Szerző: Bea

  • Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    Miért a Villette a kedvenc Charlotte Brontë regényem?

    A Jane Eyre-t olvastam először – nem tizenévesen, hanem huszonévesen egyébként -, és nem hittem, hogy felül lehet múlni, de azért lelkesen vetettem bele magam Charlotte Brontë többi regényébe. Nos, a Villette lett a kedvencem.

    Ha a Jane Eyre karakterábrázolása kiemelkedően jó, akkor a Villette karakterei zseniálisak, a szerelmi szálak szintúgy! Bár ehhez hozzátenném azt is, hogy a Jane Eyre sokkal inkább szerelmes regény, mint a Villette, melyben változatos és pszichológiai igényességgel kibontott jellemeket és kapcsolatokat kapunk, és egy egyedülálló, sőt, talán örökre egyedül maradó fiatal nőt kísérünk életének egy küzdelmes szakaszában. Mellesleg pedig találó társadalomrajzot is láthatunk, melyben jutott hely az angol-francia és a katolikus-protestáns ellentét ironikus ábrázolásának is.

    Egy szeretetre éhes, vágyait elfojtó főhős

    A főhős, akárcsak Jane Eyre, ez esetben is egy szegény, magányos fiatal lány, Lucy Snow, aki a franciaországi Villette-be megy szerencsét próbálni, és angoltanárnőként helyezkedik el. Lucy visszahúzódó, csendes, magát még csak bátornak sem tartja. Ám ennek ellentmond a tény, hogy – a korban egyedülálló nőtől szokatlanul – egymaga vág neki a Csatornának, majd az ismeretlen francia földnek. A korban szintén szokatlanul nem keres támaszt sem férfi, sem gazdag rokon védőszárnyai alatt, emelt fővel keresi a maga szerény kenyerét, és mindennél többre becsüli a szabadságát. Intelligens, jó megfigyelő, és az élet megpróbáltatásai önuralomra edzik, de nem teszik érzéketlenné.

    Minden látszólagos hidegsége ellenére Lucy szerethető hős, aki titokban borzasztóan ki van éhezve a szeretetre, szenved a magánytól, melegségre vágyik. Érzéseit saját története narrátoraként gyakran titkolni akarja, sőt, azt érezteti az olvasóval, hogy nagyon jelentéktelen, figyelemre nem is érdemes figura ő, történetéből azonban idővel világos lesz előttünk a különbség aközött, akinek ő látja magát, és aki valójában. (Charlotte Brontë nagyon, nagyon szépen építi fel az ő karakterét, mondtam már?)

    Lucy szokatlan hősnő is, mert higgadt természetének védőburka alatt forr benne az elfojtott szenvedély. Akihez vonzódik, az azonban észre sem veszi őt, nőként legalábbis nem. Be kell látnia, bármennyire is vágyik a beteljesült szerelem nyújtotta boldogságra, ez nem adatik meg mindenkinek, és ő talán épp ezek közé tartozik. A kínzó felismerés ellenére odáig azonban eszébe sincs elmenni még a szerelem reményéért sem, hogy feladja önmagát.

    A szerelem különféle útjai

    Charlotte Bronte: Villette

    De látunk más utakat is, különösen a két másik szerelmi szál bravúros, mert szépen kiegészítik egymást és Lucy történetét is. A számító, felszínes, gyönyörű, mindenkivel flörtölő és szíveket törő Ginevra, a tipikus „romlott nő” végül egy sokat mutató, de üres házasságban köt ki. A kor „tökéletes nője”, Paulina, az érzékeny, művelt, igazi gazdagságban és örök napsütésben felnövő arisztokrata hölgy viszont amilyen érett volt kislányként, annyira gyerekszerepbe kerül idillinek tűnő házasságában. Édes és ártatlan, simulékony, férjét kényezteti és felvidítja, de sosem száll vitába vele, és komoly ügyekkel nem terheli bájos kis fejecskéjét. SPOILER! Érdekes azért, hogy férje, az ideális férfiként megalkotott Graham, bár Ginevra és Paulina, a „démon” és a „szűz” között őrlődik, igazi társra csak Lucyban találhatna, akinek egyszer meg is mondja, hogy ha férfi lenne, igaz barátok lehetnének. SPOILER!

    Azonban van még egy szerelmi szál, ami csak később, szinte észrevétlenül bukkan fel. Lucy törődésre és szeretetre éhes lelke a nyers és szeszélyes Paul felé fordul, akivel ugyanabban az iskolában tanítanak, és aki egyedüliként figyel fel a lányra, akin mások mind átnéznek. Paulban, Lucyhoz hasonlóan őrjöngő vihar van, gondosan palackba zárva. Szerelmükre, mely egyáltalán nem a szokványos, romantikus szerelemként lett ábrázolva a regényben, és nem is az, nem jön rá senki, csak amikor ők maguk felfedik.

    A korona: lezáratlan befejezés

    De hogy elnyeri-e végül Lucy a boldog teljességet a házasságban? Charlotte Brontë erre nem ad választ, az olvasót kényszeríti, hogy válasszon a boldog és a valószínű vég között. Nekem nagyon tetszett ez a fajta lezáratlan befejezés, ami ugyanakkor magában hordozta azt is, hogy Lucy tudta, egyedül is képes boldogulni, és készen állt elfogadni azt, ha ennek így kell lennie.

    (Most, amint leírtam az utolsó sorokat, döbbentem rá én magam is, mekkora hatással vannak rám a regények, amiket olvasok. Például a Villette, valamint A francia hadnagy szeretője, John Fowles regénye, amelynek a befejezése szintén lenyűgözött, és aki olvasta ezeket is, meg az én regényemet, az Útont is, az megértheti, hogy jön ez ide. 😛 )

  • Volt egyszer egy… vízimalom

    Volt egyszer egy… vízimalom

    George Eliot A vízimalom című regényét nem a címe, hanem az írónője miatt kezdtem olvasni. Igen, írónő, mert George Eliot Mary Anne Evanst takarja, aki álnéven jelentette meg regényeit. Miután a Middlemarchot, az egyik legjobbnak tartott regényét elolvastam, azonnal be kellett szereznem tőle mást is, annyira tetszett. Reménykedtem, hogy némileg ahhoz hasonló, kényelmes tempójú, finom humorral átszőtt társadalmi regény lesz A vízimalom, és többé-kevésbé így is lett.

    Ez is a 19. századi vidéki Angliára nyit ablakot, mint a Middlemarch, és Maggie Tulliver személyében egy olyan főhősnőt mutat be, akinek szellemi kincsei és lobogó lelke veszendőbe megy abban a korban, amiben élnie kell. Emellett azonban egy testvérkapcsolatról is szól, Maggie és bátyja, Tom kapcsolatáról, akiknek természete és vérmérséklete nagyon különböző, csak büszkeségük a közös vonásuk, ráadásul a nemüknek megfelelően igen különböző bánásmódban részesülnek neveltetésük során.

    Maggie és Tom

    George Eliot: A ​vízimalom

    A regény Maggie és Tom gyerekkorával indít, akik a vízimalomnál élnek, mely apjuk családjának tulajdona már generációk óta. Az írónő hosszan elidőzik főhősei gyermekkorában, mégsem éreztem unalmasnak a regény elejét, a két testvér kapcsolatának dinamikáját és a rokonságot bemutató részek kifejezetten tetszettek.

    Bár eleinte úgy tűnik, mindkét testvér egyformán fontos szereplő, hamar Maggie kerül előtérbe, az ő belső vívódásairól tudunk meg többet, és ami engem illet, együttérezni is csak vele tudtam, Tommal nem igazán. Maggie már kislányként istenítve szereti bátyját, aki azonban alig-alig juttat figyelme morzsáiból szeretetére áhítozó kishúgának. Míg Maggie érzékenyen reagál bátyja minden rezdülésére, Tom általában konokul félresöpri kishúga érzéseit, már gyerekként is fontosabbnak tartva a saját igazát mindennél és mindenkinél.

    De Maggie-re nemcsak Tom néz szigorú és bíráló szemmel, hanem szinte mindenki más is. Lányhoz képest túl okos, túl heves, képzeletének világa élénk, tudásszomja kielégíthetetlen. Meggondolatlan hevességében gyakran követ el hibákat, amiket aztán őszintén meg is bán – igaz, bocsánatban ritkán részesül, egyedül apja viseltetik az irányában jószándékú elnézéssel.

    George Eliot: A ​vízimalom

    A Tulliver szülők a maguk módján szeretik mindkét gyermeküket, noha Maggie inkább az apa, Tom pedig inkább az anya kedvence. Gyermekeik boldogulásának azonban jó szándékuk ellenére ők maguk a legnagyobb gátjai, főként szűklátókörűségüknek és ostobaságuknak köszönhetően, különösen Mr. Tulliver, aki állandó pereskedései eredményeként elveszti a malmot és a házat, a család vagyona dobra kerül.

    A csőd is másként hat a két testvérre, elsősorban a nemük miatt. Míg Tom fiúként fiatalon a munkába vetheti magát, küzdhet a család becsületéért, részt vállalhat a régi jólét visszaszerzésében, addig Maggie-nek a tétlen tűrés jut, mivel nőként nincs lehetősége cselekedni. A család nehéz helyzete elszigeteli Maggie-t a kisváros közösségétől, az addig is szeretethiányos kislány még magányosabb lesz. Szívének túlcsorduló érzései egy időre a szenvedélyes vallásosságban találnak kiutat, majd a Philippel való barátságban, amit Maggie a fiú rajongásának hatására összetéveszt a szerelemmel, noha az ő részéről mély, őszinte testvéri szeretetről van szó.

    Hogy ez mennyire így van, arra Maggie-t csak az unokahúga udvarlója, Stephen Guest iránt ébredt vonzalma döbbenti rá. Az írónő jól érzékelteti a heves érzelmek és a józan ész meg a hűség tusakodását a két fiatalban, ami végül a botrányhoz vezet.

    George Eliot: A ​vízimalom

    Tom viselkedése különösen ennek fényében válik még ellenszenvesebbé, noha az írónő, aki érzékelteti olvasójával, hogy szereplőinek lelkébe jobban belelét, mint ők maguk, megmagyarázza, hogy Tom nem kegyetlen, hanem elsősorban konok, merev és szűklátókörű. Mégis azzal, hogy olyan rideg és elutasító a húgával szemben, majd eltiltja őt Philiptől, az egyetlen embertől, aki melegséget visz Maggie életébe, Tom maga is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Maggie története balul végződjön.

    A hibáját megbánó Maggie-vel szemben azonban Tom éppoly érzéketlen és engesztelhetetlen, mint a kisváros közössége. Néhány ember érti csak meg, hogy ami a látszat szerint illő és elfogadható lett volna, az erkölcsileg mégis rosszabb választás, így Maggie azért kapja büntetésül a kiközösítést, mert jó a szíve, és – bár komoly belső harcok után – mások boldogságát képes a sajátja elé helyezni.

    A tágabb rokonság és a kisvárosi társadalom

    George Eliot: A ​vízimalom

    Ezzel pedig el is jutottunk a regény társadalmi vonulatához, és számos, remekül megírt mellékszereplőjéhez. A kedvenceim a Dodson-nővérek voltak, Maggie anyja és annak férjezett nővérei, a regény legszórakoztatóbb figurái.

    „Életüket köztiszteletben eltölteni és megfelelő koporsóvivők kíséretében indulni utolsó útjukra – ezt tekintették a lét céljának és beteljesülésének; de még ez is semmivé válik, és nagyon süllyedünk embertársaink szemében, ha végrendeletünkből kiderül, hogy nem is voltunk olyan gazdagok, mint képzelték, vagy szeszélyesen végrendelkeztünk, és nem ragaszkodtunk szigorúan a rokonsági fokokhoz.” – írja Eliot a Dodson-családról, melynek tagjait együtt és külön-külön is számos alkalommal kifigurázza.

    Valójában ők is, mint a többi mellékszereplő, bizonyos típusokat testesítenek meg, akik ma éppúgy köztünk élnek, mint a tizenkilencedik századi Angliában. A mintaháziasszony. A jómódban élő örökös sopánkodó. A tunya, elégedett, érdektelen gazda, aki életében legfeljebb néhányszor nyeli félre a karosszékben tespedése közben szopogatott cukorkát meglepetésében. A gazdag zsugori, aki büszke a maga éleslátására és ítéletére a világ dolgaiban, miközben az első jöttment házaló átvágja. A vajszívű férj, aki kertészkedésbe menekül zsarnokoskodó felesége elől.

    A legtöbben értetlenül és bírálón szemlélik a ruháját összepiszkoló, haját összekuszáló gyermek Maggie-t éppúgy, mint a fiatal lányt, aki nem akar bátyjától függve élni, hanem maga akarja megkeresni a kenyerét. Érzelmi szükségleteivel nem igazán törődik senki, de amikor szeretetéhségével párosuló heves és meggondolatlan természete botrányba sodorja, habozás nélkül elítélik, kiközösítik.

    George Eliot: A ​vízimalom

    Mi tetszett a legjobban?

    A találóan bemutatott embertípusok, a kisvárosi közösség dinamikájának ábrázolása. Már a Middlemarch olvasásakor is ez ragadott meg legjobban, és ebből a szempontból hasonló a két regény. Kedvenceim a Dodson-nővérek, de szorosan követi őket Bob Jakin és Pullet bácsi.

    Tetszett még a Maggie és Tom közti kapcsolat alakulásának az ábrázolása is, valamint Maggie karaktere, aki tulajdonképpen szintén egy típus: a többre hivatott, de tehetsége kibontakoztatására lehetőséget nem kapó nő, aki szenved a szerepe által rákényszerített passzivitástól, és megpróbál azon felülkerekedni.

    Mi nem tetszett? (spoiler!)

    A tempó nem mindig tetszett. Időnként lelassult, mint a hömpölygő folyó, máskor meg rohant előre, mint egy vad hegyi patak. Nem éreztem a kiegyensúlyozottságot – persze, mondhatnám, ez biztosan jelképes, mert a főhősnő sem talált soha egyensúlyt, de nem mondom. Ennek ellenére is élveztem a könyvet.

    Ami viszont egyáltalán nem tetszett, az a vége, a két testvér tragikus és hirtelen halála. Nem, nem azt vártam, hogy happy end legyen (bár megszerettem Maggie-t, és nem sajnáltam volna tőle), mert az sem lett volna összeegyeztethető az előzményekkel, de ez a semmiből a legvégén még lezúduló, minden mást maga mögé utasító tragédia az árvízben nekem már sok volt. Kicsit erőltetett, mintha az írónő direkt eldöntötte volna, „hm… kell még ide a végére valami, ami nagyot szól, elvégre az ókori tragédiákban is kiirtották a szerzők a fél szereplőgárdát a történet végére, ebben a regényben meg még alig halt meg valaki”.

    Kinek ajánlom?

    Angol klasszikusok és társadalmi regények kedvelőinek.

    Gúnyra, karikatúrára fogékonyaknak.

    Azoknak, akik örömmel vesznek kézbe egy olyan regényt, aminek középpontjában testvérkapcsolat áll.

    Azoknak, akik szeretnek elmélyedve olvasni, belemerülni egy regény világába, nem várják, hogy folyton pörögjön a cselekmény.

    Önéletrajzi elemek

    Ezt már csak érdekességként hozom. Azt mondják, A vízimalom George Eliot leginkább életrajzi ihletésű regénye, Maggie és Tom kapcsolata sokban tükrözi az írónő kapcsolatát saját bátyjával. Eliot is bálványozta a bátyját, aki azonban megszakított vele minden kapcsolata, amikor húga egy nős ember élettársa lett. A regénybeli testvérpárral ellentétben ők sosem békültek ki.

    Állítólag a Tulliver-szülőkben és a Dodson-nővérekben is valamennyire Eliot szüleit és nagynénjeit lehet felismerni, de hát, a kortárs szerzők ilyen találgatásokkal szemben általában tiltakozni szoktak, szegény Eliot ezt már nem teheti.

  • 5 klasszikus a házasságról tanít

    5 klasszikus a házasságról tanít

    Az olvasás nekem éppúgy a világ megismerésének egy módja, mint az utazás, és azt gondolom, a jó könyvek sok mindent tanítanak önmagunkról, emberekről, kapcsolatokról. Ebben a bejegyzésben azokat a klasszikusokat szedtem össze, melyek a házassággal kapcsolatban hoznak gondolkodnivalót és tanulságot. Nem, nem szerelmes regények.

    Szándékosan nem mondom azt sem, hogy ezek a legjobb regények a házasságról. Elég furán hangzana tekintve, hogy egyik sem boldog házasságról szól. De hát Tolsztoj már megmondta az Anna Kareninában: „A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Bár azt azért vitatnám, hogy minden boldog házasság egyforma, de az biztos, a klasszikusok már csak olyanok, hogy mindig azt kutatják, ami nem működik a világban, és nem annak örülnek, ami (momentán éppen) igen.

    Mellesleg, pont az Anna Kareninát és híres párját, a Bovarynét kihagytam ebből a válogatásból, mert azok számomra elsősorban a nő helyzetével és társadalmi szerepével foglalkoznak, másrészt azért is, mert úgyis mindenki hallott már róluk. Helyette hoztam öt olyat, amiről talán nem…

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Richard Yates: A ​szabadság útjai

    Amerikaival kezdem, amiből sikeres film is készült. Richard Yates regénye az 1950-es években játszódik, egy amerikai kertvárosban, Frank és April Wheeler, egy kétgyermekes, középosztálybeli házaspár főszereplésével. Felvonultat minden játszmát és önáltatást, amit minden kapcsolatunkban, de különösen a házasságunkban érdemes volna beszüntetni, vagy el se kezdeni.

    Ugyanakkor döbbenetesen jól érzékelteti a regény azt is, hogy a játszmák oka mindig önmagunkban keresendő, és az ember azért olyan, amilyen, mert nem tud más lenni. Mert a múltja, a sebei, az énjét marcangoló kételyek és félelmek erősebbek lehetnek még az álmoknál és elhatározásoknál is, és ezek önmagát éppúgy felőrölhetik, mint a kapcsolatait. A szabadság útjairól írtam már részletesebben korábban, ami egy könyvajánló és elemzés keveréke lett, itt elolvashatod.

    Németh László: Iszony

    Németh László: Iszony

    Nem árulok el titkot, az Iszony sem egy boldog házasság története, viszont nem ismerek még egy magyar regényt, ami ennyire megrendítően és mélyen, rezdülésről-rezdülésre bontaná ki a házasságot, mint az Iszony Nelli és Sanyi kapcsolatát.

    Németh László a többi regényében is hihetetlen érzékkel ábrázolja az emberi kapcsolatokat, az emberek sokféle, gyakran ellentmondásos érzelmeit és indítékait. Az Iszony viszont amiatt is különleges, mert nyelvileg talán ez a legszebb, a szöveg tömörsége, ereje, nyelvi gazdagsága önmagában is páratlan. (Ki tudja elfelejteni azokat a sosem hallott, mégis pontosan értett szavakat, mint kacsmarog, hazahőbölög, megnyöszördül vagy brácsázás…?)

    De mit tanít az Iszony a házasságról? Például azt, hogy önmagunk, legmélyebb vágyaink feladása mindig (látványos vagy csendes) tragédiával végződik; hogy két, önmagában jó szándékú ember is pokollá tudja tenni egymás életét, ha képtelenek megérteni azt, mire vágyik a másik, és nem tudják kezelni a különbözőségeiket. Valamint azt is, hogy nem elég, ha valakit boldoggá akarunk tenni, mert ez nem egyszemélyes döntés, a kapcsolatban mindig két embernek kell igent mondani egymásra.

    A 1920-as évekbeli Magyarországon játszódó történetben Nelli tulajdonképpen a kezdetektől idegenkedik Sanyitól, akit ez csak még inkább ösztönöz a lány meghódítására, akiben valami ritka kincset vél felfedezni. Nelli valóban nem az a tipikus falusi lány, aki pörög-forog a szüreti mulatságon, s életének központi kérdése, hogyan fogjon férjet. Nelli tanyasi lány, magányos, büszke, befelé forduló. Nem álmodozik menyasszonyi ruháról és esküvőről, nem is igazán akar férjhez menni. Sanyihoz főleg nem, a körülmények mégis erre kényszerítik.

    Szembemehetne-e Nelli ezzel a házassággal? Talán. De egyedül van, nőként, egy olyan világban, ahol egy nő egyedül borzasztóan nehezen állhat meg a maga lábán, vagyontalan nő meg sehogy. Nellinek nincs ehhez ereje, lehetősége se igazán, az anyjától pedig még csak lelki támogatást sem kap, sőt, egyenesen az anyja löki Sanyi karjaiba.

    Nelli azért megpróbálja elviselhetővé tenni a házasságát, önmaga megerőszakolása árán is. Dolgozni, beosztani, otthont és rendet teremteni tökéletesen tud, de neki feleségnek is kellene lennie. Azok a bizonyos asszonyi kötelességek, melyeket kezdetben is borzadva, undorodva visel el… Sanyi a maga módján – ó, ez nagyon veszélyes szókapcsolat – szereti Nellit. Van abban valami szomorú, hogy pont ezzel teszi elviselhetetlenné a házasságot Nelli számára. Megfojtja az erőszakos szerelmével, és sosem érti meg, mit rontott el, hiszen ő igazán mindent megtett, hogy a felesége boldog legyen, még új ülőgarnitúrát is vett. Jaj.

    Ahogy Németh László Nelli bőrébe bújik – ugyanis a történetet Nelli visszaemlékezéseként ismerjük meg -, a szavam elakad. Nem vidám, de lüktető, sűrű, mély ez a regény.

    Doris Lessing: A fű dalol

    Doris Lessing: A fű dalol

    Kicsit az Iszony párja ez a regény számomra, mert ez is egy olyan házasság története, aminek sosem lett volna szabad megköttetnie, és mi, olvasók ezt az első pillanattól fogva tudjuk. Ahogy azt is, hogy az önmagukban átlagos, nem rossz, csak sérült, egymás mellé mégis alkalmatlan szereplők tönkre fogják tenni egymást. De A fű dalol a rasszizmus története is, a negyvenes évekbeli Rhodesiában, a mai Zimbabwéban játszódik, ahol a rasszizmus magától értetődően áthat mindent, és nem függetlenítheti tőle magát senki, aki ott él.

    A nyitány egy gyilkosság, ami keretbe foglalja a történetet, hiszen utána visszaugrunk az időben, és a szemünk előtt bontakozik ki az, ami odáig elvezet. Doris Lessing jól ismeri azt a társadalmat, amiről ír. Brit szülők gyermekeként született a mai Iránban, majd szüleivel együtt a mai Zimbabwébe költöztek. Regényének főhőse, Mary vénlány. Boldog vénlány. Körülményeihez képest mindenképpen, ami az ő esetében azt jelenti, hogy nyomorúságos gyermekkorát feledve a városba költözik, dolgozni kezd, aminek köszönhetően független és viszonylag gondtalan életet él. Mozgalmasak a hétköznapjai, sokat jár társaságba, élvezettel olvassa a bugyuta szerelmes regényeket. Számos ismerőse van férfiak és nők közt egyaránt, mindenkivel jól kijön. Barátja viszont nincs egy sem.

    Mary ugyanis iszonyodik a bizalmas kapcsolatoktól, mindenkitől tart egy bizonyos távolságot. Felszínesek a kapcsolatai, felszínes az élete is, de nem bánkódik ezen, egyáltalán nem is jut eszébe, annyi minden történik vele. Érezzük, később pedig be is bizonyosodik, hogy bármennyire is nem egy ilyen életet tartunk teljesnek és boldognak úgy általában, Mary számára ez az élet lenne a happy end. Mert alkalmatlan másra. Múltja lelkileg és fizikailag is alkalmatlanná tette őt az intim kapcsolatokra, és a regény érzékletesen mutatja be, hogy a házasság börtönébe zárva hogyan teszi tönkre Mary önmagát és a férjét is.

    De miért is házasodik meg? Mert már harminc éves, mert a barátnői szerint itt lenne az ideje, mert furcsállják már az emberek, ha ilyen idősen egy nő egyedülálló. Mary nem azért mond igent Dick-nek, mert szereti őt. Még csak nem is ismeri. Azért mond igent, mert végre kell valakinek, végre feleségül kéri őt valaki, és Mary ekkorra már el is felejtette, hogy valójában nem is érzett vágyat soha arra, hogy bárkihez feleségül menjen, sem arra, hogy valaha gyereke legyen. Mi pedig egyre erősebben érezzük, hogy tragédia felé halad a történet, a kérdés csak a mikor.

    A történet középpontjában Mary jellemének alakulása – azt is mondhatnám, bomlása – áll. A vidéki élet előhozza gyermekkora borzalmas emlékeit, az eseménytelenség és egyedüllét pedig még inkább arra kényszeríti, hogy szembenézzen velük. Nem tud hová menekülni, a farmon csend van, és nincs mit csinálni, pedig Mary mindent megtesz, hogy cselekvésbe meneküljön. Végül már gyereket is akarna, csakhogy valakiről gondoskodnia kelljen, s így mindig elfoglalt lehessen. 

    Dick, ez a jóakaratú, de gyenge és szerencsétlen ember Mary-n éppúgy nem tud segíteni, ahogy a gazdaságát sem tudja fellendíteni. Mary dühkitörései az évek alatt közönybe tompulnak. Ahogy elveszti az utolsó reményét is arra, hogy az élete valaha még megváltozhat, úgy csúszik bele lassan az őrületbe.

    Erre csak ráerősít az, hogy közte és a legutoljára a házhoz kerülő fekete szolga, Moses között valamiféle kapcsolat kezd kialakulni. Mary érez valaki iránt, akit nem is szabadna embernek tekintenie. Ráadásul negatív és pozitív érzelmek harcolnak benne – félelem és vonzalom -, s ez Mary-t pattanásig feszíti. Jól érzékelteti ezt a könyvből vett részlet:

    Annyi történt csupán, hogy a fekete-fehér, úrnő-szolga sablont megtörte a személyes kapcsolat; s ha a fehér ember Afrikában véletlenül belenéz egy bennszülött szemébe, s megpillantja az emberi lényt (amit legfőbb igyekezete elkerülni), bűntudata, amit önmaga előtt is titkol, méltatlankodás formájában csap fel, és a kezében már le is sújt a korbács.

    A fű dalol

    Egy ilyen történetnek nincs boldog vége. Hiszen tudtuk is – és a nyitó jelenet nélkül is tudtuk volna – , hogy tragédia felé közeledünk. Kiugrási lehetőségek nincsenek, csak kudarcok és feleslegesen meghozott áldozatok.

    A végleg megbomlott, talajt vesztett Mary lassan Moses hatalmába kerül, aki végül meggyilkolja őt. Moses itt már nem is annyira egy személy, inkább maga az ítélet, aminek a közeledését végig éreztük – s érezte Mary is, hiszen maga megy elébe. Moses pedig az igazságszolgáltatásnak megy elébe, feladja magát, s tudnivaló, hogy tettéért néhány nap múlva felakasztják. A gyilkosság pedig nem lesz több, mint általában véve egy fekete férfi rablógyilkossága – mind ilyenek ezek – és egy pár soros hír a másnapi újságban.

    Ha már az Iszonyt említettem, érdekes összevetni a két házasságra alkalmatlan nőt és a két házasságot. Nelli végül rátalál arra, amiben kiteljesedhet, de ehhez Sanyi halálán át vezet az út. Mi lett volna, ha Sanyi nem hal meg, hanem még évtizedekig gyötrik egymást? Dick halála vajon változtatott volna Mary sorsán? Elkerülhető lett volna a tragédia, ha a két férfi képes megérteni, honnan ered a feleségük boldogtalansága?

    Füst Milán: A feleségem története

    Füst Milán: A feleségem története

    Ismét egy magyar, de világirodalmi szinten is kiemelkedő regény, melyben számomra az volt a legérdekesebb, hogy úgy mutat be egy házasságot, hogy azt csak az egyik fél szemszögéből látjuk, és elejtett szavakból, valamint egy-egy árulkodó tényből sejtjük mégis, hogy elbeszélőnknek mind a megbízhatósága, mind a tisztánlátása megkérdőjelezhető. A cím – A feleségem története – rá is erősít a másik szemszög hiányára, hiszen a feleség történetét kizárólag Störr kapitány meséli.

    Szerelem, féltékenység, férfi és nő különbözősége, és az egymáshoz közel kerülés vágya ellenére egyre növekvő távolság, elbeszélés egymás mellett – elsősorban erről szólt nekem ennek a házasságnak a története.

    Störr kapitány faragatlan, darabos, sokféle értelemben véve „bolygó hollandi” – holland, hajóskapitány és elveszett. Feleségét bálványozza, de őrülten féltékeny is rá, és ennek a féltékenységnek az ábrázolása nagyon érdekes, ugyanis sohasem tudjuk eldönteni, valójában van-e alapja, vagy nincs, mivel a regényben a kapitány fejében vagyunk, és ő maga sem tudja, hogy tényekben gyökereznek a képzelgései, vagy a képzelgéseihez keres őket alátámasztó tényeket. Ez a dilemma viszont tágítható a végtelenségig, hiszen bármiről is legyen szó, minden egyes ember saját magába van zárva, és nemhogy legyőzni nem tudja a korlátait, gyakran még felismerni sem.

    Engem végig nagyon izgatott a feleség soha meg nem ismert szemszöge is. Talán mert nő vagyok? Mindenesetre mivel ez a szemszög nem volt megírva, akaratlanul is megpróbáltam összerakni a saját fejemben. Érzékeny lelkű, törékeny nő volt, akit a faragatlan kapitány hiába szeretett a maga módján, azon a módon nem tudta szeretni, amire valóban vágyott volna? Vagy egy képmutató, elkényeztetett sznob, aki kihasználta és lenézte a férjét? Szótlanul tűrt, nem próbált mentegetőzni, mert belátta, hogy a megértés hiányát egy bizonyos ponton túl semmivel nem lehet áthidalni, vagy dacból és a megbánás hiánya miatt nem magyarázkodott soha?

    A kapitány szemszögéből ezek bármelyikét lehetett igazolni, és ez is nagyon találó érzékeltetése annak, hogy az ember érzelmeinek hullámzása függvényében mennyire másnak látja a hozzá közel állókat. Különösen a házastársát, hiszen a szerelem hevességéhez kevés másfajta érzelem hasonlítható. Így lesz Störr kapitány története a miénk, mert magunkba kell néznünk ahhoz, hogy értelmezzük, és azt hiszem, mindenkinek mást mond, az élet különböző szakaszaiban is.

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai Sándor: Válás Budán

    Márai is szakértője kapcsolatoknak és a lélek finom rezdüléseinek, legalábbis a regényeiben. A Válás Budán címűben egy szerelmi háromszöget bont ki két régi ismerős, Imre és Kristóf éjszakai beszélgetésén keresztül, a harmadikat, Annát pedig a két férfi emlékein keresztül ismerjük meg.

    Az emlékek az ifjúkorba nyúlnak vissza, de a két férfi a beszélgetésük idején már házas. Igaz, Imre éppen válik Annától, Kristóf pedig a válóperes bíró az ügyükben. Nem is hagyja nyugodni ez az ügy, gyakran felbukkan előtte Anna hangja és képe, ahogyan régről emlékszik rá, noha már akkor meggyőzte magát, hogy kettejük kapcsolata felszínes csak, azóta pedig természetesen nyoma sincs már a lelkében, felesége van, gyerekei.

    Hm. Kristóf lelke. A három szereplő közül őt ismerjük meg legmélyebben, és ő a legkevésbé szimpatikus, szigorú, merev elveivel, melyek emelkedettek, de érzéketlenek is. A Kristóf gyerekkorába való betekintés viszont megmutatja, hogy az érzéketlenség védekezés, egy olyan páncél, ami nagyon régóta szolgál már védelmül. Valójában az érzelmek elfojtása áll a középpontjában ennek a regénynek, mely arra tanít, hogy nagyon komoly árat kell ezért fizetni, és ha látszólag rendben van is minden, időnként ott vannak azok a furcsa álmok, szervi rendellenességgel nem magyarázható rosszullétek.

    Sem Anna, sem Kristóf nem tudja elfelejteni a múltat, és Imrének rá kell döbbennie, hogy hiába szereti a feleségét, hiába tenne meg érte bármit, Annában olyan hiány van, amit nem tud betölteni. „Ott kellett hagynom egyedül a végzetével. Előbb-utóbb minden embert ott kell hagyni, egyedül a sorsával. Akkor még nem tudtam. De milyen idegen lehet neked mindez! Talán még nem is tudod… nem tudhatod, hogy senkin nem lehet segíteni” – mondja Imre.

    Anna van a középpontban, de mégsem csak ő, mert Imrén és Kristófon keresztül két világképről is szól ez a regény. Nemcsak szerelemről, párkapcsolatról, hanem az életről, amibe az beágyazódik. Tapintható a csend, a választ nekünk kell keresni.

  • Első blogszülinapra

    Első blogszülinapra

    Idén májusban egyéves lett a blog. Vagyis, ki tudja… Ha elődjének, az Akarsz-e játszani? címmel indított korábbi blogomnak a folytatásaként tekintek rá, akkor majdnem négyéves most. 

    De nem egészen folytatás. A régi cikkek egy részét áthoztam, átírtam, jó része viszont a régi bloggal eltűnt, és ez nem is baj. A témák is kicsit mások, bár nem mondhatnám, hogy most már nem csapongok. 😛

    De folytatás is. Mert az írás szeretete élteti ezt is, mint az elődjét, és éppúgy kísérletezek különféle témákkal és stílusokkal itt is. Ami mégis mérföldkő, az az első regényem megjelenése, ennek alkalmából született ugyanis az új felület (bár akkor még nem tudtam, hogy a réginek vége, mert a Cafeblogon idéntől többet nem lehet blogolni).

    Mellesleg, ez a regény egész hónapban akciós – a nyomtatott és az e-könyv változat is. Katt ide, ha érdekel!

    Hogyan is indult ez a blog?

    Úgy, hogy elsősorban könyves blog lesz, a könyvek közé a sajátomat is beszámítva, mert írok majd arról, hogyan született – az ötlet, aztán a regény -, hogyan adtam ki, milyen személyes élmények kötnek engem Ausztráliához (annak ellenére, hogy Lili, a főhősöm nem én vagyok).

    Na, jó, néha lesz személyesebb tartalom, hiszen azért személyes blog is. Ha már itt tartunk, az utazós cikkeimet muszáj áthoznom a régi helyről, mert azok az élménybeszámolók aztán igazán személyesek! Hm… meg néhány más témában írt véleményemet, gondolatébresztőmet is áthozom, elvégre mi személyes, ha nem a véleményem?

    Montaña Guajara Circuit Trail, Teide National Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    a másik nagy szenvedély az írás mellett: az utazás

    De ha már írós blog, akkor kirakom majd egy-két novellámat (nem írtam azóta se, egyet se, de próbálkoztam vele néhányszor, nem az igazi… még? vagy sosem? nem tudom), egy-két fiktív kis szösszenetemet (ilyeneket valóban írtam, itt megnézheted őket; és bár Örkény után nem merném egypercesnek nevezni, körülbelül annyi idő alatt elolvashatók).

    Szóval nem kizárólag könyves blog lett, és nem is bánom. Azért a fő téma továbbra is a könyvek és az írás lesz. Előbbinél főleg személyes hangvételű könyvajánlók várhatók továbbra is (ezek nem könyvkritikák, nem is törekszem rá, hogy azok legyenek!), az írós témákra pedig szeretnék nagyobb hangsúlyt helyezni az eddiginél, sok új cikken dolgozom magánkiadással, írással és blogírással, SEO-val kapcsolatban. A saját regényem kiadása során is sok tapasztalatot szereztem, és azóta is tanulok – marketinget, SEO-t, írástechnikát -, és az eddig megszerzett tudásomat fogom összegezni ezekben a témákban. Miért? Mert az az álmom, hogy kialakuljon itt egy közösség, ne csak könyvmolyokból, hanem független szerzőkből is, hogy kölcsönösen segíthessük egymást.

    Egy kis statisztika

    Egy olyan világban, ahol a pár napos babát is méricskélik, mennyit evett, és később is mindenféle táblázatoknak meg osztályzatoknak kell megfelelni, hogyan is tudnánk elszakadni a számoktól? Hozok a blog első évéből is néhányat, meg más érdekességet is.

    Nem meglepő módon az olvasóim 77%-a Magyarországról olvas, ezt követi az USA 9%-kal, de összesen 45 különböző országból érkeztek az oldalra látogatók.

    71%-uk mobilon nézi a blogot.

    Legtöbben a 25-34 éves korosztályból vannak (ami nem meglepő, mert én is ebbe tartozom), és olvasóim 80%-a nő, 20%-a férfi (azt meg úgyis tudjuk, mennyivel több nő olvas általában is, mint férfi, engem meg főleg).

    A blogra érkezők 65%-a valamilyen közösségi médiáról téved ide, leginkább a Facebook-ról (48%), a többi pedig a Pinterest, Instagram és LinkedIn közt oszlik el.

    A moly.hu a látogatók 1%-át hozza – ami meglepően kicsi arány, ha azt nézem, hogy ott csupa könyvmoly van, másrészt viszont ők is igyekeznek a saját felületükön tartani a látogatókat, és ehhez képest mégis voltak, akik rám találtak ott.

    Végül a kedvenc statisztikám – nem számokból, hanem szavakból, mégpedig a legnépszerűbb keresési kulcsszavakból, amiken keresztül a Google látogatókat küld nekem:

    1. mit olvassak (hát, igen, ezt sikernek könyvelem el, elvégre erre a kérdésre mindenképpen segít választ adni a blogom)
    2. építő kritika
    3. ahol a folyami rákok
    4. szomorú őszi versek
    5. amazon könyvkiadás
    6. csepel duna parti sétány (ez egy nagyon jó hely ám a budapesti Dunánál, és még mindig kevesen ismerik)
    7. klasszikus téli versek
    8. fülig jimmy idézetek
    9. könyvajánló nőknek (igen, ilyen is van, és lesz még több is!)
    10. idézetek az írásról

    Kicsit sajnálom, hogy egyik kulcsszó sem igazán vicces, vagy meglepő, másrészt viszont örülök neki, mert a kulcsszavak egészen jól lefedik a blog fő témáit, mégiscsak hasznos volt az a SEO-tanfolyam. 😀

    A legnépszerűbb bejegyzések

    1. 5 népszerű regény, amit nem szerettem
    2. Mit olvassak? 120+ ötlet: regények, novellák, mesék, versek, memoárok, blogok
    3. 7 könyv, ha nevetni szeretnél
    4. 5 feledhetetlen szerelmes pár a világirodalomból
    5. 13 frappáns életbölcsesség Rejtő Jenőtől
    6. Hogy vallottam kudarcot a könyvemmel az Amazonon?
    7. Ahol a folyami rákok énekelnek
    8. Kapható az Úton! (és még mindig kapható… 🙂 )
    9. Emily Brontë: Üvöltő szelek – miért is érdemes elolvasni?
    10. Három gyönyörű szerelmes vers Szabó Lőrinctől

    Írások, amik nekem kedvesek

    Mert ez egy teljesen más lista, ami, persze, ugyanúgy szubjektív, mint a tiétek, és sorrend sincsen. Mindenesetre nekem ezek voltak a kedvenc írásaim – amiket megírni is nagyon szerettem, és olvasni is szeretek:

    Tervek, álmok

    Tengernyi. Hogy otthona legyen ez a blog egy másik regénynek is, és aztán még egynek… Novelláknak (még nem adtam fel). Olvasó és író közösségnek. Szórakoztató, elgondolkodtató témáknak, élményeknek, paródiáknak. Nektek. Nekem.

    Álomból nincs hiány sosem, de baj is lenne különben. Nagy örömömre pedig beteljesedettek is vannak.

    Yosemite National Park, California

    egy régi álom… Kalifornia

    Köszönöm, hogy olvastok!

  • A Szolgálólány meséje folytatódik: Testamentumok

    A Szolgálólány meséje folytatódik: Testamentumok

    Bizalmatlan vagyok a folytatásokkal, tapasztalatból tudom, hogy gyakrabban nem nyerik el a tetszésemet, mint igen, mégis ritkán tudom megállni, hogy ne olvassam el őket (mert nemcsak bizalmatlan, kíváncsi is vagyok :P). De hogy Margaret Atwood regényének, A Szolgálólány meséjének a folytatását elolvastam, azt nem kellett megbánnom.

    Elődjéhez hasonlóan a Testamentumok is lebilincselően izgalmasra sikerült. A Szolgálólány meséje tömörebb és ütősebb volt, a Testamentumok viszont kevésbé lett nyomasztó. Ugyanakkor nem is annyira folytatásnak tűnik, inkább kiegészítésnek, mert amit Gileád világához hozzátesz, azok az új szemszögek.

    Mi történt Fredével, miután becsapódott a teherautó ajta?

    Ezzel a jelenettel ér véget A Szolgálólány meséje, és noha Gileád bukásáról tudomást szerezhettünk, Fredé sorsa homályban maradt. Vajon sikerült megszöknie, szabad lett, vagy elfogták, bebörtönözték, megölték?

    Margaret Atwood tizenöt évvel később veszi fel a történet fonalát, és ennek a regénynek nem Fredé a főszereplője, bár a sorsáról tudomást szerzünk idővel (és az igazi nevét itt sem tudjuk meg). A történet három szálon fut, három nő visszaemlékezéseit olvassuk, akikből kettő még nagyon fiatal, egy pedig idős, és igen nagy hatalommal bír.

    A Testamentumok főhőse megosztó személyiség

    Margaret Atwood: Testamentumok

    Bár hármuk visszaemlékezései váltakoznak, ha egyetlen főhőst kell választanom, az Lydia néni, aki kézben tart minden szálat, jóval tapasztaltabb és agyafúrtabb a két fiatal lánynál, és az ő szemszögén keresztül látunk legjobban a dolgok mélyére. Nem utolsó sorban pedig ő az előző regény egyik leggyűlöletesebb figurája, az elnyomó hatalomhoz csatlakozó, a többi nőt eláruló nő, a Nénik vezetője. Zseniális húzás volt éppen őt főhőssé tenni, és az írónő remekül kiaknázott mindent, amire ez lehetőséget adott.

    „Én is csak jót akartam, motyogom néha magam elé némán. A legjobbat akartam, illetve a lehető legjobbat, ami nem ugyanaz.” – írja Lydia néni a visszaemlékezésében. Például az ő karakterén keresztül mutatja be a regény, hogy mennyire nehéz különbséget tenni egy diktatúrában elkövetők és áldozatok között, hogy mekkora különbség van a „legjobb” és a „lehető legjobb” között.

    Két másik szemszög, két másik női sors

    A két fiatal elbeszélő eléggé elmarad Lydia néni mögött, bár a történetük izgalmas, főképp, amikor hármuk szála végül összetalálkozik. Agnes Gileádban él, Feleségnek nevelik, de amikor megtudja, kihez akarják hozzákényszeríteni, bármi áron menekülni akar. Daisy pedig egy kanadai tini, aki eleinte mit sem sejt különös múltjáról, ám egy tragédia kényszerpályára állítja. 

    Kettejük szemszöge is hozzátesz ahhoz, amit a Feleségekről és Nénikről, vagyis a Szolgálólányokhoz képest kiváltságosabb gileádi nőkről megtudunk – akik ugyanúgy adott funkciók ellátására vannak rendelve, szerepükből soha nem léphetnek ki, csak nagyobb megbecsülést kapnak érte a Szolgálólányoknál.

    Margaret Atwood: Testamentumok

    De Agnes és Daisy karaktereiben közel sincs annyi erő és mélység, mint Lydia néniében. Sőt, Daisy későbbi küldetését nem igazán értem, éretlen és alkalmatlan a feladatára, és semmi nem indokolja, miért pont őt választják, nekem ez egy kis logikai gubancnak tűnik a történetben. (Persze, értem, találkozni „kell” a három szálnak…)

    Reménykeltőbb a második könyv?

    A Testamentumokat kevésbé éreztem nyomaztó regénynek, mint A Szolgálólány meséjét, de nem azért, mintha Gileád kevéssé embertelen színben tűnne fel, hanem részben pont amiatt, mert már nem az újdonság erejével hatott. Másrészt azért is, mert itt három cselekvő női hősünk van, akik – különböző módon és lehetőségeikhez mérten – azért rendelkeznek némi döntési szabadsággal, ellentétben a Szolgálólánnyal, akit szerepe szinte teljesen megfosztott ettől.

    Kinek ajánlom?

    Aki inkább olvasná, mint élné a disztópiát (hah, tudom, ebben sincs nagy cselekvési szabadságunk), aki olvasta A Szolgálólány meséjét, és kíváncsi a folytatásra.

    Hogy ez előzmény olvasása nélkül érthető-e ez a regény? Úgy gondolom, a kép a gileádi rendszerről akkor is összeáll, bár teljesebb az előzményekkel együtt. Ami a főszereplőket illeti, az ő történeteik szinte függetlenek egymástól. Van egy kapocs, ami az első könyv olvasása után sejthető, de enélkül is izgalmas olvasmány a Testamentumok.

    Viszont egy elkoptatott klisével kell befejeznem: ahogy az már lenni szokott, az első regény azért mégis jobb, ha csak hajszállal is.

    Te olvastad a folytatást? Mit gondolsz róla?

  • Tenerife anyaszemmel

    Tenerife anyaszemmel

    Ha már volt babaszemmel, jöjjön a párja. Milyen Tenerife egy másfél éves kisgyerekkel? Erre nehéz kapásból válaszolni, mert egyrészt olyan, mint nélküle, másrészt meg nem. 😛

    Olyan, mint nélküle, mert egy totyogónak még minden érdekes. Ha strandra megyünk, játszik a homokban. Ha kavicsos a strand, akkor dobálja a kavicsokat a vízbe. Ha sziklás, akkor talál egy árapályban visszamaradt pocsolyát a sziklák közt, és abban kezd el pocskolni. Ha túrázni visszük, botot és köveket gyűjt, megvizsgál minden virágot, gyíkot, hangyát. Ugyanilyen érdekes neki egy reptér, egy buszpályaudvar vagy egy átlagos utca is, persze, csak a természetben könnyebb vele, szabadabban lehet engedni, és nem baj, ha mindent felszedeget. Tenerifén pedig bőven van lehetőség a természetben lenni, kellemes klímában és változatos tájakon, amiket mi értékeltünk igazán, nem a Picur.

    Ezért olyan vele utazni, mint nélküle, mert még bőven abban a korban van, amikor felesleges számára választani a programot vagy a helyszínt. Magadnak tervezed az utazást, nem neki. Élvezni fogja azt, amit te, feltéve, hogy hagyod nézelődni, nem sietteted (de, néha kell, mert órákig is elvan a porban három kaviccsal egyetlen négyzetméteren, de ebben próbálunk egyensúlyt találni), valamint felveszed, és viszed, ha nincs kedve menni, te viszont mennél (ez a Kedves érdeme, aki előtt rajtam kívül számos más túratárs is csodálattal adózott már).

    Másrészt, gyerekkel semmi sem olyan, mint gyerek nélkül. 🙂 A szemed sarkából mindig őt figyeled, valaki mindig a kezét fogja, vagy ott van a sarkában, figyeli, mit szed fel a földről, nem-e véletlen egy kaktusz letört darabját (amit aztán ösztönös ijedtséggel kikapsz a kezéből, és így mindkettőtök tenyere tele lesz az alattomos, apró, szinte nem is látható tüskékkel… nem, ez nem tenerifei történet, itt már mindenki tartotta a távolságot a kaktuszoktól).

    Teide National Park, Tenerife, Spain

    Ezen felül lazábban kell tervezni a napokat, hosszabb semmittevős időket beleszámítva. Lehet csinálni szinte bármit, de sietni nem lehet. Te a túrát akarod végigcsinálni, ő a kavicsokat akarja felszedni a porból, mind a hétszáznyolcvannégyet azon a tíz kilométeren. Hamarabb fog azért elfáradni, akkor mehet a hordozós hátizsákba, és lehet haladni. Néha vele is lehet, ügyesen gyalogol már, ha akar – de csak, ha akar, és arra, amerre akar. 😀

    Tenerifén jó volt a túrák és a strandok váltakozása. A túrákat imádtuk, de a strandon könnyebb volt a Picurral, főleg a homokos strandokon, ahol még csak meg sem tudta magát ütni, nem kellett annyira a sarkában lenni (csak felkapni, nehogy egy nagyobb hullám elmossa, ha túl közel merészkedett…). Általában az idő is elég meleg volt a vizeskedéshez, mert ha nem, akkor rádöbbenhettünk, milyen reménytelen harc egy strandon egy kisgyereket távol tartani a víztől. (Teljességgel reménytelen, olyan időben inkább nem szabad strandra menni.)

    Bárhova eljutottunk a szigeten legfeljebb másfél óra alatt, ami nagyjából az az idő, amennyit a Picur egyhuzamban elvisel az autósülésben. A túrák közül is rengeteg olyat találtunk, amit be tudtunk vállalni vele, és szinte mindegyiknek akadtak olyan szakaszai, ahol számára is alkalmas volt a terep a gyaloglásra (leginkább kézenfogva, néha anélkül is). Egyetlen túra volt csak, ahol majdnem végig vinni kellett, mert olyan keskeny és meredek volt az út – na, itt sokszor bizonygattam a Kedvesnek, hogy azért mégis megéri, mert csodaszép a kilátás végig. Nem cáfolt rám hangosan, és ennyivel meg is elégedtem.

    A környező országokban tett tavaly nyári utak és a mostani tavaszi út után az a véleményem, hogy totyogóval egyrészt nehezebb utazni, mint babával, mert a babát könnyebb a túrán cipelni (ez már a mi utazási stílusunkhoz köthető, persze, hogy nagyon sokat túrázunk), másrészt egy babának mindenhol jó, vagy nézelődik, vagy alszik, csak anya legyen mindig kéznél, és kapjon időben enni. Egy másfélt évest cipelni viszont már egyre nehezebb, és neki már akarata is van. Másrészt vele már vannak közös élmények is, igaz, ezekre egyelőre csak mi fogunk emlékezni, ő nem, de hát az miért ne számítana?

  • Hogyan formázd a kéziratod?

    Hogyan formázd a kéziratod?

    A regényem magánkiadásával kapcsolatos tapasztalataim megosztásának részeként nemrég letölthetővé tettem egy ingyenes Word sablont, amit a kéziratod nyomdai előkészítéséhez használhatsz. Ez azonban már teljesen kész kéziratot feltételez, nemcsak tartalmilag, hanem formailag is. Most arról lesz szó, hogyan formázd a kéziratod magadnak, és azokat a lépéseket osztom meg, amiken a formázás során én is végigmentem – na, meg a velük kapcsolatos tippeket. A legtöbb nem túl meglepő, és nem is túl bonyolult, de azért érdemes listába venni őket, nehogy valami elmaradjon.

    Mivel a regényemet e-könyvként is kiadtam, így az ezzel kapcsolatos formázásra is külön kitérek a bejegyzésben.

    Betűtípus

    Ezzel kapcsolatban a legfontosabb az a tény, hogy interneten talpatlan betűtípust érdemes használni (pl. Calibri, Arial, Tahoma, Verdana), nyomtatásban viszont talpast (pl. Times New Roman, Book Antiqua, Georgia, Garamond). Miért? Mert ez kellemes a szemnek. A kéziratunk szövegtörzse tehát mindenképpen valami talpas betűtípust kapjon, a cím és a fejezetcímek lehetnek különlegesebb, akár talpatlan betűtípussal szedve is.

    E-könyvnél mi a helyzet? Mivel az olvasó magának állíthatja be a betűtípust, így nekünk nem kell vele foglalkozni.

    Betűméret

    Nincs rá szabály, milyen méretűek legyenek a szövegtörzsben a betűk, de hacsak nem olvasni tanuló gyerekeknek írunk mesét, 12-13-as méretnél nagyobbat nem érdemes beállítani. Ez se túl nagynak, se túl kicsinek nem tűnik, pont kellemes olvasni. De ha kétségünk van a betűmérettel kapcsolatban, nyomtassunk ki egy oldalt, és hamar kiderül, ha nem jól döntöttünk.

    E-könyvnél mi a helyzet? Ezzel sem kell foglalkoznunk, az olvasó magának állíthatja be.

    Tagolás

    A címet és a fejezetcímeket érdemes más stílusra (más méretre mindenképp, de akár más betűtípusra is) állítani, mint a szövegtörzset, hogy könnyen kitűnjenek.

    A szövegtörzset tagoljuk, ahol szükséges (legyen néha egy-egy enter 🙂 ), a sorközt picit nagyobbra vehetjük, 1,15-1,25 cm körüli értékre, hogy szellősebb legyen a szöveg, új egységek előtt pedig akár üres sort is hagyhatunk. A bekezdések első mondatát behúzhatjuk, ezt a Bekezdés beállításokban a Behúzás és térköz fülön állíthatjuk be.

    E-könyvnél mi a helyzet? Nem szükséges külön formázni, de ez attól is függ, hogy mivel konvertáljuk át epub (vagy egyéb) formátumba. Az egyszerű konvertálást segíti, ha a fejezetcímekre valamelyik címsor stílust állítjuk be, és ennek a stílusnak a tulajdonságait változtatjuk ahelyett, hogy egyesével állítanánk a méretet és a betűtípust minden fejezet címénél (ez egyébként e-könyvtől függetlenül is gyorsabb és szebb megoldás, és így könnyen készíthetünk automatikus tartalomjegyzéket is).

    Kötőjel vagy gondolatjel?

    Erre már a szöveg megírása közben is figyelhetünk, de a helyesírás ellenőrzésekor mindenképp, a végső formázáskor pedig ellenőrizzük még egyszer.

    Kiskötőjel

    Először is van a kiskötőjel, általában ezt hívjuk simán kötőjelnek, és sem előtte, sem utána nincsen szóköz. Például: egy-egy; hébe-hóba; magán- és céges repülőgép; Glasgow-ban.

    Gondolatjel

    A gondolatjel nagyjából kétszer olyan hosszú, mint a kötőjel (bár ez betűtípustól is függ), és előtte is, utána is szóköz van. Kivétel, ha a mondatban a gondolatjelet írásjel előzi meg, illetve követi (tipikusan vessző). Legtöbbször párbeszédben, illetve közbevetett mondatrésznél használjuk.

    Például:

    – Igen – mondta csendesen. – Jobb, ha vége lesz, mielőtt igazán elkezdjük.

    Azt hiszem, ezért féltem lépni. Inkább elfogadtam, hogy olyan életet élek, amilyenre neveltek és amit vártak tőlem – lediplomázok, rendes munkám lesz, férjhez megyek –, minthogy lerázzam ezeket az elvárásokat, és belekezdjek valamibe, amire én érzek indíttatást. Mert mi van, ha nem sikerül?

    (A részletek az Útonból származnak.)

    Nagykötőjel

    Végül van még a nagykötőjel, ami szintén kétszer olyan hosszú, mint a kiskötőjel, de sem előtte, sem utána nincsen szóköz. Tipikusan tulajdonnevek összekapcsolásakor, illetve valamettől valameddig terjedő viszony jelölésére használjuk.

    Például: Boyle–Mariotte-törvény; a Budapest–Szeged útvonalon közlekedő vonat; Osztrák–Magyar Monarchia.

    E-könyvnél mi a helyzet? Semmi különös dolgunk nincs vele.

    Neked is feltűnt, hogy ha már van egy kész anyagod nyomtatott könyvhöz, ennyi erővel akár e-könyvet is készíthetsz belőle? Hogy mennyire egyszerűen, arról egy tömör útmutatót is készítettem (történetesen e-könyv formában), amit itt alul, a hírlevelemre feliratkozva tölthetsz le. Akkor pedig már csak egy kézirat kell, amit szépen megformázhatsz.

    [hfe_template id=’4184′]

  • Tenerife babaszemmel

    Tenerife babaszemmel

    Amikor anya levette a cipőmet, zoknimat, és lerakott a homokra, először sírva fakadtam. Olyan puha és süppedős volt, nem hasonlított semmire, amit fel tudtam idézni magamban. Anya is hamar levette a saját cipőjét, és mondta, hogy menjünk együtt, nem kell félni. De addigra már én is rájöttem, hogy nem fogok elsüllyedni, sőt, ez a langyos puhaság nagyon jó. Meg is fogtam, markoltam belőle, és akkor rájöttem, hogy ezt én már ismerem, hiszen ez homok, csak azt nem tudtam, hogy mezítláb is lehet járni rajta. Naná, még szaladni is!

    Nagyon sok homok volt ott, sokkal több, mint egy homokozóban. Anya úgy hívta, strand, és hamar rájöttem, a strandok milyen jó helyek. Akármennyit lehet szaladgálni, kiabálni, ásni a homokban a lapátommal és a kezemmel, beletúrni a fejemet, sőt, még kavicsokat is találtam, amiket a vízbe lehetett dobálni.

    A víz! Már a homok is nagyszerű volt, de hogy még víz is legyen! Igazán nem gondoltam korábban, hogy ennyire jó helyek is léteznek a világon. Kicsit féltem tőle az elején, mert olyan nagy és hangos volt, anya úgy hívta, hullám. De később rájöttem, nem mindegyik olyan félelmetes, sőt, nagyon jó móka beleszaladni ezekbe a hullámokba anyával meg apával.

    Los Gigantes, Tenerife, Canary Islands, Spain

    A következő reggel, miután anya felöltöztetett és megetetett, vittem is oda neki a szandálomat, hogy adja rám, és menjünk már a strandra, a homokhoz és a vízhez. De anya leintett, hogy várjak, ő még pizsamában van, és éhes is. Így kénytelen voltam azzal elfoglalni magam, hogy kipakolom a lábasokat és a fedőket a konyhaszekrényből, míg anya meg apa végre összeszedték magukat, és indulhattunk.

    Csakhogy aznap nem strandra mentünk. Az autóban szundítottam egyet, és mire felébredtem, megint egy furcsa táj fogadott, amilyet még sose láttam. Nem voltak hullámok meg homok, fák sem, és bokorból is csak kevés, de hamar észrevettem, hogy kavicsból és nagyobb kőből rengeteg van! Volt ott egy nagy hegy is, anya azt mondta, vulkán, és valami érthetetlen okból apával iszonyatosan lelkesedtek érte. Engem nem nagyon érdekelt, mert túl messze volt ahhoz, hogy megfoghattam vagy a számba vehettem volna.

    Bezzeg a kavicsok! Csakhogy hamar rájöttem, ezek sem jobb ízűek, mint az otthoniak, hiába van olyan különleges fekete meg vörös színük. Viszont nemcsak dobálni lehetett őket, hanem mindenféle lyukakba be is dugdosni. A lábam alatt pedig valami homokhoz hasonló dolog volt, csak nem olyan mély és puha, de azért jól lehetett porolni vele, ha ügyesen léptem. (A szót meg onnan tanultam, hogy anya mondta, “Jó, jó, nem kell azért mindig így porolni.”)

    Sokat gyalogoltam aznap, fogtam anya vagy apa kezét, és nagyon élveztem, hogy nagy kövekre kellett felfelé lépkedni. Amikor elfáradtam, akkor leültem a porba, ebből tudta apa, hogy most már szeretném, ha vinne. Igaz, amikor a hátizsákba beültetett, és kezdte becsatolni a pántokat, akkor kapálózva sírtam, mert nem szeretem, ha nyúlkálnak körülöttem, nem értem, miért nem lehetne ezt kihagyni. Mert amikor már apa hátizsákjában ülök, az nagyon jó. Sok mindent látok, ha éhes vagyok, akkor eszegethetek is közben, vagy szundíthatok.

    Teide National Park, Tenerife, Canary Islands, Spain

    Élveztem ezeket a napokat. Kint voltunk mindig vagy a strandon, vagy valamilyen hegyen, ha éppen szaladgálni akartam, akkor szaladgáltam, ha nem, akkor apa vitt a nyakában vagy a hátizsákban. Sokat pancsikoltam a vízben is, és a kedvenceim azok a meleg pocsolyák voltak, amikben néha még pici halak is úsztak. Sajnos megfogni nem tudtam őket, mindig elmenekültek előlem. De úgy látszik, ezek az állatok már csak ilyenek, a macskák meg a gyíkok is rendszeresen ezt csinálják, pedig én barátkoznék velük.

    Azért jó hely volt nagyon ez a Tenerife. Kár, hogy mire megszoktam, haza kellett jönnünk. A repülőtér ugyan ismét nagyon tetszett, de itthon a szobámban sajnos nincsenek kavicsok, így kénytelen vagyok az építőkockákat, ruhacsipeszeket, plüssállatokat, labdákat, flakonokat, kisautókat dobálni – ami éppen akad. Anya nincs elragadtatva tőle, folyton azt mondogatja, hogy bár lennénk még mindig ott a strandon. Ezzel én is egyetértek, csak azt nem értem, hogy minek jöttünk akkor haza.

  • A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    A legjobb Jane Austen regények – az én rangsorom

    Ahol romantikus regények kerülnek szóba, ott Jane Austen neve biztosan elhangzik, és nincs még egy tizennyolcadik századi szerző, aki ennyire töretlen népszerűségnek örvendene mind a mai napig. Hat regényének mindegyikét megfilmesítették, némelyiket többször is. Kezdve a Büszkeség és balítélettel, még kamaszként kiolvastam mind a hatot, az utóbbi években pedig szép lassan újraolvastam őket.

    Míg tizenévesen elsősorban a főhősökért rajongtam, és a szerelmi szálak érdekeltek igazán, a későbbi újraolvasások alkalmával Jane Austen ironikus és finom humora, árnyalt társadalomkritikája, mely a romantikus történeteket realizmussal vegyíti, legalább ennyire magával ragadott. Értékeltem az aprólékosan, esetenként tökéletes karikatúraként kidolgozott, minden regényhez sokat hozzáadó mellékszereplőket. Azt pedig még harmincon felül is úgy gondolom, hogy Austen romantikus történetei nem valóságtól elrugaszkodottak és csöpögősek. Szereplői, akár nők, akár férfiak, tökéletlenek, látjuk a hibáikat (és ők is egymásét), és azt is, ahogy küzdenek velük, és ahogy mindezek ellenére, félreértések és konfliktusok közepette végül megállapodnak egymás mellett.

    Az írónő mind a hat regényének fő témája ugyanaz: a fiatal lányoknak nővé érve be kell illeszkedniük a társadalomba, vagyis férjhez kell menniük. A hasonlóságnak ezzel vége is, mert a főhősök és a hangulat roppant különbözőek, minden Austen regény egy külön világ. De melyik a legjobb?

    Erre van az a meglehetősen idegesítő válaszom, hogy a maga módján mindegyik nagyon jó, és van az is, hogy megmutatom, szerintem sorrendben hogyan következnek egymás után. Most az utóbbit fogom tenni – persze, ez az értékelés szubjektív, és tudom, sokan más sorrendet állítanának. Hozzáteszem még azt is, hogy szerintem Jane Austen olyan, mint a csoki. Meg lehet vitatni, kinek melyik a kedvenc márkája, de végső soron a csoki az csoki, jó mindegyik. 😛

    Akkor nézzük végre azt a sorrendet:

    1. Büszkeség és balítélet

    Ami engem illet, én azt a könyvet, amelyik jól van megírva, mindig túlságosan rövidnek találom.

    Büszkeség és balítélet

    Nem lepődött meg senki, igaz? Pedig az újraolvasások után nem volt annyira egyértelmű legeslegjobb a Büszkeség és balítélet, a második helyezettemet csak egy hajszállal előzte meg. De megelőzte. Mert a szellemes, játékos, intelligens Elizabeth Bennet az egyik legszerethetőbb hősnő a világirodalomban, mert Mr. Darcy komoly jellemfejlődés során azzá válik, akibe azóta a világ női felének jelentős része jelképesen beleszeretett mint igazi férfiba, és mert még mindig az egyik legszebb szerelmes történetnek tartom Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatát.

    A regény ikonikus első mondattal indít („Egy szép vagyonnal rendelkező, nőtlen férfi nem lehet meg feleség nélkül.”), amit sziporkázva követ a többi, és belőlük összeáll ez a szórakoztató, érzelmes, elgondolkodtató és felejthetetlen regény, ami egyforma sikerrel szeretteti meg az olvasást egy kamaszlánnyal, és bűvöli el felnőtt tündérmeséjével az idősebbeket is. Ha olyannak ajánlanék Jane Austen regényt, aki még sosem olvasott az írónőtől korábban, biztosan ezt ajánlanám – mellesleg, ez az a regénye, ami ritka kivételtől eltekintve mindenkinél sikert is szokott aratni.

    De Lizzy és Mr. Darcy kapcsolatán túl is annyi minden van itt! Austen minden regényében bebizonyítja, hogy zseniálisan tud mellékszereplőket írni, Mr. és Mrs. Bennet, Mr. Collins, vagy éppen Lady Catherine kiváló bizonyítékok erre. A két főhős túlságosan is idillinek tűnő boldogságát – melyhez rajtuk kívül bőven kellett egy jó adag szerencsés véletlen is – pedig több másik házasság ábrázolásával ellensúlyozza. Lydia és Wickham meggondolatlan és zsarolással kikényszerített házassága érezhetően sok nyomorúságot tartogat mindkét fél számára, Charlotte Lucas józan belátásból házasodik, mert ez az egyetlen tiszteletreméltó, reális szerep, ami elérhető számára az életben, Mr. Bennet házasságának egyetlen öröme pedig, hogy megtanult mulatni felesége szűklátókörűségén és hisztérikusságán.

    Miközben Mrs. Bennet komikus szereplő már az első oldaltól fogva, a regény során rádöbbenhetünk, hogy az írónő rajta keresztül a társadalmat is kritizálja, melyben egy anyának a legfőbb gondja jól férjhez adni a lányait, mert azoknak ez az egyetlen esélyük a boldogulásra. Így válnak lassan észrevehetővé Mr. Bennet hibái, aki sztoikus nemtörődömségbe vonulva nem sokat tesz a lányaiért, és bár feleségével ellentétben értelmi képességei nem vonhatók kétségbe, apai gondoskodásának hiánya egyre jobban érezhető, ahogy haladunk előre a történetben.

    Charlotte és Lizzy házassággal kapcsolatos felfogásának különbsége is olyan téma, ami más Austen-regényekben is felmerül. Lizzy romantikus ideáljával élesen szembenáll Charlotte reális látásmódja, és Lizzynek is be kell látnia, hogy barátnője számára nem kínál jobb lehetőséget az élet annál, mint amit az bölcsen elfogad: kényelmes otthont, biztos megélhetést, tiszteletreméltó státuszt – de egy olyan férfi mellett, akit nem becsül, és a társaságában semmi élvezetet nem talál, viszont türelemmel viseli.

    Ott van még a másik boldog pár, Jane és Mr. Bingley, akiknek a boldogsága viszont szinte mellékesnek érződik, Lizzy és Mr. Darcy boldogságának természetes következménye, és talán ezért nem is jelent különösebb izgalmat, mert egyikükben sem látunk jellemfejlődést, és révbe érésük a két főhős jellemfejlődéséből következik. Sőt, bár Mr. Bingley mellett szól kellemes modora, érzékenysége és jó szíve, a regény végére igencsak befolyásolható, éretlen figurának tűnik, nem éppen egy főnyeremény mint férj. Viszont az ő párosuk is egy újabb színfoltot ad a Jane Austen által oly színesen és szórakoztatóan megrajzolt társadalmi tablóhoz.

    2. Meggyőző érvek

    Jane Austen

    Talán ez a regény lóg ki legjobban a többi közül melankólikus, lírai hangjával és a többi Austen hősnőhöz képest idős, huszonhét éves főszereplőjével, Anne Elliottal – és ez nyert a legtöbbet a szememben az idővel, olyan sokat, hogy majdnem a legelső helyre tettem.

    Lázadó kamaszként hogy is érthettem volna Anne-t, aki nem lázad még akkor sem, amikor a saját boldogsága forog kockán? Családja befolyására kikosarazza a férfit, akivel kölcsönösen szeretik egymást. Hiába szól a jelleme és tehetsége Wentworth kapitány mellett, sem összeköttetései, sem vagyona, így Anne családja és barátai egyáltalán nem tartják kívánatosnak ezt a házasságot.

    Miért nem áll ki a szerelméért Anne? Mert pont olyan, amilyennek az ideális nőt képzelni szokás: mindig mások kedvében akar járni, simulékony, és mások érdekeit jobban szem előtt tartja, mint a sajátját. Megfelel az elvárásoknak, csak belül szenved, de azt is csendben teszi, nem zavarva vele senki békéjét vagy boldogságát. Igen, Anne olyan nő, aki megtanulta, hogy az érzései nem fontosak – mások sem veszik tekintetbe őket, és ő maga sem.

    De nyolc évvel a felbontott eljegyzése után újra viszont kell látnia egykori szerelmét, aki azóta fényes karriert tudhat maga mögött, és szép vagyont is szerzett. Még mindig nőtlen, ám ezen változtatni kíván, épp csak egy személy van, aki nem jöhet szóba feleségként: Anne. Wentworth kapitány, mint Austen annyi más férfi hőse, tökéletlenségében is közel tökéletes férfi ideál, felelősségteljes, becsületes, és nemcsak érző szívű, de képes nyíltan beszélni is az érzelmeiről. Abban viszont elüt a többiektől, hogy nem született kiváltságosnak, felemelkedését a maga erejéből, kemény munkával érte el.

    Donegal, Ireland

    Borús óceán, Donegal, Írország, 2019

    Anne-t a vele való újbóli találkozás ébreszti rá saját érzéseire, és arra, hogy azoknak erejét alábecsülte. Szerelme Wentworth kapitány iránt csendes, de nagyon mély. Ugyanakkor többről is szólt nekem ez a regény egy szerelemnél, ami talán kaphat egy második esélyt. Anne története mindarról szólt, amit a húszas évei végén visszanézve ismer csak fel egy nő, miközben az időt már nem lehet visszahozni, a megértés mindig csak utólagos, a múlt pedig megváltoztathatatlan.

    3. A klastrom titka

    Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja.

    Henry Tilney, A klastrom titka

    Ez egy paródia, méghozzá a Jane Austen korában oly népszerű gótikus regények paródiája. Tetszett korábban is, de mióta újra elolvastam, nem tudok betelni vele. Élesen gunyoros, szatirikus stílusa különbözteti meg leginkább a többi Austen regénytől. Hősnője, Catherine Morland tiszta szívű, vidám, tapasztalatlan kislány, aki naiv hiszékenységének köszönhetően kap egy pár pofont az élettől, és butuska fantáziálásán keresztül Austen a korabeli rémregények iránt rajongó fiatal lányokat is kifigurázza. Közben szintén kap egy fricskát a korabeli társadalom a könyvekhez való álságos viszonya miatt – regényeket ugyanis mindenki olvas, de ezt mindenki tagadja.

    De Catherine-nél is jobban kedveltem a férfi főhőst, Henry Tilney-t, akit Austen az összes férfi hősei közül a legjobb humorérzékkel áldott meg. Annak a bizonyos gúnyos kritikának gyakran ő ad hangot a könyvben, ugyanakkor becsületes és jóérzésű férfi, aki a butuska Catherine-ben is észreveszi a romlatlan jóságot és őszinteséget. Szórakoztató baklövések sorozatát követően természetesen végül eme regény hősei is elérnek a happy end-hez, hiszen „Ha egy ifjú hölgy hősnőnek rendeltetett, negyven környékbeli család megátalkodottsága sem állhatja az útját.”

    4. Értelem és érzelem

    Jane Austen

    Tizenévesként ez volt a Büszkeség és balítélet után a második kedvencem Austentől. Miért került hátrébb? Inkább azt mondanám, a többiek kerültek előrébb, mert annak idején alulértékeltem őket. Az Értelem és érzelem továbbra is az a gyönyörű, érzelmekkel teli szerelmes regény, aminek régen láttam, csak most kicsit másként (khm… reálisabban) hat rám a befejezése, mint akkor.

    Marianne és Elinor, a két szerető testvér két teljesen ellentétes dolgot képvisel a történetben. Elinor az „értelem”, aki mindig úgy viselkedik, ahogy kell, józansága és önuralma mögé rejtve valódi érzéseit, Marianne pedig az „érzelem”, őszinte és nyílt, tettetésre képtelen, hevessége és féktelensége azonban mély érzésekkel párosul. A regényen végighúzódik ez az ellentét, a hősnők sorsában összecsap, és … nos, az esküvők nem maradnak el itt sem, de a happy end kérdéses. Marianne éppen azt adja fel önmagából a történet végére, ami egyéniségének legnagyobb kincse volt.

    Sokkal provokatívabbnak érzem ezt a regényt felnőtt fejjel, mint régebben. Mintha írónője egyetlen kérdést akart volna a világ arcába vágni: tényleg ennyivel fontosabb megfelelni az elvárásoknak, mint őszintén, képmutatás nélkül élni?

    5. A ​mansfieldi kastély

    Senki más nem lehet olyan jó vezérünk, mint az a hang, amely önmagunkban szól: csak oda kell figyelni.

    A mansfieldi kastély

    Komor hangvételének és határozott morális iránymutatásainak, a regény végén az egyértelmű igazságtételnek köszönhetően A mansfieldi kastély sem hasonlítható egyik más Jane Austen regényhez sem, de ennél még sokkal több is megkülönbözteti tőlük.

    Hősnője, Fanny Price talán az egyik legkevésbé népszerű Jane Austen hősnő, amit részben értek, de nekem nem esett nehezemre szeretni. Elhanyagolt gyerekként látjuk őt először, akit szülei gazdag nagybátyjára és nagynénjére bíznak, így kerül a pompás mansfieldi kastélyba, ahol azonban csak egy könyörületből nevelt szegény rokon. Hogy Fanny mennyire láthatatlan, mennyire nem sokat törődik vele senki, arra a regény ráerősít azzal, hogy a történet első felében Fanny szinte végig passzívan, a háttérből figyeli a többieket. Később is egyik leglényegesebb jellemvonása ez, az események körülötte zajlanak, és Fanny szinte mindig kimarad belőlük, a háttérből figyel csendesen.

    Idővel azért kiderül, hiába egész életében a másoknak való megfelelni akarás, a szeretet legkisebb morzsái utáni sóvárgás határozta meg Fanny jellemét, mégis van annyi ereje, hogy a sarkára álljon, ha meggyőződése ellen kellene cselekednie. Mindezt úgy, hogy még annak az egyetlen embernek, Edmundnak a támogatását sem kapja meg hozzá, akihez a végletekig ragaszkodik, mert ő juttatott legtöbbet számára azokból a szeretetmorzsákból.

    Kylemore Abbey, Ireland

    Egy ködös napon: Kylemore Abbey, Írország, 2019

    Fanny sok mindenben ellentéte a sokak által szeretett Elizabeth Bennetnek, de a családja is éppoly ellentétes a Bennet családdal. Vannak viszont közös vonások is. Fanny is intelligens, mint Lizzy, de félénksége ezt elrejti, kedves, de ezt senki nem méltányolja, hanem éppoly természetesnek tekintik, mint a levegőt. Sőt, Fanny szép is, csak nincs meg benne az az élénkség és játékosság, ami erre felhívná mások figyelmét, így akinek épp nem jut eszébe ránézni, az észre sem veszi.

    Fanny az egyetlen, aki mindig pontosan tisztában van a családban zajló eseményekkel, látja az alakuló vonzalmakat, rivalizálást és kegyetlenkedést a Crawford testvérek érkezése után, őt ellenben senki sem tudja kiismerni, még Mary Crawford sem, aki elragadó modorának és jó emberismeretének köszönhetően a legkifinomultabb manipulátor a regényben.

    Fanny szerintem azért nehezen szerethető karakter, mert egyikünk sem akarna hozzá hasonlítani, és egyetlen férfi sem ilyen nőről álmodik. De Fanny nem lehet másmilyen, ennek a gyerekkorába és körülményeire visszavezethető okait nagyon árnyaltan ábrázolja Austen, és ha ezt megértjük, azt hiszem, sokkal nagyobb együttérzéssel tudjuk szemlélni őt.

    A pszichológiai igényesség amúgy is csodálatra méltó ebben a regényben. Látjuk a két testvért, Fanny nagynénjét és édesanyját, akik hasonló jellemmel, de másféle körülmények között teljesen más emberekké váltak. Látjuk a becsületes és jószándékú, de szigorú és hideg apát, aki nem tud igazán közel kerülni a lányaihoz, ezért megérteni és támogatni sem tudja őket. Csupa olyan párt látunk, akik egyáltalán nem illenek egymáshoz, mégis többen közülük összeházasodnak.

    A végére pedig az egyik legemlékezetesebb mellékszereplőt hagytam, Mrs. Norrist. Fanny nagynénije az egyik legzseniálisabban ábrázolt bántalmazó az angol irodalomban, aljas és önző húzásait mindig valamilyen máz alá rejti, és egyformán nagy károkat okoz azoknak, akiket szeret, mint azoknak, akiket nem. Mellesleg, róla nevezte el Rowling Frics úr szintén minden lében kanál, túlbuzgó és rosszindulatú macskáját Mrs. Norrisnak.

    6. Emma

    Jane Austen

    Állítólag Jane Austen azt mondta az Emmáról, hogy ebben a könyvben olyan nőt tesz főhőssé, akit rajta kívül nem nagyon fog kedvelni senki. Nos, nekem biztosan Emma Woodhouse-t a legnehezebb megszeretnem minden hősnője közül. Mégsem emiatt került az utolsó helyre az Emma, hanem azért, mert ez az egyetlen regénye az írónőnek, ami bizonyos részein túlságosan lelassult, és szinte unni kezdtem.

    Emma karaktere egyébként nagyon jól van megírva, és főleg ez az oka, hogy nemcsak egy idegesítő, elkényeztetett sznobot láttam benne, aki unalmában úgy játszik az emberekkel, mintha figurák lennének a sakktábláján. Noha ebben van igazság, Jane Austen úgy írta meg az Emmát, hogy nemcsak egy mindentudó mesélő szemszögéből látjuk az eseményeket, hanem Emma fejébe is bepillantást nyerünk. Így kiderül, hogy bár valóban elkényeztetett kissé, és valóban gyakran unatkozik, Emmában nincsen rossz szándék, sőt, melegszívű, (túl)buzgó és intelligens lány. Magabiztos és önfejű is, de egyrészt huszonegy éves, másrészt belátja a hibáit, és ő maga is szenved tőlük.

    Hogy Jane Austen miért szerethette Emmát? Ezt biztosan nem tudhatjuk, mindenesetre Emma az egyetlen olyan Austen hősnő, aki nemcsak csinos és okos, de annyira gazdag is, hogy szabadságában áll nem menni férjhez, ha nem akar. Egyetlen ok azért mégis van, ami rá tudja venni Emmát a házasságra, és a maga keltette nagy kalamajkák után végül megállapodik olyasvalaki oldalán, aki a legjobbat hozza ki belőle.

    Az Emma cselekménye egyébként elég egyszerű, helyszíne pedig egy kisváros, ahol néhány család körül forog minden, ahol eseményszámba megy a távoli rokon csütörtökönként érkező levele, és egy ajándékba kapott zongora egy teljes hétre ellátja beszélnivalóval a települést. Jane Austen precízen és briliáns humorral ábrázolja ezt a világot, amit kétségtelenül ő maga is jól ismert.

    Nos, végére értem a listának, most már mindenki magának döntse el, neki az édes vagy a keserű, a marcipános vagy a chilis csoki a kedvence. Neked melyik?