Címke: boldogságkeresés

Mondják a boldogságkutatók. Én meg nem hiszem el. A hálanapló szó véleményem szerint egyébként is túl sokszor fordul elő egyazon bekezdésben a boldogságkutatóval. Szkeptikus vagyok, tudom, és még csak nem is küzdök ellene.

Írj le minden nap legalább 3 dolgot, ami aznap örömet okozott. Írd le minden nap, milyen szép pillanatokat éltél át. Írj le minden nap 3 dolgot, amiért hálás vagy. Akárhogy is fogalmazzák épp, a cél ugyanaz. Hidd már el végre, hogy logikusan végiggondolva neked boldognak kellene lenned. Leszel szíves annak is érezni magad. Vagy, ha nem megy, akkor még szarabbul. Máskülönben nemcsak boldogtalan, de még hálátlan is vagy. Afrikában bezzeg éheznek.

Nem vonom kétségbe, hogy valakinek ez jól megy. (Nem az önámítás, bár esetenként az is.) Én többször is próbálkoztam életemben hálanapló írásával, már akkor is, amikor még soha nem is hallottam ezt a hangzatos elnevezést. Nem tudtam hitelesen csinálni. Önmagam előtt hitelesen. Erőltetettnek éreztem a hálák és örömök felsorolását. Ha épp dühös, kétségbeesett vagy csalódott vagyok, nem tudok egyben hálás is lenni. Hiába a bölcsesség, miszerint “A nap ne nyugodjék le haragotok fölött”, néha a harag túl erős, én meg túl fáradt vagyok. Van, amikor a haragnak van itt az ideje.

A negatív érzések lehúznak, nem szabad beléjük ragadni. De abban, hogy magunk mögött hagyjuk őket, szerintem nem a hálanapló segít. Hanem a szembenézés. A jó dolgok hasztalan keresgélése helyett inkább le kéne küzdeni azt az akadályt, ami miatt nem jó. Az elfogadás is leküzdés amúgy, de csak ha őszinte.

A boldog ember hálás, és a hálás ember boldog. De akinek emlékeztetnie kell magát arra, hogy boldog legyen, az nem boldog. Én kételkedem abban, hogy a hálát és örömet egy ilyen kisiskolás módszerrel, mint a hálanapló, ki lehetne kényszeríteni, ha amúgy nem megy. Mindenesetre én tudom, ha újra érzem a nekibuzdulást, hogy kipróbáljam, mire is jutnék egy rendszeresen vezetett hálanaplóval, akkor ideje a tettek mezejére lépni, mert valami nagyon nincs rendben…

Te írtál valaha hálanaplót? Mik a tapasztalataid?

Bizony, ilyen ez. A lángolás nem tart örökké. (Két év, szakértők szerint.)

A szenvedély mulandó. Nem lehet rá alapozni. Közös értékrend és célok kellenek. Örök hűség – sírig tartó, talpig nehéz. Az már valami.

Sikítok. Nem! Ne múljék el az a lángolás! A szenvedély igenis része annak a betonbiztos alapnak, szenvedély nélkül kihűl a kapcsolat, kihűl az élet is. (Két év? Úristen, most komolyan? Az esküvőnk a harmadik év végén volt… S nem, nem barátságot fogadtunk. S ennek is már hét éve.)

Oly sokan mintha nem tudnák helyén kezelni a szenvedélyt. Egyesek lebecsülik, bűnös, szinte állati ösztönnek tartják. Szigorú erkölcseik és önfegyelmük világában nincs helye egy ilyen kiszámíthatatlan, spontán valaminek, mint a szenvedély. Ők tudatosabbak, lelkibb emberek ennél. Talán félnek is tőle. Mások túlbecsülik. Forróságában felhevülve félredobnak, letipornak minden mást, s utána, mint aki transzból ébredt, elborzadva néznek végig a felperzselt mezőkön. Vagy vállat vonnak, a pusztítással nem törődve, hiszen Carpe diem mindenek felett.

Pedig a szenvedély nemcsak az észveszejtő egyéjszakást jelenti. Nem is csak azt, hogy minden telefoncsörgésnél remegve veszed kézbe, mert talán Ő hív, s a találka előtt háromszor végigpróbálod a gardrób teljes tartalmát. Szenvedély az is, mikor hozzádörgölöd az arcod az ő frissen borotvált arcához. Amikor Mikulásra apró csokitallérokat és üzeneteket rejtesz el számára mindenfelé a lakásban – az arcszesz üvege alá is, többek között.

Amikor ömlik és ömlik belőletek a szó, kitárgyaljátok a legutóbb olvasott regényt, megálmodjátok a következő úticélt (khm… a következő százat), s szó van üvegplafonról, gyermeklélekről, az amerikai elnökválasztásról s még arról is, hogyan állítottad a fényérzékenységet a legutóbb fotózott vízeséseknél, amik nagy része igen jól sikerült – a másnapi bevásárlást pedig elfelejtitek megbeszélni.

Szenvedély, amikor visszarohansz a kempingkocsihoz hajnali 4-kor, hogy felébreszd, mert mosdóba menet kenguruba botlottál – sőt, majdnem felbotlottál benne -, ő pedig félálomban, lelkesen jön, de még a fényképezőgépet is hozza. Amikor csak úgy mellesleg elkap egy csókra, miközben reggel öltözöl – s ezen műveletben ő neked nem segít, egy cseppet sem. Amikor desszertet hoz, mert már rég kaptál, és emlékszik, hogy ezt a fajtát szereted. Továbbá gondosan figyelemmel kíséri várandósságod hónapjaiban is, hogy éppen melyik fajtát szereted – desszertből, joghurtból, gyümölcsből vagy éppen hagymából (ezen a héten az újhagymát).

A szenvedély ad színt és lendületet egy kapcsolatnak. Az életnek is, amúgy. A szenvedély olyan, mint egy csodaszép pillangó, mely hirtelen a vállunkra száll, észre se vettük, honnan jött, s jobban tesszük, ha nem próbáljuk a markunkba szorítani, mikor tovarepül. A szenvedélyt, aminek spontán kell élednie, nem lehet céltudatosan és előre megfontoltan éleszteni. Mégis ott vibrál körülöttünk, lángja néha felcsap a magasba, a lelkünk pedig vele szárnyal.

A szenvedély vad sodrására éppúgy szükségünk van, mint a biztonság és kiszámíthatóság mély gyökereire. Azt hiszem, amikor a kettő egyensúlyban van, akkor vagyunk boldogok – a kapcsolatunkban, az életünkben. Ez az egyensúly mindenkinek máshol van, s roppantul nehezen megőrizhető. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy mindig újra megtalálható.

A közös célok, értékek és elköteleződés mellett a szenvedély is éppoly fontos része a kapcsolat biztos alapjának. Része is kell, hogy legyen, hogy az a sírig tartó hűség ne legyen nehéz (alapból, lehetne, hogy ne a sír meg a holtod és holtom jusson eszünkbe a hűségről?), hogy ne fulladjon a kapcsolat teendők szétosztásából álló szürke közönnyé.

Ne mondj hát le olyan könnyen azokról a lángokról. Nem múlnak el, és a maguk megfoghatatlan és kiszámíthatatlan voltában nagyon is valóságosak. S nekem ne gyere józansággal meg érvekkel, hogy lássam be, hogy ilyen az élet, hogy álljak a földön két lábbal. Mert én szárnyalni akarok.

Mondják, hogy nézd a jó oldalát. Mosolyogj a tükörbe reggel. Optimista szemmel tekints az életbe. Legyél pozitív! Nem megy. És a baj nem ez.

Ha mélyen benned nincs rendben valami, azt nem lehet egy mosollyal elkenni. Ha a lelked gyökereit támadta meg a baj, leöntheted a pozitív életszemlélet cukormázával, de alatta attól még elindul a rothadás. Kicsit olyan ez, mint amikor az elmérgesedett, megromlott kapcsolatokat kommunikációs technikák elsajátításával és alkalmazásával próbálják újraéleszteni. Pedig a kommunikáció csak a felszín. Alatta mi van? Valóban fontos még a másik, a kapcsolat? Él még szikrája az összetartozásnak?

A pozitív életszemléletről gyakran az az érzésem, hogy csak vakká tesz a lényeges kérdésekre. Persze, kedvesen köszönt neked az eladó a boltban, a férjed nem felejtkezett el a névnapodról és ma kivételesen szépen süt a nap. De merre tart az életed? Szembe mersz egyáltalán nézni azzal, ki vagy te és hol tartasz? Vagy annyira félsz ezekre választ keresni, hogy inkább minden nap felírsz a hálafüzetedbe öt jó dolgot, és győzögeted magad, hogy minden okod megvan boldognak lenni?

Nem a hálával van baj. A hála fontos. Ahogy az is, hogy apró dolgoknak örülni tudjunk. A baj inkább az, ha makacsul behunyjuk a szemünket akkor, amikor negatív dolgokkal találkozunk. Ez nem optimizmus, ez csak gyengeség. Nincs erőnk elviselni a rosszat – magunkban, másokban, a világban. Pedig ha nem látjuk meg a problémákat, ha nem ismerjük el bennük a saját felelősségünket, akkor változni sem tudunk.

Vannak helyzetek, amikor nem mosolyognod kellene, hanem kiállni magadért. Vannak döntések, melyekről be kellene ismerned, hogy elhibázottak, különben nem tudsz továbblépni. Vannak kapcsolatok, melyeket el kellene engedned, különben nem tudsz meggyógyulni. A jót meglátni nem mindig elég, a rosszat is látni kell. Mert a világ nemcsak jó.

A kétszínűségre, az alattomosságra, a manipulációra, a kirekesztésre hogyan reagálsz? Ezekben nem a jót kell keresni. Lelked mély sebeivel mihez kezdesz? A fájdalmat nevén kell nevezni, el kell gyászolni, különben nincsen gyógyulás. A kognitív disszonancia igen merekeden meg tudja borítani a lelki egyensúlyt, de felismerésével, vállalásával tudjuk csak meghaladni önmagunkat.

A világban sok jó is van. De ennek akkor tudsz valóban, szívből örülni, ha a lelked, az életed alapjaiban rendben van. Akkor nem kell görcsösen kutatnod a jót, az örömöt. Nem attól leszel jó- vagy rosszkedvű, hogy mennyire köszönt kedvesen, köszönt-e egyáltalán a postás, és bocsánatot kért-e, aki lábadra lépett a villamoson. Mélyebbről jön a derű, a felszínen a kis karcolásokat szinte meg sem érzed.

Én nem akarom, hogy pozitív életszemléletem legyen. Pozitív életem legyen inkább.