedig az első és utolsó olyan római császár volt, aki önként mondott le hatalmáról, és vonult vissza. Egyébként autokratikus kormányzásáról és a véres keresztényüldözésekről vált híressé.

    Khm. Meg sem próbálom néhány mondatban ismertetni azt a bonyolult korszakot, aminek a végéről a teljes regény szól, különben sem tudnám ezt olyan érdekesen tenni, ahogy Móra. Ő ugyanis Diocletianus császárt emberközelből mutatja, nem tanulunk róla, hanem megismerjük őt a történeten keresztül. Mégpedig elég árnyaltan és hitelesen, mint utólag ellenőriztem is.

    A hitelesség, persze, nem zárja ki azt a fiktív szálat, melyben a szerelmi történet bontakozik ki, eleinte annyira lassan, hogy szinte fel sem tűnik. A társcsászár lányának, Titanillának és egy rabszolga, Quintipor szerelmének a bemutatása lehetne közhelyes, erőltetett vagy csöpögős, de számomra egyik sem volt. Árnyaltan volt kibontva ez is, az úrnő-szolga viszony lassan változott, játszadozásból valódi szerelemmé mélyült. S a politika, hit, szerelem, vér, végzet, vigasztalás” fejezetcímeknek megfelelően szívszorító vége lett. Rómeó és Júlia történetéhez szokták hasonlítani, de szerintem szebb annál.

    Márai Sándor: Rómában történt valami

    Márai Sándor

    Máraiban még sosem csalódtam, és ez a regény újabb bizonyosság, hogy nem is fogok. A Rómában történt valami szellemes és könyörtelenül igaz, igazi csemege azoknak, akik fogékonyak a szatirikus humorra. Történelmi regény, mely Julius Caesar idejébe visz vissza, pontosabban közvetlenül a Caesar halála utáni napokba.

    Miről szól? Leginkább a történelemről, mely nem világrengető, nagy események sorozata, hanem nagyon is hétköznapi és unalmas, és az emberről, aki mit sem változott azóta. Tulajdonképpen egy körképet látunk, melyben a lényegesnek tűnő alak, Julius Caesar nem szerepel, de szerepel mindenki más: udvaroncok, talpnyalók, kegyvesztettek, száműzöttek, számítók, haszonlesők, lemaradók, kimaradók, érdektelenségbe csömörlöttek. Nemes, polgár, költő, orvos, szerető, rabszolga.

    Minden fejezet egyikük szemszögéből láttatja Caesar halálát. Szerintem már maga ez az ötlet is lenyűgöző, hát még a megvalósítás! Találó, fanyar, cinikus, és szólhatna bárkikről, bármikor, mert annyira az örököt és emberit ragadja meg. Nem túl szívderítő egyébként, de ez már igazán nem Márain múlik.

    Kosztolányi Dezső: Nero, ​a véres költő

    Kosztolányi Dezső

    Néró császár híres arról, hogy felgyújtotta Rómát, és arról is, hogy ő kezdte üldözni a keresztényeket, Kosztolányi azonban nem erről a Néróról ír. Regényének középpontjában az a Néró áll, aki középszerű, és ezt tudja is magáról, de minden hatalmában álló eszközzel változtatni akar rajta – hatalma és eszközei, azok pedig vannak.

    Látjuk a fiatal Nérót, aki szép reményekkel lép trónra, majd a bármi áron kitűnni akaró Nérót, aki minden kegyetlensége ellenére is szánalmas figura marad. A tehetséget irigyli másoktól, és mivel neki nincs, művészi sikert a hatalmával próbál meg kicsikarni. Aki nem hódol előtte úgy, ahogy elvárja, arra kíméletlenül lesújt.

    De többről is szól Kosztolányi regénye, mint Néróról. A római császár történetét felhasználva művészet és hatalom viszonyát boncolgatja, valamint érzékletesen mutatja be, hová vezet, ha egy középszerű ember kezébe hatalom kerül. Hát igen, erre is lehet párhuzamot találni a későbbi korokban…

    Neked van kedvenc ókori Rómában játszódó regényed?